Lábadi Károly: Ács Zsigmond, az irodalmár prédikátor karaktere és alkotásai
A legkiválóbb drávaszögi lelkészegyéniségek egyike. Nemcsak egyházi szolgálata volt eredményes, hanem nevelőként, irodalmárként is maradandót alkotott, bár mindig a kisebb csillagok között emlegette az utókor. Élete a vidéki polgár sorsát példázza. Rövid szakaszokat leszámítva mindig távol élt az irodalmi, művészeti és közéleti központoktól. Alkotói gondjait ritkán oszthatta meg valakivel, mégis hosszú esztendőkön keresztül égett a „tűz” egyszemélyes foktői, majd laskói szellemi műhelyében, s fordítói kitartása, hite emlékezetesebb sikerek nélkül sem lankadt.
Bátyja, Ács Gedeon, aki Kossuth Lajos tábori lelkésze volt, öccsét ekképpen jellemezte: „Az én öcsém, Zsiga egyike azoknak, akiket mindenki megdicsér, de mindenki azon záradékkal, hogy kár, hogy nem practicus ember. Azonban ha igaz is, hogy Zsiga örökre gyermek marad némely tekintetben és sohasem fogja megtanulni, miként kell jó szagú pénzt szedni még a legbűnösebb helyről is, és miként kell bölcsen használni egyebeket saját magáncélokra, több más tekintetben practicusabb, mint élelmes szomszédai. Így p. o. midőn az iskolai szünidő alatt hazajött Kecskemétről, előkeresett néhány ócska térképet, s azokat fölaggatta szobájában, mindegyik ország térképének szélére följegyezvén az abban lakó nemzet történeteit […] De hogy Zsiga mindemellett sem practicus fiú, csak onnan is látom, mert engem magánál practicusabbnak tart.”
Az alsó-baranyai Laskói templomdörömbjén, ahogy az ottaniak nevezik a dombot, épült paplakban látta meg a napvilágot 1824. április 24-én. Édesapja, Ách László papi pályára szánta. Alsóbb iskoláit szülőfalujában végezte, majd szülei Kiskunhalasra, később Kecskemétre irányították. A magyar szabadságharc kitörésétől, 1848-tól kezdve kecskeméti főiskolai tanár. Amikor a közállapotok miatt megszűnt a tanítás, visszatért Laskóra, ahol 1850-ig tartózkodott, s helyettes lelkészként tevékenykedett. 1850 októberében visszatért Kecskemétre, majd Nagykőrösre költözött, ahol gimnáziumi tanári állást kapott. A tanári karnak akkor lett megbecsült tagja, amikor az iskola a magyar tudományosság azilumaként működött. Kiváló tanári kara volt, szinte a fél Akadémia ott oktatott: Mentovich Ferenc a természettani tanszéket vezette, Szász Károly a magyar irodalmat tanította, Kiss Lajos a történelmet, Ács Zsigmond a görög nyelv tanára lett. Az iskola igazi fénykorát akkor érte el, amikor Arany Jánost nevezték ki a magyar irodalom tanárává. A nagykőrösi irodalmi kör gyorsan országos hírűvé vált: a magyar irodalom legjobb képviselői, Gyulai Pál, Tompa Mihály, Kemény Zsigmond, Toldi Ferenc, Jókai Mór, Greguss Ágost és mások fordultak meg rendszeresen az irodalmi összejöveteleken. A pezsgő szellemi élet, Arany Jánoshoz fűződő barátsága kétségtelenül ösztönzője és elindítója lett fordításirodalmi tevékenységének. A Nagykőrösi Athenas történetében a legjobbat és a legszebbet írják róla: „Pontos, lelkiismeretes és tisztelt tanár volt, ki tanítványai lelkébe be tudta oltani a klasszikus világ és az irodalom szeretetét. Amellett rendkívüli tehetsége, alapos tudományos műveltsége s különösen páratlan nyelvismeretei, amennyiben 14 élő nyugat-európai és holt klasszikus nyelvet értett és beszélt egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy neve országszerte ismertté legyen s iskolánkra méltó fényt árasztott.”
Nagykőrösön, új állomáshelyén a szabadságharc bukása után tanártársaival együtt életrajzot kellett írnia, amelyből a hivatal kiolvashatta az oktató szabadságharc alatti magatartását:
„Felsőbb rendelet által kötelességemre tétetvén életrajzomat, különösen a forradalom kiütése óta 1848 kezdetétől fogva való magaviseletét fölterjeszteni, azt íme a következőkben teszem.
a, Születtem 1824-ik évben Április 24-én Laskón, Baranya vármegyében. Atyám, Ács László ugyan oda való reform. lelkész volt.
b, Jelenleg 28 éves vagyok.
c, Vallásom reformált.
d, Nőtlen vagyok.
e, Legalsóbb iskoláimat kezdtem szülő helységemben Laskón, folytattam Kis Kun Halason, (6 évig), s bevégeztem a Kecskeméti reform. Collegiumban, hol szinte 6 évig tanultam.
f, Külföldi iskolákban nem voltam, sem külföldön nem utaztam.
g, Értem a latin, német, görög, olasz, ángol, zsidó s franczia nyelvet, beszélem a magyart s latint s középszerűleg a németet is.
h, Azon szakból, melynek tanítását magamra vállaltam, jelesen a latin s a görög nyelvből kész vagyok vizsgálatot bármikor kiállni.
i, A forradalom kiütése Kecskeméten talált, hol akkor mint az Exegesis ideiglenes tanára működtem. Akkor az iskolák szétoszolván, szülőföldemre, Laskóra mentem, s egész forradalom alatt egész 1850-ik évi Octóberében Kecskemétre újra felhívattam Exegesis tanárának, s onnan folyó évi Octóberében Nagy Kőrösre választatám meg a helybeli főgymnasiumba. Hogy az egész forradalom alatt mint helyettes pap Laskón szolgáltam, az iránt Fő Tisztelendő Polgár Mihály Úrnak a Dunamelléki superintendentia püspökének bizonyítványát mellékelem ez irat mellé.
Ez rövid életrajzom, melyet ezennel illő hódolattal fölterjesztek. N. Kőrösön 1851. November 9-én. (P. h.) Ács Zsigmond m. k. N. Kőrösi ref. tanár.”
1855. augusztus 10-én Foktőre költözött lelkésznek, 1874-ben azonban visszakívánkozott Laskóra; szülőföldjén folytatta lelkészi ténykedését. A foktőiek szeretettel bocsátották el, s megőrizték emlékezetükben.
Későbbi laskói lelkészutóda, Lukácsy Imre az otthon töltött éveiről ezt írta: Laskón „Akkor volt igazán boldog, mikor kicsiny múzeumában könyvei közé temetkezett; mikor az eszményi szép után epekedő lelke belemerülhetett a világirodalom örökéletű műremekeinek szemléletébe. Ilyenkor nem a földön járt; eszmék honába szállt, hogy elragadja őket, s a mai zengzetes nyelvünkre magyaros érzelmünkbe átültesse. Abból a magasságból, ahol az ő lelke szállongott, minő parányivá törpült egy kis egyház hajócskája!”
Páratlan nyelvismeretét arra használta, hogy a világirodalom alkotásait közvetítse a magyar olvasónak. Ács Gedeon naplójában meg is örökítette, hogy Zsigmond öccse fiatal korában miképpen sajátította el a különböző nyelvek szókincsét: „…szokása volt az is, hogy ha újabb nyelvet tanult, melynek betűi különös alakúak, azokat leírta, s szembeötlő helyre aggatta. Vagy midőn írástól s olvasástól pihenni fölállt, vagy valakivel nem igen érdekes beszélgetésben vesztve időt, járkált szobájában, valahányszor fölaggatott térképeire vagy ABC-ire pillantott, ha egy kevéssel többet nem tanult is, legalább, amit tudott, mélyebben nyomta emlékezetébe. Jó szokása volt az is, hogy mindennap olvasott valamint minden nyelveken, melyeket értett […] De hogy Zsiga mindemellett sem practicus fiú, csak onnan is látom, mert engem magánál practicusabbnak tart.”
Fordítói életművében legjelentősebbek a Shakespeare-fordításai: Amikor Tomori Anasztáz mérnök, református főgimnáziumi tanár jelentős örökségre tett szert az 1850-es években, a művészet és az irodalom gazdag pártolója lett. Sokban neki köszönhető, hogy a Kisfaludy Társaság kiadhatta Shakespeare összes műveinek magyar fordítását. Shakespeare, bár korábban is az volt, igazából ekkor lett szívügye a magyar irodalomnak, mert számos fordító, közöttük Ács Zsigmond is, éppen abban az időben látott hozzá, hogy a klasszikus angol szerző drámáit, vígjátékait magyarra ültesse. Elsők között fordította magyarra a Sok zaj semmiért (Sok hűhó semmiért) című művet (1858).
Sem az irodalom, sem a színház nem vett tudomást az Ács Zsigmond által újonnan lefordított másik angol drámáról, a Velencei kalmárról. Csak akkor terelődött rá a figyelem, amikor Arany János javításaival 1864-ben megjelent. A megkésett elismerés az első megjelenés után tizenegy évvel érte Ácsot, amikor fordítását felvették a Kisfaludy Társaság Shakespeare-kiadványai közé. Az előzményekhez tartozik, hogy a társaság ülésén a társaság bírálóul Arany Jánost és Lukács Móricot jelölte ki.
Arany János az 1862. november 27-i ülésén bemutatta Ács javított fordítását, s kijelentette: hogy e fordítás, mely „most már sokkal inkább megfelel az aestheticai igényeknek, s több helyt sikerültnek is mondható”, s azt hiszi, hogy Shakespeare-kiadásba fölvehető.
A Velencei kalmár fordítása már a színház figyelmét sem kerülte el, a darabot Ács Zsigmond fordításában a pesti Nemzeti Színház is bemutatta. 1877–1901 között összesen harminckilencszer játszották.
Az angol szerzőnek lefordította egyik legismertebb drámáját, a Hamletet is, ennek kézirata azonban elveszett. Shakespeare mellett egyetlen szerző drámáját tolmácsolta még magyarul. Kecskeméten 1854-ben jelent meg Dumas-nak a Paul Jones drámája.
Shakespeare-t a magyar irodalomban sokan sokféleképpen fordították. Ács Zsigmond az első nagy műfordítóhullám képviselőjeként tolmácsolta az angol klasszikus műveit. Fordításait nem kis gonddal készítette, s körülményeihez viszonyítva becsülettel helyt állt. Vállalta az útkeresés, a pionírmunka minden buktatóját. Távol az irodalmi központoktól, tanácsadók, nyelvi segítséget nyújtó barátok nélkül fordított. Ha Arany Jánoshoz hasonló férfiúk segítették volna, teljesítménye is csillogóbb lehetne. Nem csak tőle függött, hogy tehetsége és teljesítménye között nem mindenkor sikerült átvezető pallót lefektetni.
Prózafordításai közül eljutott az olvasóhoz A wakefieldi pap, amely igazi idilli szentimentális regény, amely állítólag még a fiatal Goethére is nagy hatással volt. Európa kifinomult olvasóközönsége a múlt században nagy szeretettel lapozgatta a meseszálakon futó történetet. A fordítónak rokonszenves volt a főhős, életével azonosulni tudott. Ezt írta róla: „…egyesíti magában a világ három legnagyobb hivatását: ő lelkész, férj s családapa. Úgy van rajzolva, mint ki kész tanításra, kész engedelmeskedésre; bőségben egyszerű, balsorsban fölemelkedett.
A Pál és Virginia című érzelmes regénynek Európa-szerte nagy sikere volt, s ebben nagy szerepe jutott annak, hogy két gyermek érzelmes élettörténetét mondja el, akik paradicsomi környezetben, egy távoli szigeten a világ kíváncsi szeme és ártó szava elől elrejtve élnek. A népszerű regény első fordítói közé tartozott.
Ács Zsigmond utolsó évei Laskón úgy teltek, hogy egyszer tűzifáért, máskor kályháért s egyéb kicsinyes dolgokért kellett perlekednie az elöljárósággal. Istenbe vetett hite és munkakedve azonban a csüggedések ellenére is megmaradt: szolgálta gyülekezetét, közben szellemi háttér nélkül folyamatosan alkotott, gondolkodott és adatokat gyűjtött a múltról, s közvetítette azt, amit Európában jónak és termékenyítőnek tartott.
Öröksége és művei szétszóródtak. Szerencsétlen maradékai pénzzé tették hagyatékát. Ma már nem tudjuk, mi lett Ács tiszteletes könyveinek sorsa, aki idegen nyelvekből annyi sok értékkel kívánta megismertetni magyar olvasóit. A versek, a regények – mára kiderült – nem tartoznak a világirodalom örökbecsű darabjai közé, így e fordításait már csak az irodalomtörténet tartja számon.
Ács Zsigmond a fordítók között közkatona volt, aki korán felismerte, hogy a magyar irodalomnak vérátömlesztésre, vérfrissítésre van szüksége, s erre csak úgy van lehetőség, hogy mások irodalmát is megismerik a magyar írók és olvasók. Erre legjobban szellemi központokban nyílt volna mód. Élete és munkássága azonban a vidéki értelmiségi sorsát példázza. Élete delén a vidéket választotta azzal a kockázattal, hogy vállalta a későn értesültséget, a kirekesztettséget a napi irodalmi élet áramából, s egyik oka éppen ebben rejlett, hogy tehetségétől és szándékától messze elmaradt a teljesítménye.
Irodalom
ÁDÁM GERZSON
1904 Nagykőrösi Athenas. Nagykőrös
BAYER JÓZSEF
1909 Shakespeare drámái hazánkban. Budapest
BERNARDIN DE SAINT-PIERRE
é. n. Pál és Virginia. Fordította Ács Zsigmond. Pest
Lábadi Károly
1984 Ács Zsigmond, a műfordító. In Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyv 6. 181–203., Eszék
1992 Meg vagyok én búval rakva. Ács Gedeon élete és feljegyzései a XIX. századi drávaszögi népéletről. Jugoszláviai Magyra Művelődési Társaság–Forum Könvkiadó, Újvidék
2012 Egyházak Alsó Baranyában és Szlavóniában. Eszék
LUKÁCSY IMRE
1913 A laskói református egyház története. Dárda
Illusztráció: “Fordította Ács Zsigmond” (fh. A wakefieldi pap egy példánya)
Ezek is érdekelhetik!
Nagy Balázs: „Megindulva a nagyvilágba, / mifele is lépked az árva?” →
Papp Ágnes Klára: „Ilyen utakon ismertem meg a táj lelkét, amely az enyém is” →
Bertha Zoltán: „Megbünhödte már e nép”. →
