A. Gergely András: Politika-tudomány-képzeletek és a fantasztikum találkozásai
Újabb utak a galaktikus politológiához
Galaktikus politológia persze egyáltalán nincs. Azaz: nem volt, mert szükség sem volt rá. Nem kellett igazán politológiául foglalkozzanak a galaxisok titkaival a jeles politológusok – bárha filozófiatörténeti kivételek persze akadnak, Morus messze ködlő Utópiája, Cyrano de Bergerac Holdbéli utazása,[1] még messzebb Campanella Napállama vagy Platón Atlantisza, melyek mint Seholországi térségek éppúgy lehetnének a politikai tudományok logikájába illőek, mint voltak egykor, vagy mint a filmek, regények, memoárok, forgatókönyvek, drámahistóriai válogatások vagy morálteológiai és eszmetörténeti értekezések. Ezeknek valahogy mégsincs „politológiája” – a szó szűkebb, tudományos, vagy akár kiteljesített értelmében. Ám mégis lehetséges, mondja és elemzi Tóth Csaba A sci-fi politológiája című kötetében.[2] De akkor hát mindezek „elbeszélnek” valamit, aminek tudása, elemzése, tanulsága, tapasztalati anyaga direkten is nekünk szól? Meglehet, bár magam ritkán járok Luke Skywalker társaságában bevásárolni vagy tejeskávézni, Katniss Everdeen pártolójaként a lázadás arca lenni, és megküzdeni vele vagy nélküle a Kapitólium foglyait kiszabadítandó „racionális-pacifista természetű” emberek szolgálatában a Panem mocskos és autokrata birodalmában, az Éhezők viadalában elém kerülő gyilkos bérencekkel… Viszont akkor nem nekünk, hanem rólunk szólnak ez allegóriás államregények, s csupán a sci-fi fantázia-dús térségei, így nem mások, mint szimpla vizuális vagy könyvpiaci termékek?
Messzire vezető dilemmák kerülnének itt sorra, ha nem egy konkrét kötetről volna szó, melynek bár galaktikus, sőt csillagközi távolságai megnehezítik az empirikus kutatást és élményközeli tanulást, de valójában ez a társadalomkutatók problémája csupán (talán..?), nem pedig a befogadóé, vásárlóé, nézőé. Ám ha egy mű a nemtudományos világokról szól (s már az is kétséges a hátterében, lehet-e tudományos a tudományos-fantasztikus irodalom…?), akkor miképpen áll módunkban „tanulni”, értelmezni, bölcsülni ennek szcientikus megközelítéséből, mely a sci-fi „politológiáját” ígéri, ráadásul szerzője politológus, egyetemi tanár, pártelméleti kérdések kutatója, a szaktudomány ismert képviselője…?
Többrétű döntés elé állunk hát. Tudomásul vesszük, hogy van a sci-fi irodalomnak politológiája – hisz könyv jelent meg róla, továbbá maga a könyv is utal másfél tucat ilyen elemző tanulmányra, könyvre, vizuális műre is. Lehet azt is gondolni: tisztelt Szerzőnk úgy véli, van a sci-finek politikatudománya, s rajta kívül ezt mások nemigen gondolják – hisz az Asimov-féle Alapítvány óta szinte senki politológus nem írt ilyesmi polisz-elemzést (főleg nem idehaza…, noha irodalmárok viszont annál bővebben). Lehet azután elmerengeni azon is: meddig tart a sci-fi határa, s hol kezdődik már a politika vagy a politikatudomány a csillagközi térben és magatartásokban – ez esetben még lehet az űrbéli eseményeket a tudományon túli szféráknak tekinteni, s nem venni rendszeres államelméleti témakörbe vagy politikai szociológiai tapasztalat körébe sorolhatónak. Épp így lehet erre föl a politika határain is elmerengeni, hiszen az Atlantisz-kori vagy athéni „politika” nem lehet ugyanaz, mint a galaktikus világ városképzeteinek vagy emberi-emberszabású kapcsolathálóinak rendszere – de akkor meg épp a parttalanná, „makropolitikán” túlra vizionált történések csillagrendszereibe tévedünk, ahonnan a politika tudománya kevéssé valószínűen lesz képes kihúzni bennünket. További verzió, hogy a mű valójában egy nagy sci-fi, s nem több, tudománynak álcázott rémregény, ahol nem egy megfélemlítés vagy kimódolt gyilkosság van szemünk előtt, hanem messzi égbolt még messzibb bolygóinak rejtett küzdelme, melyet csupán leír, megnevez a Szerző – s ekkor sem járunk jobban. További változatokon most nem agyalok – vannak még bőséggel. Az azonban, hogy a címoldal „politológia” fogalma és a szerzői előszó vallomása erről másként nyilatkozik, további talányok alapja: önbesorolása szerint nem szaktudományi mű ez, hanem „tudományos ismeretterjesztő” (12. old.), és tárgya nem a politikai rendszerek jellegzetességeinek vagy tipológiájának megoldása, hanem kedvenc science fiction univerzumaink főhőseinek összehasonlító bemutatása, elsősorban azzal a céllal. hogy „azt vizsgálja, a szerző milyen üzenetet kíván küldeni” (11. old.). /Ráadásul, mint kiderül, nem is antropológiai vagy empirikus kutatási terület, azaz a megszólaló „alanyok” nem csupán regényes történéseket közvetítenek, hanem rendszerbe szedhető magatartásminták és kapcsolati kultúrák politikaelméleti szabályszerűségeit követik…!/.
A kihívó gondok között tehát első maga a műfaj. Amennyiben polito-lógia, akkor a nevében rejlő (klasszikus értelmű) tudomány- és tudásmód rendszerszerű leírást tenne indokolttá. S ha a sci-fi leírása lenne ez, akkor a szűkítő tárgymeghatározás a tudományos fantasztikum politikatudományi megjelenítését kívánná meg. Márpedig ezektől maga a Szerző is elhatárolódik. Így hát máris rosszabb helyzetben vagyunk, mintha a fenti variációk valamelyikével megbékélve olvasnánk. A kötet ugyanis meg van rakva államelméleti, jog- és politikafilozófiai fogalmakkal – igaz, nem olvashatatlan tudományosság, hanem könnyed értekező szöveg jellemzi.
Ugyanakkor a mű gondolatisága nemcsak kifejezetten jó, de izgalmasan kihívó, provokatívan elgondolkodtató, mit több a maga hangnemében „ellenbeszélő”, máskéntgondoló is. De ha szerzője politológus (mégpedig végzettsége, doktorátusa, álláshelye, szakmai karrierje szempontjából is az ELTE Jogi Egyetemének oktatója, a Politikatudományi Intézet adjunktusa, valamint a Republikon Intézet alapítói között is stratégiai igazgatóként szerepel, népszerű média-felületeken mint politikai elemző kap hangot, évente több tanulmánnyal és mintegy egy-két évente egy kötettel van jelen a tudományos színtéren), akkor nincs okunk feltételezni, hogy a fenti tudástári meghatározásokban (államelmélet, politikai filozófia, jogtörténet, empirikus jogantropológia, kritikai politikatörténet, stb.) ne találhatnánk meg a helyét. Talán egyetlen, bár a maga nemében is válaszadó gesztus szól mindezek mellett a Szerzői máskéntgondolás lehetőségéről: 2019-ben Tóth egyenesen Brüsszelbe távozott a Momentum-os Cseh Katalin kabinetfőnökeként folytatni az itthon elvégezhetetlennek látszó politikai tisztánlátási vállalását, letéve egyetemi karrierjét és hazai politikatudományi „rangját” is…
Lehet, további talányosabb térfélre jutnunk akkor is, ha keresni kezdjük, mi oka támadhat annak, hogy egy politológus egy politológia főcímmel jelzett művét önként mégsem nevezné politológiának. Kiegészítő szakmai felületeken (egyetemi órák, szakmai adatbázisok, Republikon-estek, elemző politológiai stratégia-formálás, pártpolitikai „tanácsadás” vagy segítő tevékenység…)[3] Tóth Csaba láthatóan választás-kutatással, választási rendszerrel foglalkozik, s amikor nem pont evvel, akkor bizony éppen a „fantasztikus világokkal”. A szerzői műfajmeghatározás terén szerintem egyszerűen álszerény, vagy akár valamely kényszerhelyzetben volt, s talán ez a fontosabb. Ugyanis míg a választási rendszerek politikatudománya mintegy jó évszázada (vagy másfél-kettő is akár) legitim, tudományos minősítésben elfogadott szaktudományi kérdésként szerepelhet (már amióta és ahol egyáltalán választások vannak vagy voltak, leginkább ott, de néha a bolygó túloldalán is elemzések tárgyává lehet), addig a sci-fi afféle komolytalan szórikázás csupán, s nem lehet(ne) tudomány tematikája vagy a tudományos vizsgálódás fókuszában ekként nem állhatná meg a helyét. (Érdekes amúgy, hogy a filmesztéták vagy az irodalomkritikusok, médiatudósok, kommunikációs szakemberek nem cicóznak ezzel ilyen módon!). A Nagy Kezdőbetűvel Írt Politikatudomány ugyanis a Nagy Elmék által meghatározott POLITIKA tárgyával foglalkozik…, nem pedig élvezeti értékek cseréjével, piacával, társadalomlélektani tüneményeivel! /Bár azt, hogy mi is az „A Politika”, mintegy évezrede nem sikerült érdemleges és konszenzusos kérdésként tisztázni a vele foglalkozóknak. S még kevésbé a belőle megélőknek, politikusoknak és a politika jelenségéről vagy társadalmi hasznáról értekezőknek…/.[4]
Mármost, kínos feladat, ha a recenzens, vagy szakmai kritikus, újságíró vagy olvasó, befogadó vagy értelmező kell visszahelyezze a művet a megfelelő szakmai polcra, esetleg egy másikra, egy másik tudásterületre vagy másik könyvtári gyűjteménybe akár. De ettől ez még nem kevesebb (mint tudományos teljesítmény) – hanem, mint jelen esetben – inkább több vagy más. Legföljebb azzal leszünk gondban, hogyan lehet mégis a Szerző és/vagy tudományos környezete „ellenében” olvasóként-befogadóként meghatározni AZT a politikatudományt, amelybe belefér ilyen elméleti mű is… A meghatározások jogának meghatározása ugyanis éppúgy a rendszer fenntartóinak előjoga, mint a politikai cselekvők előjoga szokott lenni hagyományosan a hatalmi döntéshozatal és uralmi kivitelezésre késztetés, rendszerszerű szervezés vagy a kiváltságok odaadományozásának lebonyolítása.
A tudományos produktumok nyilvántartási rendszerében, adatbázisában (MTMT) a Szerző saját munkájához rendelt referenciák mindössze hárman vannak, két blog-bejegyzés, valamint egy politikatudományi szakcikk (recenzió, avagy kritikai ismertetés). Ez roppant szerény „termés”. Vélekedésem szerint, s a Szerzővel készült interjúk szövegei alapján erre a szakmai „érdektelenségre” csak alig-alig utalnak, de talán idővel már nem is fontos, mivel a Szerző is Brüsszelbe távozott a hazai tudáselitből – kicsit ironikusabban úgy fogalmazhatnám, inkább migráns lett, mint alattvaló, kötetében is számos ilyen arc tűnik fel. De szinte nyilvánvaló, hogy a szakmai közeg „irányított” preferenciáinak korántsem felelt meg a mű, hisz olyasmin politológus kortársként ugyebár nem kívánunk elgondolkodni, ami „csak” gondolkodtat – mert ez nem fér bele a „szaktudományba”. Tudás a tudásért… – haszontalan képtelenség. Másként tudás a még másabb tudásért – ez meg inkább kockázatos, rizikós, fölöslegesen kihívó. Ha maradunk a szabott, és magunk által is mind szűkösebbre srófolt szaktudományos kiskérdéseknél, abból nagy baj nem lehet, ráadásul első számú szakértői lehetünk mindig is, ami pedig kifejezett szakmai előnyt kínál… – s aki ezt elvitatná, az intézményünk védelmi övezetébe hatolna, vagy pártpolitikai indíttatású támadásnak tenné ki kollégáját, ami ugyebár nem illendő cselekmény, vagy éppen emlékeztetne is a „Semleges Zónában” tiltott tevékenységekre…
Nos a fő kérdés a mű értékét tekintve talán hasonló (vagy ugyanez). Van-e politikaelméleti tudás Az éhezők viadala trilógiában? Értelmezhető-e demokráciaelméleti metszetben A Klónok támadása, a Csillagkapu vagy a Dűne-sorozat? Elemzés tárgya lehet-e a Mellékes igazság-ban megfogalmazódó igazságosság-képlet, vagy az egyenlőtlenségek rendszerének demokratikus mivolta, a diktátorok akarnoksága, a „Mi és ők” kettőssége a mindenkori viselkedésmódokban, az idegenek elleni közérzület és a szolidaritás problematikája, a rabszolgák jövő-kori és csillagközi térben megléte és helyzettudata, a képzelet birodalmának lakosai szerinti egyenlőség-eszme, vagy a kényurak elleni lázadás magányos bűnténnyé lefokozódása, a diktátorok önkényének magánérdekű korlátozása, lelkiismereti lázadás vagy közösségi tiltakozásra felbujtás…? Mindezek talán az „akadémikus” politológia számára nem kérdések, (vagy nem így azok, s nem a fantasztikummal kiegészülő realitások világában), mint ahogyan szociológiai kérdéssé is nehezen tehető, mi van olyan világokban, ahol sosem járt még ember, vagy ahol egy bolygó egészének letámadása közös demokratikus döntés eredménye lehet, egy diktátorrá váló szenátor, Palpatine egész Birodalma viszont legitim univerzum maradhat megfélemedett polgárai „önkéntes” szavazatai alapján…
Feltett kérdéseimre apránként akár válaszolhatnék is… Igen, van politikaelméleti tudás az Éhezőkben, és értelmezhető a demokrácia elméletei szerint mindaz, amit a kötet élményegyüttesekbe tagolva fölsorakoztat… Stb. De nem az én válaszaim a lényegesek is, mint ahogyan a kortárs vagy akadémikus politikatudomány sem értekezik a földön kívüli lényekkel/civilizációkkal/birodalmakkal arról, hogyan látják a kommunikatív cselekvés korlátait a társadalmi szavazás kontextusában vagy a bolygóközi biztonságpolitikai mezőben. Maradjunk tehát a Szerző „költői” és „fantasztikus” kérdéshálójánál, melybe a globális kihívások, a túlélés módszertana, az extraterritoriális gazdaság diktatúra-függő alapdilemmái éppúgy beleférnek, mint e képzelt világok moderált állampolgárainak lehetséges találkozásai, konfliktus-potenciáljai, vagy egyenlőségük és egyenlőtlenségeik demokratikus/diktatórikus megoldási kísérletei.
A könyv nyolc fejezetéből az első öt fókuszál valamely fantasztikus sorozat politikai rendszerszerűségére és konfliktusaira, ezek leíró értelmezésével lep meg bennünket (melyben nem mindig egyértelmű az olvasat: honnan nézi, kit képviselve beszéli el a történések tanulságait vagy a politikai utópiák esélyeit: a szóbanforgó szereplők, a szerzői szándékok, a befogadói rálátás vagy a politológusi elemzés dimenziói között…?), a további fejezetekben inkább a korábbi és újként bevont művekben fellelhető politikai kultúra, viselkedéskultúra, döntéshozatali vagy képviseleti érdekszférák működésmódjainak értelmező megjelenítése, cselekvési forgatókönyvi ábrázolata kerül fókuszba. E megoldás vagy megközelítés ugyancsak azt az impressziót erősíti, hogy mindez nem sci-fi mese, hanem szakszempontú értékelő narratíva áll előttünk, híven a címbe emelt szakterületi nézőpontoknak. Hangsúlyos fogalmak, mint például a zsarnokság (hússzor fordul elő a szövegben), a hatalmi ágak (háromszor), az alkotmányos hatalom (hétszer), az antidemokratikus (háromszor), s folytatható még a sor a politológiai tankönyv alfejezet-címeivel…, érdekes módon a Galaktikus Köztársaság példáján elbeszélve mintegy „véletlenül” mai európai példákkal kerülnek analógiába (az „európai” szó is tíz előfordulással részeltet a fölismerésekben…). A „leíró” kontextus mindenesetre épp annyira hétköznapi jogelméleti, mint amennyire szakpolitológiai, idézem a Szerzőt: „Egy demokratikus berendezkedésben azonban a három hatalmi ág között világos elkülönülésre van szükség: aki a törvényeket hozza, nem lehet azonos azok végrehajtóival, illetve azzal, aki a törvényszegést elbírálja. Egy parlamentáris demokráciában – mint amilyen Anglia, Németország vagy Magyarország – a törvényeket a parlament hozza. A végrehajtásért a kormány felel, míg az igazságszolgáltatás a független bíróságok dolga. A Montesquieu-i felosztás azért hasznos a Galaktikus Köztársaság politikai rendszerének elemzésekor, mert a Köztársaság is elkülönítette a különböző hatalmi ágakat: a törvényhozás a Galaktikus Szenátus, míg a végrehajtás a kancellár és a bürokrácia feladata volt. Kevesebbet tudunk a bírói hatalomról, de vélelmezhetjük, hogy létezett valamilyen elkülönült bírói szervezetrendszer is” (26-27. old.). S nem a „szőrszálhasogató” jókedvem az akadálya, hogy bele ne kérdezzek, miért lenne Montesquieu a példa egy képzeleti birodalom („örökségképpen” véletlenül Köztársaság?) számára, miközben a bolygóközi háborúk már messze nem az emberi jogok vagy az állampolgári jogegyenlőség megtépázott rangjának védelmében zajlanak (igaz, hivatkozási alapként éppúgy jó szolgálatot tesznek, mint az antik joguralmi elvek leszármaztatásai és intézményei, olykor még névazonosságot is megtestesítő fogalmai a tegnapi vagy mai nemzetpolitikákban…). A kötet valahol itt csúszkál az euro-amerikai politikatudomány, gondolkodástörténet, morál- és jogfilozófiai határok között, olykor átlépve az egyetemi katedráról előadható hétköznapi analógiákat és a direkt jogelméleti utalásokat szimbolikusan elválasztó közléshatárokat. Másik esetben viszont, ami itt is kínálkozik, valamely fiktív uralom- és jogelméleti tanmese az egész, melynek háromszáz oldala jószerével kötelező irodalom kellene legyen állampolgári vizsgán is. Példája kitűnő a Jedi Tanáccsal, melynek döntéshozatali felelősségét elemezve nem pusztán a forrásmű, a Csillagok háborúja történésrendjét szemléli, hanem a politikai felelősség és felelőtlenség, számonkérhetetlenség, antidemokratikus és szakrális tudáselitre jellemző kiváltságossági Rend kritikáját fogalmazza meg, s az már csupán szerzői tónusában kap markáns államelméleti aspektust, ahogyan a filmbeli történéseket a demokrácia és diktatúra közti különbségtétel melletti állásfoglalásként tekinti dichotom mezőnek. (Példaképpen: a diktatúra kritikája a 42. és 127. oldalon az állampolgári megítélés értékszempontját is követi, meg a politológusét is, de a részvételi demokrácia „siratása” cseng ki elemző szavaiból, az állampolgári lojalitás hiányának és következményeinek minden velejáróival megspékelve). Lám:
„A világtörténelem minden diktátora meg van győződve róla, hogy rendszere egy ’magasabbrendű célt’ szolgál – ám ezt a magasabbrendű célt valahogy soha nem éri el a társadalom. Ez a helyzet az Arany Ösvénnyel is: II. Leto halála nem a galaktikus békét, hanem újabb háborúkat hozott… /…/ Az azonban biztos, hogy a II. Leto által választott irány egy elnyomó, totális katonai diktatúra volt egy szinte halhatatlan császárral a csúcsán, 3500 évig egy stagnáló, elnyomó birodalmat hozva létre. A galaxis polgárai szinte biztosan visszasírták a Muad’Dib hatalomra kerülése előtti politikai rendszert – ha egyáltalán emlékeztek rá” (126-127. old.).
Persze, kellő arányérzékű szerzőként ezt a diktatúra/demokratúra dilemmát már felvezeti Az éhezők lázadása (II. fejezet, 55-94. old.) témakörénél, ahol a politológiai hatalomtechnika áttekintő elemzése mellett a szociálpszichológiai eszköztár is előkerül.
„Az éhezők viadala nem törekszik arra, hogy vidám, felemelő alkotás legyen. Éppen ezáltal hozott újat a science fiction univerzumok történetébe, hogy esendő, gyarló, hibázó szereplők küzdelmét látjuk nem csak egymással, de a körülményekkel szemben is. A trilógia lezárása is ebbe a keretbe illeszkedik: azt igyekszik sugallni, hogy a lázadás győzelme ambivalens eredmény; hogy a világban nincsenek abszolút jó szereplők – miközben abszolút gonoszakat sem találhatunk” (93. old.). Itt már mintegy a „jó kormányzat” és „jó állampolgár” küzdőterét is kijelöli, jobbára a politikai jogok, az önkormányzatiság és működési feltételei, a politikai felelősség és az alávetés társadalmi történései révén, amelyek mind ellentétükbe, hiánygazdaságukba, diktatórikus feltételek közötti vegetálásba fordulnak át. Az elnyomó uralom lokális önállóság nélküli kezelési-fogvatartási-alávetési mechanizmusai például riasztóan emlékeztetnek ma már az orbáni illiberális viszonyrendszert megteremtő autoriter hatalom működésére, az egyes társadalmi „rétegek” vagy rendek (?) aktorainak saját sorsukba beleszólni képtelen viszonyrendszerére, de elsősorban is arra, hogy a kortárs magyar akadémiai politológia ezt a rendfenntartó önerőt előszeretettel nevezi (?jobbára amerikai források okán? vagy tán dél-amerikai diktatúrák mintájára, keleti despotizmusok eufemizált jelzőjével?) „vezérdemokráciának”, s ebben különösen az állampolgári részvétel hiánya, a beletörődés és szegmentálódás mechanizmusa a kiáltó kontraszt, melyet Tóth nemcsak a zsarnok-portrék egybepakolásával illusztrál, hanem a szociálpszichológiai háttérhez is roppant aprólékos adalékokkal szolgál az egzisztenciális és mentális félelem aspektusainak drámai felvillantásával. Képzetem szerint tanmese ez is, olyféle képes beszéd, mely uchrónia tűpontos leírásával kívánja alapos korkritikáját adni a köröttünk meglévő képtelen állapotoknak,[5] nem kevesebb állampolgári kritikai érzékenységgel, mint Karinthy a Capillária vagy Swift az óriások országa révén közzétett üzeneteivel.
Bizonnyal méltó politológus egyetemi évfolyamdolgozat lenne a kötet ilyetén kritikai megolvasása, ezt azonban engedtessék az Olvasóra bíznom. Készült ugyan szakmai kritikai referencia is, de mert szerzője legalább annyira közgazdász, mint politológus, a kritikai észrevételek zöme is a nagytérgazdaság termelői aktoraira vonatkozattatott, semmint a fikciós megjelenítés lehetséges szaktudományi aspektusaira, vagy ezekre is inkább leíró utalásokkal.[6] A politikatudomány hazai szakirodalma persze az elmúlt öt évben más irányokat is vett, de a közbeszéd-szinten kezelt műfaji eltérések (pl. műkritika, reflektív esszé, prózapoétikai megközelítések, narratív politikai elemzések, stb.) nemigen részeltetik figyelemre a „nem szakpolitológiai” elemzés lehetőségeit és publikus tényeit. A Szerző a maga formálta tematikus szempontokat így jeleníti meg egy interjújában: „Létezik ennek szakirodalma, de pontosan az, amit én csinálok, nem nagyon van. A szakirodalom gyakran nagyon akadémiai vagy csak egy univerzumra koncentrál: foglalkozik mitológiai, szimbolikus vagy ideológiai témákkal, de az egyes univerzumok politikai-hatalmi rendszerének önjogon kezelését nem szokták szeretni. A legjobb példák az olyan természettudományos könyvek, mint a ’Physics of Star Trek’ vagy újabban ’Physics of Interstellar’. Ezek jó analógiák, dacára a messzebb lévő témáknak…”.[7]
Lévén magam is bizonyos szinten „politológus”, más minőségemben politikai antropológus, egészen adekvát az elfogultság olyan mű iránt, amelyben az „állampolitikai rendezőelvek” éppúgy kérdésesek, mind a képzelt csillagrendszerekben totálisan mediatizált hatalom, vagy mint a nemkívánt politikai rendszerek államtudományos feltérképezése vagy a galaktikus makropolitika, és az összes elképzelhető „idegenek” elleni háborúzás lehetséges narratívái (így a centauriak, narnok és vorlonok a Star Trek-ben, avagy az „ideológiai fajok” kitenyésztettjei a Babylon 5-ben, katonai kaszt vagy a darlekek a Ki vagy, Doki?-ban, vagy a presgerek a Radch Birodalom-ban, stb. mind és mind egymásnak idegen idegenjei…). Ugyanígy figyelemre érdemes a biopolitikai dimenziók jelenléte ezekben a fantáziált reális jövőképekben, mi több: az exraterritoriális hadászat kérdései még véletlenül sem csupán az embert helyettesítő robotok világát, vagy a földi térségben még a 20. században önmagukat hibernáló egyedek váratlan megjelenését tekintik akut vészhelyzetnek a csillagközi politikai agytrösztök, hanem a Gonosz mindenkori archetipikus jegyeit örömmel és büszkén viselik mindannyian. A könyv ilyen aspektusban totális végveszélyre emlékeztető helyzetei (persze az emberiség történetének és a méltó módon kifejlesztett perfekt robotikai utópia-világnak szükségképpen alapkonfliktusai is), amelyek az emberiség fejlődéstörténeti múltját a fajok kérdésére visszavezető teóriák nyomán a galaktikus fajok kialakulásának jövendő historikumába és konfliktus-potenciáljába vezetik. A rabszolgák esete Isac Asimovnál még „az emberiség kiegészítőjeként értelmezhető” lényeket jelentette, a Csillagflotta feladata azonban az androidok emberek elleni szerveződése és egymás elleni háborúzása (mint a Szárnyas fejvadász históriájára is emlékeztető eset) már drámaibb jövőképet fest a szokványos utópiáknál: „Az androidok bűne nem más, mint hogy túlságosan emberszerűek, és nem hajlandók elfogadni a rájuk rótt szolgai sorsot. A szabad akarattal rendelkező androidokat az emberiség nem képes elfogadni” (228. old.). Nos, éppen így, a politikai antropológia dimenziójában a Szerző az emberi nem, a fajok problematikájának őstoposzára emlékeztet, nem ok és nem minden „ürügy” nélkül…
Fennebb soroltam néhány lehetséges verziót a kötet címének kétfelé bontása és értelmezése kapcsán. Azt (lehet, többet is) biztosan kihagytam: korántsem képtelen elgondolás lenne, hogy a kötet a sci-fi politológiája helyett a politológia sci-fi-be hajló természetrajzát ábrázolja a legitim elemzés, a hivatkozott szakirodalom használata, a hipotetikus kérdésföltevés és értelmező levezetés eszköztárával. Ennek lehetséges belátásával is leginkább arra késztetem az Olvasót: ne higgye nézőpontom releváns voltát, inkább fogjon neki a könyv átolvasásának, s a legkevésbé sem fog csalódni benne. Jobbik esetben a kortárs társadalmak demokratikus deficitjének és a bontakozó egypólusú világ formálódási folyamatának egy izgalmasan lehetséges megjelenítését kapja – mely a primer érdekességen túl talán a sci-fi szerzők egyik lehetséges céljaként is szolgálhatott, s miért ne szolgálhatna ugyanígy az elemző politikai gondolkodó számára is…? Rosszabbik esetben meg talán az is kiderülhet, állapotaink politológiai elemzése nemcsak hogy képtelenségek, abszurditások, égbekiáltó gyalázatok, legális veszélyek, totális károk felé igyekvő „civilizációk összecsapása” korszakba érkezett, de ráadásul már elemezhetetlenbe is, melynek puszta leírása is csak a fantasztikumok tudományos eszköztárával lehetséges. Viszont, amíg még egyáltalán leírható mindez, s amíg még ezekről dilemmákat fogalmazni nem büntetendő vétek, addig még mindig a jobbik világokban élünk (sokak szerint „minden világok lehető legjobbikában”). Ennek állítása direkt módon úgysem lenne érvényes – így talán mégis…
[1] http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/cyrano-holdbeli.html
[2] Athenaeum Kiadó, Budapest, 2016. 328 oldal
[3] A jelzett kurzus a Republikon szféráiban: republikon.hu › media › scifipol_tem_201415-tavasz, továbbá a számos szakirodalomból lásd Hughes, Matthew: Political Science Fiction. Expert Monitors, Excessive Scepticism and Preventive Rationality. State University of New York Press; Albany, 2008; 2014. Chad Clay: Sci-Fi PoliSci, Episode I: Regime Types Across Sci-Fi Universes. 2011; George Dvorsky: 12 Futuristic Forms of Government – That Could One Day Rule the World; 2014; Patricia Paugh et al (ed.) Teaching Towards Democracy with Postmodern and Popular Culture Texts. Sense Publishers, 2014.
[4] A más területek között lásd például a film természetrajzához illeszkedő tematikai és elemzési sokszínűséget a Szerzővel készült interjúban: Kránicz Bence „Az Európai Unióban nincsenek Jedik” – Beszélgetés Tóth Csabával. http://epa.oszk.hu/03000/03028/00006/pdf/EPA03028_filmvilag_2016_6_033-035.pdf
[5] Mint ismeretes, „uchrónia (= nem létező idősorok megelevenítése, a nem létező helyekről szóló utópiák mintájára)”, Bibó István által megjelenített koraközépkori állapot, mely „egy teljesen fiktív történelmi fordulaton” alapul, melyben „Európa kereszténnyé válása elmarad, és az antik világ a sötét keresztény középkor közjátéka nélkül s így jelentős időnyereséggel megy át a modern felvilágosodottság és szabadság világába” – ekképpen pedig „teljesen irreális, mert az ókori rabszolgatartó „demokratizmus” soha keresztény közjátékok nélkül nem mehetett volna át a minden ember egyenlő emberi méltóságából kiinduló modern demokratizmusba, sem az ókor elfogulatlan, csaknem játékosan kíváncsi természetkutatása a szerzetesi fegyelem és aszkézis nélkül nem mehetett volna át modern, szigorúan egzakt tudományba, sem az ókor rezignált és alapjában pesszimista humanizmusából nem jöhetett volna létre keresztény ihletés nélkül modern, aktív és optimista emberszeretet”. Lásd Levél Londonba, Révai Andráshoz. In A NEMZETKÖZI ÁLLAMKÖZÖSSÉG BÉNULTSÁGA ÉS ANNAK ORVOSSÁGAI; https://mek.oszk.hu/02000/02043/html/540.html
[6] lásd az elemző szándékot: Bősz Anett 2017 POLITIKAI RENDSZEREK HÁBORÚJA – CSILLAGOK KÖZT A JÖVŐNK? Politikatudományi Szemle, 2:151-158.
[7] https://index.hu/kultur/cinematrix/2015/03/03/toth_csaba_scifi_politika_politologia_star_wars_star_trek_egyetemi_tananyag/
Illusztráció: a könyvborító felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
