Szappanos Gábor: Füves könyv (részletek)
Az ősbizalomról
Ha te is belenéztél már karon ülő csecsemő ártatlan szemébe, érteni fogod, mire gondolok. Nemde, azt érezted, hogy kénytelen vagy lesütni a szemed vagy arrébb fordítani a fejed, mert nem állod a tökéletes ártatlansággal téged fürkésző gyermeki tekintetet? Azért nem álltad a tekintetét, mert elszégyellted magad, hogy te már nem vagy és nem is leszel soha olyan ártatlan, mint ő. A kisgyermek minden és mindenki iránt ősbizalommal viseltetik. Nem rontotta még el a világ, nem koptatta jellemét, személyiségét, senki nem tette még őt ravasszá, számítóvá, bizalmatlanná, folyton gyanakvóvá. Ő az ősbizalom birtokosa – a születésekor egy tisztább, szebb világból érkezett, amelyben a lélek még tökéletes és érintetlen minden rossztól. És nemde azt tanítják az alváskutatók, hogy akkor lesz jó az alvásod, ha nem nyomaszt semmi, ha ezzel a gyermeki ősbizalommal hajtod nyugovóra a fejed. Először minden egészséges ember jól alszik, kivált kisgyerekkorában, aztán az évtizedek múltával és az élet gondjainak növekedtével sokak alvása romlik, esetleg elkezdenek altatót szedni. És nemde azt is tanítják, hogy üzletkötéskor a feleknek bizalommal kell lenniük egymás iránt: a bizalom közgazdasági szakszó is, amit iskolákban tanítanak.
Nem véletlenül gondolták az angol romantikusok, hogy a gyermek a túlvilágról, a születésekor hozza magával a jóságot és az ártatlanságot.
Az ősbizalom az ember normális alapállapota, amely ahhoz szükséges, hogy élhető társadalmat hozzon létre. És miért van kevés élhető társadalom? Mert nem gyerekek, hanem felnőttek hozzák létre és működtetik a társadalmakat, felnőttek, akik már meg vannak fertőzve irigységgel, hatalomvággyal, gőggel – mindennel, ami a gyermeki ősbizalom szöges ellentéte.
Te azért, felnőtt emberként, ne add fel a reményt, hogy lehet javítani a világ állapotán és sorsán. Ha nem is lehetsz már soha olyan ártatlan, mint a gyermek, jó azért még lehetsz, és törekedned lehet és kell is a jóra.
Azok a felnőttek (szülők vagy mások), akik a gyermekeknek ezt az ősbizalmát megrendítik – erőszakkal vagy egyéb rossz cselekedetekkel, megbocsáthatatlan bűnt követnek el.
Kis kedvesség – nagy öröm
Nem is hinnéd, hogy az emberek sokszor milyen kis kedvességgel beérik! Férfitárs, tudod te is, hogy a nők legtöbbje mennyire örül egy egészen apró bóknak is. Nos, mindenkiben, a férfiakban is létezik egy kis női lélek. Minden egészséges lelkű ember szereti, ha kedvesek vele. És mégis, néha még azt a kicsike kedvességet sem vagyunk képesek kipréselni a szánkon! Pedig egy kis dicséret bearanyozhatja embertársad napját. Mondd hát ki, ne fukarkodj! Neked is jól fog esni, ha embertársad örül, öröme visszaháramlik rád.
A szent emberekről
A szent emberek általában nem szentként kezdték az életüket. Sokan közülük kicsapongó, dorbézoló, korhely életet éltek, Szent Ágoston kivált jeleskedett a kicsapongásban. Aztán hirtelen megváltozott bennük valami, és egyik szélsőségből a másikba estek – mármint az átlagember szemével nézve. A szentek pálfordulásai arra világítanak rá, hogy az emberi életben, ami adatott nekünk, valahogy mindig minden kiegyenlítődik. E csodálatos egyensúly úgy alakul ki az életünkben, hogy az egyik – először többnyire a rosszabbik – végletnek megtapasztaljuk az ellenkezőjét. De még a szenteknél is sokszor rezeg a léc, és előfordul, hogy „visszaesnek” régi, züllött életükbe – hogy aztán annál nagyobb hévvel térjenek vissza újra a szentség útjára.
Egyetlen olyan embert ismerek, aki soha nem tért le a szentség felé vezető nyílegyenes útról. Hivatalosan még nem szentje a katolikus egyháznak, de előbb-utóbb az kell hogy legyen. Márton Áron erdélyi püspökről beszélek, aki soha nem hozott rossz döntéseket hosszú munkálkodása alatt a szörnyűséges huszadik században, ami már önmagában is kész csoda. Csalhatatlan iránytűje mindig megmutatta neki az egyedül helyes erkölcsi irányt.
De neked, embertársam, nem kell olyannak lenned, mint a szentek. Képzeljük el, milyen unalmas lenne a világ, ha csupa szent flangálna benne, az Urat dicsérve. A szentek azért vannak, hogy követendő példaként szolgáljanak nekünk, egyszerű földi halandóknak, mutassanak utat, hogyan lehetünk jók, és erősítsék meg lelkünket, hogy minden rosszból van kiút.
Az íróságról
Író!
Írd meg, amit lelked és elméd az igazságról sugall, és amit tehetséged önt művészi formába. Ne törődj sem az igénytelen, tudatlan tömeggel, sem a megalkuvó műveltekkel. Az egyik nem érti, mit írsz, a másik nagyon is érti, épp ezért hallgat róla. Írj függetlenül, szabadon, mintha csak magadnak írnál. Ekkor írsz az egész világnak.
A káoszról: az öngyilkos Boltzmann és az élet szépségének röpke pillanata két végtelenül hosszú csönd között
Ludwig Boltzmann, XIX. századi osztrák elméleti fizikus és filozófus alkotta meg azt az univerzális egyenletet, amely megmagyarázza a világnak (és abban minden létezőnek) a rendből a káoszba való átalakulását: S = k·logW, ahol az „S” az entrópia, a „W” pedig a termodinamikai valószínűség. Én persze nem értem ezt az egyenletet, de pofonegyszerűnek látszik – pedig Boltzmann egész életének munkája van benne. Néha a legnehezebb dolgok megoldása tűnik a legkönnyebbnek. Ugye, ez „csak” egy képlet.
A világegyetem az ősrobbanástól a jelenleg egyre gyorsuló ütemű tágulásáig, az ember élete a születéstől a halálig, az energia kaotikus szétáradása az atomi és társadalmi szinten – minden, de minden a rendből a káosz felé halad. Az ember a maga egyéni, valamint a társadalmak a maguk közösségi szintjén próbálják ezt a folyamatot feltartóztatni, de ehhez egyre koncentráltabb energia kell, és végül mégis minden széthullik: „…ami van, széthull darabokra”, ahogy a költő mondja. (Boltzmann-nal mint emberrel is hasonló történt: élete vége felé egyre kínzóbb depresszió gyötörte, és végül nem bírta tovább, öngyilkos lett.)
Tényleg, mi lesz majd, ha felfal miket a Nap, a vörös óriás úgy négy-öt milliárd év múlva (ahogy az várható), vagy ha összeütközünk az Androméda-galaxissal három milliárd év múlva (ahogy az várható), vagy ha korábban semmisülne meg a Föld egy égitesttel való végzetes összeütközés következtében – például ötven év múlva? Akkor a föld lakóinak minden addigi igyekezete ellenére a totális káoszba fogunk hullani – ennek a végén pedig a teljes megsemmisülésbe.
De vajon a nagybetűs Szellem, az is megsemmisül majd? Megsemmisül teljesen például József Attila költészete, Platón filozófiája, Dante Isteni Színjáték-a? Csak az ember élteti a Szellemet és az isteneket is? A világot csak a vak, de végzetszerű fizikai törvények uralják? Ha az ember beletekinthetett ezekbe a titkokba, ez a tudás nincs meg valahol, valami szellemi teremtőnek a tudatában? Ha mi beletekinthettünk a titkokba, megfigyelőként nem változtattunk rajtuk valamit? Furcsa elképzelni, hogy ha mi megszűnünk, ezekről a törvényekről nem tud majd senki, és előttünk sem tudott senki. Vagy mégis tud? A tudattalan világegyetem létre tud-e hozni „eszmélet” nélkül kőkemény törvényszerűségeket? Amelyekről tehát maga sem tud semmit? Miért van egyáltalán világegyetem, ha hosszú távon nincs semmi értelme? Elképzelhető, hogy a csodálatosnál is csodálatosabb emberi lény csak „véletlenül” létezik a világban? Nem véletlen viszont, hogy isteneket találtunk ki. De ha mi nem leszünk, ők is azonnal megsemmisülnek? Véletlen volna a sok földi szépség ‒ a szelíd tájak, a gyengéd érintések, az alkotás szépsége, a szép festmények, könyvek, épületek?
Szeretnénk azt hinni, hogy: nem!
Ember, te mindenesetre próbáld meg élvezni a két végtelenül hosszú, süket csönd közé ékelt kiváltságos zajpillanatot: az életet.
Illusztráció: Mattioli Herbáriuma (“Solatro sonnifero” – Withania s.)
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
