Napút-köszöntők (16.)
Erdélyi György: Hattyúdalhír
Időtlen idők óta irodalmi lapok, folyóiratok vonzáskörében élek. Meglehetős nosztalgiával emlékszem arra az időszakra, amikor türelmetlenül vártuk az újságárusnál az Élet És Irodalom friss számait, hogy ugyan mi újat fogunk találni az akkoriban publikáló nagyságok – Nagy László, Juhász Ferenc, Szécsi Margit, Weöres Sándor, Pilinszky János és ahogy a filmek stáblistáin írni szokták, még sokan mások – tollából. Akkoriban a hét vége általában az irodalmi újdonságok igézetében telt el.
Ehhez fogható élményem mostanában a Napút folyóirat. Régen nem találkoztam azzal az izgalommal teli kíváncsi várakozással, mely megelőzött minden egyes új számot, melyek jellegükben markánsan különböztek más folyóiratoktól. Ezek mindegyike egyetlen témakört járt körül ugyanis, ráadásul elsősorban olyan írástudók jóvoltából, akikkel alig, vagy egyáltalán nem találkoztam korábban, és akik alig, vagy egyáltalán nem szerepeltek a kánonokban és a köztudatban, – ha van még egyáltalán ilyen – sem például a Magyar Művészeti Akadémia szerzői címlistáján. És mostanság egyre többször hallom, hogy ez az orgánum meg fog szűnni. Ilyen gazdagok lennénk? Nem hinném, hogy én lennék az egyetlen, akinek fáj ez a hír, hiszen mindennapi szellemi táplálékom várható hiánya legalább annyira érint, mintha a friss levegőt, a napfényt, vagy a testmozgást vonnák meg tőlem. Persze lehet azt mondani, hogy: na, mi van akkor, ha megszűnik egy folyóirat? Megszűnt már, de mennyi, mégsem állt meg a világ. De igen, bizonyos értelemben megállt, akár hogy is játszunk ezzel a gondolattal. Sőt, én előre félek a hiánybetegségtől, mely biztosan jelentkezni fog nálam, ha ez a megszűnés bekövetkezik. Nem egyszerű dolog megszokni a jót, aztán lemondani róla.
Egészen biztos vagyok abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, akiben megszólalt valami vészcsengő-féle. Meg kellene menteni valahogy a Napút-at, hogy maradjon számunkra valami olyasmi, amiben sokan ismerünk rá fiatalkori énünk nyitottságának lélegzetvételére. Az egyik utolsó szám, a Mi magunk olvasása közben például olyan gondolataim támadtak, mint soha előbb. Arra jutottam, ha ez a szám évekkel előbb megjelenik, talán lendített volna valamit a közgondolkodásban, nem következnek be a botrányos közjátékok – kokárda és nemzeti szín szalag – vagy, ahogy a korabeli hivatalos hang recsegte, a magyarkodás ügyben. Nem történik meg a 2005-ös népszavazás az idegenben élő kisebbségi magyarság ügyében. Igaz, gondoltam arra is, hogy akik nem tartoznak a mi magunkhoz, azok a legritkábban olvasnak irodalmi lapokat, ezek a traktátumok legfeljebb minket erősítenek, elnézést kérve a legfeljebbért, a mi magunktól.
Szóval: valahogyan meg kellene tudni tartani a Napút-at, hogy legyen számunkra eszméltető, ösztönző hang továbbra is, mint ahogy a felnőtt személyes példája neveli a fiatal nemzedéket minden időben. Mert sokak számára van szükség nemcsak megerősítésre, de bizonyos értelemben szellemi turistaút-jelzésre, ami nélkül csak az eltévedés körbejárása marad. Ezt onnan tudom, hogy tanítottam, és e közben nem keveseknek adtam a kezébe valamelyik számot és próbáltam megválaszolni a hozzá kapcsolódó kérdéseket.
Ahogy a régi írások befejező részében megismétlik az írás lényegi részét, íme, az én ismétlésem: meg kellene menteni a Napút-at, hogy az a hang, amelyet képvisel, ne jelenjen meg hiányként a jelenkori szellemi közéletben. Az valószínű, hogy a hozzám hasonló outsiderek legfeljebb megerősíteni tudják az orgánum létrehozóit tevékenységükben, de sajnos nem valószínű, hogy a hozzám hasonló hangok eljutnak az Örök Hivatalig, mely tudhatna lendíteni valamit a helyzeten.
De stop, frissen hallom – Szondi György, a főszerkesztő, a lapgazda-motor és gyakran „erszénybirtokos” eltökélt bejelentést tett: hetvenötévesen visszavonul évtizedekre elhagyott alkotó- és kutatóterületére, s újra író és bolgarista lesz; nincs hogyan folytatni a 220 tematikus számot, nem készülnek új összeállítások, nem lesznek erőteljes lapbemutatók… lesz, folytatódik a gazdag online-élet.
Tiszteletben tartom határozását, remélem, sokak nevében köszönöm meg rengeteg önzetlen munkáját, s kívánok neki alkotóerőt régi-új munkálkodásában.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
