OPEN 23. – Nagy László
LÁTÁS, LÁTTATÁS, LÁTOMÁS
Nagy Lászlóról és három verséről
Táv-irat: születtemfelnőttemdurvagazerdőbenstopszaporodikévemfénybenégdörgésbenstop
„Mondanám, hogy Nagy László nagy költő volt, s ez igaz is, de kevés. Irgalmatlan tiszta szerető volt, mint Bartók. Nem csak költőnek, homo etikusnak is zseni. Mondanám róla, hogy a megcsalt szerelem s szellem vitéze volt, s ez is igaz, de annyi ma a vitézkedő, hogy ezt a szót is le kell vennünk róla” – írta halála után egy évvel a költőtárs, Ratkó József. Az irodalomtörténész Görömbei András pedig, a lezárult életmű ismeretében, már 1978 nyarán így fogalmazott: „Nagy László költészete korunk kivételes érzékenységű tükre és irányító, emberségre ösztönző, cselekvő művészi magaslata. Kiolvasható belőle az utolsó három évtized magyar történelme: nagy változások, remények és tragédiák, megrendülések és felemelő hitek.”
*
Nagy László verseiben megfogalmazott vágyak és gondolatok örökségén kívül hadd említsem meg azt az ajándékot is, amit reánk hagyott. Ez az ajándék földrengéses arcának „egy megmenekült mosolya.” Szeretnivaló, áldott mosoly ez, amely a földrengéssel, árvízzel, nemzeti tragédiákkal, a huszadik század második felével és Felsőiszkázzal, a szülőházzal együtt érvényes és igaz.
Így és itt született Nagy László
„Papír szerint 1925. július 17-én születtem. Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem. Anyám a kamrát, padlást sározta-sikálta az új gabonának. Hordta a magasba a nehéz agyagot, kínlódta magát át a gerendákon. Úgy elfáradt, hogy szerinte a szüléshez nem maradt ereje. Vállam is igen széles volt, ezért jöttem nehezen világra.
Anyámat, a 17 éves Vas Erzsébetet héjagyorsasággal ragadta magához apám, a 34 éves Nagy Béla. Mindkettő túlságosan érzékeny lévén, szinte naponta civakodtak. A korkülönbség, tán a kölcsönös féltékenység meg a gazdálkodás rossz menete is oka volt a veszekedésnek. A gazdasági válság előtt apám bankhitelre öt holdat vett a meglevő tízhez a dobrakerült Apponyi-földből. Később ezt a határrészt Bánom-tagnak nevezték. 1945-ig nem tudtunk törleszteni, még a kamatokat is gyötrelem árán fizetgettük. Te »szacsi«. Mérgében így nevezte apám anyámat. Szamarat akart mondani, de csacsivá szelídítette. Szitkai teteje ez volt: »A Krisztusát a pofádnak!« Teljes barna, szikár, sasorrú, mindig lapos hasú, jó ivó férfi volt, csak nagyritkán részeg. Jártában szikrázó sarkú, és mindig hirtelen természetű. Csak ritkán voltak kedvesek egymáshoz. Egyetlenegyszer láttam: egymás kezét fogva mennek haza a mezőről, míg én cirokhegedűvel követem őket.
Házunk szélső ház, a falutól kissé távol. Mondhatom még, hogy áll, de alig. Nem hozzuk helyre, csak fele a miénk, egyébként is előbb lebontani kéne. Távoli körben dombok, erdők, hegyek. Nyugaton a Ság és Kemenesalja, Keleten a Somló és a Bakony.”[1]
A házat a költő édesapja építette 1908-ban. Jellegzetes középparaszti lakóház, zárt folyosós, a konyha a két szoba között van, a ház két végén kamra, illetve a nyári konyha. Valamikor a hetvenes évek közepén azért utaztam Felsőiszkázra, hogy Nagy László szülőházát lefényképezzem. Amit láttam és fényképeztem, az épp olyan volt, mint A Zöld Angyal című (1965) versben olvasható: minden lassú romlásnak indult, minden a pusztulás képét mutatta. Ez az oka, de ezt csak kevesen értik, hogy az ott készült képek sokkal többet mondanak, mint a mai, múzeummá alakított és rendbe tett szülőház képe. Erről a házról írta Csoóri Sándor a következőket: „Ha valaki évekkel ezelőtt látta volna ezt az udvart, ezt a házat a romlás állapotában, és olvasta volna mellé A Zöld Angyalt, olyan esztétikai leckét kap a Nagy László-i teremtés természetéből, amit semmilyen egyetem sem pótol. Az omló falak s az elhagyott, üres istálló látványa máson talán csak átborzongott volna. Nagy Lászlóban egy életforma végső haláltusáját jelentette. Egy több évszázados életforma végét. Talán ha lett volna ennek a megrázó élménynek kultúrtörténeti előzménye, akár egy töredékes mítosz vagy bármi, Nagy László azt használja föl. De mivel nem volt, ki kellett találnia a felejthetetlen lényt, a Zöld Angyalt, aki nem csupán egyetlen falusi házat lep meg, az ő iszkázi házukat, hanem a világot.”
Ez a vers akkor íródott, amikor a költő (és korosztálya) számára a „könnyek kora lejárt.” Ekkor már az édesanyjuk sem lakott ott, abban a faluszéli házban, hanem a falu közepén. A kertet benőtte a burján, valóban minden zöld volt, ahogy ez természetes egy elhanyagolt kertben. A versben a kertben lévő növények, bokrok s fák zöld színét mitikussá növesztette Nagy László, vagyis megteremtette „a fele valóság, fele álom” képeit: itt zöld az árnyék, a lakodalom, a bor, az éj, a hiúság, az agyvelő, az ifjúság hattyúi, a disznók és a kocák, az apró üstökösök, sőt még a levegő is zöld, és a vers is az. „Mindenre kiterjedő zöld invázió ez” – írja Görömbei András. Ennek a „zöld roham”-nak az allegóriája a Zöld Angyal, aki „zöld martalóc s primitív maskara egyben.” Pusztulást teremt és reményt hoz egyszerre, hisz „a végső sujtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza”. Az ősi mítoszok ilyenek: azok a lények nem jók vagy rosszak, hanem egyszerre jók és rosszak, vagyis tudnak használni és ártani is. Ilyen az angyalok rokona közül a tündér is.[2] Csoóri Sándor elemzése szerint „A Zöld Angyal hőse nem a Zöld Angyal, hanem Nagy László. Ő éli át, ő látja, ő szenvedi, ő tündérkedi végig a versben elszabaduló végzetet.”
*
A Rege a tűzről és jácintról című hosszú-énekben szereplő regéről röviden és összefoglalóan itt csak annyit, hogy Nagy László versének rímképletét és szótagszámát felvázolva elmondható, bár ismerte a regölést és gyűjtött is a falujában regöséneket, az ő „betét dala” kanásztánc ritmusú vers. [3] Így akár el is táncolható! Meglepő a formák és variációk gazdagsága, az egyezések, de a hasonlóság is! Így s ezzel a regösénekkel – Vargyas Lajost idézve – „igen régi (talán a legősibb) dallamtípusig tudtuk visszavezetni a kanásztánc ritmusjelenségeit. Mindenképpen olyan primitív formáig, ahol a kötetlen szabadságból alkalom szerint alakul ki ez a forma, mint a ritmus-érzéknek tetsző, könnyű és arányos képlet.” [4] Nagy László Regéje komoly és vidám: vagyis kanásztánc és regösének együtt s egyszerre. Annak emlékével, érzetével, múltbéli kiterjesztésével.
Azért idéztem ezt, mert Nagy László egy másik verse kapcsán újra valami hasonlóról szólnék. A Regéhez hasonlóan ezt is a karácsony ihlette, s ezért annak a párja: az 1954-ben született vers – címe szerint is – játékra, refrénje pedig táncra utal. De milyen táncra? A válasz előtt érdemes felidézni az egész verset.
Nagy László: Játék karácsonykor
Bárd az ég is, meg-megvillan,
lelkeket irtana.
Hamuszürke vatelinban
jajgat a kisbaba.
Csöpp ujjal az arany-lázas
tornyokra rámutat.
Anyja előtt bezárták az
urak a kapukat,
döndödi dön
döndödi dön.
Gyenge arcát üti-veri
a havas zivatar,
ha a telet kiheveri
mit akar, mit akar!
A kis istent mi megszánjuk
emberek, állatok,
kályhácskája lesz a szájunk,
szedjétek lábatok,
döndödi dön
döndödi dön.
Könnye van csak a mamának,
az csorog tej helyett.
Soványkodó babájának
tejecskét fejjetek.
Hallgassuk, a csuda üveg
harmatot hogy csobog,
szívet nyomni kell a süveg,
megszakad, úgy dobog,
döndödi dön
döndödi dön.
Vércsöpp fut a jeges égre,
bíbor-gyöngy, mit jelent?
Ül Heródes gyihos* ménre,
gyilkolni védtelent.
Fodros nyerge vastag tajték,
kígyó a kengyele,
beledöbben a sok hajlék,
ádáz had jár vele,
döndödi dön
döndödi dön.
Megmenekül, úgy remélem
a fiú, a fiú,
kívánjuk, hogy sose féljen,
ne legyen szomorú.
Vígadjunk, hogy enni tud a
rongyosok új fia, –
kerekedjék, mint a duda,
orcája dundira,
döndödi dön / döndödi dön.
——————-
*gyihos = dühös
Itt a költő nem csak elmesél, de láttat és mutat: láttatja a betlehemeseket, akik itt vannak a versben, ugyanakkor ott vannak a szobában. Utal a bibliai történetre, karácsony éjszakára – töredékesen és játékosan.
Vadai István elemzéséből idézek: „A Játék karácsonykor a betlehemi történetet, Jézus születésének eseménysorát eleveníti fel. A történet szerint Mária és József nem kaptak szállást Betlehem városfalain belül, így egy istállóban szálltak meg. Itt, egyszerű környezetben, a jászolban születik meg a kis Jézus, az istállóban lévő állatok veszik körül, s pásztorok érkeznek a köszöntésére. A vers kitér a betlehemi gyerekgyilkosság mozzanatára is. Heródesnek, a zsidók királyának korábban a három napkeleti bölcs megjövendölte, hogy Betlehemben fog megszületni a zsidók új királya. Heródes féltette a hatalmát, ezért minden két évnél fiatalabb gyermeket megöletett, Józsefnek és Máriának menekülnie kellett a kisdeddel. Egyiptomban húzódtak meg Heródes haláláig.”[5]
A jól ismert bibliai történet mozzanatai közül a vers első versszaka azt ábrázolja, hogy a Szentcsalád a városfalakon kívül reked. Így a karácsonyi ünnepkörben a szálláskeresés szokásra utal.
A betlehemezés egyes jeleneteit gyakran önállósulva, külön szokásként adták elő. Így például a szálláskeresést az advent időszakában. A szálláskeresés mint a paraszti ájtatosság egyik megnyilvánulása Szentcsaládjárás más néven szentcsaládkilenced ismert a magyar nyelvterületen. A középkori karácsonyi játékoknak egyik, részben önállósult Provence-i mozzanata volt Mária és József szálláskeresése: a kovács nyomorék leányának csodálatos gyógyulása, amelyet az Anasztázia-legenda is ihletett.
A szálláskereső Szent Család tiszteletére kilenc család összeáll, hogy kilenc napon át, december 15-étől karácsony estéig naponta felváltva a Szent Családnak, illetőleg a Szent Családot ábrázoló képnek szállást adjanak. A képet a rendező énekes asszony vagy maga hinti meg szenteltvízzel, vagy pedig a pap áldja meg. A soros családban már kész a házi oltár égő mécsessel vagy gyertyával, ahol rendesen a többi családok is összegyülekeznek, amikor esti Úrangyalára harangoznak. Amikor a szentkép az új családhoz érkezik, letérdel a ház népe, miközben megfelelő szövegezésű imádságokat mondanak. A képet a házi oltárra helyezik, meggyújtják előtte a mécsest, amely mindaddig ott ég, amíg a képet másik családhoz nem viszik. A kilencnapos ájtatosság után a kép vagy a templomba, vagy valami jámbor lélekhez kerül, aki jövő adventig vigyáz rá.[6]
Alapjában véve a szálláskeresés az egész ország legtöbb helyén csaknem egyezik, ami Bálint Sándor szerint azzal magyarázható, hogy gyakorlói ragaszkodnak a ponyvairodalomhoz, a maguk nyomtatta vagy kézzel írt imafüzetekhez.[7]
Nagy László versének második és harmadik strófájéban a befogadott szentcsaládra utal. Itt az istállóbeli környezet rajzolódik ki, ahogyan az állatok szájától melegszik a kisded. A negyedik versszak a Heródes-történetet eleveníti fel, az ötödik pedig azt a reményt fejezi ki, hogy Heródes gyilkos szándéka nem teljesül be.
A Heródes jelenetet, játékot, amely a betlehemezés része lehet, vízkeresztkor, külön szokásként adták elő. [8] Ebben a jelenetben a napkeleti bölcsek találkoznak Heródessel, majd az angyallal, aki figyelmezteti a bölcseket, hogy kerüljék el Heródest. A napkeleti bölcsek látogatását mutatja be Jézusnál, és Heródes haragját, esetleg a betlehemi gyermekgyilkosságról is szól.
A betlehemes játékaink középpontjában a pásztorok állnak. A pásztorjátékok a bibliai történetet, Krisztus születésének hirdetését dolgozzák fel. A történet a nép elképzelésében megelevenedik, telítődik több tréfás történettel, és kiegészítődik más szereplőkkel. A játék központi figurája a süket, nagyothalló öregpásztor (öregapó, bapó), akinek tréfás félreértései a játékok humorának állandó forrásai.
Játék volt a betlehemezés Felsőiszkázon is, ahogy a vers címe is mondja, és ahogy erről Ágh István is vall: De jó volt játszani! Játékaink legszebbjei – a lucázás, pásztorozás, betlehemezés, regölés, újévi korbácsolás, háromkirályozás – hol vannak már? (…) Karácsony táján a fácán-pecsenyés, őzcombos, vaddisznótarjás, tárkonyillatos, cinkupás palotatermektől távol kívánt a szegénység bő termést, elviselhetőbb életet magának: „Bort, búzát, békességet!” Boldog vagyok, hogy üzenetüknek nem lettem híjával. [9]
*
Térjünk vissza a vershez, és arról a meglepetésről szólnék, ami a vers refrénje kapcsán ért. Ha ide másolom a Somogy megyei Gálosfán száz évvel ezelőtt lejegyzett betlehemes szövegének egy részletét, mindenki rögtön felismeri a refrén azonosságát.
Három pásztor (énekel „Nosza pásztor társim” dallamára):
Nosza, Margit asszony,
Kelj föl az ágyadból.
Költsd föl szolgálódat
Az ő mély álmából.
Almát, diót, szilvát,
Mézet egy pohárba,
Egy csutora jó bort,
Az nem vesz itt kárba.
(Körben táncolnak s botjaikat a földhöz verik. Közben a duda-hangot utánzó mondókát ritmikus, éneklő hangon, a verseket pedig a második strófától kezdve a„Mennyből az angyal” dallamára mondják):
Düne, düne, jó dödölle,
A mi kedvünk nagy öröme !
Ha a gazda jó bort adna,
Nem adnánk a vén Dadónak.
Döndödi, döndödi, döndödi dön,
Döndödi, döndödi, döndödi dön !
Jutka, Marinka,
Sör, bor, pálinka
Ölég van, ölég van !
Egyet ihatnánk,
Úgy mulathatnánk
Mindnyájan, mindnyájan !
Döndödi, döndödi, döndödi dön,
Döndödi, döndödi, döndödi dön !
Te borzas Berci,
Ne távozz messzi,
Fogj bárányt, fogj bárányt:
Fogd meg a szarvát,
Kösd meg a lábát
Egyaránt, szaporán !
Döndödi, döndödi, döndödi, dön,
Döndödi, döndödi, döndödi, dön!
Fújd fel te, Palkó,
Szép öcsém, Jankó,
Dudádat, dudádat!
Vesd a válladra,
Görbe hátadra
Subádat, bundádat!
Döndödi, döndödi, döndödi, dön.
Döndödi, döndödi, döndödi, dön!
Dícsértessék a Jézus Krisztus! (Énekszóval távoznak)[10]
Vagyis dudautánzatról van itt szó, és Nagy László versében is, ezért ezt kell odaképzelni.
*
Ez a vers 1954-ben íródott. Közben elmúlik két év – két kegyetlen és tragikus év –, és a falak négyszögében, a jövő vacogásában és vak remények közben megszületett az 1956-ot idéző Karácsony, fekete glória című Nagy László vers. Itt nincs tánc, nincs ének, csak egy halk angyali sóhaj, szintén a betlehemes játékokból származó „glória”. És megint eltelik egy év, a forradalom leverése után, 1957-ben megszületik a kérdésekkel teli, kétséggel és reménnyel teli 14 soros dal, fohász, a Ki viszi át a Szerelmet, amelyet azért lehet Vörösmarty mellé sorolni, mert ez csupa látomás.
„Tanulj dalt a zengő zivatartól”
Hogyan olvassunk verset? A válasz egyszerű, bár sokakat meglep, hogy hangosan érdemes verset olvasni. Így vagyunk Nagy László idézett versével is, amelyet nem elég egyszer elolvasni. És ezután vagy elcsendesedés következik, vagy fordítva, a kérdések özöne, amelyek irodalmároknak is komoly feladatot jelentettek. Mert például mit kezdjünk a szikla-csípők ölelésével?
Hogyan képzeljük el az egyik legszebb sort, képet, szivárványra felfeszülő (és nem felfeszített!) embert, nyilván ezt magára értett a költő! És hogyan képzeljük el a káromkodásból katedrálist? Ezt a stilisztikából, retorikából ismert költői, szónoki eszközt oximoronnak nevezzük, amely ellentmondó, egymást kizáró fogalmat jelent, szoros szintaktikai kapcsolatot, amely által erős feszültség keletkezik.[11] Aki nem tudja, nem ismeri ezt a meghatározást, az is érzi, hogy a versben soronként nő a feszültség, szinte szétfeszíti a kereteket! Ebben megakadályozza a zárt forma, amely az angol szonetteknek rokona: azok is 14 sorosak, de itt, Nagy László versében páros rímek találhatók, az angoloknál, pl. Shakespeare-nél az első12 sor keresztrímes, és csak az utolsó két sorban páros rímek.
Ki viszi át a Szerelmet [12]
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Ha a magyar irodalomban keresünk rokonokat, akkor a versben megfogalmazott látomások kapcsán a már említett Vörösmartyra kell gondolnunk. A látomásokhoz az érzelmi fokozódás során jutnak el a költők. Vörösmartyval kapcsolatban néha az az érzésünk támadhat, mintha tudat alatti mélységekből fakadnának víziói.
A költő nemcsak maga bánik jól a látomásokkal, hanem azokat nagyon jól érzékelteti is az olvasókkal: szinte érzékszerveinkkel „tapasztalhatjuk” amit ír. Ide sorolhatjuk a legismertebb verseit: Szózat (1936), Emlékkönyvbe (1849), Előszó (1850). A vén cigány (1854) Vörösmarty hattyúdala, utolsó befejezett verse. Irodalmunk legmélyebb rapszódiája, és a költő egyik legtöbb látomást tartalmazó verse, hisz tele van apokaliptikus vízióval, és prófétai látomással. Itt szerepel a Bibliából vett látomásként Káin és Ábel testvérgyilkossága, hallhatjuk a keselynek szárnya csattogását. A látomások végén megjelenik Noé bárkája, amely a vihar után „egy új világot zár magába.” [13]
Azért idéztem ezeket a látomásokat, mert mind ott vannak – más értelmezésben – Nagy László idézett versében is. És ami még közös, és ez fontos: mindketten a látomásos képek által kozmikussá növesztik a verset. Pedig Nagy László költeménye összesen csak 14 sorból áll. 8 kérdésből, de két felkiáltójel is kérdésre utal.[14]
A megértéshez, és a vershez való közeledéshez hasonlatot ha keresnem kellene, akkor először egy sziklafejtéshez, bazalttömbhöz hasonlítanám, bármilyen meglepő is! Mert lehet gépekkel, fúrókkal, acél vésővel és kalapáccsal faragni le darabokat. Ezek a nagyobb darabok az én hasonlatomban a mondatok, a kisebb darabok a szavak lennének. Ezt a munkát, a faragást fölöslegesnek mondanám, mert a megértést nem segíti. Attól, hogy szerepel itt szivárvány, keselyű, verőér, sziklacsípő (mint a mellékelt képen) deres ág, és ezért külön magyarázatba kezdünk, amelynek végén könnyen észrevenni, hogy ez a nehéz munkánk, az ilyen elemzésünk most nem vezet el sehova! Ezt fontos lenne megérteni. Ezért olyan ez a vers, mint egy bazalttömb, hisz az egész a fontos. Aki ezt megérti, az a megértés súlyát is megérzi!
Nagy László verséhez közelítve egy másik hasonlatként – a természetben található dolgok közül – a folyót említeném! Kanyargós folyó, és ahány kérdés a versben, annyi hirtelen kanyar, a folyó pedig gyors folyású, a végén kiszélesedik a medre és lelassul. Ha csónakban tennőnk meg az utat, akkor nem szállnánk ki sehol, mert nehéz is lenne, de a végén megállunk és körülnézünk. Itt jön a vers értésének – és elemzésének –a neheze! Mert hogyan is kell a fogunkban tartani a Szerelmet? Úszva, mély vízben? És ha rossz úszók vagyunk? És hol a túlsó part? És miért nagybetűs a Szerelem? Mert allegória? Akkor meg lehet személyesíteni, lehet ábrázolni, mint Ámort és Eroszt. Nem, nem lehet, mert a feltett kérdésekre nem kell válaszolni, és a versben olvasható kérdésekre sem, mert ez poétikai, retorikai elem.
Ami a kérdések özönét illeti, azok kapcsán Arany János Vojtina ars poétikájából idézek 14 sort:
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad: – szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az út?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék szine való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
Melyben torony, fa kettészelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja? …stb.
Ezeknek a kérdés-alakzatoknak a retorikában külön neve van: dubitatio (a.m. kételkedés, kétség, kérdés). Ilyen Nagy László kétségekkel teli 14 sora is! De bármilyen különös, ennek a versnek folytonos kérdései engem messzire vezettek, a zen-buddhista tanmesékhez, tanításokhoz, a kóanhoz. Ez pedig megválaszolhatatlan kérdést jelent![15] A Zen kóan egyfajta paradox fejtörő, melynek teljes megoldása egyenértékű a megvilágosodással. A kérdések – a tanmesék és tanítások – lényege tehát, hogy a végén ott a szóban meg nem fogalmazott megvilágosodás! És ez Nagy László remekművének is a lényege: ennyit vár tőlünk, és ez nem sok és nem is kevés! Mert tudjuk, hogy van Szerelem, van innenső és túlsó part, van szivárvány és tücsök-hegedű és még sok minden. De nem erről szól a vers, hanem az Életről, a létről, a létünkről. Úgy döbbent erre rá, hogy nem filozofál, hanem a legfinomabb költői eszközökkel az élet értelmére irányítja a figyelmet. És aki ezt megérti, az megvilágosodik.
Bevallom, véletlenül akadtam egy ide illő tanmesére, amelyről először azt hittem, hogy egy zen-buddhista Mester szerzeménye. A címe: Az élet értelme.
Az öreg zen mesternek közeleg a halála. Éppen fekszik az ágyában, megfáradtan ugyan, de elégedetten, és tanítványai a szobája elé gyűlnek. Aggodalmaskodnak, hogy mesterük, jaj, dolga végezetlenül távozik. Oly sok kérdést vetett fel és hagyott megválaszolatlanul, hogy tanítványai arra az elhatározásra jutnak, hogy elküldik maguk közül a legidősebbet, legtanultabbat az öreg mesterhez hogy kérdezze meg utoljára, hogy mi az élet értelme.
A tanítvány belép az elsötétített szobába, és lassan letérdel az idős ember mellé.
„Kedves mester…” – kezd hozzá. „A tanítványok csodálattal adóznak… Oly hosszú és békés életet éltél… Szeretnénk, ha továbbadnád tudásodat arról, hogy mi az élet értelme.”
Az öreg mester egy kis ideig hallgat, majd titokzatosan suttogva megszólal, de oly halkan, hogy tanítványának fölé kell hajolnia, hogy hallhassa:
„Mondd meg nekik, hogy az élet olyan, mint egy folyó.” A tanítvány bólint, és azzal feláll.
A tanítványok egy álló napig tanakodnak az öreg mester bölcs szavain, s mindegyre próbálják megfejteni a varázslatos mondatot, hasztalan. A következő nap reggelén úgy határoznak, hogy a legidősebb tanítványnak vissza kell mennie a mesterükhöz, tisztázni a kérdést.
A tanítvány újra belép az elsötétített szobába. Megint letérdepel mestere mellé, és suttogva megszólal:
„Újból meg kell kérdeznem… A tanítványok előtt nem világos, mit jelent az, hogy „Az élet olyan, mint egy folyó”…
Az idős mester ki sem nyitja a szemeit, gyengén lélegez, és hosszú ideig csak hallgat. Végül megszólal, ám ez alkalommal olyan halkan, hogy a tanítványnak közvetlenül a mester szája elé kell tartania a fülét, hogy hallja, amit mond. Ő pedig a következőket mondja:
„Jó, akkor mondd azt nekik, hogy az élet NEM olyan, mint egy folyó.”[16]
Akkor, kedves Olvasó, milyen az Élet? Olyan, mint a folyó? Ennek eldöntésében talán segít, segíthet Nagy László 14 soros remekműve.
Móser Zoltán
[1] Életem (1974)
[2] Erről részletesen Móser Zoltán: Jelek és ünnepek. Budapest, 1994. 18-22.
[3] Erről és mások véleményéről lásd Görömbei András: Nagy László költészete. Budapest, 1992. 152-153.
[4] Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa. Budapest, 1952. 86.
[5] In Tiszatáj, 2000/12. számának mellékletében
[6] Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest, 1976: 47.
[7] Csáky Károl: Katalin-naptól Gergely-napig. Komárom, 2005. 64-65.
[8] Móser Zoltán: Névviseletek I. Csíkszereda, 2008. 97-128.
[9] Ágh István: Üres bölcsőnk járása. Bp., 1979. 214-216
[10] Gálosra, Somogy m. Trahalka Imre szöveggyűjtése. Sebestyén Gyula: Dunántúli Gyűjtés. 1906. 46. Dallam: Galambok, Zala m. 1935. Volly István gyűjtése.
[11] Egyébként ilyen a közbeszédben rettenetesen jó, vagy a békeharc, vagy József Attilánál az „édes mostoha”.
[12] Az angol fordító rosszul értelmezte, ezért adta ezt a címet: Who Will Take Love
[13] Látomásos jelleg Vörösmarty verseiben. In https://erettsegi.com/tetelek/irodalom/latomasos-jelleg-vorosmarty-mihaly-verseiben/
[14] Ezt jól érzi és érzékelteti a versmondó „színészkirály”, Latinovits Zoltán. lehet és érdemes is őt meghallgatni a YouTube-on.
[15] A világirodalomból talán az egyik legismertebb példája J. D. Salinger a Kilenc történet című novellás kötetének a mottója, amely egy zen kóan: „Tudod, hogyan szól két tenyér, ha csattan. Vajon miként szól egy tenyér, ha csattan?”
[16] Forrás: A szerző valószínűleg ismeretlen. Lehetséges forrás: https://keiko.hu/az-elet-olyan-mint-egy-folyo/
Illusztráció: Open – Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
