Tornai Xénia: Atlantisz kincsei
A tenger arany homokkal
mossa létem partjait.
Alatta évezredek hordalékát
sűríti csillogó kristályokká
a hullámverés.
A morajlás szívem dobajával
lüktet egy ütemben.
Ujjaim között pergő homokszemek –
a széthulló valóság parányaiból
mézzé olvadó idő.
A szilánkokká forgácsolt múltat
rétegekbe gyűri az emlékezés.
A Danaidák fájdalommá emésztett
bűneire Sziszüphosz sziklájából
finom porréteg rakódik.
Niobé elapadhatatlan könnyei
gyöngyökként gurulnak
a partra vetett moszatok között.
Káin gyilkos indulata talpam alatt,
mint kiálló kagylószilánk, sebez.
Őseim sóhaja a tenger örök
morajlásába vész.
Ábel sikolya visszaverődik a szirteken.
Önnön múltam üzenetét
palackba zárva sodorják
a tenger habjai.
Létem gravitációja felém
görbíti a téridőt.
Az örök jelenné szervesült múlt
ős-titkot rejteget.
Csupán rajtam múlik,
mit hozok felszínre onnan:
törött kagylóhéjak szilánkjait,
őseim porladó csontjait
avagy az elsüllyedt Atlantisz kincseit.
Csak merjek a lét mélyére ásni!
Illusztráció: “Atlantisz emelkedése” (forrás: Makis E. Warlamis, Utopien arche 4., Daskunstmuseum, https://de.wikipedia.org/wiki/Datei:2010_Utopien_arche04.jpg)
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
