OPEN 22. – Juhász Ferenc
SEJTELMEK, TITKOK, BALLADÁK, VERSEK
Juhász Ferencről
Táv irat: hallodénekelnekabiailegényekstopcsapatbanmennekalányokutánstop
Ha a nálam nem sokkal fiatalabbak, a ma már 60 évesek is nehezen értik, hogy mi volt itt 1945 után, akkor a mai fiataloknak, diákoknak hogyan magyarázzam el az akkor kezdő írók, költők életét, és az akkor született műveket? Mert mit is mondjak Csoóri Sándor, Nagy László vagy Juhász Ferenc akkor írt verseiről? Mindhárman faluról jöttek, ketten paraszt családból, és hittek abban, hogy itt nagy változás jön és egy szebb és igazabb világ. Hittek, de csak egy darabig.
Ezt elöljáróban el kellett mondanom, mert arról a Juhász Ferencről, illetve néhány verséről szeretnék röviden írni, aki már 23 évesen (!), a harmadik könyvére Kossuth –díjat kapott.
*
Juhász Ferenc a Hódolat a zenének című írásában így vall a falujáról s a népdalról: „Falun születtem 1928-ban, s nőttem kölyökből kamaszodván az 1930-as években, oly időkben, oly korban (pedig szülőfalum csak 20 kilométerre van Budapesttől!) amikor bivalyos és négyökrös szekerek szórták a szalmát a térdig-por országúton, s szombat délután sárga szarvasbőr-comb-belsejű nadrágban, karcsú barna lovakon kilovagoltak az uraságok, a rózsacsipkeharangba bújtatott kisasszonyok a velem-korú fiúk, fényes hintókon poroztak végig a jegenyés Fő-utcán, s rá-rápöccintettek, „játékos” ostorukkal a lányok máslis copfjára, a szegények fekete kalapjára. Az én falumban a népzene halott volt. Az én falumban halott volt a népdal. Még csak ravatalon se feküdt; de enyészve volt a földben, csontváza-se-tudtam-merre-lehet! Ott fúvós zene járta búcsúkban, lakodalmakban, temetéseken, Húsvétkor, Úrnapján, Karácsonykor, a Nemzet ünnepein és a háború alatt; fúvós zene, sramli, s az alsó-vég kocsmájában cigányzene, ha bál volt… És micsoda döbbenet, létem teljes meghódítása volt a teljes népköltészettel a végzetes-tiszta, virág-irgalmú és halál-szárnyütésű, Föld-Anya bánatú, vadrózsa-léptű népdallal, népballadával való: szívemet boldog máglyára ítélő szent találkozásom!”
A népdallal és népballadával, illetve Bartókkal való „szent találkozás” kapcsán, néhány példa alapján arról szól ez az írás, hogyan építi be versébe a népdalt és a népballadát Juhász Ferenc, hogyan variálja, értelmezi és ha „átfesti”, mi lesz belőle. A költői szabadságról szól mondhatnók, de nekem elsősorban azt mutatja ez a rövid leltár, hogy mit kezdjen, mit kezdhet a XX. századi magyar költő a népköltészettel. Itt, a terjedelem miatt csak két fontos verséről szólunk, és azokról is csak kivonatosan, a szimbólumok felől közelítve, amelyek lassan kivesznek a hagyományból és a gondolkodásból, pedig több évszázada, van amelyik évezrede él, élt a tudatunk mélyén.
Elöljáróban azt is el kell mondanom, hogy egy színről, a feketéről, és számos – versbe költözött – állatról, madárról lesz szó. Jegyzetelés közben vettem észre, hogy ezek mind olyan jelképes állatok, amelyeket a költő teljesen átértelmezett.
FEKETE PÁVA
A gyászszín feltűnően sokat szerepel Juhász Ferenc költeményeiben: nem magában, hanem „madaras változatokban”.
A FEKETE PÁVA című Juhász-versben ismerős népdalszöveget – sorokat, részeket – panelként épít be, s azokat változatlanul hagyja, vagy variálja. Ebben a volt barátnak, Kormos Istvánnak emlékét és énekét – annak két sorát – idézvén, kora ifjúságukra s az elhagyott szerelmekre emlékezik a költő. Juhász Ferenc versében ez a fekete páva a költő barát szívén sétál és énekel. Ez a fekete páva (több más, jelképes madárral együtt) ott sétál a hatalmas méretű, siratónak is nevezhető, VERS NÉGY HANGRA, JAJGATÁSRA ÉS KÖNYÖRGÉSRE, ÁTOKTALANUL (1956) című költeményben is, amelyet genezisében szerelmes versnek mondhatunk.
„Közlő anyaga mindössze néhány halvány utalás, mely zaklatott szavak között kerül felszínre töredezetten: a költő felesége pusztító némaságba zuhant, s már-már feladta az életet. A férfit nemcsak a tragikus lehetőség teszi kétségbeesetté, hanem, a bűntudat, az önvád is: ó, ne büntess engem így magamért. A kettős súly alatt a költő számára a szerelem élet-halál kérdése. Verse tehát nemcsak a szerelem visszaperlése, hanem az életé is: küzdelem a fehér bárány, a halál ellen.”[1]
Ebben a hosszú versben előbb egy népballadát, majd egy népdalstrófát vesz át, s ezt variálja. Az idézendő népdalnak a variánsait Csanádi Imre gyűjtötte össze, miközben egyik, talán az egyik legszebb változat szövegét szülőfalujában, a Fejér megyei Zámolyon is megtalálta. Ő hívta fel figyelmünket arra az erdélyi variánsra, amelyet dallammal együtt adott közre Jagamas János.
Vajon ki járt kis kertembe fekete galamb képibe?
Szedi virágomnak ágát, Rozmaringomnak bimbóját. [2]
Ezt a népdalszöveget így variálja Juhász Ferenc:
Valaki járt a kertembe,
Fekete galamb képibe,
Szedi virágomnak szinét,
Rozmaringomnak tetejét.
Mivel jelképes madárról van szó, szükséges erről röviden szólunk. A Physiologus ezt írja a galambról: János így beszél:„Láttam az egeket megnyilatkozni és a Szentlelket galambként a mennyekből alá jönni és őreá szállani, és egy égi hang ezt mondta vala: Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.”
A keresztény művészetben a galamb leginkább a Szentlélek jelképes ábrázolására szolgált. Jézus megkeresztelkedésekor az Isten lelke galamb képében szállt és föléje ereszkedett.
A galamb másik jelképes szerepét a Teremtés könyve beszéli el. Egy galamb hozta hírül a csőrében tartott olajággal a vízözön elmúlását Noé bárkájára, ezért vált a galamb a kibékülés és a béke szimbólumává, napjaink békegalambjának eredetévé. Ebben az értelemben említik a galambot a solti eklézsia 1772-ből való terítőjének közepén is, ahol „egy galamb vagyon, szájjában olaj ágat tart”.
Ókeresztény síremlékeken, szarkofágokon és katakombák falfestményein a galambok az élet fáját vagy a koszorút csipegetik, az élet vizéből isznak, vagy hajókon ülnek és a megholtak lelkét jelképezik.
Érdemes hangsúlyozni, hogy ugyanaz a galamb az ókori mitológiában és a keresztény szimbolikában határozottan ellentétes jelentést is hordozott. A Vénusz által idomított galamb ugyanis már a görögöknél a szerelem hírnöke volt. A keresztény művészetben pedig éppen az ártatlanság és a hűség jelképeként is ábrázolták.
Az egyik XVIII. századi énekeskönyv a galambok szabadságát dicséri:
Ó, ti szép szavú galambok,
Tü ott jártok, hol akartok,
De az hálót nem látjátok,
Mely miatt esik fogságtok.[3]
Sinkó Katalin egyik tanulmányban elemezte a nőalakkal ábrázolt galamb ikonográfiai tradíciójának alakulását, módosulását a képzőművészetben, egészen a 19. századig. A galamb itt is a testi és lelki tisztaságot szimbolizálja, s ábrázolása így bizonyos erotikus mondanivalót is hordoz.[4]
Itt a népdalban, és Juhász Ferenc versében is egyértelműen erotikus jelentést hordoz. De miért fekete a galamb? Íme a költő válasza:
Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért, beszélsz a fekete galambról?
Sötét madár, rabló madár, elszállt kacagva, gyászban fosztogatni.
Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról?
Fegyver dördűlt, s a virágnak, rozmaringnak kellett vérben fölfakadni.
A folytatásban – mint a már fent idézett versben –, a fekete páva következik:
Valaki járt a kertembe,
Fekete páva képibe,
Sírva ikráját folyatja,
Virágaim megríkatja.
Dorothea Forstner: A szimbólumok világa című könyvében hosszan olvashatunk a páváról. Ő írja – természetesen mások kutatásait felhasználva -, hogy a Szentírásban egyetlen hely kivételével sehol nincs szó a páváról. Ha az egyházatyák alkalmanként beszélnek a páváról, akkor nem szimbolikus értelemben szólnak róla. Szavaikból csak az derül ki, hogy a régi időkben mennyire tisztelték és szerették ezt a gyönyörű madarat, és milyen tulajdonságokkal ruházták fel.
A középkortól kezdve a pávának, illetve a pávaszimbolikának a legkisebb részletekbe menően kidolgozott jelentéstana volt. Az antik világban szokásban volt, hogy az elholtak sírjait lehetőleg otthonosan rendezzék be és egy lakás berendezésének megfelelően díszítsék. (Virágos kerteket ábrázoltak, melyekben állatok sétáltak, s idillikus jelenetek játszódtak le.) A kereszténység megtartotta ezt az ártatlan szokást. S ez a kerti idill vált azután a keresztényeknél az égi örömök kertjének szimbólumává. Ha a paradicsomot a festő lehetőleg egyszerűen akarta ábrázolni, akkor az örök tavaszra és az eljövendő örök dicsőségre mutatott rá a páva-ábrázolással. [5]
De hasonló jelentéssel szerepelhet a szarkofágokon is. Az örök élet, az örök tavasz lehet a jelentése: a Halhatatlanság! [6] A katakombák falain, bizánci és középkori ábrázolásokon, domborműveken, mozaikokon, freskókon, kódexekben sűrűn találkozunk páva képekkel. Irodalmi példákat is tudunk említeni a II. vagy III. század elején keletkezett kora-középkori Physiologustól kezdve.[7]
De pávát feketében sehol nem találni, csak az idézett versben, annak magyarázata szerint azért, mert gyászruhát öltött magára a rikácsoló, bánatos páva. A vers folytatásában a fekete hattyú képével is találkozunk:
Valaki járt a kertembe,
Fekete hattyú képibe,
Töri zöldemet karmával,
Arany-pikkelyes csizmával.
A hattyúról hosszan lehetne szólni, mint szimbolikus vagy allegorikus, vagy mint jelképét már elvesztett állatról. Itt most összefoglaló jelleggel röviden csak annyit, hogy fehérsége a tisztaság jelentését is magába foglalja, s ugyancsak színe révén a fekete ellentéte is. Az ókori és középkori legendákból, mondákból az tűnik elő, hogy a fekete tóban, folyóban – a Halál birodalmában! – úszó hattyú lélek jelkép.[8] (Ilyen a Kalevala 14. énekében is.)
Talán így és ezért teremtődött meg az a legenda, amely szintén ókori hiedelmekből táplálkozik, s nálunk Temesvári Pelbárttól Petőfiig, Tompáig több helyütt is fellelhető, hogy a halálát megérezvén édes-bús énekbe kezd a hattyú s így megy a halálba.[9] Ezt a hattyúdalt „a középkorban összefüggésbe hozták Krisztus szenvedéseivel.”[10]
A vers negyedik fekete madara a sólyom:
Valaki járt a kertembe,
Fekete sólyom képibe,
Súlyos, mint az arany-serleg,
Térdig nyomja be a földet,
Arany-sarkantyúval vágja,
Sírva rikoltoz magába,
Vér szökik lépte nyomába.
A sólyom már az ókori népeknél szoláris jelkép volt. Az ókori kelet népeinek napkultusza szinte kínálta a madár és a nap asszociációját. Az egyiptomi Hórusz mitikus sólyommadara úgy emelkedik ki a lótuszbimbó közepéből, mint a nap. Hórusz az ég hatalmas ura, megtestesítője a magasban szárnyaló sólyom. Az egész eget átfogó madár szemei a hold és a nap, szárnyai átölelik az egész földet. Hóruszt, az istenkirályt az egyiptomiak kettős koronás, sólyom fejű férfi alakjában mintázták meg.[11]
A Szimbólumtár szerint „a sashoz hasonlóan a magasság, a fizikai, szellemi és morális felemelkedés szimbóluma. Ezzel összefüggésben a győzelmet, a szabadságot és a reményt jelenti.” A kereszténység szembeállítja a vadászsólymot a szelídített sólyommal: előbbi a gonosz gondolat és tett, utóbbi a szent ember, ill. a keresztény hitre tért pogány jelképe. A lovagkor és a reneszánsz kedvelt vadászmadara; gyakran látható udvari mulatságokat, vadászatokat ábrázoló miniatúrákon és festményeken. A kámzsás sólyom „Post tenebras spero lucem” (A sötétség után fényt remélek) felirattal a sötétségben élő rab, a megbéklyózott szellem számára a fénybe vetett remény kifejezője. A középkori költészetben a szépség, a nemesség és a kedves szimbólumává válik. Balassinál is ebben az értelemben szerepel: „Téged penig sólymom, én édes vad ráróm, az én sok kiáltott szóm / Kezemre nem híhat…” (Én édes szerelmem…). [12]
Két XVII. századi daloskönyvünk is őrzi azt az éneket, ahol a sólyom az ifjúság, mint a szabadság allegóriájaként szerepel:
Ifjúság, mint sólyom madár,
Addig víg, mint szabadon jár,
De énnékem, szegénynek már,
Szívem víg örömet nem vár.[13]
Ifjúság, mint sólyom madár,
Addig víg, ha szabadon jár,
De jaj nékem, szegénnek már,
Vigasztalást szívem nem vár.[14]
A versben a fekete sólymot nyíl járja át, s virágba borul a költő kertje újra, szépen: „illatozik a jácint, rozmaring, / mint a mindenség az isten tenyerében.”
BALLADÁK HANGJÁN
Júlia fehér báránya
Az idézett hosszú vers címében is megjelölt négy hang közül a másodikat a Júlia szép leány balladánk képviseli. Ebben a leány búcsúját, siratóénekét idézi a költő: az egészet szó szerint átveszi Kriza János immár klasszikus gyűjtéséből, és úgy olvasztja részenként versébe, hogy azt magyarázza, értelmezi. Továbbköltve hozzáteszi a magáét is, és ez lesz immáron a vers harmadik hangja. A titokzatos ballada égből jövő (követként jövő) fehér báránya a leányt hívja a mennybe, mivel egy híja esett a szüzek seregének. Ezért azt kéri édesanyjától, hogy sirassa el éltében, hadd hallja, hogyan siratná el holtában:
Sirass, anyám, sirass, éltömbe hadd halljam,
Hadd halljam éltömbe, hogy siratsz hótomba.
– Leányom, leányom! virágos kertömbe
Első raj méhömnek gyönge lépecskéje,
Gyönge lépecskének sárguló viassza,
Sárga viasszának fődön futó füstje,
Fődön futó füstje s mennybe ható lángja!
Korond (Udvarhelyszék)[15]
A fodor fehér bárány ebben a versben, mint rabló jelenik meg, kitől a költő szíve retteg. Ez a kép, ez a motívum ótestamentumi könyvek, jelenések kapcsán tűnik fel az ANYÁM című eposznak (1969) egyik részletében: itt először Iszonynak, másodszor Megváltónak nevezi a titokzatos bárányt.
Ülj a Csillag– bak szarvára,
Fehér Bárány hátára:
a két égő gyertya közé,
gyertya-oltár feje mögé,
szagos lángcsipke-oltára,
lángoló szűz koponyája,
égő gyertya-oltár feje,
gyertyacsipkefa-erdeje,
égő gyertyakoronája,
tűz-koszorú lángolása
világítsa be arcodat,
titokzatos mosolyodat,
a gótikus gyertya-templom,
gyertyatemplom-fejű Iszony
hátán ülj te mosolyogva,
csillagból-szőtt szívét nyomva,
csillagból-szőtt teste trónján
ülj te Titok és hallgass rám,
az égő halál-trónuson,
lángoló Fehér Bárányon,
a rózsákból font szent lovon,
Megváltó Fehér Bárányon,
a lobogó csillag-trónon
ülve hallgass engem asszony…
A Júlia szép leány fodor fehér báránya, és amivel az is kapcsolatban állott, vagy állhatott, a regösénekeink csodafejű szarvasa, s a középkori Agnus Dei ábrázolások egymásra vetülnek, egymásba olvadnak ebben a versrészletben. A középkor kedvelt és elterjedt ábrázolásáról van szó, amelynek ismerjük oroszlános-bárányos változatait is.[16]
A jó Pásztor ábrázolásokon a juh (a bárány) jelentheti a bűnbánót, a megtalált bárányt, a megmentett lelket. A IV. századi ábrázolásokon mind gyakoribb a bárány Krisztus-szimbólumként. A ravennai San Vitale templom mennyezetmozaikján így látható, csillagos háttérrel. Itt azonban a bárány nem egyszerűen a megtestesült Ige szimbóluma, ez már a dicsőséges, trónon ülő (álló) Bárány, akinek szarva van! Ugyanakkor áldozat is, mert magán viseli a szenvedés jeleit.[17]
A bárány-szimbólum kialakulásának és elterjedésének egész történetét természetesen itt most nem tekinthetjük át, de néhány dolgot azért röviden hadd érintsek. Az eledelnél kell kezdenünk, hiszen a húsvét szinte áldozati jellegű eledele a húsvéti bárány volt, „amelyet húsvétjukon már az ószövetségi zsidók is ettek keserű salátával és kovásztalan kenyérrel, Egyiptomból való menekülésük és az ő elsőszülöttjeiknek váltsága emlékezetére – írja a tudós Bálint Sándor. – Az Úr ugyanis az egyiptomiak elsőszülöttjeit halállal sújtotta, a zsidókét azonban megkímélte. Ábrahám áldozataiban is Izsák helyett leölt kos szerepel. Engesztelő napjukon a zsidók a pusztában bűnbakot eresztettek.”[18]
Az Újszövetségben is számos utalás található a húsvéti bárányra: Keresztelő Szent János így mutatja be Jézust tanítványainak: „Íme az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűnét!” (Jn 1,29 37). A típus szimbólum lett, és a Jelenések könyvében a Bárány önállóan cselekszik; a trónon ül (22, 1 ), felnyitja a könyvet (6, 1 és 8, 1 ), pásztorként vezeti a nyájat (7,14), menyegzőre hív (19,7-9), ő az új Jeruzsálem világossága (21,22), ő az élet és életet ad (22,1).
Mivel Ábrahám – Szent Pál nyomán – minden hívő atyja, így Ábrahám áldozatának mozzanatai jelentősek lettek a keresztények számára is. Az Ábrahám által feláldozott kos az egyházatyáknál Krisztus-szimbólum lett.[19]
Kr.u. 692-ben a konstantinápolyi zsinat megtiltotta Krisztus bárány alakban való ábrázolását. A keleti egyházban azóta igen ritka ez a téma. Rómában viszont majdnem ezzel egyidejűleg I. Sergius pápa elrendelte, hogy áldozáskor a következő imát kell énekelni: Agnus dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis – Isten báránya, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk. Ebből következően a nyugati művészet megtartotta és gyakran ábrázolta a bárányszimbólumot.[20]
Ez a bárány (kinek szarva van!) jelenik meg Juhász Ferenc mindkét költeményében, de egészen más, negatív szerepben, apokaliptikus értelmezésben.
A titok kapujában
Bertha Bulcsunak adott interjújában szólt Juhász Ferenc az un. magyaros versformák jelenkori érvényességéről, kérdéséről: „Nagyon izgat a költészeti gyakorlatban az a lehetőség – mondotta – , hogy az ember hangsúlyos, magyaros versformákban jelenkori tartalmakat érvényesen fogalmazzon meg. A magyar líratörténet egyik legnagyobb kérdése és föladata ez. A kérdés az, hogy ebben a vers-építési formában ki lehet-e fejezni a lényeget úgy, hogy a közlésmód nem válik múlt századivá. A XX. század lírájában egypáran megpróbálták már, régen Ady, Babits, aztán nagyon szépen gyakorolta Illyés Gyula, fontos kísérletei voltak Weöres Sándornak és Nagy Lászlónak is.”[21]
E nevek közé – a szép kísérletek és megvalósulások sorába – odatehetjük Juhász Ferenc nevét és verseit is. Az összegyűjtött verseit tartalmazó két kötet lényegében erről ad számot, amelynek csúcsa A szarvassá változott fiú kiáltozása a titok kapujában.
E vers az Új Hang 1955. októberi számában jelent meg, akkor még Szarvas–ének címmel, de azt is tudjuk, hogy eredetileg Bartók volt a címe. Az idősebb költőtárs és kiadói lektor, Vas István azt írta e versről, hogy „nagy és győztes csatája az új magyar költészetnek”.
E hatalmas méretű költemény, egyik elemzője, Bonyhai Gábor szerint „az ősi, népi anyagot dolgozza fel hallatlanul bonyolult szerkezetté, egyesíti a modern európai költészet legnagyobb eredményeivel.”
Lator László egy rádiós beszélgetésben e vers kapcsán a műköltészet és népköltészet viszonyára utalt: „Bizonyos, hogy minden jelentős költészet mögött, hol homályosabban, hol tisztábban, határozottabban ott érzik a népköltészet. Néhány nagy európai líra egy ősi, szerzőtlen (de akár azt is mondhatnám, hogy gazdátlan) monda- vagy mesevilágba gyökerezik. A legkifinomultabb tudós angol reneszánsz vagy barokk költők olykor meghökkentően közvetlen kapcsolatban vannak a kelta-breton ősköltészettel, de emlegethetném a századunkból Yeatset vagy Dylan Thomast is. Nem folytatom a franciákkal, a németekkel: a középkoriak, ki-ki a maga módján, ugyancsak felszívták az éppen értékesíthető népköltési hagyományt. Minek mondjam el, hisz köztudott, hogy a romantika költői egy – így vagy úgy – meddőbbé váló irodalom közegében hogy érezték meg, légszomjasan, hogy újra mélyen be kell lélegezni a népköltészetet?” [22]
Cantata profana
A kilenc csodaszarvas
Volt egy öregapó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Testéből sarjadzott
Szép szál kilenc fia.
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Szántásra-vetésre,
Ménesterelésre,
Csordaterelésre;
Hanem csak nevelte
Hegyet-völgyet járni,
Szarvasra vadászni.
Az erdőket járta, hej-haj!
És vadra vadászott, hej!
Kilenc szép szál fiú.
A vadra vadásztak;
Annyit barangoltak,
És addig vadásztak,
Addig-addig, mígnem
Szép hídra találtak,
Csodaszarvasnyomra.
Addig nyomozgattak,
Utat tévesztettek,
Erdő sűrűjében
Szarvasokká lettek;
Karcsú szarvasokká váltak
Erdő sűrűjében.
Hej, de az ő édes apjok
Várással nem győzte,
Fogta a puskáját,
Elindult keresni
Kilenc szép szál fiát.
Reátalált a szép hídra,
Hídnál csodaszarvasnyomra;
Szarvasnyom után elindult,
El is jutott hűs forráshoz,
Hűs forrásnál szarvasokhoz,
Féltérdre ereszkedett,
Hej, egyre rá is célzott.
De a legnagyobbik szarvas
– Jaj, a legkedvesebb fiú –
Szóval imígy felfelele:
“Kedves édes apánk,
Ránk te sose célozz!
Mert téged mi tűzünk
A szarvunk hegyére,
És úgy hajigálunk
Téged rétről rétre,
Téged kőről kőre,
Téged hegyről-hegyre,
S téged hozzávágunk
Éles kősziklához:
Ízzé-porrá zúzódsz
Kedves édes apánk!
Az ő édes apjok
Hozzájuk így szólott,
És híva hívta,
És őket hívó szóval hívta:
“Édes szeretteim,
Kedves gyermekeim,
Gyertek, gyertek haza,
Gyertek vélem haza,
Jó anyátok vár már!
Jöjjetek ti vélem
A jó anyátokhoz,
A ti jó anyátok
Várva vár magához.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve,
Az asztalon serleg,
Anyátok kesereg; –
Serleg teli borral,
Jó anyátok gonddal.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve…”
A legnagyobb szarvas,
– Legkedvesebb fiú –
Szóval felfelelvén
Hozzá imígy szóla:
“Kedves édes apánk,
Te csak eredj haza
A mi édes jó anyánkhoz!
De mi nem megyünk!
De mi nem megyünk!
Mert a mi szarvunk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A mi karcsú testünk
Gúnyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
Karcsú lábunk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak puha avarba;
A mi szájunk többé
Nem iszik pohárból,
Csak hűvös forrásból.”
Volt egy öregapó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Csak erdőket járni,
Csak vadat vadászni,
És addig-addig
Vadászgattak, addig:
Szarvassá változtak
Ott a nagy erdőben.
És az ő szarvuk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A karcsú testük
Gúnyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
A lábuk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak a puha avarba;
A szájuk többé
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból.[23]
Bartók Béla által feldogozott kolinda, a Cantata profana jól ismert. Az 1936-os kórusműben a szarvasűzés és a szarvas-lét a szellemi elkülönülés, a választás szabadságának jelképe. Molnár Antal írta, hogy a Cantata Profana egy időntúli szimbólum nagyszerű kifejtése elé állít minket: az emberi sors és a természet-mindenség, a civilizáció adta megkötöttség és a kozmikus szabadság, az egyéni szerencse és a világszeretet közötti küzdelem elé.
A költemény szövege arról a kilenc fiúról szól, aki elhagyja a szülői házat, azután eltéved és csodálatos módon szarvassá válik. Az apa fiai keresésére indul, felismeri őket és kéri, hogy térjenek vissza otthonukba az aggódó anyához. De a fiúk számára nincs többé visszatérés! Az őstermészet lett az otthonuk; szarvuk többé nem engedi be őket a ház kapuján.
Visszatérve Juhász Ferenc már-már eposz méretű költeményéhez, a költő vallomásából tudjuk, hogy Bartók az ő költészetére milyen óriási hatással volt, s így mennyit is köszönhet neki. Mivel falujában halott volt a népdal, annak megismerését, felfedezését is bizonyára Bartóknak köszönheti. A népköltészet belélegzését is, amelynek egyik közvetlen bizonyítéka és példája A SZARVASSÁ VÁLTOZOTT FIÚ KIÁLTOZÁSA A TITOK KAPUJÁBÓL.
A vers balladai sorait, a sorpárokat, az ősi nyolcasokat és hatosokat, az egész bonyolult szerkezetű verset át- és átjárja a modern mai ember (a költő) romantikus hite, de sötéten, tragikusan látó gondolatai is. Röviden azt is mondhatnók, hogy ez a vers alapja, erre épül a szöveg, a párbeszéd. Az elemzés kapcsán lehetetlen nem hivatkozni a román kolinda szövegére, de ez csak azért indokolt, mert ez adta az ihletet.
Domokos Mátyás szerint a szarvassá változott kilenc fiú mítoszát Bartók „életsorsának és az európai történelemnek tragikus előérzetében (a művet 1930-ban komponálta) az elfajzott civilizatorikus emberi világból, az ellentmondásaival megbirkózni képtelen emberi társadalomból a természetbe való exodus, a tiszta forrásokhoz való menekülés kifejezésére” használja. Röviden: el e borzalmasnak ígérkező világból, vissza a természetbe!
Juhász Ferenc költeménye mintha épp az ellenkezőjét mondaná: a versben „az a fölismerés visz föl az idő hegygerincére, hogy az emberi mikrokozmoszból, a falu világából való kiválás útja nem a természeti szabadság nosztalgiaerdejébe vezet, hanem a második világháború után kialakult világcivilizáció kellős közepébe, amelyet a zárótétel képei testesítenek meg. Egyszerűen azért, mert a világnak nincs más útja, mert hárommilliárd ember sorsa – közös fenyegetések és közös remények bölcsőjében – egyetlen közös sorssá forrt össze, amit nem lehet többé saját mikrokozmoszunkból, a faluszélről megérteni vagy áttekinteni, még kevésbé formálni vagy irányítani.”
Juhász Ferenc versének hőse – aki maga a költő, de lehetne bárki alkotó, művész, a XX. század második feléből – nem annyira az átváltozás döbbenetét érzi – az a versben szereplő Anyára marad! – hanem a megmásíthatatlan végzést. Általa s vele látjuk a Titkok Kapuját, de hogy azon túl mi rejlik – mit hoz a jövő az ember és az egész emberiség számára, – arról legtöbbször csak homályos sejtéseink, elképzeléseink voltak annak idején. Ezek mára, sajnos bizonysággá váltak: az elárvult, magukra hagyott öreg szülők várva-várják haza fiaikat, akik többé nem térnek haza. Városlakók lettek, s a tiszta forrás emlékét lassan mindannyian elfelejtik. Ma már másként illik olvasni ezt a költeményt, mint amikor megjelent. Ez akkor vallomás volt, mára figyelmeztetés lett.
Befejezés helyett
Jaj, Rózsa, Vízililiom, Nárcisz és Szarkaláb,
ti bűntelenek, jól tudom, mi-szívünk mostohább,
ti erősek, hatalmasok, ti hangtalan-születők,
ti szótlan-meghalni-tudók, hősök, megadó szeretők,
minket annyi bűn szorít, bujaság, önzés, öncsalás,
a szenvedés elszomorít, hiúság fásít, ledönt a megadás,
mert mi csak emberek vagyunk…[24]
Móser Zoltán
[1] Bodnár György: Juhász Ferenc. Bp., 1993. 44.
[2] In Romániai magyar népdalok. Bukarest, 1974. 22.sz.
[3] In Bocskor János énekeskönyve 1716-1739. 48.sz.
[4] Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben. Miskolc, 1993. 21-22.
[5] Dorothea Forstner: Die Welt der Symbole. Innsbruck-Wien-München, 1967. 249-252.
[6] Hermann Weyl: Szimmetria. Gondolat, 1982. 23.
[7] Horváth Sándor: A Physiologus. Eth. 1921. 23., Eckhard SÁNDOR: Balassi-tanulmányok. Akadémia Kiadó, 1972. 298., Szabó Árpád- Kádár Zoltán: Antik természettudományok. Gondolat, 1984. 410.
[8] Ipolyi Arnod: Magyar Mythologia. Pest, 1854. 359.
[9] Eckhard Sándor: Balassi-tanulmányok. Bp., 1972. 299., Farkas Henrik: Legendák állatvilága. Bp., 1982. 137-139.
[10] A keresztény művészet lexikona. (Szerk. Jutta Seibert) Bp., 1986.120.
[11] Fügedi Mária: i.m. 15.
[12] Szimbólumtár, 425.
[13] XVII. századi Vásárhelyi Daloskönyvből. Dallammal együtt Kodály Zoltán gyűjtötte, Barslédecen, 1907-ben. In. Kodály Zoltán: A magyar népzene. 1969. 62.
[14] In Szentsei Daloskönyv, 70.sz.
[15] Sokáig egyetlen változatát ismertük ennek a különös balladának. Azóta, hála Kallós Zoltánnak, Moldvából több énekes változat is előkerült. Ezekben nem Júlia, hanem Márton Szép Ilona a főhős neve.
[16] Erről lásd: Bogyay Tamás: Isten báránya. Regnum 1940/41. 94.
[17] Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai. Bp.,1988. 202.
[18] Bálint Sándor: Karácsony, Húsvét, Pünkösd. Bp., 1976. 301.
[19] Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai. Bp., 1988. 202-203.
[20] Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben. Miskolc, 1993. 157.
[21] Bertha Bulcsu: Délutáni beszélgetések. Bp., 1973. 199.
[22] Az idézett beszélgetés szövege megtalálható In Domokos Mátyás – Lator László: Versről, költőkkel. Bp., 1982. 208-233.
[23] Ez a szöveg meg is hallgatható a YouTube-on Bartók Béla felolvasásában
[24] A virágok hatalma
Illusztráció: OPEN – Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
