Hoppál-Kovács Edit: A valószínűség határán (három novella)
Közvetett ok
A férfi akarta, de nem tudta elfelejteni a történetet, melynek szereplői szilveszter éjszakáján követték őt a kisváros sötét, macskaköves utcájában, ahol akkor élt. Tett erőfeszítést az ötven év alatt többször is, hogy kitörölje az eseményt, mégis halála pillanatáig emlékezett rá. December utolsó napján újra és újra lepergett előtte a film a szerszámos kamrában, ahova ilyenkor a családi zsongásból szökött. A sáros csizmák keményen csapódtak a gyomorszájba, egymás után többször, fokozódó lendülettel. A nyomozók alapos munkát végeztek. Közvetett okként említhették volna meg, hogy az esetet egy héttel megelőző nyilvános táncmulatságon a férfi a nővérét menekítette cimborájuk kéretlen öleléséből.
Ők azonban nem tartották szükségesnek az efféle indoklást.
Jerikó rózsái
Tizenegy hónapja huszonnyolc naponként várakozol a műbőr széken. Fegyelmezed magadon a lazuló húst. Nem dőlsz hátra, minél kevesebb ponton érintkezel, annál biztonságosabb. Szerencséd van, ma különösen, ülhetsz a nyitott ablak mellett, marad valami biztató az őszi napsugarak simításából a szemed sarkában. Vidéki szálloda hangulatát idézi a kórház kertjét gondozó szürke overallos férfi. Újra átlapozod a vaskos mappát, bizonyítékokat rakosgatsz egymásra, minden rendben lesz, kántálod némán, huszonnégy órából huszonháromban hiszel a papírkötegnek. Nem sok a kieső idő, egyetlen óra, amikor már csak a belvárosi utca beszűrődő fényei rajzolják mögéd a díszletet. Kamaszodó lányod hajfürtjeire fókuszálsz, ahogy lágy, fekete szövetként simítják körbe arcának világosabb tónusait. Motyogva imádkozol.
„…két éve kezdődött… nekem is a bal mellemben… végül a másikat is le kellett venni… a trombózis volt durva, a műtét közben… nem lesz több beavatkozás, minek… az én koromban… észre sem lehet venni a csalást, a műdombort a melltartóban.
Ki érti ezt a sok fiatal nőt, képesek százezreket fizetni az elviselhetetlen fájdalomért, az élethosszig tartó szilikon élményért.”
Nem mindig hallgatsz a tapasztaltakra, például ma sem. Engeded, hogy a másik két beteg szófoszlányai lyukakat üssenek a gondosan megépített védőgátadon.
Percekig hagyod, hogy táplálják a démonodat. Aztán összeszeded magad, felsorolod a neveket, ismered a történetüket, öt, hét, tizenegy éve, hogy megúszták, tanácsokkal látnak el, reménnyel töltik fel apadó készleteidet. Hatásos taktika, főként, mivel a kocsiban felejtetted a fülhallgatót, ma nem zárhatod a mérgező külvilágot sűrű hangfüggöny mögé. Hárman ücsörögtök nagyjából egy órája, többen nem is lehet, a poloskák a párkányon nem számítanak.
A gép váratlanul leállt. Nem szólítanak senkit, telefonon értesítik az érintetteket. Egy átlagos napon személyiségi jogokat számosítanak a másik sorban, titkosított sugárkezelést ajándékoznak három percben. Tizenegy hónapja még te voltál a hatvanhetes. Emlékszel a végső dózisnál veled is ez volt, leállt a gép, besoroltak egy másik szobába, mert utolsó kezelést elhalasztani nem lehet. Vendégjátékosok a kispadra, visszhangzik a füledben a szellemeskedő asszisztens fiú hangja. Mi lett volna, ha minden kezelést ott kapsz, a végstádiumos kórházi betegekkel, a gondolattól is elfog az émelygés.
Egyszer is elég volt dermedten feküdnöd a túlhűtött teremben, virágzó cseresznyefák elektronikus plakátját bámultad a plafonon, miközben állítgatták fölötted a T-rex méretű szörnyet, föléd hajoltak, és hogy végképp elbizonytalanodj, a kezelés előtti pillanatban tőled kérdezték, a bal lesz, ugye. Erőtlenül mondtál igent. A fémóriás megindult, esetlen, lassú mozgásához nem biztos, hogy háttérzenének a Billie Jean-t választottad volna, teljes hangerőre tekerve.
De most újra van neved, te már másik sorban ülsz, kezedben sárga műanyag tubussal vársz a havi adagra, az életmentő elvonásra. Dübörög a petefészek, mondja a doki, ki hitte volna, pedig milyen kis csenevész. Anyai örökség, hála, hála, gondolod. Tíz éve már, hogy kettesben zúztok a „kis csenevésszel”. Közelharcot vívtál érte a holisztikus szemléletet tudatosan kerülő sebész-nőgyógyász eminenciákkal. Ön nem fog szülni, eltávolítjuk a méhet és persze mindkét petefészket, megszűnik a gond, a hathetes vérzuhatag. Minden kisimul, felnyitjuk, kivágjuk, feldaraboljuk, kis lyukakon kihúzzuk, csak két nap, csak négyszázezer, elszámolhatja egészségpénztárban. Majdnem elhitted, neked is jó lesz mindez.
Elméleti fizika tanárod magyarázott ennyire magabiztosan a hatalmas előadóteremben az áttáncolt kollégiumi éjszakától tudathasadásos állapotodnak. Hős voltál, lelkesre torzított ábrázattal. Csakhogy ő tudta miről beszél, tisztelte a hallgatót, a leendő tanárnőt, naná. Később, ahogy az államvizsgán brillíroztál két hányás között, az kiemelt az átlagból. Mert ünnepelni előző este a többiekkel kellett.
Az idő-paradoxon témáját húztad. Már csak foszlányokra emlékszel, relativisztikus jelenség, amikor két különböző vonatkoztatási rendszerből figyelve eltérés lép fel az idő múlásában. Elképzeled, ahogy egy gyorsan mozgó űrhajó rövid idő alatt hatalmas távolságot tesz meg. Az űrhajón elhelyezett óra rövidebb időtartamot mér, mint a Földön hagyott, nyugalomban lévő. Elég nagy sebességeknél az egyéves utazás a Földön tíz évet is jelentene. Egy emberi élet alatt körbe utazhatnád az univerzumot, a földi idő szerint viszont több milliárd év múlva térnél vissza.
Igényed támad ennyi tudományos okoskodás után némi katarzisra, ha végre beülsz majd a kocsiba, közös ordítást tervezel a hazaúton, Menyhárt Jenővel.
„Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk.
A súlytalanságban szeretkezünk.
Idegen ködökbe utazgatunk, és ha ott jobb, ott maradunk.”
Várakozol tovább, a hátralévő időre addig is egy időkapszulába telepszel. Végre sikerül leárnyékolni magad, egyedül vagy a váróban. Fel sem tűnik a két nő távozása. A nevedet mondják a hangszóróban, sajnálod, hogy éppen nem hallja senki, te már nemcsak egy szám vagy. Becsúsztatod a zsebedbe a fertőtlenítőt, és a borítékot Deák Ferenccel… én istenem, jó istenem, napi betevőjét megadom neki… lassan elindulsz a kereszt-ragasztással letiltott, fotelméretű székek között a nyitott ajtó felé.
Kényelmes ruhát választottál reggel, mint ilyenkor mindig, résnyire ajtót nyitsz a tűnek a hasad felett. A harmincas doki elnézést kér. A megszokottnál vastagabb fémcsövön küldi a számodra éltető, ösztrogéngyilkos szert a bőröd alá. Jelentősen csökkentjük a daganat kiújulására az esélyt, magyarázta el. Bal lábad tompán visszahuppan a sárga linóleumra, meg is vagytok. Ma is van kérdésed, mert az internet a barátod. Hány évig fog sajogni a műtéti heg, a sugárkezelés helye, sejted, de most meg is kapod a választ, hogy évekre kiváló időjárás-jelzőt kaptál, elemet sem kell cserélned. Megered a nyelved, a témát régóta kerülgeted, kérdezel, a maszkban bízol, a piros foltok takarásban maradhatnak.
És van-e valami megoldás erre a hirtelen jött klimaxos állapotra, vinnyogva szakadozik a hüvelyed, a mérete két számmal lett kisebb, mint a lányod gyapjúpulóvere, amikor a férjed kivette a múlt héten a szárítógépből, mondod nevetve, veled nevet az asszisztens is a háttérből. Csak a szokásos vízbázisú készítmények, esetleg igyon folyékony kollagént, erősíti meg a doki a nyilvánvalót. Ösztrogén tartalmú készítmény segítene, de hát mi éppen azt irtjuk most ki, hogy védjük a másik emlőt, fejezi be a szakszerű tájékoztatást. Érted, persze hogy érted, nincs megoldás, ez is csak egy újabb ellentmondás.
Elhanyagolható részeredmény, de egy ideje a kicsit is becsülöd, hormontükör készül decemberben, és ha már csak nyomokban tartalmazol ösztrogént, karácsonytól nem kapsz több belövést.
Ennyi pont elég.
Összehúzod a kardigánt magadon, a várón keresztül szabadulsz, már újak ülnek az iksz mentes székeken, két harmincas, csapzott hajú nő beszélget ugyanarról, mindig ugyanarról. A harmadik várakozó egy ötvenes férfi, talán felsővezető, öltönyben, vakítóan fehér, tökéletesen illeszkedő ffp3 maszkban, elszántan szorítja mellkasához barna bőr táskáját és az életét, amely fölött elveszítette a kontrollt, ettől most rettenetesen sértődött, látod a szemén. Még az ellenállás fázisában van. Annak is az elején. Megérted, te is jártál ott.
Akár le is ülhetnél egy padra az intézet rendezett kertjében, de mire kilépsz a kettes számú épületből, a vidéki szálloda illúziója elillan, gyors léptekkel keresztülvágsz a virágok közötti úton. Nyílik a tearózsa. Egy pillanatra lehúzod a textilborítást az orrodról, beszippantod az édeskés illatot. Ismerős szempár közeledik, megörültök egymásnak tavalyi szobatársaddal. Kicsit vékonyabb lett, most is a férje hozta, három óra az út, nincs mit tenni, jönni kell. Nem bízhatod magad a véletlenre, mondja, igazat adsz, itt nincs idő kísérletezni.
Villámgyorsan kell megtalálnod, akinek elhiszed, hogy sikerülni fog. Nincsenek azonos feltételek. Nincs két egyforma eset, két egyforma küzdelem. A diagnózis napján megváltoztok örökre, közös nyelvetek lesz, csak ti értitek. Új időszámítás. Diagnózis előtt (d.e.) és diagnózis után (d.u). Te d.u. vagy négyszázhuszonöt nappal, ő d.u. négyszázhuszonhattal. Látszólag egyidősek vagytok, de nem ugyanaz az inerciarendszeretek. Megdicséred a haját, kicsit rövidebb és dúsabb, mint amire emlékszel, nem veszed észre azonnal, ez nem saját. Ó, hát, csak egy paróka, mondja szégyenlősen, amit már sejtesz. Jó választás, bókolsz tovább ügyetlenül.
Isten végül begombolta a kabátunkat, mondja nevetve, örülök, hogy jól vagy, remélem, egy hónap múlva összefutunk, szorítja meg a karodat, és már indul is tovább oda, ahonnan te éppen jössz.
Percek óta ülsz a kocsiban, „begombolt kabátban”. Szerencsés vagy. Nemcsak diagnózisod van. A férjedre gondolsz, aki – egy éve már ennek is – műtét után egy héttel elkísért a Kék Golyóba, szédülés fogta el a veled együtt várakozó negyvenhat nő látványától. Ültetek egymás mellett szorosan, törött szárnyú madarak. Téged is rosszullét kerülgetett, a sebleszívó gránátot szorongattad a kabátzsebedben, a narancsolaj maradványait szagoltad a csuklódon. Ez bevált. Mindent meg lehet szokni.
A férjedre gondolsz újra és újra, aki türelmesen várja esténként, amíg összetöpörödött libidódat élesztgeted, figyelmesen simít, beolajoz mindenféle értelemben – ezen már maszk nélkül mosolyogsz -, és ugyan sokkal ritkábban, mint d.e., megtörténik, kinyílsz végre, mint Jerikó rózsái.
Etetnék tovább a démonodat jóakarók, ismeretlen ismerősök. Megszülik az állítást. Akinek diagnózisa van, annak hűtlen férje is. Axióma lehetne ebből, de nem hagyod. Most sem konvergálsz az átlaghoz, meghúzódsz csendben a Gauss-görbe szélén.
Téged szeretnek d.e. és d.u.
Bekötöd az övet, arcodhoz emeled a napszemüveget.
Ennyi pont elég.
A valószínűség határán
Születésnapom van.
A periódusos rendszerben az arzén foglalja el a harmincharmadik helyet.
A keresztény számmisztikában a megváltás és tökéletesség szimbóluma.
Rózsa Sándor harminchárom lovat lopott.
Lin Yutang harminchárom pillanatban örökítette meg az Élet sóját.
…
A társadalom, Lin szerint, csak a csiszolt hazugság bizonyos mennyiségének bázisán létezhet, és azon, hogy senki sem mondja pontosan azt, amit gondol.
…
Az én harminchármam vajon mit ér meg nekem?
Majdnem együtt élek egy Gábor nevű hegymászóval.
Majdnem szerelem.
Majdnem én vezetem a marketing osztályt.
Majdnem akkora autóval járok, mint a főnököm szeretője.
Majdnem meghalt az anyám.
Majdnem Volterrában ébredtem ma reggel.
Ehelyett hatvanhat négyzetméternyi intim zónámban ébresztenek a feketerigók, a Városligeti fasorban. Él az anyám, és ma van a szülinapom. A madarak szeleburdin röppenek a fenyőfák ágai között. Pár éve, amikor az ablakom alatt sétált el Bruce Willis, a friss hajtások még alig érték el a második emeleti párkányt. Anyám nap mint nap izgatottan bámulta akkoriban a járókelőket. Abban az évben halt meg apám, amikor Bruce nálunk forgatott. A szomorúság mellett megváltás volt anyámnak, egy időre akkor is hozzám költözött. Két kamionnyi reflektorral torlaszolták el a járdát a Hősök tere felé. Fiatal barátnőjével lődörgött az utcán az utolsó cserkész, ebédszünet lehetett. Hátulról kiköpött Demi ez a csaj, mondta anyám, megragadva a lényeget. Tényleg, néztem le az utcára. Néhány éve mintha jobban tartotta volna magát Bruce, jegyeztem meg csalódottan. Szerettem nézni a kis gödröket az arcán.
Amikor két hónapja felhívtak a rendelőből, éppen vezettem. Vesedaganatot diagnosztizáltunk az édesanyjánál, búgta a hangszóróból George Clooney magyar hangja. Hét centimétereset, pontosított a doki, ha esetleg nem ijedtem volna meg eléggé.
Apám kései hagyatéka. Kösz, mondtam neki a felvirágozott sírkőnél, mi jön még, pedig már mikor elmentél. De a test időben jelzett. Anyám megúszta. Fél vesével teper a saját kis territóriumában újra, a lakótelepi öreglányok között. Áttétet nem találtak.
Na, jó. Szülinapom van. Nem engedem a földbe csapódni magam. Anyám jól van. A toszkán föld megvár. Én is régóta várok rá. Kapcsolatunk döcögve indul, de bízzunk a katartikus hepiendben.
Kinyitom az ablakot, a madárdal felerősödik. Egy bögre forró kávéval a kezemben újra bevackolom magam.
Lin Yutangnak igaza lehet. A hétköznapi, apró semmiségek teszik egyedivé és különlegessé az életet.
Vali titkolja a részleteket. Négy éve vagyunk barátnők, mióta kimentettem egy betépett gitáros karmaiból. A nővéreként mutat be, pedig ő az idősebb. Utálom a szervezett bulikat. Közelebb tekergőzöm a hangfalhoz. Garbarek kúszik a takaróm alá. Minden hang egy-egy apró érintés. Megszűnik a gravitáció. Sodor, felemel, röpít. Már Zakir tablázik finoman, lágy ujjbegyeivel a hátamon, lassít, elringat, Garbarek visszatér Jarrettel, My song, az én dalom is, ötödik éve a szülinapi zeném. Nem mondanám bulizós számnak, inkább a ’mi a fenét csináltam az elmúlt egy évben’ szaxofon és zongora futamai szólnak.
Nem akarok zárt térben partit, maszkabált. Egyelőre felhő sehol. Tegnap vettem egy egészen szép szájmaszkot, mégiscsak én leszek az ünnepelt. Fekete alapon halványzöld selyemszállal hímzett indák. Készülődnöm kell. Gábor nem jön értem, ott találkozunk. Előadást tart hatkor az Annapurnáról. Ezt irigylem tőle. Nepált. Az egyedüllétet a hegyen.
Nem kell megfelelned. Nincs semmi, csak te vagy, meg a hegy. Ahogy mászol egyre feljebb, szép lassan minden héj lekopik. Haladsz előre mezítelen lélekkel. Gábor azt mondta egyszer nekem, hogy a kiszámíthatóság ott fejeződik be, ahol a valószínűség elkezdődik. Márpedig a hegyen minden csak valószínű. Évente kitűz valamilyen célt, amit maximálisan tiszteletben is tart. Csak ez számít, a többi körülmény, mondja. Én is egy körülmény vagyok. Szeretnivaló körülmény, dörmögi a nyakamba, amikor ezt a szemére vetem. Néhány hét múlva ismét útnak indul, ha nem zárják le a reptereket a járvány miatt. Háromezer méter fölé még nem merészkedtem vele. Nem hinném, hogy valaha is fogok.
Vali egyik haverjánál, Tominál ünneplünk, Nagykovácsiban. Egyszer jártam nála. Nagy kert a domboldalban, egy téliesített mézeskalács faházzal, amit nem használ. Jó lenne kivenni, beleszerelmesedtem már első látásra.
Négy körül érek oda. Na, ezért utálom a szülinapokat. Tele a kert, mind felém jönnek. Szokásos körök, végül be kell látnom, egészen sok embert kedvelek. Csak kicsit erős dózisban kapom a szeretetet. Mintha egyedül kellene megennem a szülinapi tortát egy ültő helyemben. Mégiscsak kár, hogy jó az idő, most vicsoroghatnék egy sarokban a maszkom mögött.
A tizedik jókívánság, miújságdejólnézelki után agyament ötletem támad. Bevonszolom Valit a fürdőszobába. Játszani fogok, én ma nem akarok látni, mondom izgatottan. Néz rám kitágult pupillákkal. Ez a kívánságom. Mondd el a többieknek, kérlek. Nem érti. A szememre kötöm a dupla rétegű maszkot. Jó választás volt. Tényleg semmit nem látok. Tökéletes. Ma így leszek egész este, magyarázom. Próbálom kitapogatni a karját. Megölelem nevetve. Kapsz tíz percet, hogy ezt bejelentsd, utasítom kedvesen.
Hallom, ahogy gyors léptekkel elindul, de azért még odasziszeg valamit az elmeállapotommal összefüggésben. Ülök a kád szélén. Számolok egy darabig, majd elindulok. Huh, ez nem is olyan egyszerű. Valaki nevetve közeledik. Egy időben én is használtam ezt az illatot. Most émelyít, idegen bőrről párolog. Lágyan simítja végig a karomat a bőr tulajdonosa. Mindenki odadob valami kedveset. Hangok és arcok kavarognak a fejemben. Nincs szemkontaktus. Lassan eltűnik belőlem a szorongás.
Jó lenne rágyújtani. Valahol itt kell lennie a svédasztalnak. Láttam kitéve néhány szál cigit, amikor megérkeztem. Az ilyen kocáknak, mint én is. Vali figyelmes szervező. Hálás vagyok. Kissé magam előtt tartom mindkét kezemet, apró lépésekkel térképezem fel a talajt a lábammal, jól jön a lapossarkú. Megvan az asztal, hallom ahogy kuncognak rajtam. Nem bántó a nevetésük. Tapogatok a sütemények között. Cigit keresek mondom, hátha hallja valaki. Kicsit balra, körülbelül negyven centire, segít egy ismeretlen hang a helyzetem komolyságához illően. Köszi, meg is van, mondom. Hát, ez szuper. Gyufás doboz. Még jó, hogy nem busman partin vagyok. Most vagy a maszkot gyújtom meg, vagy a cigit. Nemrég vágattam rövidre a hajamat. Ez a jó döntéseim dobozába kerül ebben a pillanatban. Ügyetlen vagyok. Összeég a hüvelyk és mutatóujjam, ahogy közelítem a számban lógó cigi felé a lángoló gyufaszálat. Többen aggódnak. Megvagyok, mondom, valaki elém teszi a jeges vödröt és szó nélkül, óvatosan belenyomja a bal kezemet. Kapok egy puszit az arcomra. Azt hiszem, irigykednek. Pedig csak egy mozdulat lenne velem játszani. Belebotlom egy üres székbe. Gyorsan leülök, érzem a kókuszos kocka illatát. Elérem némi nyújtózkodás után. Közelebb húzom a tányért, mélyeket slukkolok a maradék cigiből.
Harapdálom a túl édes sütit, nincs kedvem másfajtát kitapogatni. Lépteket hallok. Valaki széket tesz le mellém. Helló, mondja. Nem ismerem a hangot, Varga Zoltán vagyok, teszi hozzá a hang tulajdonosa. Helló, mondom. Én vagyok a szülinapos, folytatom. És ki vagy te, Zoltán, kérdezem a maszk mögül, felbátorodva. Tomi bátyja vagyok, feleli nevetve. Játszhatunk, ha van kedved hozzá, mondja. Van nálam egy sál. Beszállok a vaksi csapatba, akkor már ketten leszünk, élcelődik tovább. Beszélgessünk azonos feltételek mellett.
Jó, egyezek bele lelkesen, nem nyitok vitát rögtön az elején az egyező feltételek abszurditásáról. Egyet én kérdezek, egyet te, nincs kamuzás. Ha jó így, teszi hozzá. Kicsit izgulok. Rendben, mondom. Öt kérdés, öt válasz, oda-vissza, tisztázom a szabályokat. Aztán eszembe jut, hogy megint a kiszámíthatóságra hajtok. Azaz meglátjuk majd, kezdjünk bele, helyesbítek. Megkapom az első kérdést. Hát, kezdetnek döcögős. Mit csináltam ma, a szülinapom délelőttjén. Garbarekről mesélek, meg Linről.
Igyekszem nagyjából pontosan idézni egy-két gondolatát: az emberi szellem csalóka, megfoghatatlan és kiszámíthatatlan. Kiszabadul azokból a törvényekből, amelyet őrült pszichológusok, vagy agglegény közgazdászok igyekeznek ránk kényszeríteni. Az ember tehát, idézem Lint, kíváncsi, álmodozó és önfejű, és éppen emiatt a szülinapomon nem szoktam dolgozni, ez így van öt éve. Nem kezdek bele a heverészésről, fotelben üldögélésről írt részekbe.
Elmesélem, hogy pont egy kávéskanálnyi bátorság hiányzik ahhoz, hogy véget vessek a majdnemeknek. Hogy jó vagyok a munkámban, de nem elég bevállalós. Hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok velem. Hogy együtt élek valakivel, jó ember, inkább a barátom, de nem vagyok szerelmes. Lassan belejövök, ömlik ki minden, mint egy átszakadt gáton. Nem is értem, hogy lett ez egyszerre ilyen könnyű. Hogy tudok ennyire élesen és könyörtelenül fogalmazni magammal kapcsolatban. Mint a lovak, amikor a gazdáik eltakarják a szemüket, s nem ijeszti őket a körülöttük lévő világ mozgása, úgy megyek bele én is vakon a válaszokba. Megállapodtunk. Nincs kamu.
Közben elkészült a pincepörkölt. Vali néha ellenőrzi az állapotomat. Ne legyenek rajtam kiábrándító kajafoltok. Mert én vagyok az ünnepelt. Ma nem iszom alkoholt, döntöttem el a fürdőszobában. A kevésbé korlátozott érzékszerveimet józan állapotban akarom használni. Felszabadító erejű a beszélgetésünk ezzel az idegennel, akit Zoltánnak hívnak. Nem keresem minden pillanatban a reakcióit, nem kell figyelnem a gesztusaira, a szemek megerősítő vagy megkérdőjelező jelenlétére, csak a hangsúly, a szavak, az illatok, a nevetés, a sóhaj, a csend beszélnek. Navigálnak. Vakon repülök. Megszűnik a gravitáció. Én vagyok a válaszokban, én vagyok a kérdésekben. Nem akarom, hogy vége legyen. Újabb kérdést kapok.
Én is kérdezek. Megtudom, hogy társtulajdonos egy cégben, ő az ügyvezető. Szereti Garbareket és haldoklik a nagymamája, van három gyereke, és mióta elvált, nem messze tőlük bérel egy lakást, hogy sokat lehessen velük. Nincs új kapcsolata, de van egy magyar származású, fiatal képzőművész Milánóban, aki foglalkoztatja. Véletlenül én is ismerem. A járvány miatt mostanában nem találkoznak. Erről eszembe jut, hogy már biztosan megérkezett Gábor.
Mennyi idő lehet, kérdezem hirtelen és hangosan, Vali megint a közelemben lehetett, mert rögtön válaszol. Mindjárt kilenc. Hamarosan tortázunk, mondja kicsit fontoskodva. Nem akarsz újra látni, kérdezi aggódva, órák óta szembekötősdit játszol, hallom a hangjában a szemrehányást. Jó, legyen, mondom. A tortánál leveszem. Hol lehet a hegymászóm. Hogy nem jutott eddig eszembe? Ettől elszégyellem magam. Megint az ismerős érzések. A láthatatlan kötél nem enged tovább, erősödik a gravitáció. Lassan vissza kell térnem marionett-világomba. Gáborra gondolok. Nem bírja a felszínes csevegéseket. Ne haragudj, mondom Zoltánnak, kicsit talán elhanyagoltam a többiket. Persze, semmi gond, adok egy névjegykártyát, nézd meg, mivel foglalkozunk, vannak nyitott pozícióink. A weboldalon megtalálod, csúsztatja kezembe a kemény papírlapocskát. Nem érint meg feleslegesen. Fogalmam sincs, hogy néz ki. Elköszön, lassan indulnia kell a reptérre. Sienába utazik üzleti ügyben, amíg lehet. Lelkesednék még, de háborog a lelkiismeretem Gábor miatt. Felállok és elindulok valamerre, ahonnan beszélgetést hallok. Közben LP kerül a lejátszóba. Végre.
Ismerős illatot szimatolok. Gábor áll mellettem, szia, mondja csendesen. Gyanakszom. Táncoljunk, mondom. Eszedbe sem jutott keresni, jelenti ki, nem kérdezi. Nem, mondom. Furcsa játékot játszottam és élveztem. Te sem jöttél oda hozzám, szólok vissza durcásan. Táncolunk. Két LP-dalt is kapok. Fütyülöm az Other people-t, pont olyan jól, mint LP. Apámnak hála. Aztán meg Lost on You. Vali beletrafált. Azt nyilatkozta egyszer LP, tisztességes nevén Laura Pergolizzi, hogy a szakítása után egy évvel tudta megírni ezt a dalt, mert olyan érzése volt, mintha lassan megfulladna a kapcsolatban.
Gábor izmos karja úgy tart fogva, ahogyan egy szerelmesen gyöngéd karnak fogva kell tartania. Lehetne ez egy romantikus pillanat, de kissé én is fulladozom. Nem az én emberem tart fogva. Jön a tortám, hallom a megjegyzéseket. Egyre többen közelednek felém, érzem az energiasűrűséget, lassú mozdulatokkal bontom a selyemszalagot. Hunyorgok, zavarban vagyok, mindenki nevet, Vali kezembe nyomja a hatalmas tortavágó kést. Egy csomó ajándék hever az asztalon. Ránézek Gáborra. Látom a szemén, hogy mindent hallott a beszélgetésből az idegennel. A rá vonatkozó részt mindenképpen. Neki adom az első szeletet. Sajnálom, súgom oda őszintén. Úgyis csak egy körülmény vagyok, megcsókolom az arcát. Szomorú a szeme. Ki fogja heverni. A hegyekben. Ő is tudja, én is tudom. Barátok maradunk, mert azok vagyunk.
Nem akarok többé majdnemeket.
Illusztráció: Majdnem-Volterrai ébredés (fh. Corot)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
