Boldogh Dezső: Egy név és egy könyv
(Gyárfás Endre: Zöldág – Zuhatag Válogatott versek, Gondolat Kiadói Kör, 2020.)
Léteznek olyan alkotók, akiknek munkásságát számos irodalomkedvelő ember nem feltétlenül ismeri kellő mélységeiben, és a net meg a nyomtatott lapok sincsenek tele műveikkel, mégis nevük évtizedeken át ismerősen cseng az olvasóközönség számára. A nyolcvanas éveinek közepén járó Gyárfás Endre is talán egy ilyen író, akinek Zöldág – Zuhatag című, válogatott verseket tartalmazó kötete a közelmúltban jelent meg a Gondolat Kiadó jóvoltából. Az eddig mintegy ötven könyvet publikáló szerző, lírai termései mellett regények, novellák, hang- és TV-játékok tucatjait alkotta hosszú pályafutása alatt, és a gyermekirodalom terén is nemzedékekhez szóló hősöket teremtett, elég ha csak a Dörmögő-sorozat darabjaira utalunk.
Könnyed megszólalásmód jellemzi a Zöldág – Zuhatag szinte teljes egészét, egy gyakorlott kezű mester formára-tartalomra nézve jól megkomponált, okosan, kellő érzelmi finomságokkal és indulati tőkével megalapozott alkotásait olvashatjuk. Bizonyos hiányérzetet okoz viszont, hogy a Gyárfás-életmű beható ismerete nélkül nem tudhatni, milyen kötetekből, mely korszakokból történt a válogatás. Évszám-jelölést csak kevés, egész pontosan kettő vers után találhatunk (Segesváron – 1962, Csak tréfa volt – 1961), így gyanítható, hogy a könyv a szerző teljes munkásságából nyújthat egy laza keresztmetszetet. Nem vált volna hátrányára a szerkesztőknek, ha néhány oldalban jelezték volna, honnan valók a kiválasztott művek. A hangütést tekintve ugyanis mintha nem fél évszázad telt volna el a versek megírása közben, ugyanúgy készülhettek volna a hatvan-hetvenes években, mint pl. kétezer után. Mindez jelezheti azt is, hogy Gyárfás Endrére nem hatottak az izmusok, a poszt-poétikai kísérletek, vagy egyszerűen nem érdekelték őt. Ebből a szempontból is izgalmas lenne látni egy olyan gyűjteményt, amelyben esetleg mégis történtek részéről költészetét illető efféle dolgokra utaló stílusváltások. Szintén gyaníthatjuk azonban, hogy a szerző, indulása kezdetétől fogva elég biztos fegyverzettel lépett ki az alkotói porondra, és nem volt szüksége arra, hogy mások nyomaiban járjon. Természetesen a Nyugatos, Újholdas hagyomány hatása nem tagadható, melyeket sajátos, nem feltűnő hangszövésekkel futtat át, és könnyed lírai kellemmel elegyít.
A kötet címe a „Bokrok átváltozásai” című versből való, mely sok más művéhez, és az említett hagyományokhoz való vonzódása miatt is a természet, és a benne foglalt emberi univerzum egymásban való létéről számol be finom pillanatképekben: „Ördögcérna: zöldág – zuhatag, / bogyók vergődnek benne: bogarak.” A viszony természete, a tapasztaló és a látott világ kölcsönhatása jobbnál – jobb szövegekben tűnik elő, a béke és a küzdelem örök feszültségei közt: Tarkómra tarack támadott, / szemhéjam lapulevél lepte, /agyamban beléndekmagok / tapadtak meg csírát növesztve…” (Amikor elvadult a kert) Néha a rutin is szépen viszi a tollat, és ez olykor egészen finom, „nem tökéletességekre” csábítja, mint pl. A „Tóth Árpád emlékére” című versben, ahol színvonalában is kiváló, a Mesterhez méltó módon ilyen nagyszerű sorokat ír: „Te állsz mögöttünk, immár fürge gályán, / csak néha-néha pillantunk feléd, / Hálátlan tanítvány! Előre szállván, /már-már felejtené bús mesterét.” – viszont így fejezi be: „de nagy az út lélektől-lélekig.” Más, ill. a legtöbb költőnél nem volna felróható e „botlás,” – de ezen a színvonalon, talán, mégis.
Mintha Beethoven kihagyna egy-két ütemet a kilencedik végéről, vagy, hogy ne legyünk ilyen fennköltek, túl korán húznák össze a függönyt egy katartikus előadás után. Mindezekből is érzékelhető, hogy Gyárfásnál magasra tehető a lírai mérce, ami fölött gond nélkül suhan át, erőlködés és feszültségek nélkül hozza szép ívű remekléseit, sokszor olyan könnyedén, hogy észre sem vesszük a kecsesség mögött a sokrétű tartalmakat. Kiemelkedően kimunkált résznek tűnik az Európa szőttese – ciklus. A szonettekből, egy balladai hangvételű és egy hosszú prózaversből álló darabok megidézik a mediterrán múltat, kultúrhistóriai és mitikus valóság keveredik a költészet finoman láttató képzeteivel: „Hatalmas istenek! De jó e játék, / neonfények között mítoszi árnyék, / mert önmagunk nyesett árnyától félünk. // Csodavilág, mikor a győztes tudta, / hogy győzelméből merre vezet útja, / és bikaember volt csak ellenségünk! /” (Mitológia)
Cizellált, zökkenőmentes, sohasem túl elvont, mégis elmélyülésekre méltó, elgondolkoztatóan többrétegű szakaszok váltják egymást a kötet lapjain, ahol a gyermekvers-író játékossága is fűszerezi időnként a formákat – melyekből kellemes bőségtálhoz illő változatossággal csemegézhetünk. Talán, és itt ismét inkább a szerkesztés, mint a költő hiányosságát említhetnénk, nem a befejező rész Epigrammáival lehetett volna lezárni a kötetet, mivel némelyik vers élclapi tréfálkozó bölcselkedésénél sokkal erősebb darabokat olvashattunk korábban. De ez inkább műfaji kérdés, hiszen szívesen látnánk az efféle pár sorosokból is akár egy külön válogatást, megvolna a maga bukéja annak is, de nem ebben a kötetben, mert valahogy nem illenek ide. Gyárfás Endre művészete egy kiváló könyvet eredményezett, még akkor is, ha a nyolcvanas éveiben járó szerző mostanában talán már nincs jelen a legolvasottabb kiadványok hasábjain. Ideje közelebbről megismerni azoknak is, akiknek számára inkább egy ismerősen hangzó irodalmi név volt eddig a költő.
Illusztráció: könyvrecenzió
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
