Virágh László: “Mind éltig való szolgálatomat” (két kispróza)
Kisbaráti nem messze van
Gyönyörű április végi délelőtt volt. Az útszél zöldje lilával dúsan hímezve kísér bennünket.
– Mennyi levendula! –
– Nem levendula az, fiacskám. Tisztesfű, – mondja Nagymama, aki kezét ölében összekulcsolva, nyugodtan ül mellettem, mint otthon a dívány szélén szokott. A Zsiguli hátsó ülésén szüleim. Nem szólnak bele.
– Dehát ez teljesen olyan, mint a levendula. –
Nagymama nem szól. Hont felé tartunk, de még messze van. Barátiba megyünk, nagyanyám szülőfalujába. Elhatároztam, hogy elviszem. Nem ő kérte, nekem jutott eszembe és nem csalódtam, örömmel fogadta az ötletet. Vagy ötven éve járt ott utoljára. Nagyanyám ősrégi kovács-dinasztia sarja, családneve is Fábry, ami ugyancsak ezt bizonyítja.
Megállok, kiszállok és letépek néhány szálat a szép liláskék virágokból. Persze most már én is látom, hogy tévedtem. Visszaülök, odaadom Nagymamának, aki gyöngéden tartja ujjai között. Szeme a távolba réved. Vajon mire gondolhat? Elhagyjuk Hontot, elkanyarodunk a szlovák (akkor még csehszlovák) határtól, mert ha egyenesen megyünk, kívül kerülünk az országból. Az ő idejében még nem volt ilyen probléma, az országhatár sok kilométerrel északabbra húzódott. Gyalog jártak át Ipolyságra, átlábaltak a gázlónál az Ipolyon. Egy ilyen alkalommal dédanyám meg a barátnője kísértetet láttak: a Borát, aki ott fulladt bele a folyóba. Nem mertek hangosan beszélni. Dédanyám odasúgta: – Te is látod? – barátnője meg vissza: – én is, – és mentek tovább, amíg a Bora el nem tűnt a hátuk mögött.
Beérünk a faluba. Áthaladunk a patak hídján. Itt volt a kovácsműhely. Most nyoma sincs, az épületet lebontották. Tovább autózunk a keskeny utcákon.
– Nem sokat változott, – mondja nagyanyám.
Megállunk a templomnál. A fehér barátok kolostora volt.
Kisbaráti nem messze van,
Csak a templom nagy hegyen van,
Környes-körül vadgeszkenye,
Rászállott a bús gerlice
(Ezt a népdal tőle tanultam. Mennyire másként esik énekelnem, mint amit az iskolában szolmizáltunk!)
Ha én bús gerlice volnék,
Babám ablakára szállnék,
Ott is csak azt dalolgatnám:
Ébren vagy-e, kedves babám?
Ébren vagyok, nem aluszom,
Épp felőled gondolkozom,
Így jár, aki szeretőt tart,
Éjjel-nappal nem alszik az.
Megmásszuk a “nagy hegyet”, bizony fel kell baktatnunk vagy ötven lépcsőfokot. Hány vasárnap jöhetett fel itt nagyanyám lánypajtásaival, imakönyvvel a kezében, szépen felöltözve. Vagy májusi litániákra, a Szent Szüzet dicsérni, rorátékra, hűvös hajnalokon, éjféli misére Karácsonykor, Feltámadásra Húsvétkor… A templom zárva. Körbejárjuk. Környes-körül vadgeszkenye, bús gerlice is van néhány, talán annak a dalbélinek is köztük az unokája.
Állunk a tavaszi napsütésben. Nagymama ajkai mozognak. Üdvöz légy Mária… olvasom le róluk. Lesétálunk a lépcsőn. Kilencven évével alig szorul segítségre. Visszaülünk a kocsiba, tovább járunk a falu utcácskáin. Az egyik mellékutcában sokszoknyás idős néni megy. Felénk néz. Nagymama felkiált: – De hiszen ez az Örzse! – Megállok, Örzse néni, mert ő az, most már felénk is fordul. Néz, néz csodálkozva, mint aki nem tudja, honnan is ismeri az autóban ülőt. Kiszállok, kisegítem Nagymamát. Akkor megismeri:
– Leontin! – és kezdetét veszi egy ősi szertartás, egy bibliai jelenet. A két idős asszony, mindketten száz évhez közel, magas, sírós hangon szólongatja egymást: mintha siratót énekelnének: – Édes jó lánypajtásom! De régen nem láttalak, már azt hittem meg is haltál… hírt se hallottam felőled, már azt hittem, nem is látlak többet… de megváltoztál!… egymást ölelgetik, könnyeznek, mosolyognak. Csak álltam, ámulva, meghatottan és emelkedett lélekkel, hogy ilyen csodálatos jelenet tanúja vagyok, mintegy az időből kilépve, bepillantva a múlt mélységeibe.
Mind éltig való…
Illusztráció: Tisztesfű (fh. Curtis, W., Flora Londinensis, 1778, Vol. III.)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
