Szili István: Kutya élet (Infúzió közben)
öt…hét, nyolc…tizene…
Óra nincs, ami az időt mérje. Csak a felszálló buborékok, a lecseppenő cseppek. Hol az egyiket, hol a másikat számolja. Elszunnyad. Felébred, de lehet, hogy képzete téves. Újra elalszik, de az is lehet, hogy ébren van. Csend. Mindenütt kora délutáni csend. Csak a távoli telefon a folyosóról. Csengés helyett Csajkovszkij. Ki volt az a hülye, aki így progra… Naponta százszor is belekezd, de egyszer sem fejezi be. Ráadásul hamisan, rossz ütemezéssel. Nem, szerencsére még nincsenek látogatók. Még vizit sincs. Ha lesz, ma biztosan később. Az ügyeletes nővér csak akkor érkezik, ha már nagyon kell. Vagy még akkor sem. Nincs mit tenni, mint feküdni. Feküdni, cseppeket számlálni, el-elbóbiskolni, ébren álmodozni. Bosszankodni a telefon miatt. Az ágy miatt. Nem is, az ágy jó. Nem túl kényelmes, éppen ezért jó. Nem túl jó, nem túl kényelmes. Nem. Túl jó. Jó, nem túl. Túl jó, nem. Jó, túl, nem. A körülményekhez képest. A seregben sokkal rosszabb volt. Leszakadt sodronyú vaságy. Alig tudott deszkákat szerezni hozzá. Az „üti” persze kidobatta. Attól fogva rejtegetnie kellett. Amíg aztán rá nem jött, hogy akár álltában is tud aludni. Sőt, menetelés közben is. Itt most alhat kedvére. Csak az a baj, hogy éppen a kedve hiányzik. Minek is annyit aludni? Helyette inkább számot kéne vetni. Az élettel. Az eltelt idővel. Igen, minden eltelt idővel. De az lehetetlen. Maga az élet a számvetés. Az élet minden újabb perce számvetés. Aminek részletei sorra elfelejtődnek. Eseményei semmissé válnak. Vagy történetté, elidegenedett emlékké. Mint az a hosszú hajóút is. Éppen negyven éve. Miért éppen a hajóút? Miért éppen ez jut most… és róla a kirándulás! A nyírfaerdőben. Ahol százezrével nyílnak a gyöngyvirágok. Július közepén. Errefelé landis a nevük. Tamarától hallotta. Ő tanítgatta mindenfélére. A szeme szüntelenül mosolyog. És, hogy tud kacagni! Nem rajta, de miatta. A kiejtésén. A rossz szórenden. Anyáskodva javítgatja. A nyírfaerdőn át egy tóhoz vezetett az út. Már messziről hallani a búvármadarakat. Jajongó szellemlény-sikoltozásuk borzongással tölti el. Tamara emiatt is kineveti. Hiszen ezek csak madarak…! Nem a levegőben, a vízen kell keresni őket!
Mégis felfelé pillant. Rövidre nyírt hajú, roskatag ősz ember áll az ágya végén. Őt nézi kitartóan, és várja, hogy felébredjen. A szeme könnyezik. Sír-e, vagy csak az öregségtől? Újra elmerül a feneketlen mélységbe. Kutyák szaladnak felé. Mindegyik ismerősnek tűnik, de így, együtt sohasem látta őket. A Morzsi, a Beki, a Borzas, a mindig mérges Dzsordzsi, a Bog… Egymással versengve, lökdösődve, ugrálva végül is földre döntik. Együtt hempereg a kutyákkal, akik, ha elérik, megnyalják az arcát. A nagytestű Bogár félrelöki a kis Tappancsot. Rátelepedik a mellkasára, és rámorog a többiekre. Alig kap miatta levegőt. Bogár, ne, eredj innét te… de nem tudja lelökni magáról. Egészen beleizzad. Megrázkódik. Az öreg még mindig az ágya végén áll. Bal kezével vákuumos vizeletgyűjtő tasakját tartja. Mint egy bevásárlószatyrot. A kivezető cső eltűnik pizsamája korcában.
Kilencvenhárom vagyok – mondja, szinte mentegetőzve. És megmondja a nevét. Alig hallja, olyan halkan. Kilencvenhárom mi? Jaj, azok a számok! Az öreg nem adja fel. Valamiben reménykedik, valamit akar. Beszélgetni akar. A bajáról. A baj maga az élet. Pontosabban: az életkor. Kilencvenhárom. Év. Esztendő. Úristen, mennyi az? Mennyi úgy megélésben? És mennyi telt el belőle öregen? Éppen a krisztusi kor: 33 év. Most már végképp nem lehet aludni. Fiatalember – szólal meg, tegyen meg egy szívességet!… és szabad kezével a zsebéből egy cetlit kotorász elő. Legyen szíves, hívja fel ezt a számot, és mondja meg, hogy hozzanak be pizsamát meg eldobható borotvát. Az arcát nézem. Soknapos borostái összhangban állnak rövidre nyesett hajával. Nem hallok jól, mentegetőzik. Nem hallom jól a telefont. A felhívott számon egy álmos férfihang jelentkezik. Jó, köszönöm, értettem, legyen szíves megmondani, hogy a kért holmit bevisszük. Katt. Mindent behoznak, amit kért. Nem mondták, hogy mikor. Csak azt, hogy behozzák. Az öreg a zsebében keresgél. Alighanem pénzt. Jaj, tegye el bácsi! Nem tartozik, dehogy…! Erre fényképeket vesz elő. Ez itt, ez volt a műhelyem. Öt segéddel dolgoztam. Meg a feleségemmel. Kenyeret sütöttünk. Akkor jól ment! De csak addig, amíg be nem vonultam. Aztán Urivnál fogságba estem. A Don-kanyarban. Hat év fogság következett. Főleg Szaratovban, a Volgánál. Sokan meghaltak közülünk. A feleségem is, már 16 éve. Fiatal nőt mutat a fényképen. Úgy kilencszáznegyven táján készült. Erőteljes asszony, a család gyarapítására termett. Ezt a gyűrt képet őrizgeti a zsebében. Vizitre jönnek, mindenkit ágyba parancsolnak. Az öreg mégis inkább az ágy szélén üldögél. A főorvos viccelődik vele. Van valami, amit csak ők ketten tudnak. A vizitálók elmennek. Újra a megszokott csend. Ekkor egészen közel jön hozzám. Fölém hajol. Félszegen, furcsán mosolyog. Tudja, az a helyzet, hogy levágták a …pöcsöm – mondja minden bevezetés nélkül. Már nincsen rá szükségem. És kényszeredett felnevet, ami váratlanul egy pillanatra néma zokogásba megy át. Jóindulatú volt, mondja meggyőződéssel a jóindulatú hazugságot. Elképedek, nyilvánvalóan. De hát ebben a korban számít ez? Szerencsére ezt csak gondolom. Hisz annyiféle, oly gyakori, és közönséges halált kicselezett már! És most mégis ilyen méltatlanul… Hát hol az igazság? Hogyan lehetséges ez? Hát te ezt is megteheted, te kutya élet?!
Illusztráció: “Ahol százezrével nyílnak a gyöngyvirágok” (fh. The Lily-of-the-Valley Fairy Card)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
