Gutai István: Petneházy Dávid, az irodalmi hős
(Részlet A Petneházy-induló. Egy családfa gyökere és ágai című készülő családtörténetből)
„… költészetünk Petneházy alakját övezte föl a legtöbb virággal,
idevágó irodalmi feldolgozásainknak mai napig ő a központja.”
(Bisztray Gyula)
Bisztray Gyula Budavár visszavételének irodalmi emlékei című tanulmányában1 meglepődik, hogy nemzeti életünk egyik fordulópontjáról, Budavár visszavételéről milyen kevés irodalmi mű szól. „Budavár felszabadítása, sajnos nem jelentette egyszersmind a nemzet függetlenségének visszaállítását […] a nemzeti lélek sokkal közelebb érezte magához a törökkel szövetséges Thököly-és Rákóczi-féle mozgalmakat, mint a félhold uralmát elfoglaló kétfejű sas zsarnokságát.”
A másik ok Bisztray szerint íróink múltszemléletének tragikus alapjellege. Történetírásunkat is okolja, amiért „csak kétszázesztendős késéssel tette közkinccsé Budavár visszafoglalásának gazdag és színes eseményanyagát Károlyi Árpád hatalmas monográfiájában.”2 Ezért vált lehetővé az események „nagymértékű romantizálódása”. Az ilyen tárgyú irodalmi művek „legfőbb, mondhatni kizárólagos forrása” Cserei Mihály Históriája, amely Bisztray Gyula szerint a hazai memoárirodalom egyik legérdekesebb, valósággal szépirodalmi értékű alkotása. Ő is ebben találta meg azt a hallomás alapján megörökített följegyzést, amely a Petneházy-legendát útnak indította: „… A Lotharingiai herceg utolsó rohamot akarván tétetni, három felől való irruptiót elrendel és nagy készülettel az ostromhoz fognak, noha a városból is ugyan emberül forgolódnak, és egynehány ízben visszavágták a németet. Azt meglátván Petneházi (ki azelőtt Tökölyi ezredes kapitánya vala, de azután a császár hívségére redeála), híres vitéz ember, a magyar hajdúsággal megindul, és a török nem resistálhatván ellene, legelsőben is a magyarokkal együtt a kőfalakra felmegyen és a városban penetrál. Mely csudálatos vitézi bátorságát látván a német generálok, azt mondják vala egymásnak: Ez a Petneházi nem ember, hanem oroszlány… Petneházinak sem esék szerencséjére a vitézség; mert a németek csudálván nagy próbáit, és azért irígykedvén rája, holott már a német császár grófi titulust is küldött vala neki, ebéd felett mérget adatnak be neki. Melyet eszében vevén, asztaltól kimegyen, és paripára ülvén, a mezőn kínjában addig nyargalózik, míg a méreg a melegtől s izzadástól nagyobb erőt vevén, megöli.”
Károlyi Árpád könyvében írja: „… ha tízszer volnék is monografusa Buda visszavívásának, érdekes situaciókat kigondolnom hőseim kedvéért nem szabad. Tegyék ezt meg a regény – s a színdarabírók. Nekik szabad – jól teszik, ha teszik.”
A regény- és színdarabírók tényleg megtették. Érdekesnél érdekesebb történeteket, helyzeteket gondoltak ki. Ezek közül azokat tekintem át, amelyekben Petneházy Dávid akár fő-, akár mellékszereplőként megjelenik.
P. Szathmáry Károly Egy tükör története című, a Hölgyfutárban (1858. január-június) megjelenő folytatásos históriás beszélyében írja le Buda visszafoglalását és benne Petneházy Dávid szerepét.
„Egyetlen vágy él bennem – mondja Lotharingiai Károlynak az egykori kuruc ezredes, amikor fölajánlja szolgálatait a fővezérnek -, hogy nemzeti dicsőségünk e nagyszerű emlékkövének, e magyar Jeruzsálemnek visszavételében dicső részt venni. Azért állok itt most e száz gyaloghuszárral vezér úr, kik a magyarnak legkedvesebbért, a hazáért lovaikat is elhagyták s készen állnak csákányaikkal és kardjaikkal utat nyitni az ellenség sorai között. Állíts oda, fölséges úr, hol a veszély legnagyobb; én a haláltól nem rettegek, az élet nekem nem fő kincs.”
Petneházy Dávid a rohamban valóban nem fél a haláltól, rászolgál Lotharingiai Károly egyik főtisztjének elismerő jellemzésére: „Vakmerőbb fickó nincs most Magyarországon!”
P. Szathmáry Károly ilyennek ábrázolja a gyaloghuszárok hős vezetőjét: „Az est pirosló fényében a füsttengerből egyszerre kibontakoztak az élénk színű zászlók, közöttük Petneházyé, melyen a haza színei között a hon védasszonyának mosolygó arca ragyogott. Petneházyt megsebzé egy szikladarab; megingott, de a következő pillanatban már a létrán állt, s biztatva emelgeté a lobogót… egy golyó bal karját érte, egy második kócsagos kalapját kapta le a fejéről, de ő tántoríthatatlan. „A mai fehérvári kapu táján a bástyának ormán a lebukó nap sugarában Petneházy lobogója leng.” A diadal után, amerre csak járt a táborban, „rivalgó éljenek” fogadták. A vezérek díszkardot küldtek neki, a fővezér grófi koronával ajánlja kitüntetni a császárnak.
A világra szóló győzelmet megünneplő lakomán – a szerző, mint annyi más író, Cserei Mihályra hivatkozik -, Petneházy Dávidot irigységből, vitézi bosszúból megmérgezik. Szerelméhez lovagol (ez a motívum Jókai Mórnál, Tormay Cécile-nél és Takács Tibornál is fölbukkan) „… fölfordult előtte a világ, s ő élettelenül hullott alá, tovaszáguldó Rárójáról.”
Jókai Mór Az utolsó budai basa című történelmi elbeszélésében3 Petneházynak Ferencz a keresztneve, bajusza rövidre nyírott, arca barnapiros, gesztenyeszín haja üstökbe van csavarva. „Wittembergában jártam akadémiákon” mondatja hősével az író, akit heves természetűnek ábrázol.
Petneházy szerelmes a budai pasa, Abdurrahman lányába, Tellibe. (Ezen nem csodálkozhat az olvasó, hiszen a kuruc-török szövetség a regény ideje szerint még él.) Jókai Mór történetében (akárcsak Donászy Ferencében) kulcsfontosságú a jóslat. 1685 tavaszán egy dervis nagy üveggömbből megjövendöli Petneházynak: „… az első fogsz lenni, a ki a budai sánczokra mászik s a magyar zászlót kitűzi rájuk.” A másik jóslat szerint pedig a leendő após, Abdurrahman lesz az utolsó budai basa.
Petneházy kiszökik a várból, amikor értesül Thököly elfogásáról. Egy kanizsai főnemes lányával, Kanizsai Borbálával esik szerelembe, egy német lovag személyében azonban vetélytársa támad. A lány mostohaapja annak ígéri lánya kezét, aki „elébb lesz Buda ostromlott várfokán.”
Jókai művében ez így történik: „Petneházy egyszerre felugrik egy bajtárs vállára és arról átszökve a bástya párkányára, merész kézzel tűzi ki reá a zászlót.” Egy kurd harcos azonban pányvát vet a nyakába, lerántja lábáról és máris egy fa ágán függ. Petneházyt „e gonosz perceiben sem hagyá el lélekjelenléte, hirtelen megragadá baljával a nyakára hurkolt kötelet, s karjával ketté szelé azt s ismét talpon állt a földön; abban a perczben értek oda hajdui is, kiszabadíták az ellenség kezéből.”
Jókai Mór írásában is egymást érik a váratlan fordulatok, van benne ármány, álruha, menekülés-üldözés, bosszú… kiderül Telli romlottsága, a jósló dervis pedig nem más, mint Tüzes Gábor barát, Páter Gábriel itáliai ferences szerzetes, az ostrom robbantómestere.
A nagy mesemondó is méreggel végez Petneházyval. A budai győzelem után arájához, Kanizsai Borbálához sietve Vörösvár táján a hűs szél ellenére iszonyú hőséget érzett. Később a feje majd’ szétszakadt. „Én meg vagyok mérgezve…” mondta hadnagyának és vágtatni kezdett vissza, Buda felé, hogy megölje szerelmi vetélytársát, a német lovagot, akivel nemrég kivilágos virradatig mulatott. Addig nyargalt vele a lova árkon, bokron át, amíg össze nem roskadt. Gazdája akkor már „meg volt halva.”
Csiky Gergely Petneházy című három felvonásos történelmi színművét4 az 1686-os visszafoglalás 200. évfordulóján, 1886. szeptember 1-jén a Magyar Királyi Operaházban mutatták be. Az első felvonásban Petneházy Dávid lányának esküvőjét tartják Kassán. „Nem népek, pártok, nem királyok állnak/Egymással szemközt: két egész világ az,/Mely összeméri minden erejét,/A szörnyű végharcz kockájára téve/Európa jövendőjét századokra./Két tenger árja ront egymásra most,/S a szirtfok melynél zúgó habjaik/Egymásra csapnak, Buda vára lesz.”
Így foglalja össze az akkori világhelyzetet a lengyel király seregében harcoló, a lotharingiai herceg zászlaja alá tartó francia lovag.
Az örömapa, Petneházy Dávid úgy véli, „… két hatalmas szomszédunk között / Ahhoz kell csatlakoznunk,a kinek / Védelme több függetlenséget ád. / Ím a török nem bántja jogainkat, / Szabadságunkat; nemzeti királyt / Adott hazánknak, védi Thökölyt / S fenntartja benne a szabad hazát. / Két keselyű ví a bárány fölött, / S a bárány annak kíván diadalt,/ Ki megelégszik gyapjával csupán, / De legalább meghagyja életét…”
Hírnök érkezik és jelenti: „A váradi pasa elfogatta és lánczokba verette Thökölyt.”
Petneházy összeomlik, majd kardot ránt. Később, amikor értesül Thököly szabadulásáról, így tesz hitet:„Szeretlek Thököly, hived vagyok, / S úgy üdvözüljek, a mint véremet / Kész volnék éretted kiontani; / De szívem vonzalmán, személyeken / Felül áll, a mi legszentebb: hazám…”
A vőlegény Thököly híve marad, nem követi majdnem apósát a császári seregbe, így menyasszonyáról is lemond.
A II. felvonás helyszíne a Budavár alatti tábor. Caraffa nem hisz a meghódolt magyaroknak („Ti szívetekben most is Thököly/Hívei vagytok…”) Badeni Lajos a király nevében Arad visszavívásáért arany vitézi érdeméremmel tünteti ki Petneházyt és Lotharingiai Károly herceg rendeletére a magyar hadak főparancsnokává nevezik ki.
Caraffa összeesküvőnek, felségárulónak, pártütőnek nevezi, börtönbe zárják a hőst, mert szabadon engedte lánya kurucnak maradt vőlegényét.
A III. felvonásban egy leégett mecsetben Zóra, „a sabáczi rácz leány” – Jászai Mari alakította! -, meglátogatja egykori szeretőjét. Dávid a vérpad és az „örök szép üdv”, azaz Zóra között választhat. (Zóra ugyanis Caraffával szövetkezve bosszút forralt ellene.) A hajdúk azonban kiszabadítják vezérüket. Zóra saját szívébe döfi azt a tőrt, amit Petneházynak szánt. Búcsúleveléből kiderül egykori szerelme ártatlansága. (Csiky Gergely színművében Fiáth János tűzi ki a budai vár ormára a máriás zászlót.)
Bisztray Gyula tanulmányában bevallotta, hogy nem alkalmazott szigorú drámai mértéket az alkalmi színműre. Az író igyekezett megbízatásnak eleget tenni mondja, „minél látványosabbá fokozni az amúgy is gazdag eseménysorozatot s Budavár legendás hősét új beállításban, mint a hazafias meggyőződés és férji hűség eszményét megrajzolni.”
Károlyi Sándor Budavár visszavétele című folytatásos regénye a Friss Újság 1936-os számaiban látott nyomdafestéket. Ramocsay Endre szerelmes Petneházy Ágnesbe. Az érzés kölcsönös, de a báty eltiltotta húgát az egykori kuruc vitéztől, mert az áruló Bécs alatt harcolt a török ellen.
Ramocsay Endre azonban váratlanul visszatér a kuruc zászló alá. Át(vissza)állásának oka: a hazáját akarja szolgálni, magyar testvéreiért akar küzdeni, ami odaát nem sikerült neki. Ramocsay szép szál legény, két méter magas, széles vállú; érző és meleg szív lakozik benne, segíti az éhezőket, szánja a szegényeket, bátor a csatában, első a rohamokban, de ha ez még nem elég, kedves olvasó: „Senki sem tudott olyan szépen énekelni a tábortűz mellett, mint ő.”
Petneházy ezredes Thököly parancsának engedelmeskedve visszafogadja Ramocsayt. „Aki megtér és józanul belátja, hogy eltévelyedett, amikor cserbenhagyott bennünket, az félig már levezekelte bűnét.” Kezet nyújt és egy hajdúszázad vezetését bízza a megtért vitézre. Nem sokkal később Thököly egy egész ezred parancsnokává nevezi ki. Amikor a kuruc királynak egy megbízható, rettenthetetlen tisztre és kétszáz legjobb lovasra van szüksége, akiknek az egri basától tízezer aranyat kell elhozni, Petneházy Ramocsayt ajánlja, aki visszapártolása óta „számtalanszor bebizonyította bátorságát: ágyúkat, marhát, élelmet, fegyvert… zsákmányolt.”
A kurucok azonban hiába várják vissza Ramocsayt. Ő ugyanis meglógott az egri basa támogatásával, és a tetemes összegből sereget gyűjt – a török ellen! Erről levélben értesíti parancsnokát, akit haditörvényszék fenyeget beosztottja sikkasztása miatt. Számonkérés, katonás büntetés helyett Petneházy a levél elolvasása után felszedeti a tábort és embereivel csatlakozik Ramocsay Endre hadához. Minden lelki tusakodás nélkül elhagyja Thökölyt!
Nyoma sincs annak a vívódásnak, lelkiismereti válságnak, aminek tanúi lehetünk a Dervistáncban.
Továbbpörögnek a képtelennél képtelenebb események a Friss Újság lapjain: Ramocsay a foglyul ejtett egri pasától kikényszerít egy írást, amellyel könnyűszerrel bejut a budai várba, ahonnan jelentéseket küld Lotharingiai Károlynak. Közben Fatime, az aga „álombeli szép, sudár termetű, éjfekete hajú, piros ajkú, ingerlő tekintetű” lánya szerelemre lobban iránta és a felesége akar lenni. „Fatime tudta, hogy halálos bűnt követ el atyja, a vallás, a vérei ellen, amikor beleszeretett egy keresztény férfibe.” Apjától hallott titkokat fecseg ki neki a vár gyöngülő őrségéről, a közeledő fölmentő seregről.
„Ramocsay tudta, hogy most kellene elmondani neki mindent, hogy hazudott neki, hogy félrevezette, rútul, álnokul becsapta, megcsalta, de mindent a hazája érdekében tett, mindent a kereszténység szent ügyéért tett…” Helyette megígéri, hogy feleségül veszi a török lányt és mohamedán hitre tér. Visszaszökik a császári táborba és személyesen jelenti Lotharingiai Károlynak tapasztalatait, jutalomból ő vezetheti a magyarok rohamait. De tőrbe csalja a török.
Ágnes (miután megvédi házukat az ott állomásozó huszárokkal a török fosztogatóktól, kérlelhetetlen bátorsággal, gyakorlottan kezelve lőfegyverét), álruhában Abdi basához jut és hihetetlen és hiteltelen kalandok után megszökteti vőlegényét. Fatime tőrt szúr szívébe, a janicsár aga áttér a keresztény hitre, ha már a lánya nem lehetett keresztény ember felesége. Lotharingiai Károly kinevezi Ramocsay Endrét Buda kapitányává.
Endre és Ágnes a Nagyboldogasszony templomában örök hűséget esküsznek egymásnak, megülik lakodalmukat. Petneházy Dávid pedig indul a török sereg nyomába, ahonnan úgy érzi, nem tér vissza. A tolnai táborban holtan találják sátrában. „Lehetséges, hogy a török valamelyik kémje, de az sincs kizárva, hogy az irigyei” ölték meg, jelenti a gyászhírt hozó futár.
Komárom János jákfai vitéz Gömbös Gyulának, a magyar kard miniszterének ajánlotta Ordasok című könyvét.5 A regény cselekménye 1672-ben kezdődik, amikor „Erdély felől megindultak a fölkelők, Tokajtól Morváig német fejeket ültetni karóba.” Köztük a félig gyerek Thököli, aki apjának halálos ágya mellől, az árvai várból menekült el. 1673-ban, amikor csaknem a szegénylegények rendjébe csúsztak le bujdosók,”felbukkan köztük egy vakmerő, fiatal kapitány, bizonyos Petneházy Dávid, aki ötven katonával is vállalkozott volna reá, hogy a pozsonyi Fehérhegyeken túlra ver át minden császári zsoldost.”
Komáromi János krónikákat idézve, leveleket, egyéb dokumentumokat fölhasználva ábrázolja a kort. A Pozsonyba hívott és ott gályarabságra ítélt lelkészek és tanítók sorsát, a kuruc-labanc hadműveleteket, a sikertelen pozsonyi országgyűlést, a kegyetlen mészárlásokat, a katolikus-protestáns vallásháborút.
A kurucok Kassa alatt haditanácsot tartanak. Vezérük megfogalmazza a sorsdöntő kérdést: „Ki ellen induljunk meg mi magunk?” A felszólalók eltökéltek: „… minden mérgünkkel vessük magunkat a németre, ki átkozottul fojtogatja szegény nemzetünket… Inkább pogány ebnek lenni, mint német láncot zörgetni…”
Thököly megkérdezi Petneházy Dávidot is, akinek kötés van sebes homlokán. „A teljes Szentháromságú egy élő Isten úgy segéljen engemet, hogy némettel egyhelyben soha nem lakom, kihúzott kardomat vissza nem dugom, s ha egymagamban is, de maradok fegyverben!”
Thököly váradi foglyul esése után „a fejedelmük nélkül maradt bujdosók csapatai egymás után teszik le kardjaikat a császári tábornokok előtt.” Eperjes, Ungvár, Regéc, Patak, Ónod, Szolnok a császáriaké lesz. „Thököly „régi népszerűsége szétfoszlott, kurucainak tetemes része császári zászlók alatt harcolt ekkorára” – írja Komáromi.
Petneházy, akinek „nagy körültekintés volt dicsérendő tulajdonsága” is úgy gondolja – hetek óta tartó őrlődés után -, hogy meg kell indulniuk Buda falai alá. „Másfélszáz esztendőtől fogvást minden magyar lovas és hajdukatona Budáért ment a halálra és ha mink most nem sietünk Budához, a német örök időkre elnyomja édes kis nemzetünket… a világ összes keresztény vitézei előtt kell megmutatnunk, micsoda a mi virtusunk!” Katonái vivátozva követik. A feneketlen indulatú lázadó Esze Tamás is csatlakozik hozzá. Velük harcol Buga Jakab és Tyukodi pajtás is. Petneházy Dávid a harc hevében „fejbe sújtotta a vakmerőn vagdalkozó Abdurrahmant, amire eldőlt a vezérbasa s lisztes szakálla eltakarta, mint egy fehér lobogó. ”Staféta jelentette a hercegnek, hogy Petneházy óberszt kuruc zászlót tűzött ki egy bástyára. „Lotharingiai Károly könnyes szemmel nézett a környezetére:„Urak! Buda a miénk!”
A kurucok is üldözik az országból kitakarodó, megvert török sereget, de azonnal elhagyják a zentai tábort, amikor megtudják: a békekötés feltételéül Caraffa Thököly fejét kérte a török követtől. Esze Tamás készül, hogy hazahozza Rákóczit.
Tormay Cécile Petneházy című hosszabb elbeszélésében, amikor rohamra szólították a zsoldos harcosokat a trombiták, dörögtek az ágyúk, Petneházy a lova nyergéből visszafojtott lélegzettel nézte az előretörő gránátosokat, a vallonok rohamát, hallotta egy felrobbantott bástya robaját, a halálhörgést, a dervisek üvöltését: Allah! Allah!
„Gyalázat – kiáltott fel -, én még nem néztem háborút!… Jók voltunk ágyútölteléknek, féltik a triumphot tőlünk! … – A várfalakról ekkor nyomták vissza másodszor a keresztényeket.”
„A kurucvezér nem bírt tovább uralkodni magán, sasorra felett összerándultak a szemöldökök, s a méltóságos nyugalom utolsó vonása is eltűnt a napégette keskeny arcról. Csörrent az óriás kard, mikor kirántotta a hüvelyéből:
-Na jó! Ha nem akarjátok, hogy meghaljunk a hazánkért, meg tudunk halni önmagunkért! …Utánam, kurucok! – dörögte, akár egy tárogató hangja, azután leugrott lováról, s rohanni kezdett a futóárokban… bele a puskaporfüstbe, a golyózáporba… cifra katonái, mint egy földre szállt szivárványhad jártak a nyomában: a Thököly hadinépe volt ez, amelyik a Lotharingiai táborában most indult el a győzelem felé… sárosan, véresen járt legelöl. Feje felett tépetten úszott a tűzfényes füstben a Boldogasszony-lobogó.” Közelharcban, kézitusában győzedelmeskedve, a hajdúk által megmentve kitűzi Buda várára a legelső zászlót.
A győzelem után grófi címet és hat falut ígérnek neki. Petneházy Dávid azonban elégedetlen: „… több voltam én kuruc bőrben a Thököly katonája, mint német mundérban a császár grófja” – mondja örvendező kapitányainak.
Caraffa kiadja a parancsot a Petneházy nyomában járó kémnek: „el kell tenni láb alól!” A hősök mecsetjében tivornyázó zsoldosok becsmérlik a kurucokat, Petneházyt is, ő a kardjához kap, de övéi visszatartják. Vezérük énekel egy távoli tárogató hangjára: Hej, Thököly, kuruc király,/Visszavárunk téged,/Hej, Thököly, mi csillagunk,/Ments meg a te néped…
Látomásai támadnak, táncolni kezd, eleinte lassan járja, aztán egyre gyorsabb tempóban, egészen a szilaj őrületig. „Megfulladok! – kiáltotta lihegve, s vadul tépte fel mellén a dolmányát.”
Amilyen szemléletesen, átélhetően ábrázolta Tormay Cécile Petneházy várat ostromló rohamát, ugyanúgy írja le főhőse utolsó óráit, látomásait, a mérgezés utáni halálfélelmét, száguldó lovaglását.
„-Irgalom; ne üldözzetek! – ordította fuldokolva. – Zsuzsánna, szegény feleségem, mást szeretek! Hozzá sietek!”
Másnap, amikor megtalálták a kuruc vezért a völgyi avarban… hírül vitték mind a két vár úrasszonyának, hogy meghalt Petneházy Dávid. „Két asszony hitte róla, hogy utolsó útjában hozzája indult…”
Takács Tibor Dervistánc című regényében (Gondolat, 1970) az 1685 nyarán, a pápai könyvárban lefolytatott beszélgetésből föltárul a római nép véleménye XI. Ince pápáról: „Megverte Incével Rómát a Teremtő. Nála szigorúbb öregember még nem ült Róma trónusán. Hallaná csak eminenciád is, miképpen beszél a római polgár… – fakad ki a könyvtárőr a pápa bizalmasának, tanácsadójának, Pio bíborosnak. – A mi népünknek csak akkor van elismert pápája, ha fény övezi, ha tisztelet veszi körül, ha ünnepelni lehet… A Szentatya csak a Szent Ligára gondol. A török elleni háborúra… A törökkel ijesztgeti Róma népét… Hol van az még ide?”
A pápa, Benedetto Odeschalchi híres bankár família sarja, aki katona akart lenni egész életében, de „Krisztus seregébe hullt.” A trónra lépésekor üresen talált kincsestárat megtöltötte, támogatta belőle a török ellen Bécset védő Leopoldot, a lengyel királyt, a bajor választót. Küldetéstudata kérlelhetetlen: „Mit akarok még? A mohamedánok, a pogányok pusztulását, a török birodalom porba hullását. Előre megéreztem, én vagyok kiszemelve arra, hogy kiterjesszem Krisztus birodalmát a Földön, megszaggassam a hitetlenek ruháit, legyőzzem és elpusztítsam a sárkány fiait. Én beváltom a próféciát, győzelemre viszem Jézus Krisztus keresztjét, leverem a félholdat Európa tornyairól!” A pápa Thökölyt Krisztus földi ellenségének, az eretnekek zászlóvivőjének tartja, de céljai eléréséhez szüksége van a magyarokra. Megnyerésük Buonvisi nuncius egyik diplomáciai feladata, amit ő teljesít is.
Ugyanennek az évnek őszén Kálló alatt Thököly Imre (Kara Musztafa nagyvezírtől kapott sátrában) kapitányaival tanácskozik. „Nehéz, súlyos viták szakadtak ki a lelkekből”: vagy Apafi Mihály fogadja be a sereget és a fejedelmet, vagy a török oltalmát kell eltűrni.
A gyűlés után Thököly négyszemközti beszélgetésre hívta Petneházy Dávidot, aki „tapasztalt katona, értő ember, a legjava vezénylő tisztek közül való. Hűsége közismert.” A fejedelem Apafi Mihály válaszát várja. „Aztán meglátjuk, merre fordítjuk a lovak zabláit – mondja ezredesének. – S azt is, hogy ki tart majd velem. És ki tagad meg engem, mint Jézust az Olajfák hegyén.” Petneházy lángpiros arccal tiltakozik.
„-Nem hagyom én el soha nagyságodat, nagy jó uram. Ha engem ért a szón, vegye vissza tőlem. Én már csak mindig Thököly Imre pártján maradok, életem végéig. Nagyságod mellett lettem, aki vagyok, így vagyunk mi valamennyien, hív kurucok, mindig csak arra tartunk, amerre a vezér megyen…
-Lefelé megyen pedig az én csillagom, Petneházy uram. Hullócsillag már az én sorsom… S mióta az a bécsi amnesztia a sereg körül kóvályog, mint a keselyűk hada, nincs egy nyugodt éjszakám! De kegyelmed nyugodtan alhat, Petneházy Dávid nevét külön hirdette meg Leopodus császár a közbocsánatra felszólító levélben. Ni, hogy belepirult kegyelmed!”
A fejedelem olvassa: „Különösképpen Petneházy Dávid szólíttatik fel, ha eléri ez az írás, hagyja ott a pogányságot s álljon át az igaz keresztények hív gyülekezetébe, s kardjával, tetteivel szolgálja tovább a magyarok királyát…”
Érvek csapnak össze, a fejedelem beismeri, havi zsoldra sincs pénz, de bízik a török nagylelkűségében. Nem várhat segítséget Apafi Mihálytól – bizonygatja ezredese -, sem a portától, békülést javasol Thökölynek, amit az indulatosan visszautasít. Téli szállásra Váradra indulna seregével, amitől Petneházy Dávid hiába óvja. A vitát az erdélyi fejedelem futárjának érkezése zárja le: nincs üzenet, ami azt jelenti, Apafi nem fogadja be télire a kuruc sereget.
Petneházy Dávid vívódik. Megkísértette az amnesztialevél, de az is eszébe jut: Buda visszafoglalásáért újra szervezik hadat, amit a pápa pénzel, akkor „minden a reformátusok ellen irányul.” Katonái is türelmetlenek. A szégyenhír (elfogta a török Thököly Imrét) és embereinek indulata („Gyalázatos a pogány!” „Gyerünk a pogány ellen!” „Ki fizet zsoldot ezután?”) eldönti az ezredes tépelődését: „Háromezer szájnak kell kenyér… mi lesz az emberekkel?… ennyi ember nem mehet veszendőbe! Asszonyok, gyerekek számítanak a férfinépre… Nem értenek semmihez, csak a hadakozáshoz. Ez a hatalmas sereg nem ereszthető szélnek.” Dönt: zúgolódó katonáit a pogány elleni harcra buzdítja.
A nuncius rábeszélésére Lipót császár megjutalmazza hadi tetteiért Petneházyt. A nagyszombati tanácsban harangzúgásos ceremónia közben Caraffa gróf akasztja a nyakába Lipót császár gyémántokkal és képével díszített aranyláncát, Buonvisi is kifejezi Róma háláját.
Amikor megcsörrennek mellén a láncok, Petneházy Thököly rabláncának csörgését hallja. Az egykori kuruc ezredes szűkszavú, tétova lett, bizonyítani akar feljebbvalóinak, de folyton az jár az eszében, mit mondana neki Thököly, ha még egyszer szemtől szemben állnának? A fejedelem kiszabadulása után üzen egykori ezredesének, térjen vissza hozzá. Petneházy Dávid éppen disznót vág Göncruszkán, amikor meglátogatja egy subás ember. A házigazda azonban visszautasítja: „Thököly Imre fejedelemségének visszavonhatatlanul vége.”
Petneházy szomorú, amikor megtudja, hogy a kelet-magyarországi hadtest nem vesz részt Buda ostromában. „Ide vetettek bennünket a juhszélre!” – mondja elégedetlenül ezredes társának. 1686 augusztusában aztán Pest alá vezénylik. Szulimán felmentő seregét szétverik, a fővezér ki akarja ezért őt is tüntetni, de egy aszkéta, fanatikus kapucinus megakadályozza: „Pusztuljon mindenki, aki nem áll Róma hitére!”
Gyereke jövője érdekében hiába fordult a kamarához birtokadományért, hiába szerzett közbenjárókat is, megkapja a végső üzenetet: „… ha hajlik a jó szóra és megbékélésre, akkor példa lészen a protestáns magyarok előtt… de ha nem, akkor is azt példázza majd volt társai előtt, ilyen sors vár mindazokra, akik nem hajtanak fejet.” A csalódott, galádul becsapott hős katona így válaszol: „Petneházy Dávid sohasem hátrált meg csatában, se békében. Se török előtt, se császáriakkal szemben… szolgálom a császárt, mert felesküdtem zászlajára, védem a hitemet, mert ez meg lelkem parancsa… Az én életem már mindenképpen példa lészen.”
Az író végigvezet bennünket a szentéletű Abdullah Szokolovics dervis kalandos vándorlásainak útján Mostartól Budáig, ahonnan ő viszi a nagyvezírnek a felmentő sereget kérő levelet, visszatérve 1686. szeptember 2-án önkívületbe esve eljárja Buda haláltáncát.
A regény másik mellékszerepelője, Marsigli gróf Mátyás Corvináit keresve jön Budára. Kibontakozik a regény lapjain egy Budán lakó zsidó szerelmespár története is, akik hitsorsosaiakkal együtt rettegve várják a hadak közeledtét.
Würtz Menyhért, egy „szabad hiten élő igaz lutheránus” kalmár leveleiben számol be szerelmetes feleségének – a többi között – Thököly Imre szabadon bocsátásáról, Ibrahim szerdár kivégzéséről, a keresztény fegyverek budai győzelméről. A mesélő kedvű kereskedő brassói házába hazatérve Cserei Mihálynak (aki „még fiatal ember, de vállalkozó szellemű, kedves, derék gyerek”) mondja el borozás közben, töltött káposztás vacsora előtt, amit Petneházy Dávidról tud: „A sereg a menekülő Szulimán nagyvezír után lódult. Azt hiszem, hogy lent a szekszárdi táborban jött rá először a nyavalya… egyszer csak felpattant a lovára, miután előtte vagy álló órán át kékült-zöldült, s alig kapott levegőt. A gyomrát, meg a hasát tapogatta, s azt hajtogatta legényeinek: emberek, valaki megétetett. Kihajkurászta magából a mérget és másnapra jobban lett, nemsokára azonban mégis meghalt, Göncruszkán temették el. Hátha nem is a pápista papok tervelték ki? … Lehet, hogy Thököly Imre küldte rá embereit. Bosszúból – szövi tovább meglóduló képzelettel a történetet. – Ki mondja meg egyszer is az igazat?”
Teleki Mihály apródja, Cserei Mihály pedig ennek alapján megírja Petneházy Dávid históriáját is, amely hivatkozási alap, és több szépirodalmi alkotás forrása lesz.
Dávid Csaba Buda megvétele című regényében (Móra, 1975) Thököly Imre csillaga már hanyatlóban. Petneházy Dávid ezereskapitány egy vesztes csetepaté után a budai pasától ötezer janicsárt kér, hogy megtisztítsa a császáriaktól a bányavárosok környékét. Abdurrahman éppen akkor kapja a hírt, hogy a váradi pasa elfogatta és láncra verette a kuruc vezért. Ettől kezdve Petneházy élete is veszélyben forog. Társával álruhában, szökve menekül Budáról és a császár katonája lesz. „Nem vagyok labanc, de most a törökre megyek” indokolja döntését egy csárdai vitában. Ugyanegy hazáért harcolt a fejedelem zászlója alatt, s most is! Ahogy lehet.
Ezredét hiába sorolják be Buda ostrománál Lotharingiai Károly hadseregébe, nem hajlandó a császári, csak magyar zászló alatt harcolni. Helyszíni közvetítésként kövessük a zászló útját! „Az Esztergomi rondella romjain egy zászló ingadozik, a közel állók Magyarország Nagyasszonyát látják koronásan, elöl Petneházy s körülötte gyalog a hajdúi… Petneházy zászlója közel jár a fal tetejéhez… már a fal tetején lobogtatja a zászlót… ezernyi torokból zúg az üvöltés… Petneházy egyik kezében a zászló, másikban kard…”
A nagy győzelmet, elsőségüket ünneplő, a csapra vert hordó mellett vígadó, táncoló kurucok egyszer csak riadtan látják, hogy a vár egyik épen maradt tornyára felkúszik a császár kétfejű sasos zászlaja.
Petneházy Dávid hős ezredének maradékát feloszlatják. Amikor csalódottan („… a németnek nem kellek… a töröknek nem kellettem…”) de nyugalomra, békére vágyva néhány hű társával hazafelé igyekszik, egy téli kihalt falun átlovagolva martalócok orvul lelövik. Az aranyláncot, amit Szarvas és Arad visszavívásáért kapott a császártól, elrabolják. Katonái hevenyészve eltemetik parancsnokukat és a lengyel határ felé indulnak.
Donászy Ferenc Buda hőse című regényes korrajzában egy dervis megjósolja, ki lesz Budán az utolsó pasa, hány évig él Abdurrahman, hány évig lesz a város a „müzülmánoké”, kik foglalják el. A jóslatot Hollókövy Edömér teljesíti be. Apját halálos ellensége, Kányavári Áron megölte, amikor az tatár harcosokkal megrohamozta és elfoglalta a Hollókövy-birtokot, gyerekeit pedig (Edömért és Ilonkát) eladta rabszolgának a töröknek.
Edömér szolgálja urát, aki fiává fogadná, ha áttérne az igaz hitre. A fiú azonban erre nem hajlandó: „Hitemet és hazámat soha meg nem tagadom.” Húgával és Csillával (aki társa a rabságban és társa lesz majd a házasságban) álruhában megszöknek és sok megpróbáltatást leküzdve, kalandokban gazdag menekülés után hazatérnek.
Petneházy Dávid Buda ostrománál jelenik meg a regényben. Egy lakomán három ifjú – Hollókövy Edömér, Ramocsaházy Endre és ő – fogadást kötnek. Annak adják a Buda hőse nevet, aki első lesz az ostromlott falakon.
A roham elrendelése után „Edömér párducként szökik le kőről kőre, oromról oromra… lobogtatja a diadalmas hadizászlót”, közben egy kurd vitéz lószőrpányvájával lerántja a lábáról. „A másik pillanatban pedig ketten-hárman húzzák fölfelé a fuldoklót. Baljával megkapva a lószőr-pányvát, kardjának egyetlen csapásával kétfelé szeli, azután szédülő fejjel hull alá a magasból.” Azon nyomban talpra állt és oroszláni dühvel vetette magát támadóira, „… villogó kardját fogai közé szorítva megragadja a kiálló oromzatot és egy szökéssel felvetve magát a tetőre, merész kézzel döfi zászlaját a kőeresztékekbe.” Ezután szablyás párviadalban halálra sebzi Abdurrahmant, az utolsó budai pasát.
(Mielőtt plágiumra gyanakodnánk – összevetve Jókai Mór leírásával a fenti szöveget – mind a két író Cserei Mihálytól merített ennek a részletnek a leírásához is.)
Somogyváry Gyula A Rajna ködbe vész című regényének (Auktor, 1990) hőse a Buda ostromához érkezett mainzi érsek ezredéből való lovasvértes, akit a szegedi út őrzése közben megsebesít egy rekviráló vallon zsoldos. Sebláz gyötri, eszméletét vesztve eltéved a mocsárban, de „egy fekete arcú, ingujjas magyar” lovával együtt megmenti a biztos haláltól.
Márton apóék meggyógyítják, táplálják. Lábadozása közben csizmás, mezítlábas, bocskoros férfiakat lát a tűz körül, akik alulnézetből meghányják-vetik Magyarország XVII. századának helyzetét. Beszélnek a Mohács után időkről, amikor rájuk gyújtotta a nádasokat a pogány. „Utóbb jobbra fordult a sor. Adó köllött a basáknak. Honnét vegyék, ha nyúzott népük vagyon? Gyüttek a vásárszabadsággal… A vásár pedig péz. Ha péz, akkor futtya sarcra, adóra… Csak oszt mikó mögest hadas-háborús lött a világ, mer hogy három Magyarország – már mint a töröké, a bécsi császáré, meg az erdélyi uraké – nem férhetött egymástul, akkor ennek is vége szakadt. A marhahajtók, vagyis a hajdúnép fegyverbe szegődött, végbeli katona lött, a vásároknak vége, hát most itt vagyunk.” A lápi néphez is eljut Petneházy Dávid híre. Egyikük úgy hallotta, hogy a győri hajdúkat szedte zászló alá.
A rajnai vértes újra egészségesen visszatér Budát ostromló ezredéhez, az általános roham előtti tanácskozáson őt állítják őrségbe a haditanács sátra elé. Figyel a kiszűrődő vita hangjaira. Savoyai Jenő javasolja, hogy a magyarokat állítsák az első rohamoszlopokba, mert ők is ezt kérték. A főtábormester nyomban ellentmond:
„ – Az lehetetlen, mon prince. Csak nem magyarokkal foglaltatjuk vissza Budát?
– Igaza van a hercegnek – dörmögte Veterani. – … a magyar hadért nem kár, ha elhull. Garázda, engedetlen népség. Éppen jó lesz Abdi pasa utolsó kartácstüze elé.
Most fölcsattant a szavojai:
– … nem úgy értettem. Az nem söpredék. Vitézebb, mint legjobb regimentjeink.
…
– Nem szándéka az imperátornak, hogy a magyarok vegyék vissza a várat! – süvített közbe a tábormester hangja.”
(A kurucok is észrevették, hogy „a magyar király nem a magyarok végett harcoltatja seregeit, hanem Bécs meg a császári tartományok javáért.”)
A rajnai vértes elhagyja ezredét és végleg a magyarok oldalára áll: visszatér Márton apó unokájához, Évához és földtúró lesz.
Petneházy Dávid Fényes Samu Kuruc Feja Dávid című tragédiájában is megjelenik, mint Thököly fejedelem fővezére, aki vitába száll Feja Dávid kassai főbíróval, mert az nem engedi be a városba eleséghozó legényeit. Később, amikor az aranyláncot kapja, kegyelmet kér azoknak a kassai polgároknak, akikre nem vonatkozik az amnesztia, mert fegyverrel a kezükben fogták el őket. „A lotharingiai sokra becsüli” mondja róla az egyik szereplő.
Jegyzetek
1. Napkelet,1936. november
2. Buda és Pest visszavívása 1686-ban. mek.oszk.hu
3. Először 1859-ben jelent meg folytatásokban a Vasárnapi Újságban. Irodalomtörténeti Közlemények 1936.46. évf. 3. füzet. epa.oszk.hu
Azóta több kiadást megért, film is készült belőle.
4. A színművet 1886. szeptember 1-én mutatták be az Operaházban a Nemzeti Színház művészei. Vasárnapi Újság 1886. 36. sz., szept. 5.
1886. szeptember 1-jén a főváros törvényhatósága és a történelmi társulat rendkívüli díszülésen emlékezett Buda 1686-i visszavételére. „Ez volt a nap eseménye, s az ünnepélyességnek főmozzanata… A vígadó nagyterme alig fogadott még oly fényes férfi-társaságot magába.” S tudósító név szerint felsorolja, kik ültek a díszemelvényen, (a német császár küldöttsége a király oldalán foglalt helyet), az alsószéksorokban. „Oldalt, a zenekar helyén voltak elhelyezve a hősök meghívott utódai, köztük Petneházy Antal, Petneházy Ferencz, id. és ifj. Petneházy Sándor… Az emlékbeszéd elhangzása után mutatták be dr. Károlyi Árpád monográfiáját. (A hetilapban másutt ismertetik is mű tartalmát, kiemelve benne Petneházy Dávid szerepét.) Másnap ünnepi díszben ragyogott Buda, a hercegprímás Te Deumot végzett, emléktáblát avattak… Petényi Ottó államvasúti mérnök a kétszázadik évfordulóra régi magyar motívumok felhasználásával komponálta és Rudolf trónörökösnek ajánlotta Petneházy nduló című zeneművét. (Fővárosi Lapok 1886. aug. (211-241.)
5. mek.oszk.hu
6. mek.oszk.hu
7. In Fényes Samu: Tragédiák. Wien, 1930., 7. p. www.europeana.hu
Illusztráció: Családfa
Ezek is érdekelhetik!
Nagy Balázs: „Megindulva a nagyvilágba, / mifele is lépked az árva?” →
Papp Ágnes Klára: „Ilyen utakon ismertem meg a táj lelkét, amely az enyém is” →
Bertha Zoltán: „Megbünhödte már e nép”. →
