2650 – Lackfi János, Kerékgyártó György
Lackfi János
KORÁN HARCBA LENDÜLŐ ATLÉTATRIKÓ (Napútünnep)
Szememben nap, de mi van a nap szemében?, kitörések, kitörök innen vagy tiszta szívvel betörök, esküszöm, elvakít.
Elvakítasz, esküszöm, nap vagy az égboltomon, sálalá, egem boltja, ahol mit mérnek?, az eltelő időt vagy az elmúlót, ami tök ugyanaz, az idő sosem ugyanaz.
Ugyanúgy sosem léphetek kétszer a szemedbe, az én szememben ez lehetetlen, az már másik szem, másik a láncban, miféle láncolat?, mit hova láncol?, merre táncol?, napom vagy, de vagy-e utam?
Utam vagy-e vagy utánam vagy, inkább én utánad, oda meg vissza, egészen odavagyok már.
Vagyok már oda, kisebbfajta fekete lyuk ez itt, városnak csúfolják, de egyetlen út, az is a semmiből a semmibe, soha nem süt be a nap.
Nap soha be nem süt, nem börtönablak, hanem alagsor, ami pont ugyanaz, udvarra néz, utcai lábakat nem látok, csak ittenieket plusz postás plusz védőnő plusz rokonok, a sarokban jön fel a penész, indul a nap felé, melyben elsisteregne semmivé.
Semmivé sisteregnék én is, ha nem pattogna újra meg újra labdád az udvaron, labdád a nap, napom a labdád, te vagy a pattogás maga, a buborék az élet bambijában.
Bambijában az életnek alig van szénsav, kilötykölték, szájfoltos pohár, hervadó tortamaradványok, kókadó girlandok, a jóba is belefáradsz.
Belefáradok a jóba, zsúr az emeleten, de az alagsorból nincs út emeleti zsúrba, hallom, nevetés, hallom, zene, pattogtatom a napot az udvaron, visszhang, de hozzátok be nem hangzik, bevágnám a lakásotokba legszívesebben.
Legszívesebben lakásotokba, hol hatalmas perzsák, akiket csak a törikönyvből ismerek, ott kevésbé bársonyosak, inkább szúrósak és kötekednek.
Kötekedik apám, bosszantja az emeleti modor, a puccparádé, apád maffiózóbajsza, háziköntöse, kerek szemüvege, francba vele, dirr, apám ökle az asztalon.
Asztalon apám ökle, darab hús, anyám dobja a combokat az asztallapra, toccsannak ünnepien, összefut a vasárnapi nyál, összerándul a férfimuszkli, apám atlétatrikóban.
Atlétatrikóban apám, két ujja közül felfelé a két szürke cérnaszál bodorodva keringőzik, csak a füst jut fel innen a napig, szétégnék odafenn szárnyszegetten.
Szárnyszegetten odafenn vagy feszülő atlétatrikó idelenn, hasznát veszem a csirkecomb-izmoknak, a suliban lerendezek egy fejjel magasabb fiút, aki téged lökdösött, megalázott.
Megalázott téged, de törölgeted a srác orra alól a vércsíkot, rosszul mértem fel a helyzetet, a megalázás táncotok része volt, nem kaptam táncrendet, rendetlenkedtem, ezért megintenek, kívül rekedtem a renden, nem először, az atlétatrikó korán lendült harcba.
Harcba lendült apám az övvel, minek kötekszem a suliban, napnál világosabb, hogy hiába gürcöl értem, ha mindent elrontok a magatartásommal.
Tartom magamat, elromlik minden úgyis, a házban az áram, gyertyás árnyak a körfolyosókon, mi történik?, utoljára a háborúban volt ilyen sötétség, felsuhanok a hátsó lépcsőn, súgom füledbe, bocsáss meg.
Megbocsáss, a te füled volt-e?, a megfelelő fülbe talált-e utat a súgás?, s ha igen, számít?, feljön-e még napom?, vagy egy korán akcióba lendülő atlétatrikó mindent elrontott, sosem jutok el a napig?
Kerékgyártó György
A hatodik óra és alkonyat között
Rég volt olyan nyüzsgés a kútnál, mint akkor – valamikor a hatodik óra és alkonyat között – amikor az asszony megérkezett, és látta, ahogy az idegen pásztor elgördíti a követ a forrásról a nyájjal érkező lány kedvéért. A helybéli pásztorok zúgolódtak, mert a pusztaság szabálya szerint elébb mindig összegyűjtötték valamennyi nyájat, és csak aztán kezdtek el itatni, most pedig odább került a kő, és az éltető víz csupán a lány juhainak buzgott elő. A helybéli legeltetők talán azt gondolták, lám, a puszta törvényét is csak a homokba írták, hogy bármilyen szél szétfúhassa. Talán azt. Az a kő azonban mintha nem is a forrásról gördült volna le, hanem a kútnál várakozók szívéről, mert hirtelen mindenki jobb kedvre derült, mosolyogni kezdett, az egyik megszólította a másikat, a harmadik fütyült örömében, a negyedik arcát és mellét tárta a tűző nap felé. A tíz tevével érkező szolga megszólította a szépséget, aki az újonnan érkezők közül elsőként ereszkedett le korsójával a forráshoz.
– Hadd igyam egy kis vizet korsódból!
A lány húzott neki, és amikor úgy látta, eltelt, merített a tevéknek is, hogy aztán ketten a jószágokkal együtt feloldódjanak a kúthoz özönlők tömegében. Az asszony, aki otthonról elindulva azt hitte, mint máskor, megmeríti korsóját, és már iparkodik is hazaérni, hiszen oly sok a tennivaló, lökdösődők, könyöklők sokaságában találta magát. Akik az előbb még boldogan, nevetgélve álltak sorba a vízért, most egymást taposták azokkal, akik közben érkeztek egyre többen és többen. Ittak, merítettek állataiknak, aztán újra a forrás felé küzdötték magukat, mert szomjasak maradtak. És akik már kortyoltak, még szomjasabbaknak érezték magukat, mint azok, akik az eső merítésre vártak.
– Adj innom! – szólította meg az asszonyt az ágrólszakadt. Az út látszott rajta: a por, eső verése, szél csapása, nap marása. Az asszony önkéntelenül indult a forrás felé, és maga is meglepődött, amikor alig egy perccel később ott állt a vándor előtt teli korsóval: hiába lökdösték, gáncsolták, meríthetett. Az ágról szakadt elfogadta a korsót, de nem ivott belőle.
– Szomjas vagy? – kérdezte.
– Hiszen te kértél inni.
– Szomjas vagy?
– Hiszen nem oltja a szomjukat ez a víz.
– Szomjas vagy?
Az asszony bólintott, mire az ágrólszakadt feléje nyújtotta a teli korsót, amelyet ő mohón húzott meg. Néhány korty is elég volt.
A tülekedők, lökdösődők döbbenten nézték, ami történt, majd némi csendet követően valaki megszólalt.
– Adj nekünk is abból a vízből!
– Hát igyatok!
Ki-ki saját korsójába, vödrébe, csobolyójába kortyolt, és megelégült mind. A szomjúság úgy elszállt, mintha soha nem lett volna. Akkor az ágrólszakadt fölállt, hogy ismét útra keljen.
– Ha most itt hagysz bennünket, holnap hogyan oltjuk szomjunkat? – kérdezte az asszony.
– Csak kérjetek! – felelte az idegen, és úgy ballagott el a pusztaság irányába, hogy hátra sem nézett azokra, akik az egésszel mit sem törődve már újra táncoltak, fütyültek, paroláztak, vigadoztak a forrás körül, vagy békésen legelésző állataikat késztették elő, hogy hazatérjenek velük.
Valamennyi volt az idő. A nap nem akart lenyugodni.
Illusztráció: 2650-táblakép
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Nemere István, Virágh László →
2650 – Demény Péter, Pusztay János →
2650 – Hétvári Andrea, Saád Katalin →
