Gáborjáni Szabó Orsolya: Most tudod meg
“Hátulról láttam meg először. Egy medencében ült. Téged akkor még nem ismertelek; még nem.
Ma reggel kérdezted, hogy ki az. Most elmondom. Ismerted, de nem tudtad, hogy ő az. Akkor még én sem. Akkor, ott, a medence mellett állva még valóban nem tudtam. Ahogy ott álltam mögötte, elfogott egyfajta megmagyarázhatatlan vágy. Valami vágy, amely azóta is megszédít, ha rágondolok. A látvány a mai napig pontosan előttem van. A sima víztükör lágyan körülölelte testét, csak egy-egy buborék pattant szét a térdén, amelynek gömbölyűsége kissé kilógott a vízből. Mindenáron szemből akartam látni, de féltem valamitől, ami megbénított egy rövid időre. Ketten voltunk. A háta teljesen száraz volt, csak egy kis verejtékcsepp folydogált le lassan a nyakáról. Végignéztem, ahogy lecsúszik egyenes hátán, majd a vízzel keveredve elmosódik. Egy verejtékcsepp. Erről írok neked, holott egy egész életet kell megismerned. Az én életemet. Levelet írok. Már nem várlak meg.
Elfáradtam; nincs időm. Az életem egyik felét jól ismered. Az életem egyik fele te magad vagy. A másik fele sem én vagyok, s belefásultam ebbe a nem élésbe, ebbe a más életének élésébe. Ő is nagyon szerette a sanzonokat. Tudtad?
Amikor én is belemerültem a vízbe és leültem vele szemben, villámként ért a felismerés. Ült, maga elé meredt és gyönyörű volt. Ismertük már egymást. Sosem láttam. Csak a habot a tortán, amit minden pénteken sietve elvettem a kezéből. A habot! Nem a szemét! Most ő nem ismert fel. Gondoltam, hogy köszönök neki, de ez lett volna a legostobább ötlet. A víz mereven terült el. Kábultan figyeltem. A szemei filmvásznak voltak. Repkedtek a gondolatai, s egyszer- egyszer fájdalmasan megrándult a szája, majd elmosolyodott. Több, mint egy órán keresztül így ültünk egymással szemben.
Aznap ismertelek meg téged. A meleg vízben egy idő után elszenderedtem, s egy kisebb csobbanásra ébredtem. Álmomban csaptam egyet a kezemmel a vízre, ez ébresztett fel. Zavartan körbenéztem, hogy látta-e valaki a hirtelen mozdulatot, de nem volt senki a közelben. Akkor döbbentem rá, hogy ő is eltűnt. Először csodálkozást, majd mély fájdalmat éreztem. Rosszul esett, hogy nem szólt, mikor elment. Nevettem is magamon egy kissé; miért szólt volna, hiszen meg sem ismert és amúgy is, csak nem ébreszt fel egy bóbiskoló szerencsétlent a medencében!? Egy ismeretlent! Ki vagyok én neki? Mikor kikászálódtam, a bőröm olyan volt, akár egy aszalt gyümölcs. Lassan elcsoszogtam az öltözőbe, és csak akkor tértem kissé magamhoz fáradt, öntudatlan álmosságomból; szokatlanul homályos és csendes volt az amúgy népes folyosó. Aztán mégis megjelent valaki. De nem nézett rám, csak egyszerűen elment mellettem. Te voltál az. Ugye most meglepődtél? Te azt hitted, először a buszon láttuk meg egymást. Hát, nem. Itt, a zord, barátságtalan, kongó folyosón. És, hogy miért nem mondtam eddig neked? Mert annyira megalázó volt, hogy még csak rám sem hederítettél ott, akkor.
Általában péntekenként dél körül beugrottam a tortáért a cukrászdába, és elrohantam Marcihoz. Mindig ugyanolyan tortát kértem, már amikor beléptem az ajtón tudták, hogy mit kell elkezdeni csomagolni. Gyömbértorta volt. Mindig kértem rá habot, pedig az elején még kedvesen megpróbáltak lebeszélni róla. Egyedül Ő nem. Ő szó nélkül odaadta habostul, mindenestül a tortát. Vele nem is beszélgettem soha, ezért csak kivettem a kezéből a csomagot és rohantam, mert mindig valahogy késésben voltam. Azon a héten alig vártam már, hogy péntek legyen, órákig készülődtem a tükör előtt, majd újból és újból nevetve, sírva lerogytam egy székre. Ennyire nem lehetek bolond! Mit akarok én tulajdonképpen?! De felálltam és ugyanolyan lelkesedéssel belevetettem magam az újabb és újabb ruhák felpróbálásába. Talán te megérted ezt. Nem, mégsem. Te ezt nem értheted meg. Mit számít mindez? – kérdeznéd. Végre eldöntöttem, hogy mi lesz rajtam. Sokkal hamarabb elindultam, elhatároztam, hogy aznap hamarabb érek a cukrászdába, hátha lesz időnk beszélgetni egymással.
Az utcán kitaláltam a mondatokat, hogy miket fogok neki mondani, de valahogy mindig a bizonytalanság vett erőt rajtam. Végtére is nem véletlen, hogy az ott dolgozók közül ő az egyedüli, akivel soha nem váltottam egy szót sem. A választ én sem tudtam, csak éreztem valamit; valamit, amire nem szívesen gondoltam, pedig mindig mosolyogtam, ha eszembe jutott. Te ismersz, tudod, hogy sok dologban nagyon ambivalensen érzek. A cukrászda nem volt messze tőlem, hamar odaértem. Egy kicsit még kint maradtam, össze akartam szedni a mondatokat, amiket kitaláltam, de amikor beléptem az ajtón, szokatlanul hűvös volt, emellett pedig erős hiányérzet csapott meg. Nem volt bent az üzletben. Teljesen összekavarodtam, egy másodperc alatt. Még az is eszembe jutott egy pillanatra, hogy hátha tévedtem, nem is itt dolgozik, valahol máshol láttam őt; de hamar rájöttem, hogy nem erről van szó. Egyszerűen nincs bent. A kedves felszolgálónők mosolyogva nyújtották a habbal díszített tortát, átlátszó, szép csomagolásban. Valamit ők is érzékelhettek zavaromból, mert megkérdezték minden rendben van-e. Én félszeg mosollyal igent rebegtem, de még ott maradtam az üzletben. Az eladók egymásra néztek, éreztem, hogy nem normális, ahogy viselkedem, de nem bírtam kilépni az üzletből. „Adhatunk még valamit?” A kérdés váratlanul ért, pont emiatt először rávágtam, hogy nem, de menekülés lehetőségét láttam benne hirtelen, és hálásan igenre változtattam az előbbi nemet. Valamire rámutattam és kértem belőle. Azalatt összeszedtem magam és mikor a második adag süteményt is kifizettem, sietve kifele igyekeztem. Akkora hévvel nyitottam ki az ajtót, hogy majdnem elsöpörtem egy embert a járdán. Ő volt az. Biccentett felém, majd belépett az üzletbe. Én megszólalni sem tudtam. Ott álltam csomagokkal a kezemben és legszívesebben elsüllyedtem volna. Hogy képzeltem én, hogy…? Mit vártam? Ugyanakkor teljes kétségbeesés lett rajtam úrrá. És egy erős vágy: meg akarom szerezni magamnak ezt az embert! És meg is fogom! Dacosan és büszkén indultam el Marcihoz. Elhatároztam, hogy nem megyek be előbb az üzletbe, mint péntek. Ez sikerült is, de szokatlanul nehezemre esett. Nem értettem mi van velem. Még soha nem éreztem ilyet. Pláne így. Most megkérdeznéd, hogy pláne hogy? Én meg nem tudnék válaszolni. Ha nem érted, úgyis mindegy.
Mindeközben persze te is ott voltál nekem. Még nem és teljesen, de ott voltál. A buszon elkérted a számomat. Normális esetben nem adtam volna meg, pláne nem neked, mert abszolút nem láttam benned semmit. Tudom, hogy ez nem esik rosszul, mert egyrészt ezt már milliószor megbeszéltük, másrészt neked nem az a fontos, hogy akkor mit láttam, hanem, hogy utána megszereztél. Ezt is tudod. Hogy te szereztél meg engem.
Eljött a péntek újból. Pont mielőtt indultam volna, akkor hívtál fel. Életedben először. Megint elvarázsolt állapotomban találtál, és ezért egyeztem bele olyan könnyen, hogy másnap este veled vacsorázom a Jegenyék alatt. Nem is csodálkoztam, hogy ezt kérted tőlem, vacsorázzak veled a Jegenyék alatt; te hozod a vacsorát, a székeket, az asztalt. Én hozzak terítőt és evőeszközöket. Később mondtad, hogy sokat jelentett neked, milyen terítőt hozok. Túl sok választásom nem volt, ugyanis nem sokkal ez előtt költöztem el Marciéktól, és csak két darab terítőt vittem magammal. Egy színes kockásat és egy kacsásat. A kacsás épp mosásban volt, úgyhogy a színes kockásat vittem. No, de nagyon előreszaladtam. Miután pénteken letettük a telefont, elindultam a cukrászdába. Most meg arra ügyeltem kínosan, hogy ne vegyek fel túl csinos, túl feltűnő ruhát, mert kicsit észhez térített az előző péntek… De ne gondold, hogy emiatt kevesebb időt töltöttem a ruhásszekrényem előtt, mint az előző héten. Csak most felszegett fejjel, dacosan és büszkén válogattam a nem túlságosan csinos ruháim között. Néha most is hisztérikusan elkezdtem nevetni saját magamon, de hamar összeszedtem magam. Aztán mikor rajtam volt a ruha, amiben pontosan úgy néztem ki, mint a nagyanyám, elindultam a cukrászda felé. Hamar odaértem; sokkal hamarabb, mint bármikor máskor s miközben lenyomtam a kilincset, mélyeket lélegeztem. Az ajtó nem engedett. Próbáltam erősebben lenyomni a kilincset, és közben térdemmel befelé nyomni a lefüggönyözött ajtót, de nem sikerült. Ekkor vettem észre a táblát, amely eddig mindig szabad utat engedett a vásárlóknak, de most zordan kirekesztett mindenkit … ZÁRVA. Sebesen járt az agyam; nem is péntek van? Még olyan korán van? Vagy már olyan késő? Zaklatottan kerestem a miérteket, kutattam a fejemben, hogy mi lehet az oka… aztán egész hamar rádöbbentem: május 1. volt. Az nem kifejezés, hogy csalódottan hagytam ott az üzletet. Olyan mély elkeseredést éreztem, hogy magam is megijedtem. Hazamentem; eszembe sem jutott, hogy Marcihoz kellene mennem. Otthonról felhívtam persze, hogy nem megyek, mert rosszul érzem magam. Nem kell semmi, köszönöm, csak nyugalom. Sokszor, nagyon sokszor átgondoltam, hogy tulajdonképpen mire vágyom. Mit várok. Elvárok-e valamit? Menjek-e még egyáltalán oda, mire számíthatok, mire számítok?! Mindent, mindent végiggondoltam. Hirtelen belém nyilallt, hogy holnapra neked ígértem magamat. Teljesen kikészültem ettől a gondolattól, mert te nem adtad meg nekem a számodat és több kedvem lett volna akkor egy hóhérhoz, mint hozzád. Ráadásul azt sem tudtam, mit akarsz tőlem, s én mit akarok tőled. Egész nap feküdtem. Másnap is. Szombat délután valahogy feltápászkodtam az ágyból, de komolyan betegnek éreztem magam. Úgy tudtam sajnálni magamat, mint még soha.”
Részlet a szerző prózájából, mely könyvként hamarosan megjelenik a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában.
Illusztráció: Két szék
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
