Levélfa

február 4th, 2021 |

0

SZABÓ FERENC SJ ERŐTERÉBEN (Levélfa, 45.)

A 90 éves Szabó Ferenc erőterében! A jezsuita páter ugyanis az idei évben, 2021. február 4-én tölti be kilencvenedik életévét. Ez már önmagában is csodaszámba megy, hát még ha hozzátesszük-hozzáképzeljük terjedelemre is hatalmas életművét. Élete művét. Mert életes mű az övé. Hatalmas energiájának ilyen-olyan kiáradása.

Egyszer a Triznya-kocsma asztala mellett, mindjárt a háziasszony, az „úrnő” (Szőnyi Zsuzsa) balján, oly sok kitűnő vendéggel szemben is az ételből való első vétel (ius primae…) konvencionális előjogával, máskor a Vatikáni Rádió magyar adásának főszerkesztőjeként, ilyetén minőségében legális-féllegális (külső és ellenzéki) politikai fórumként a Kádár-kori Magyarország belügyeiben, szellemi közvetítőként, néha formálisan is, a pápa, az oly nagyra becsült VI. Pál tolmácsaként a pártfővezér 1977-es látogatásakor, de tudós teológusként is, könyvek-monográfiák szerzőjeként (többek között Henri Bergsonról, Teilhard de Chardinről, Henri de Lubacról, Karl Rahnerről, Paul Claudelről, Pierre Emmanuelről, Pázmány Péterről, Prohászka Ottokárról, Dienes Valériáról, Bangha Béláról, az Ostpolitikról – vagy legutóbb Az Isteni Erőtérben kötetének szemlélődéseit írva és élve). S mindezek mellett folyóiratok, így a Távlatok negyedéves világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóiratának immár hazai működtetése. S hogy legszemélyesebb valójáról se feledkezzünk meg: magánéleti köreiről, melyekre néha-néha nagy óvatosan titokzatos fátylakat vet, de melyekről időnként ugyanilyen előszeretettel fátylakat lebbent. Ezt legfőképpen persze verseiben, egész életútját hűségesen megörökítő költészetében. Van köszönetre és ünneplésre jó okunk tehát. A Napút Online Levélfa rovata összegyűjtötte személyes ismerőseinek kis körét, s az alábbi írásokkal kíván tisztelegni Szabó Ferenc személye és életműve előtt. Isten áldása legyen továbbra is rajta és munkásságán!

A szerkesztőség

Hargittay Emil

 2021. január 5.

Kedves Tanár Úr! Szabó Ferenc SJ február 4-én tölti be 90. születésnapját. Ebből az alkalomból a Napút Online ünnepi megemlékezést kíván összeállítani Szabó Ferenc tiszteletére. Tudom, hogy a Pázmány-kutatás kapcsán Önök szoros kapcsolatba kerültek egymással. Örülnék, ha bármilyen műfajban megtisztelne bennünket írásával. A születésnap viszonylag szoros határidőt szab (Szabó!), de talán két hét így is elegendő lesz a megemlékezés elkészítésére. Hajlandóságában bizakodva válaszáig is minden jót kívánok, köszönettel és üdvözlettel: Suhai Pál

2021. január 10.

Kedves Suhai úr, örömmel vállalkozom Szabó atya megünneplésére a vázolt módon. Ha lehet kép is, mellékelek egyet egy korábbi konferenciáról, ahol Szabó atya a Pázmány-kutatók (Bitskey István, Tusor Péter és jómagam) között látható. Üdvözlettel, Hargittay Emil

„Feri bácsi…” (Szabó Ferenc S. J. és a Pázmány-kutatás)

Szabó Ferenc Magyarországra való hazatelepülése az 1990-es évek elején a Pázmány-kutatást jelentősen befolyásolta. Részéről ennek fontos szakmai és életrajzi előzményei voltak. Az Ausztriában élt jezsuitától, Pázmány Péter életművének tudós kutatójától, Őry Miklóstól (1909–1984) még az 1970-es évek végén vette át a „stafétabotot”, megismerkedett Őry Pázmány-kutatásainak részleteivel, megkapta elkészült és kidolgozás alatt levő Pázmány-vizsgálatainak anyagát. Ennek meg is lett az eredménye, rövid idő alatt Szabó Ferenc lett a Pázmányra vonatkozó kutatások egyik legfőbb résztvevője és motorja. Először a még Őry Miklóssal és Vass Péterrel közösen kiadott három kötetes szövegkiadás jelent meg 1983-ban a Szent István Társulatnál. A száz oldalas bevezető tanulmányt Őry Miklós és Szabó Ferenc készítették. Egy Lukács Lászlóval együtt szerkesztett kötet (Pázmány Péter emlékezete, Róma, 1987) mutatja, hogy sikerült összefogni a külföldi és magyarországi Pázmány-kutatásokat. Őry Miklós a Pázmány Péter tanulmányi éveit bemutató könyvének újabb jegyzetekkel kiegészített kéziratát tőle kaptam meg, így jelenhetett meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az újabb kiadás (2006).

Az elmúlt két és fél évtizedben Őry kutatásaiból kiindulva, de immár önálló útra lépve és saját alapkutatásokat végezve dolgozta fel Pázmány teológiáját, ezen belül krisztológiáját és egyháztanát. Minthogy Pázmány teológusi, filozófusi, irodalmi, egyházszervezői, térítő tevékenysége a 17. század első harmadában középponti helyet foglal el a magyarországi irodalom- és egyháztörténetben, ezért is különösen nagy jelentőségű ez a kutatás, amely közelebb visz a pázmányi életmű belső logikájának megértéséhez is. A szerzőnek mind A teológus Pázmány (Róma, 1990; Bp., 1998), mind az ezt követő könyve a szó szoros értelmében hiánypótló munka. Az utóbbiról 2010. november 26-án írta: „eldöntöttem, hogy folytatom Pázmány teológiájának feldolgozását: most már nemcsak a De Fide-traktátusra és a kegyelemvitára koncentrálok, hanem a latin és a magyar művek egész Krisztus-központú teológiáját tanulmányozom. Megmutatom – mint már röviden jeleztem előző könyvemben – hogy a magyar művek, főleg a Kalauz és a Prédikációk jórészt a grazi tanárság idején írt vitairatok és a Theologia scholastica négyéves kurzusának a gyümölcsei: a fiatal egyetemi tanár tanulmányozta, elmélyítette és megvitatta a reformáció kora legégetőbb teológiai kérdéseit, ezért tudott olyan gyorsan reagálni a protestáns szerzők támadásaira. A Kalauzba beépítette vitairatait, és pozitíven kifejtette a katolikus tanítást a Trentói zsinatot követve.” Így született meg A teológus Pázmány című kötet után a „Krisztus és egyháza Pázmány Péter életművében” című könyve (2012).

E könyv három nagy fejezetből áll. Az első rész („Pázmány Péter helye a kortárs teológiában és teológiájának fejlődése”) Pázmány utolsó nagy művéig, a Prédikációkig kíséri végig teológiai nézeteit, kitekintést adva olyan kérdésekre, mint viszonya Szent Tamáshoz, Bellarminóhoz, Suarezhez, Gregorio de Valenciához és Gabriel Vasquezhez. A második rész („Krisztus misztériuma Pázmány életművében”) a krisztológia szinte teljes dogmatikatörténetének fényében veszi vizsgálat alá Pázmány felfogását, a bibliai gyökerektől kezdve Szent Ágostonon és a khalkedóni zsinaton (451) majd Szent Tamáson keresztül a reformáció felfogásáig. A szerző végigköveti a dogma kezelését Pázmány magyar nyelvű műveiben is, főként a Kalauzban és a Prédikációkban. A könyv harmadik részében („Krisztus igaz egyháza”) Pázmány ekleziológiájának részletes elemzését kapjuk. Az egyháztani kérdés részletes kifejtésével magyar nyelvű írásaiban, vitairataiban is foglalkozott, az egyház mint tanítóhivatal „elismertetését” ellenfelei számára mindvégig nélkülözhetetlennek tartotta, sőt 1626-ban egy önálló művet is szentelt az egymástól elválaszthatatlanul létező két problémakörnek, a „gyökérkérdésnek”. A Szentírásról és az anyaszentegyházról címmel jelent meg ez a műve, amely nem véletlen, hogy két évvel Kálvin Institutiója Szenci Molnár Albert által készített magyar nyelvű fordításának kiadása után látott napvilágot. Ezt a tényt Pázmány meg is említi írásában, s művében elsősorban Kálvin felfogásával száll vitába. Szabó Ferenc könyvének elemző részeit az egyháztani kérdéseknek a trentói zsinattól a II. vatikáni zsinatig való áttekintésével zárja. Utolsó fejezete „Az ökumenikus teológia felé” pedig megmutatja Pázmány „modernségét” a kérdésben.

Pázmány fiatal kori latin nyelvű teológiai munkái egyáltalán nem függetlenek későbbi magyar nyelvű vitairataitól, hanem azokkal szerves egységet alkotnak. Ahogy azt Szabó Ferenc is világosan megfogalmazza, a vitairatok „aranyfedezete” Pázmány korábbi – latinul megírt – teológiai munkássága. Ez a munkásság (elsősorban a grazi előadások, ekleziológiai vonatkozásban pedig az 1605-ben kiadott Diatriba) jelentették a felkészülést számára a későbbi magyarországi hitvitákhoz, olyan életrajzi helyzetben, amikor még maga sem tudta, hogy rendi elöljárói milyen sorsot szánnak számára. Ez a tény annak megértését teszi lehetővé, honnan az a rendkívüli erudíció és tájékozottság a vitatkozó Pázmány írásaiban, amellyel ellenfeleit le tudta fegyverezni és terjedelmes viszontválaszait is igen gyorsan meg tudta írni, és amely szakmai fölényt biztosított számára. Nos, ezért is hiánypótló a nemrég megjelent könyv, ikerkönyve a két kiadásban (1990-ben és 1998-ban) megjelent A teológus Pázmány című korábbi művének. Szabó Ferenc elemzéseinek újszerűsége és elevensége abban áll, hogy a modern teológiai gondolkodás távlatából és ismeretanyagával vizsgálja Pázmány felfogását, s még a protestáns teológia összefüggéseiben is elhelyezi Pázmány nézeteit. Különösen jelentős Pázmánynak az ökumenikus állásponttal való rokonszenve, „ökumenikus lelkisége”. Első látásra meglepő lehet, paradoxonnak tűnhet ez a sajátosság a Bellarminón is nevelkedett nagy vitázó részéről, de már 1606-ban megjelent, célzatosan Imádságos könyvéhez csatolt kis írásában (a címe: Rövid tanúság, mint ismerhessék meg az együgyük az igaz vallást), melynek gondolatmenetét beillesztette a Kalauzba is, azokat a pontokat keresi, amelyek a katolikus és protestáns teológia számára közös alapot, a megbékélés kiindulópontját jelenthetik: 1) a hit nem emberi vélekedésen, hanem kinyilatkoztatáson alapszik, 2) a Szentírás maga mindkét fél számára kiindulópontot jelent, 3) a Szentírással egyetlen dologban sem ellenkezhet az igaz vallás, végül 4) minthogy nem elég a Szentírás puszta idézése, szükséges annak értelmezése is. Pázmány szinte szenvedélyesen kutatta az ellentétek okait, kérdezvén, hogy „Hol vagyon gyökere minden visszavonyásnak”? Egyébként az sem véletlen, hogy a Rövid tanúság éppen Imádságos könyve függelékeként jelent meg, ugyanis az Imádságos könyv ökumenikus jellege a legújabb kutatások fényében már nyilvánvaló.

A könyv részletesen elemzi teológiai gondolkodásának viszonyát Szent Tamáshoz és a Pázmány által említett és felhasznált fontos szerzőkhöz, beleértve saját korának teológusait is. Számos ponton nyilvánvalóvá válik Pázmány teológiai „modernsége”, pl. amit Szűz Máriáról ír, hogy mentes volt az áteredő bűntől, az két és fél évszázaddal előzi meg a conceptio immaculata dogmájának hivatalos kihirdetését (IX. Pius, 1854). Szabó Ferenc elemzései rávilágítanak Pázmány teológiájának, krisztológiájának és egyháztanának modernségére, azokra a gondolatokra, melyek a II. vatikáni zsinat tanításaiban, sőt az ezt követő évtizedekben jelen vannak a katolikus teológiai gondolkodásban. Szabó Ferenc Pázmány krisztológiájáról kiadott munkája életműve talán legjelentősebb tudományos alkotása.

Szabó Ferenc jezsuita atya következetességére és munkabírására jellemző, hogy Pázmány-kutatásait a mai napig folytatja, mindamellett, hogy életpályájának talán legjellemzőbb sajátossága a sokszínűség. Filozófus és teológus, szinkron és diakrón értelemben egyaránt, szerkesztő, műfordító, igazi homo literatus, emellett költő és szépíró is. Az utóbbi húsz esztendőben méltán kapta meg egyházi és állami kitüntetések sorát.

Utoljára 2020 novemberében „konferenciázhattunk” együtt a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen rendezett 450 éves jubileumi ülésszakon. Előadását követően a pulpitusról általam aposztrofált „Szabó professzor úr” a hallgatóság soraiból közbeszólva helyesbített: „Feri bácsi!”, ami kifejezi sokak által kedvelt emberi közvetlenségét.

További jó egészséget, eredményes munkát, Isten éltessen sokáig, kedves Feri bácsi!

Tusor Péter, Szabó Ferenc, Hargittay Emil és Bitskey István Pázmányról szóló új könyvekkel
(Konferencia Pázmány Kalauzáról a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, 2015. december 3-án)

Tamási Orosz János

 2021. január 14.

Kedves Pali! Nagy örömmel köszönöm meghívásod Szabó Ferenc lapunkbéli köszöntésére; úgy vélem, korunk egy jelentős személyiségéről vallhatok, vallhatunk; magam szinte azonnal a bőség zavarával küszködöm életművére s személyére gondolva. Miről szóljak, mit emeljek ki, mi az, amire más – körünkből – nem figyelhet föl? S hát a hiányról szóljak-e – amikor eszembe villan utolsó előtti találkozásom vele; egy könyvheti alkalom volt, hárman ültek annál az asztalnál, Tóth Sándor, Szőllösi Zoltán és Szabó Ferenc; majd elment Zoli, és elment Sanyi, s az ő templomi búcsúztatóján hallottam legutóbb Szabó Ferit, aki saját verse fölolvasásával tisztelgett ott sok évtizede közös barátunk emléke előtt. Igen, az emberi lét mulandósága s az örökkévalóság általunk kifürkészhetetlen titkának kézen fogva járása jut eszembe korunk egyik mesteréről, mesterünkről, Szabó Ferencről, aki bizony, hogy az, mind az egyetemes tudás megszerzésének útján, mind szűkebb élethivatása, a lapszerkesztés terén. Már „csak” ebben is mesterfokra emelve mutatta föl, mit kell tudni s cselekedni a hírek és kommentárok eljuttatásának terén – hogy mi is az a szerkesztői és újságírói tisztesség. Fontos itt megemlítenem ezt, mert a fölkérésed nyomán magamban elképzelt írásban ennek részletes bemutatására nem lesz terem, módom. Ahogyan a költőről és műfordítóról is hallgatnom kell, hiszen annak nagyszerűségét szintén lehetetlen néhány bekezdésben „elintézni”. Érzékeny, szép, nem csupán lét-, de olykor a misztikus teremtéshez közeli sorait, verseit ismered te is – érted s tudod hát, miről beszélek, s miről nem fogok, sajnálatos módon, az alábbi írásban. S amiről fogok, azt sietve küldöm – hát bővebben itt azt sem ecsetelem.

Köszönöm újévi jókívánságaid, s igaz szeretettel fogadd tőlem azok viszonzását; azzal a szomorú közhellyé koptatott igazsággal, hogy annál, ami volt, csak jobb jöhet. És talán valóban elkél olykor a rossz ahhoz, hogy újra megtanuljunk hinni a reményben. Hogyan is írta Pierre Emmanuel, idézzem Szabó Ferenc fordításában: „Azok kiknek könnye az éjszakai eget szemlélve / Olyan szívből száll fel, mely nem tud többé rab maradni, / Olyan lélekből, amely csupa hiány, ciszterna / Minden szomjúság öröktől kiáradó teljének: / Isten a kemény időknek teremti őket.”

…most veszem észre: akár e néhány sor is lehetne mind 2021-nek, mind Szabó Ferencről szóló vállalkozásodnak mottója…

Szeretettel ölellek,

jános

 2021. január 14.

Kedves Jánoskám! Köszönöm nagyszabású esszédet, melyben a Szabó Ferenc-i életműnek a kilencvenediken méltán kijáró elismerés szavai úgy igazolják vissza egy több mint fél évszázados törekvés és szolgálat hitelét, hogy egyúttal korunk, egyre hitetlenebbé és hiteltelenebbé váló korunk égető kérdéseire is keresik és mutatják Feri atya működésében a választ. Az itt látható formában már be is szerkesztettem anyagodat. Baráti öleléssel: Pali

„…beengedni az ajtón kopogtató Vendéget…”

A kilencven esztendős Szabó Ferenc köszöntése

Kilencven év élet kegyetlenül hosszú időnek tűnhet. Vagy kegyelemmel telinek – ki hogyan éli meg. És hangozzék bár kissé furcsa megközelítésnek, de a második lehetőség megtalálásához jóval nehezebb utat kell megtenni, mert a legfontosabb es­­zköz­ünk ahhoz az állhatatosság. Ama bizonyos belső iránytű mindig hibátlan igazodása – vagy inkább az irány megtartása – a Titkot rejtő lélek legbenső tájai felé. Olykor irgalmatlan kihívások közepette is hinni a meghívásban, rendíthetetlenül. Szabó Ferenc jezsuita atya kilencven esztendős. És jóformán eszmélkedése pillanatától szolgálta Istent, tudva döntése súlyát, teljes hittel megélve Isten bizalmát. De mindvégig kutatta a hozzá vezető utat, a megismerhetetlen megismeréséhez vezető érzések, jelenések titkait – miközben számtalanszor szembesülhetett a világ makacs kételkedésével, a világi öntörvényűség tragédiákat ismétlő és azokat fokozó önzéseivel.

Váltanom kell, mert hiszen az atya lelkéből nem beszélhetek. Magam nevében kell ezt tennem, eleve tőlem induló főhajtás ez sorsa és személye, a hitben rejlő tudás összegzésére, annak folyamatos feltárására törekvő egyénisége előtt. Lelke mélységeibe nem láthatok bele, de úgy érzem: sejtenem és sejtetnem kell munkálkodásáról beszélve azt a küzdelmet, amit a kétellyel való folyamatos harc által megvívni kényszerült. Nem, nem személyes kétellyel. A világ s az egyes személyek állandó távolodását megérteni és meggátolni igyekvő szent akarással kereste annak gyökereit, a gyűlölet felizzásának okait, és a párbeszéd lehetőségeit mindazokkal, akik talán tehettek valamit – maguk sem tudva: mit.

Szabó Ferenc kilencven éve 1931-ben kezdődött. Ismerjük a címszavakat – de értjük-e azok akkori, hétköznapi mélységeit, embertömegek akaratlan vagy épp – sorsuk gyászba s nyomorba fordulása okán – nagyon is akart eltévelyedésének korát? Az első világháború épphogy eltávolított sokakat Istentől, a világválság okozta nyomorúság csak fokozta ezt, s mire a gyermek érteni kezdte a körülötte elhangzó szavakat, mondatokat, akkorra azokból már kinőtt a professzionális hazugsággyár. Totalitárius hatalmak küzdöttek világuralomért, új istenképeket kreáltak követőik elé, vélt igazságokkal hitegetve őket. Százmilliók indultak rohamra egymás ellen, s mind – a legkisebbek főleg – egy valósnak vélt igazság ábrándját kergették. Mindeközben Isten szavát meghallani – nem oly könnyű.

Mennyivel könnyebb meghallani az elutasítók, a gyűlölködők, a hamis próféták lélekrontásait. És nem csak meghallani, de megjegyezni, megérteni, s szelíd reményt közvetítve dialógust keresni velük. Kételyeik, tévedéseik, tévútjaik okait majd felmutatni a hívek seregének – így szóljatok hozzájuk, kérdezzétek és hallgassátok meg őket, mert nincs elveszett lélek azok között, akik keresésére indulnak annak. Szabó Ferenc jezsuita atya így jelent s jelenik meg előttem, ha ráleltem s rálelek valamely írására. Nem véletlenül, persze. Talán, ha negyven éve ismerhettem meg személyesen, találkozásaink furcsa mód, vagy inkább magam élethibája ez, végleges hazatérése után ritkultak, de hát zajlott itt valami országátalakítás, hazavisszaszerzés, s a szerzés akkor még olyasmit jelentett, hogy tanulj s meríts a Péld.4.17-ből, egyebek mellett. Volt, legyen arról elég itt ennyi, volt egy kis nyüzsi, így hát ritkultak a személyes találkozások. Pedig izgalmas volt az élet akár a Faludi-házban Szabó Ferenc körül, akár máshol; s másszor inkább nagyon szomorúak. Mint legutóbb, amikor versével búcsúztatta egyik közös barátunkat, azt, aki neki mutatott be, mint mondtam, négy évtizede. Mert hát költőként is szemlélte Isten munkáját, nem csupán mélyrehatóan elemző tanulmányokban, esszékben mutatta azt be – valóban izgalmas, tanulságos módon.

Örökérvényű, ám ma is húsbavágóan aktuális aforizma-gyűjteményt állíthatnánk össze írásaiból, beleértve a sokszor csak maga által is szemelvényként, jelzésként rögzített, a napi eseményekből kiemelt gondolatokat. Ám utaljunk arra is: ha egy mai fiatal elsőre csupán könyvtárjegyzékként összesíti önmaga számára mindazon könyveket, szerzőket, akikkel Szabó Ferenc munkáiban találkozik, akkor ennek eredményeként egy nagyon alapos házikönyvtárt állíthat össze a keresztény humanizmus hirdetőinek és őket/azt az esetenkénti bírálók kiadványaiból. Nem beszélve (bár szólnak erről az említett szerzők) a teológia alapvetéseit adó, a kereszténység első századaiban keletkezett, sokszor elhanyagolt írásokról. És ha mindehhez „hozzácsapjuk” hivatkozásait, lábjegyzeteit, utalásait, akkor – hogy a közismert anekdotán csavarjunk egyet – már csak helyes sorrendbe kell raknunk a gondolatokat ahhoz, hogy eljussunk a legfontosabb tudáshoz: mindent, ami az emberben rejlő titkok megértéséhez és feltárásához, azok megismeréséhez tudnunk kell, azt meg kell tanulnunk, ahhoz minden keresztény humanista alapvetést ismernünk kell, ám, ha a végső titokra vágyunk, arról nem a könyvek beszélnek. Pascalt tanulmányozva-magyarázva emeli ki, ott szinte csak mellékmondatban, a tanításban rejlő üdvösséget: szív és intuíció az, ami a kinyilatkoztatás előtti főhajtáshoz szükséges, ami „megóv attól, hogy az élő Istent összekeverjük egy dologgal, vagy a magunk alkotta fogalmakkal.” Az idézet Szabó Ferenc 1983-ban, Rómában megjelent könyvének (Jelek az éjszakában) 410.-ik oldalán található – s e szövegközti forrásmegjelölés annak jelzése, hogy a továbbiakban a szerző három könyvéből szemezgetek, eltekintve a filológusi lábjegyzeteléstől, egy kicsit sem titkolva ebben annak szándékát, hogy így (is) az ő arcélét, szellemi figyelmének tárgyát rajzoljam meg. Beleértve az egyéni lélekkeresés útjának-tapasztalatainak számos, akár megdöbbentő stációját.

Ennek izgalmas lenyomataival szembesülhetünk az Arcod keresem (Isten keresők vallomásai, Róma, 1988) lapjain. A kötet két fejezetből áll, az egyikben Szabó Ferenc műfordításaiban gyönyörködhetünk, a másik egy olyan izgalmas összeállítás, amely a vatikáni rádió-szerkesztő Szabót dicséri. A párizsi La Centurion kiadónál jelent meg, 1985-ben, P. André Sėve interjúkötete (Si nous parlions de Dieu?), benne ötvenkét beszélgetés neves kortárs francia értelmiségiekkel. Hívőkkel, szkeptikusokkal, nem hívőkkel. Ama dialógusokat emelte át Szabó, rádió-műsorába (Az emmauszi úton), s a fordításokat később e kötetben is kiadta. Bármikor újra-olvasható s újra-olvasandó tűnődéseket tárva az olvasók – s nem kevésbé az újra-evangelizálás fontosságáról beszélő, ám azt többnyire a lényeget alig felismerő módon emlegető laikusok elé.

Ennek alátámasztásául emeltem itt ki alig néhány gondolatot az interjú-folyamból. Azt próbálván szemléltetni: a hetvenes-nyolcvanas évek úgymond nyugati társadalma még korántsem vesztette el keresztény értékeit, ám annak s azért, a valós küzdelem stációinak bejárásáért már akkor a gondoltnál szélesebbre kellett tárnia (s tette is ezt) lelkiségének távlatait, a belső látás horizontjait. Az általam választott felütés máris izgalmas: „…a keresztény vértanúk legnagyobb kora nem a római birodalomé. Természetesen nem tagadom e kor keresztényeinek létét és hősiességét, de állítom, hogy a legnagyobb hőskor a XX. század. Ez 1917-ben az örmény vértanúkkal kezdődött, utána következett a hitlerizmus és a sztalinizmus, ma pedig a szegények és védőik Latin-Amerikában. E vértanúk mellett ott van még napjaink sok-sok keresztényének nagyon jelentős tanúságtétele. …  A mennyiség terén visszaesés van, de a minőség szempontjából előrehaladás. Leginkább az lep meg, hogy látom: kilépünk a félelem vallásából, hogy belépjünk az öröm vallásába.” – mondja Jean Delameau; íme egy válasz a bennünk sokszor felötlő sommás ítéletre: a nyugat nem ért bennünket, nem tudja megérteni a mi fájdalmainkat. De, képes rá, ám az egész értő részeivé kell válnunk ahhoz, hogy az egész együttérző részei közé kerüljünk… No de válhatunk-e, ha maga a vallásgyakorlás, annak olykori merevsége képződik akadállyá lelkiségünk fölfedése előtt? Erre (is) felel az újabb idézet: „…nem sikerül kijutnom abból a vallásból, amit el akarok vetni, megmaradok azok között a dolgok között, amelyek elsőnek belém ivódtak és visszautasításom is megmarad. A feszültség évei, a kényszerek, a kötelező szentmisék, a bűn, a pokol; mindez nyom a latban, még mielőtt elkezdhetném Isten keresését, amiről néha álmodozom. Nem akarok csalódni, azt szeretném, hogy Isten kizárólag szeretet legyen, de mindazok után, amit róla mondtak, amit meg kellett csinálnom, úgymond érte, csak arra tudok gondolni, hogy ez lehetetlen.” – osztja meg velünk Janine Boissard a lelkiség megtalálásának első csalódásait. Bár párosul azért az optimizmus is, ennek egyik szép üzenete éppen egy – nevezzük így – szkeptikustól érkezik: „…gyermekkorom dacába ütközöm: nem akarom hinni főleg azt, amit belém injekcióztak. … nem érzem magam ateistának, hanem bizonytalannak. Nem vagyok biztos abban, hogy a földi élet után van örök élet, de nem utasítom vissza ezt a feltételezést. Ez nagyon szép ajándék lenne Isten részéről… Ha létezik. Ha annyira szeret és olyan nagy türelme van, hogy örökre el akar viselni bennünket önmagánál.” (Hervé Basin)

S bizony, úgy tűnik, az újra-evangelizálás nélkül elvész a nyom, elvész a kegyelem, el az örömhír („Szavai, tettei nem voltak mások, mint élet, amely közli az életet, és feltámasztja az örömet: szívmozgás, amely saját testét is átadja.” – Francoise Dolto), és korántsem biztos, hogy a veszteséget, az ember-, a lélek- és a szellem-veszteséget a kereszténységen kívül állók erejének köszönhetjük. Tűnődjünk el, akár a múlt századra vetítve, de akár jelenvalónk rögvalóságára ültetve ezeken a mondatokon: „Isten mindenki számára, kezdve önmagamon, meglepetés, és mindig az lesz. Mihelyt az ember hozzászokik Istenhez, többé már nem Isten. … Isten ajándék és megbocsátás – ebben áll az egész kinyilatkoztatás. Ez dicsőséges szabadságunk és békénk: kendőzés nélkül bevalljuk, hogy bűnösök vagyunk, de tudjuk, hogy bűneink bocsánatot nyertek. Ez a kegyelem. Igen sok keresztény nem hisz a kegyelemben. Bizalmatlanul betegesen élnek.” (André Dumas) Bizalmatlanul betegesen élnek, ismétlem meg, mert valamiképp korunk egyik legfontosabb mondatának érzem. Három szó, de mindent kifejez abból, amit s ahogy intoleranciánk, gőgünk, kirekesztő, gyűlölködő személyiségünk leépít életünkből, amire pedig a szeretet országát, az Ő országát kellene alapoznunk. Párbeszéd-keresés nélkül nem lehet mindenkihez eljutni; persze, ha az alapelvek végképp tisztázhatatlanok, akkor érdemes és kell más eszközöket keresnünk; ám biztos, hogy a saját igazságunk beteges kinyilvánítása nem kelt bizalmatlanságot éppen ellenünk? Gondoljunk csak akár leghétköznapibb, nem is fősodratú közvitáink egyikére: van-e keresztény politika, s ha igen, akkor azt hogyan is kell megjeleníteni, hogyan kell a maga szakralitásával együtt vonzó közéletiséggé tenni…? Lehet-e, ha hiányzik belőlünk a másik – a másság – megértése, elviselése, a vele szembeni türelem gyakorlása? „Beszélni kell! … A társalgás valami egészen rendkívüli dolog, ha az ember elfogadja, hogy néha megsebezzék, azért, hogy jobban tudja magát közölni másokkal. … Vannak olyan dolgok, amelyeket nem kell állandóan megmagyarázni. Saint-Exupéry beszélt olyan «szavakról, amelyek megnyújtják a nyelvet»? A szív bizonyos területeit a szó hamar tönkreteszi. Ha tiszteletben akarjuk tartani – nem kell minden távolságot szavakkal kitölteni” – mondja Miriam református diakonissza, s ha csak ezen, ennyin múlna, a hallgatás és a beszéd bölcs egyensúlyán, tegyük hozzá ma e csaknem fél évszázados tűnődéshez, magunk friss tapasztalataira, közéleti vitáink hevességére eszmélve. Amikor – szintén már-már régiesnek nevezhető korból – vág arcunkba egy húsbavágóan mai, friss gondolat; friss félelmeink gyötrő megfogalmazása: „Nagyon félek azoktól az emberektől, akik nem tudják elviselni, hogy valaki különbözzék tőlük.” (Francoise Mallet–Joris)

S hogy az immár egyharmad évszázada (s milyen harminc évvel a hátunk mögött) született könyv gondolatait maga a szerző is, ha az örök remény okán nem épp örökérvényűnek, de még sokáig maradandónak, érvényesnek s tanulságosnak gondolta, ahhoz elég csak egy bekezdést elolvasnunk az esszének is remek utószóból: „Ne gondoljuk azt, hogy a valóban «sötét»  X. században, vagy a reneszánsz korban, amikor az egyháziak züllött vagy fényűző életükkel botránkoztatták meg a keresztény népet, könnyű volt hinni abban a Krisztusban, akit ezek az egyháziak hirdettek. S a keresztény Középkorban mennyi nyers, pogány szokás vagy babona vetett árnyat az igazi hitre! A felvilágosodás korában élő, vagy a múlt század liberalizmusának kritikájával szembekerülő keresztény értelmiségi sem volt könnyebb helyzetben, mint a mai egyetemista.”

Egyharmad évszázada, írtam fentebb, s bár biztosan máris akad olyan, aki felemelt ujjal figyelmeztet arra, hogy volt közben egy ezredforduló, tehát tíz plusz húsz az, én mégis kitartok amellett, hogy az az elmúlt évszázad bizony folyamatos jelenünk maradt. Semmi jele, a naptáron kívül, annak, hogy bármi új kezdődött volna; az ember az ellenségeit ma is a régi diktatúrákra jellemző minősítésekkel illeti, a gyűlölet mintha épp hogy az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában szereplő kategóriák mentén s azok alapján keresné, osztályozná ellenségeit, célpontjait, lásd a faji, a vallási, a bőrszín kategóriáit, egyebek mellett, s az egyes emberek s a nemzetek közötti viszályok okai nem újak, csupán megoldatlanságuk okán megismétlődnek – nem, nem számít a naptárban észlelhető ezredforduló. S hát pláne nem, ha kijelentjük, hogy az idő megállt a gondok megoldatlansága miatt – mert akkor lássunk ebben jót is: Szabó Ferenc koránt sincs még kilencven esztendős. Számára jó hír, hogy még csak tizenhat (amikor élethivatását választotta), számunkra pedig küzdelemre hív útjának újra-követése, útmutatásának segítségével. Legyen ehhez a mottónk: „Maga a történelemtudomány, a történelmi megismerés természete és az ember időbelisége szerénységre int. Az emberi történelem egészét, teljességét a történelemfilozófia nem foghatja át, nem ismerheti meg. Ehhez istennek, Istennek kellene lenni! Csakis a kinyilatkoztatás alapján beszélhetünk a történelem értelméről, «végéről», de még ezzel az eszkatológiával is óvatosan kell bánnia a teológusnak.” Szabó Ferencet idézem, immár a Napfogyatkozás (Kereszténység és modernség, Róma, 1991) című eszmetörténeti tanulmánykötetéből.

Ennek tanulmányozása következzen most, szintén azzal a nem titkolt szándékkal: az egyes idézetek bárha kiragadottnak tűnnek, de egymásba folyó textusaik mintha új írássá változnának; mintha megerősítenék eredeti szövegkörnyezetük üzeneteit, de rávilágítanak azok mélyebb tartalmára. Egy gondolkodó elme, Szabó Ferenc útjának állomásaira, stációira, a láthatatlan s a földi létben megismerhetetlen határáig. Ízig-vérig korunk olvasókönyve ez, a keresztény humanizmus eszme- s szellemtörténetének egyetemes tanulságait vizsgálja, elemzi, de korunk kihívásaira is feleletet ad – nem egyszer rádöbbentve bennünket, olvasóit a múltban született okok máig ható okozatainak súlyára. „A mai istentagadás tehát azt vallja, hogy az ember csak akkor lehet igazán ember, ha Istent elveti, – ha Isten meghal. Tragikus félreértés! Hiszen a Teremtő maga akarta, hogy az ember a saját képmására teremtő legyen: hogy uralma alá hajtsa a földet és befejezve a teremtést önmagát is befejezze.” – írja e kötet bevezető lapjaira, s lám, az első eszméltetés: értjük-e már, értjük-e végre azt – saját képmására. Igen, a saját képmására teremtő legyen az ember; s mi más ez a képmás, mint a Teremtés belső rendjének, a szerkezet összhangjának megértése, megértetése, s abban az ember, mint felelősség megjelenése? Légy összhangban a Teremtéssel, s légy összhangban arcoddal – érezd át a Gondolat, a Szó s a Cselekedet súlyát. Légy hű önmagadhoz, s ez rendben van, de akkor, ha már érted önmagad, ha már tudod, mit kell cselekedned a földön, ha már lényegeddé vált a krisztusi harmónia. Akkor lehetsz krisztusi önmagad. De érti-e már ezt az ember? „Korunk megismerte a totalitarizmusokat, velük szemben állt a «szabad világ», amely azonban nem mindenben volt szabad. A pénz, a hatalom és az élvezet rabszolgáit is fel kell szabadítani. A technika optimizmusával szemben ott van az atombomba és a földünket fenyegető pusztulás réme, ha az ember csak a pusztítás eszközeit tökéletesíti, de az etika nem szabályozza a technikát. Bábel – avagy az emberiség egységesülése?.” – idézem újra Szabót, s hát kell-e külön magyarázni, értelmezni ezt a negyed évszázada írt bekezdést? (S hát kellene, ha kitérnénk arra, hogy ez tulajdonképpen csak ráhangolás a szerző részéről Pierre Emmanuel 1944-ben írt Bábelének elemzésére, de hát itt végképp kilépnénk a magunk szabta mederből). De kell-e hangsúlyoznunk, hogy mai híreink is a technika etikátlan alkalmazása körül forognak, avagy a szólás szabadsága valóban megilletné a felelőtlen embereket is?

Szabó Ferenccel folytatva: „A «szabadság» sokszor csak kevesek kiváltsága, nincsen sem egyenlőség, sem testvériség. Mert a szeretet minimális kifejezése az igazságosság. Egyébként a szabadság nem olyasvalami, ami előre létezik, tehát amit csak meg kell őrizni, hanem olyan lehetőség, amit ki kell bontakoztatnunk. Nem adottság, hanem feladat. A szabadságot meg kell érlelnünk, szabad elkötelezettségben, etikai értékek megvalósításában, felelős társadalmi-gazdasági-politikai tevékenységben, természetesen, mindez vonatkozik a keresztény hívőkre is.” Világos beszéd, még világosabb üzenet. Ahogy még világosabbá válik, amikor a keresztény magatartásra vetíti konklúzióit: „… a modernség elérkezése az egyén, a személyiség elérkezése, és hogy most már nem a hagyományok, a társadalmi-vallási keretek határozzák meg a személy döntéseit, hanem a saját lelkiismerete, amelyet persze nevelni kell, meg kell világítani az objektív etikai normákkal. … Ha bíráljuk a szekularizációt, a modernség saját belső alapelveiből kell kiindulnunk. Mert ha a modernség értelme ez: a számító racionalitás fokozatos hódítása az egyes területek egyre árnyaltabb differenciálódásával, ez a modernség nem mehet el logikája végső határaiig. Mert ez a teljes szekularizmus lenne, a teljes evilágiság, ateizmus, a transzcendencia kizárása és a vallási vonatkozás megszüntetése.” Igen, bontsuk ki ennek magvát: a technokrata álláspont – számító racionalitás – egyeduralkodása, az eszmék jelszavakká silányítása végső soron nem teremt újat, csak újra létrehoz egy ideig-óráig működő haszontalan modellt. Lásd, ismét csak, Péld.4.17. Lásd, olvasd, eszmélj.

Mit kell megértenünk, mit kell követnünk, megvalósítanunk, erre kérdés nélkül is megfelel az ünnepelt szerző: „A demokratikus Szabadság nem jelentheti az értékektől való «megszabadulást»; ezek az értékek alkotják az ethoszt, amely a szókratészi, a keresztény vagy más etikai hagyományokhoz kapcsolódik. … Hívők és más világnézetűek párbeszédében ezért első feladat – politikai síkon is – bizonyos konszenzus keresése, és ebben vonatkozási pont lehet az emberi jogok egyetemes nyilatkozata. Ez kiindulópont is a «szeretet civilizációja» felé.”

Igen, alapvetés lehetne s lehetett volna ez a korunk embere, korunk megújuló, egyetemesedő civilizációjának valós elszántsága elé táruló mondat; de, ahogy a korábbi évszázadokban, úgy most is ennek elmaradása, a hiány figyelmeztetésének súlya kelt bennünk szomorúságot. S emeli még magasabbra Szabó Ferenc jezsuita atya által a maga rejtőzködő titkában mindig modern s mindig egyetemes kereszténység mindig figyelemre s megfontolásra méltó aggodalmát. A citált tanulmányok, esszék, dialógusok mind ezt tanúsítják; mint az elmélyedésben való személyes részvételünk lényeges elemét, mozgatórugóját a közösségi térben s létben. Ezért s itt fontos kitérőt tennünk e tér – e személyes és közösségi tér – politikai síkja felé. Föltéve a kérdést: mennyivel jár s járt előttünk a mindenkori Egyház? Akár ismét csak mai, mindennapi konfliktusaink értelmezésekor? Nevezetesen: hogyan is szólt az egyházfők figyelmeztetése az Európai Unió megvalósulása, kibontakozó jövőképe felé? Bevallom, bár mint akkoriban gyakorló újságíró, olvastam, értettem s értékeltem azt a két megszólalást, amit itt idézni fogok – természetesen Szabó Ferenc könyvéből, annak a Keresztények a korfordulón című fejezetéből –, de több évtized után újra-olvasva azokat, azt gondolom, megdöbbentő élmény lehet a feledékeny szkeptikus ember számára csakúgy, mint az újra-evangelizálást üres szlogenként ismételgető, önmaga belső megreformálására képtelen „buzgólkodó” kereszténynek.

Az első idézet, egy hosszabb részlet, II. János Pál pápa szavait eleveníti fel, azt a beszédet, melyet az Európai Parlamenthez intézett, 1988. október 11-én. Olvasása előtt hadd tegyem fel a kérdést: ráismerünk-e húsbavágó, mai gondjainkra, problémáinkra?

„Az Európai Egységokmány, amely 1992 végén fog életbe lépni, meggyorsítja az európai integráció folyamatát. Az európai népek szabad elhatározásán alapuló közös politikai szerkezet – anélkül, hogy veszélyeztetné a közösség népeinek azonosságát – méltányosabban fogja szavatolni az egész térség jogait, köztük a kulturális jogokat is. Ezek az egyesült európai népek nem fogják elfogadni egy nemzet vagy egy kultúra uralmát a többi fölött, hanem olyan állapotot fognak megteremteni, amelyben az összes nemzetnek egyenlő joga lesz ahhoz, hogy a maga különbözőségével gazdagítsa a többieket. (…) Én, az egyetemes egyház legfőbb pásztora, aki Kelet-Európából származom, és ismerem a szláv népeknek, európai hazánk másik «tüdejének» törekvéseit, azt kívánom, hogy a magának szuverénül szabad intézményeket teremtett Európa egy napon majd abban a teljes terjedelmében bontakozhasson ki, amelyet a földrajz és még inkább a történelem adott neki. Hogyan kívánhatnék mást, mikor a keresztény hit által inspirált kultúra olyan mélyen átjárta egyetlen Európánk összes népének, a görög, a latin, a germán és a szláv népeknek a történelmét, minden viszontagság ellenére, túl társadalmi rendszereken és ideológiákon? Történelmünk folyamán az európai népek mind kitüntették magukat a világra való nyitottságukkal, és azzal, hogy beható kapcsolatokat létesítettek más földrészek népeivel. Senki sem képzeli, hogy egy egyesített Európa bezárkózhat saját egoizmusába. Egységes fellépéssel, erőinek egyesítésével képes lesz arra – még inkább, mint a múltban –, hogy energiáit és újonnan megnőtt erőforrásait a harmadik világ országai fejlesztésének nagy feladatára szentelje.”

A kihívás és meghívás akkor ez volt. S ez volt a feladat – maga a kegyelem közelségének elérése. Semmivel sem volt ez kevesebb, hanem sokkal több, mint a már említett Pierre Emmanuel hitvallása – hiszen ő 1944-ben érezte ki, „újkori történelmünk legsötétebb évében” (Szabó Ferenc) a krisztusi hitvallást – „…hinni, hogy Krisztus itt és most alakítja az embert és a világot, és lehetővé teszi az embernek, hogy önmagát mondja, hogy mondja a világot, mondja Istent”. És eljött a kegyelem évtizede, mikor az ember egységesülési folyamata megkezdődhetett volna, a kereszténydemokráciát hirdető alapító atyák szellemében, de kiderült – még mindig, még a vértelen korban is vértezetlenek vagyunk önmagunkkal szemben. Példaként hadd hozzam ide Ratzinger bíboros – hiszen még ilyen minőségben szólt – szavait: „A rossz közérzet jellemzi valamennyi nyugati egyházat, és általában az Egyháznak, mint látható társaságnak minden nagy változás átélő korszakát. Hogyan magyarázzuk ezt? Rendkívüli paradoxont élünk át. Európa és a világ – úgy tűnik – a fokozatos egyesülés felé tart; ugyanakkor minél inkább közeledik egyik ember a másikhoz, annál inkább fél, hogy elveszíti személyazonosságát. A közelség félelmet szül, és ebből fakad az, amit én újprovincializmusoknak nevezek. Ez áll az egyház-társaságra éppúgy, mint a politikai társadalomra. Megfigyelhetjük a regionalista pártok kialakulását különböző európai országokban. Sikerüket arra alapozzák, hogy tiltakoznak az abszurdnak és totalitáriusnak minősített centralizmus ellen.” (Le Monde, 1989. dec. 30.)

Így, írásom vége felé arra kérem az olvasót: ne kérje számon rajtam a talán túl sok idézetet, utalást, s a textusok önkényesnek látszó egymáshoz illesztését. Okolják emiatt Szabó Ferencet, akiről nehéz lenne úgy írni, hogy ne éljünk eközben az ő eszközeivel. Hiszen munkáinak, esszéinek sajátossága, tanulmányainak egyfajta közös nevezője az érv és ellenérv azonnali szembeállítása, a tárgyalt gondolkodó szellemi áramlatokba illesztése, vagy akár az általa teremtett új áramlat körvonalazása a különbözőségek által, legyen szó Henri de Lubacról, Karl Rahnerről vagy épp Pázmány Péterről; s hát mindenekelőtt az az egyetemesen belül is megkülönböztethető gondolkodásmód a hitről, Istenről, Krisztusról, amely megkülönböztethetőség abban a mondatban rejlik: Ad maiorem Dei gloriam. Mindent Isten nagyobb dicsőségére.

Mindent – beleértvén mindazt, ami valóban egyre inkább eltűnőben van. Egymásra figyelés, megértés, készség és képesség a párbeszédre, s az a belső küzdelem, amit a személyiségnek meg kell vívnia ahhoz, hogy a dicsőség szerénykedését legyőzze benne a szerénység dicsősége. Ennek egyik eleven dicsérete s tanúságtétele Szabó Ferenc kilencven esztendős önmunkálása, s általa kultúránk közel hat évtizedes szellemtörténeti gyarapítása. S abban is a mindenkori alázat – mi mással köszönthetném hát őt, ha nem a tőle származó – a gondolkodó ars poeticájaként is fölfogható – bekezdéssel: „Mivel senkinek sincs hatalmában a jövő, nem jósolhatja meg előre az eseményeket, az Egyház sorsának alakulását. Nem lehet kizárni bizonyos szakadásokat, amikor pedig egyre sürgetőbb a keresztények egységének keresése. Az Egyházban a Lélek működik, ez reménységünk biztosítéka. Ezen túl megvannak a teológiai és jogi erőforrásai is ahhoz, hogy szembenézzen a világban tapasztalható változásokkal, válságokkal és kihívásokkal, illetve a világ egységesüléséből és a planetizációból eredő feladatokkal. Egyetemesség és figyelem a helyi problémákra, egység a sokféleségben. Itt kell megtalálni a helyes egyensúlyt, és ennek biztosítéka – emberi szinten – Péter utóda, Róma püspöke: servus servorum Dei, Isten szolgáinak szolgája.”

Gyorgyovich Miklós

2021. január 15.

Tisztelt Suhai úr! Most jutottam a számítógépemhez, s igyekeztem teljesíteni kérését. Mellékelten megküldöm korábbi főnökömnek, Szabó Ferinek a tiszteletére elgondolt soraimat. Remélem, nem bántom meg vele. Akik ismerik, rá fognak érezni, hogy a 90 éves jubiláns csakugyan ilyen – sajátos jó humorral rendelkező – szerzetes.

A megemlékezés végén egy  Weöres-verset (Kuli) és általam írt parafrázisát hozom. Ha lehet, egymás mellé kellene két oszlopba tördelni: Kuli – Szabó Feri.

Üdvözlettel:

Gyorgyovich Miklós
nyug-díjas publicista

„a 90 éves jubiláns csakugyan ilyen…”

Örömmel vettem a felkérést, hogy Szabó Feri főszerkesztő barátom 90. születésnapjáról megemlékezzem – közös másfél évtizedes együtt munkálkodásunk néhány epizódjának a felvillantásával szeretném ezt megtenni. Elöljáróban megemlítem, hogy mások esszéit, tanulmányait, visszaemlékezését nem ismerem, s talán ismétlések lesznek a történetkék között. Meg kell bocsásson érte mindenki. Hisz ez így kicsit lövés a sötétbe.  Próbálok időrendben haladni, amikor közös életünkről beszámolok.

1. A tanú c. film stílusában indítok. Még a Miniszterelnöki Sajtóirodán dolgoztam, amikor Szabó Feri felkérését megkaptam, hogy írjak a soron következő parlamenti választások témájáról a Távlatok c. folyóirat 1994/1. számába. A cikket megírtam, a lap előzetesben beharangozta, mégsem jelent meg, mert mint megtudtam, a korábban felkért Tomka Miklós lapzárta előtt mégis beküldte Vallás és párt c. anyagát, s az jelent meg. (Az én írásomat az IGEN c. lap hozta le később.)

2. Ferivel való találkozásom valamikor 1994 májusában jött létre. Ő politikai elemzőt, a magyar közéletet fürkésző munkatársat keresett, én meg munkát (ugyanis a Horn-kabinet munkatársa, Forró Evelin menesztett). Feri elmondta, hogy mire van szüksége, én meg azt, hogy íráskészséggel rendelkező valaki vagyok, aki szorgalmasan szokott dolgozni. Ő ezen elmosolyodott, de jelentkezésemet szívesen fogadta. Mint megjegyezte, Rómába indul a Vatikáni Rádió magyar adását irányítani, de október elején visszatér, és számít rám. Én tehát azon a nyáron vártam, hogy október 3. legyen. A felvételem megtörtént. Próbaidőt nem szabtak ki rám, de próbát igen. Azt a feladatot kaptam, hogy keressek a tördelésre kész, a kollégák által többször átfésült anyagban hibát. Több apró-cseprő elütés mellett megtaláltam, amit kerestem. Kb. a lap közepe táján, az ötvenedik oldalon szerepelt ez a szöveg: „…a pápák – Damaszkusz pápától (366–384) kezdődően – fokozatosan látható, teljes egységgé alakították, amelyet Róma verifikált.” Heuréka, mosolyodtam el. Emlékeim szerint csak Damasus pápa létezett, Damaszkusz nem. Persze, hogy persze… A leiterjakabot kijavították, úgy is jelent meg a 20. számban. Tisztelem ám Damasus pápát! Nélküle nem sok sót nyaltam volna meg a szerkesztőségben.

3. A lap hézagpótló módon segítette a katolikus értelmiséget, de most nem erről kívánok beszámolni. Feri hazajött 25 éves római tartózkodását követően. Kellemes orgánumát mindenki szerette. Olykor akaratlanul is olaszra váltott. Az aggiornamento mellett elhangzott olykor egy-egy majd rekuperálod, egy-egy ecco vagy éppen molto bene, capito.

4. Hagyjuk is a munkát, evezzünk más vizekre! Feri jóvoltából két ízben sikerült eljutnom az Örök Városba. Az első út alkalmával G. Á. kolléganőnkkel és feleségemmel utaztunk. Már jócskán az olasz sztrádán faltuk a kilométereket, amikor Feri leállította a Ford Fiestát. Defektet kapott a bal hátsó kerék. Kiszálltunk a kocsiból. Árnyékban volt kb. 35 fok. Először árnyékot kerestünk a Triznya-kocsma részére magával hozott füstölt sonkának, majd hozzáfogtam kocsit szerelni. Működött az emelő, ép volt a pótkerék is. Kb. 10 perc múlva folytattuk utunkat Rómába. Csak a nagy „melák” kamionok kerülgetése okozott olykor fennakadást haladásunkban.

Második közös utunk is érdekesen alakult. Feri vezetett csaknem végig. Azt tervezte, hogy a kb. 30 alagutat elhagyva bízza rám a vezetést, mert az alagút bezártsága szorongó érzéssel járhat. Átvettem a kormányt. (Egyáltalán nem zavartak az alagutak.) Hajtottam szegény Fiestát betyárosan. Tankolásnál csakúgy füstölt a motor a hőségtől. Feri visszavette a kormányzást és kicsit az autó tempóját is. Majdnem éjfélre értünk Szőnyi Zsuzsához, a szállásadómhoz. Az Aventinuson lakott. Bennünket forró gulyáslevessel várt, s hűtött sárgadinnye is került mellé a teraszon megterített asztalra. Zsuzsa szabadkozva emlegette, hogy egy krimit néz háromnegyed óra óta, de „még nem öltek”. Márpedig anélkül nincs bűnügyi film. S rövid időre magunkra hagyott.

Feri egy alkalommal elvitt Szőnyi Zsuzsával együtt Frascatiba, ott is kedvenc éttermébe, hogy kulináris örömökben részesítsen bennünket. Szokása szerint porchettát, majd kövön sütött pizzát rendelt. Talán meglepte, talán nem, hogy lassan, kimérten eszegetem a finom falatokat. Majd felkerekedve egy fagylaltozót kerestünk fel, s nyalogattuk a hideg csemegét a forró napon. Itt már széles jókedvem támadt. Nem dicsekedtem vele nekik, de ínygyulladással kínlódtam, s ez mérsékelte lelkesedésemet az étteremben, viszont a fagyi jóságosan hűsítette ínyemet. Ettől kerekedett olyan jókedvem.

5. Szabó Feri sokfelé utazott és sokfélét mesélt. Egyik anekdotába illő kalandját ismételten felidézte. Görögországban történt, hogy útitársaival felkeresett egy vendéglátóhelyet. Jött a felszolgálónő, hogy felvegye a rendelést. A társaság kávézni kívánt. Feri megjegyezte, hogy a kávé mellé tejet kér. Latte, mondta, de a nő nem értette. Milch – próbálkozott tovább. Ezt se értette a pincérnő. Malakó, hangzott az újabb kísérlet eredménytelenül. Ugyanígy a milk és a lait sem nyert. Ekkor Feri változtatott a manőveren. Azt mondta a pincérnőnek: MÚÚÚÚÚ, és kezével a tehén fejését imitálta. Ez aztán célravezetőnek bizonyult.

6. Három apró epizódot elevenítek fel. Mind Szabó Ferihez kötődnek. Az egyik: Nem szerette, ha valaki bejelentés nélkül érkezik hozzá, s rabolja idejét. Egy vendégével röviden beszélt, majd kikísérte. Az előszobában már paroláztak, amikor tekintete a fogasra tévedt. Te – mondta vendégének –, nem a tied az a kalap a fogason? – De igen – hangozott a válasz. Nos, akkor vidd csak magaddal, mert még visszajönnél érte…

A másik: Feri jön lefelé a lépcsőházban. Valaki egy nőt fogadott éppen, akiből cigaretta illata áradt. Feri megszólította: – Te még mindig dohányzol? A nő szabadkozott: – Sajnos, még mindig nem sikerült leszoknom róla. Feri ekkor belépett a szerkesztőségbe, betette maga mögött az ajtót és megkérdezte tőlünk: Nem tudjátok, hogy ki ez a nő?

A harmadik: Én nyitok ajtót a papi civilben érkező családreferens püspöknek. Beszélgetünk. Feri jön a szobájából. Megáll a számára ismeretlen pap előtt, és megkérdezi:  – Te ki vagy? Én Bíró László püspök vagyok. Feri mosolyogva pukedlizik: Szent atyám! Talán ez volt tényleg első találkozásuk. Nagyon bensőséges jó baráti viszonyt ápoltak aztán, s ez tart mind a mai napig.

7. Néhány szó a „kolhozkonyhá”-ról. A Sodrás utcai szuterén étkezdéről van szó. Feri nevezte el kolhozkonyhának. Itt étkezett két jezsuita lap szerkesztősége: Nemeshegyi Péter, Nagy Ferenc, Szabó Feri, s más szerzetestársak, no meg mi, világi munkatársak. Szabó Feri tulajdonolt egy „A Faludi ház kedvence” feliratú nyakba akasztható szalvétát, amit sose mulasztott el felvenni. A társalgás itt meglehetősen kötetlen volt. Feri a telefonközpontostól olykor viccet kért: „Kékes, mondj egy viccet”. Jóska bácsi (Kékes) azonmód mesélt néhányat.

Ilyeneket:
– Mi a különbség a vizespohár és a cseléd között?
– Az előbbi csak vizes, az utóbbi viszont lehet Boris.
 – Mi a különbség a kutya és a cseléd között?
– A kutya ugat, a cseléd Maris.
– Mi a különbség a pipa csutorája és a vadászeb között?
– Az egyiknek kecses a szopókája, a másiknak viszont csecsszopó kopókája van.
Szabó Ferinek is volt egy viccsorozata: A Winkler professzor viccei. Idézem:
„Nekünk filozófiát tanított; minden órán mondott egy viccet, ilyenkor felhúzta szemöldökét, s mi ebből már tudtuk, hogy most jön a vicc. Ilyeneket mesélt:
Bemegy az úr a patikába. Aszpirint kér. A kisasszony megkérdezi: Becsomagoljam? Mire az úr: Naná. Majd gurítom hazáig!
Vagy:
Bemegy az úr a patikába rovarirtóért. A kisasszony megkérdezi: becsomagoljam? Mire az úr: Ne, inkább szórja ide, s tarkójánál kihúzza a gallérját mutatva, hogy hová kéri a port.
Vagy:
A részeg körbejár az oszlop körül. Már egy óra is eltelik így. Kétségbeesetten kiált föl: Uram. Isten! Be vagyok falazva!
Vagy:

Tudják önök, uraim, hogy mi az, hogy relatív? Na, figyeljenek ide: Három hajszál egy kopasz fejen ugyebár nagyon kevés, ugyanannyi levesben viszont megengedhetetlenül sok.

8. A kolhozkonyha sok névnapi felköszöntésnek a színhelyévé vált. Egyszer népdal-parafrázissal (A horgosi csárda) éltem, s Szabó Feri nevenapján elénekeltük e dalocskát.

A kolhozi konyha feldíszítve.
Ide jár a Pepi bá, a Feri bá, a Jóska bácsi minden délben.
Szabó Feri assziszi, neve napja van neki,
de csak néki.

Akkor-e, vagy más alkalommal Feri hozott egy üveg bort. Megkérdezte: – Na, hogy kell ejteni a C-H-A-R-D-O-N-N-A-Y-t?  Mondom neki: Sehogy, mert még összetörik a palack.

9. Feri 70 éves születésnapjára készült egy Festschrift (Idő a művészetben) a tiszteletére. Fedlapja a Távlatok eredeti, fehér alapon zöld karaktereit alkalmazta. Ugyanis az történt, hogy a folyóirat indulása előtt felkérést kapott Szokoly György a címlap megtervezésére. A művész a fentiek szerint fehér alapon zöld grafikával el is készítette a kért munkát. Ám a nyomda félreértette, és zöld alapon fehér karakterekkel gyártotta le a borítót. Ez így is maradt a lapszámok zömében. Azt hiszem, sikerült mosolyt csalni akkor az ünnepelt arcára, hiszen nem gondolt arra, hogy a szegedi Agapé kiadásában könyv készül a felköszöntésére.

10. A hosszan élő, köztiszteletnek örvendő személyek időről időre elnyernek valamiféle állami kitüntetést. Így Feri is. Legutóbb Fraknói Vilmos-díjban részesült. Félig tréfásan felvetettem, hogy összesen hány rangos elismerésben részesült Szabó páter. Nos, rendtársa, Nagy Ernő SJ válaszolt. Eddig tizenhárom-féle elismerést kapott. Nem sorolom őket. Méltán kapta, hiszen munkássága alig felsorolható. Kisebb-nagyobb köteteinek a száma becslésem szerint ötven és száz közé tehető. Publikációinak a számát még megsaccolni sem vagyok hajlandó.

Egyszer megjegyeztem, hogy a rend egyik háza előbb-utóbb Szabó Ferenc nevét fogja viselni. De mert Feri tiltakozott ellene, úgy érveltem, hogy lám, a Sodrás utcai ház neve Faludi Ferenc jezsuita költő nevét kapta. Amennyire tudom, mindössze körülbelül negyven verset írt. Hol van ez a teljesítmény Szabó páter bőven folyó lírai munkásságához képest?! (A kérdés is költői.)

11. Búcsúzásképpen idemásolom egy soha fel nem olvasott, soha nyomtatásban meg nem jelent Weöres-versparafrázisomat, amelyet diptichonként alkottam meg. Bal oldalon áll az alapvers (Kuli), s tőle jobbra a Távlatok főszerkesztőjének munkásságára utaló versem. Íme:

Czigány György

2021. január 16.

Kedves Palikám!  Köszönettel küldöm a kért verset.

Ölellek: Gyuri

Szeretettel, Szabó Feri 90. születésnapjára.

 2021. január 16.

Kedves Gyurikám! Köszönöm születésnapi felajánlásod: a Maderno-szoboréval vetekedő szépségű versedet. Mivel a Napút Online Levélfa rovatába kerül, engedélyed kell kérnem e levélváltásnak (itteni levélváltásunknak) a vers bevezetőjeként való közléséhez is. Időközben kezembe került versed nyomtatott változata, melyet a Szent István Társulat 2006-os kiadásában megjelent előadásod (Hit és képzelet – A művészet keresztény természetéről) utószavának záró motívumaként olvashattam. Én ezt az előadó nevében, de harmadik személyben fogalmazott utószót (nevezzük így) Szabó Ferenc-utalása okán szeretném beválogatni vers-megemlékezésed elé, utána pedig a Cecília-szobor képmását tenném. Mindezt pedig, kedves Gyurikám, a Te tiszteletedre és születésnapod ünnepléseként részemről összeállított köszöntés gyanánt is – elvégre ebben az évben Feri atyával együtt, vele mintegy kéz a kézben Te is a kivételes adottságú és adományú kilencvenesek sorába léptél. Engedélyed kérve, köszönettel, köszöntve és baráti öleléssel is: Pali

 2021. január 16.

Kedves Palikám, köszönöm figyelmed, fáradozásod.

Örömmel hozzájárulok fenti elképzeléseidhez.

Régi baráti szívvel: Gyuri

Hit és képzelet – A művészet keresztény természetéről

Az előadó [Czigány György – SP] Szabó Ferenc S. J. felhívására még egy versének felolvasására is vállalkozik, de előtte bemutatja zongorán – utalva a bevezető Bach–Gounod: Ave Maria megszólaltatására –, gróf Batthyány Ödön Ave Maria kompozícióját, s Batthyány-Strattmann László, a boldoggá avatott szegények orvosának életéről készített filmjének egyik megható epizódját említi. Húsz éve módja volt még Güssingben találkozni a „boldog herceg” gyermekeivel, két idős hölggyel, és bátyjukkal. (Lilivel, Blankával, Józseffel.) Ők beszélték el a dokumentumfilm szereplőiként, hogy testvérük, Ödön (örökölve édesapjuk muzsikáló kedvét és tehetségét) zeneszerzőnek készült. Egy későn felismert vakbélgyulladás következtében ez a fiú azonban húszéves korában meghalt. De fennmaradt az akkoriban komponált Ave Maria darabja. Az előadó ezt szólaltatta meg verse elhangzása után, az est zárásául. A felolvasott vers előtt elmondta, hogy annak ihletője Maderno római Szent Cecília- szobra volt. Az egyházzene védőszentjéről, bájos félreértés folytán hagyományozódott a történet, hogy orgonált a saját esküvőjén. Ezt a legendát tények nem hitelesítik, de vértanúsága, áhítata, ifjú, szép alakja a szent zene méltó képviselőjévé tette.

Szent Cecília

Maderno-szobor a Trasteverén

Átvérzett, arannyal szőtt ruhád hol van?
Megbújik két tenyered közt belül
a napfény, márvány-mezítlenül
heversz gyöngéd sír-bölcső nyugalomban

te vad szűz, hű gyereklány élve-holtan
ki esküvőjén csak Jézusért hevül.
Nyak-inak, erek sebeibe hűl
a véred. Alszol csak? Fejed lekoccan –

kinyújtott, egymásra hajló karokkal
századok óta min mereng e test?
Moccannál: nem hogy szerelmed keresd:

mert benned végső indulatot forral –
hajlékony formáidban angyal esd
értünk s helyetted orgonálni kezd.

 Stefano Maderno: Szent Cecília a sírban, 1599–1600, Santa Cecilia in Trastevere, Róma

Róna Judit

 2021. január 17.

Kedves Pali! Szíven ütött a kérésed. „Erőt vettem magamon” és megírtam – nem tagadom, Kosztolányi ihletett… Majd kérem szépen, írjad meg, hogy hol lehet olvasni, és Feri mikor és hogyan fog tudomást szerezni róla… Szeretettel és köszönettel Judit

 2021. január 17.

Kedves Judit! Köszönöm szépen. Nagyon szép megemlékezést küldtél, olyat, amely az eddig már beérkezettekhez képest is új vonásokat rajzol Feri portréjára. Nekem máris örömöt szereztél vele. Már be is szerkesztettem, az alábbi formában (és itt!) olvashatod. Szeretettel: Pali

A remény, a derű hírnöke

Szabó Ferenc atya 90 esztendős… – aligha hihető, hiszen csak rá kell nézni, évtizedek óta mit sem változott, mintha a szülötteire féltékeny, időfaló Kronosz is jókedvében lenne, amikor rá néz…

Szabó Ferenc atya a keresztségben szüleitől kapott nevében – Ferenc pápához hasonlóan – Assisi Szent Ferencet tiszteli-tekinti erkölcsi és eszmei példaképének, ami azt is jelzi, hogy az ember már a keresztségben hivatást és küldetést kap, bár nem tudja még, milyen életsorsban, milyen életállapotban kell majd megfelelnie ennek a hivatásnak és küldetésnek.

Az életút tiszteletet parancsoló idejének e szép ünnepi pillanata alkalmat ad a maga nemében páratlan ívű életpálya fontosabb mozzanatainak felidézésre is. A most kilencedik évtizedében járó Szabó Ferenc ifjan, majdhogynem habozás nélkül fordult útkeresésében a szerzetesi küldetés és hivatás irányába, és tartott ki – többek között egykori szeretett provinciálisának, Pálos Antalnak óvó tekintetétől és mindenkori támogatásától kísérve – mindmáig az isteni szeretetnek, a nagy rendtárs, a paleontológus Teilhard de Chardin szóhasználatával: az Omega-pontnak mágnes-beállító követésében. Ahogyan Hozzád tartozom című versében vallja – Jeremiásra utalva (20,7–9) –: „Ó nem átkozom a prófétával / azt a napot amelyen megszülettem / s hogy Fiad mellé társul elszegődtem / mikor fiatal fejjel vállaltam a küldetésem – / szabadon és örömmel tettem…”

Amikor ő választotta a hivatást, sorsa – a jezsuita rend iránti korai elköteleződéssel – megpróbálásokkal kezdődött, 1956-ot követően a jezsuiták emigráns-életének ma már jól ismert történetével. Mint oly sok mindenben, Szabó Ferenc atyát ebben is a tenyerén hordozta az Isten: leuveni és párizsi teológiai tanulmányok után – ahol többek között olyan kiemelkedő egyházi személyiséget, hittudóst ismerhetett meg, s mondhatott barátjának is, mint a szintén rendtárs Henri de Lubacot – a Vatikáni Rádió magyar tagozatának tagjaként, majd vezetőjeként – ahogy maga fogalmazott – naponta „hazajöhetett” az éter hullámain, s ezt a rádiós „igehirdetést” titokban hazaküldött könyvei nyomatékosították, melyek segítségével a hazai egyház bezártságában élő papok és világiak számára ablak nyílt a nyugati gondolkodás távlataira.

Azután elérkezett 1989–1990, s a szerzetesrendek hazai működésének betiltását a történelem különösebb magyarázat nélkül tovafújta, s a világot járt, ám mégis számkivetett magyar jezsuiták hazatértek. Mert annyi nyelv és annyi kultúra megismerése és az azokban való élet után is tudták-érezték, hogy az egyetemes (katolikus) küldetést anyanyelvükön kell folytatniuk, a kényszerűen elhagyott nép körében. Kereszténység, katolikusság és hazafiság egymást erősítő fogalmak. A vietnami misszióba is készülő szerzetes nem véletlenül akarta kikötni: ha Magyarországon egyszer megváltozna a politikai helyzet, mindenképpen haza akar térni – így persze – a mi szerencsénkre – nem mehetett misszióba.

Hazajött, s hozta a Távlatok című folyóiratot, amely az ő szerkesztésében vált valóban meghatározó ponttá a magyar nyelvű szellemi horizonton, országon innen és túl. Szabó Ferenc atya írásaival, rádióból, szószékről elhangzó szavaival, szerkesztői munkájával másokat is szólásra, gondolkodásra késztetett, s késztet a mai napig.

S ha úgy gondolnánk, méltatását éteri magasságokba, s ezáltal a hiteltelenségbe emeltem, hát éppen maga gondoskodik arról, hogy ne hagyatkozzunk az őt tisztelők és szeretők  elfogultságára, amikor visszaemlékezéseiben emberi gyöngeségeiről is beszél. Például mindig őszintén megvallja: a kórházban lét – a naponta látott emberi szenvedés – mennyire megviselte, mekkora félelemmel, szorongással töltötte el. Tudjuk, csak azok képesek a maguk gyöngeségét bevallani, akik bátrak a gyöngeség vállalásában. Akik ismerik az embert, olykor meggyötört-gyönge, kétkedő természetét, akik ismerik és fölismerik magukban, azok képesek saját létükkel jelekké válni.

A nagy műveltségű, több nyelven beszélő, író, fordító, munkájában fegyelmezett teológusban ott rejlik a vidám, mindenre kíváncsi kisgyerek… Fiatalokat meghazudtoló lelkesedéssel tanulta meg használni az okostelefont, a számítógépet, az internetet, a Facebookot. Minden bizonnyal ez a kíváncsiság tartja őt fiatalon, szellemi és fizikai frissességben, jó egészségben. A jezsuiták doyenje töretlen alkotókedvvel dolgozik és jelenteti meg régebbi és újabb teológiai tanulmányainak, előadásainak, elmélkedéseinek gyűjteményét. A kivételes kvalitású szerzetes a scriptorok hagyományát folytatja, az egyház, elsősorban Ferenc pápa buzdításait, enciklikáit, a Vatikán történéseit figyelemmel kísérve, a digitális technika előnyeit kihasználva, a Facebookon és a jezsuita bloggerek portálján teszi közzé újabb és újabb írásait, kommentárjait.

Az 1920-as évek egyik ismert papköltője, Harsányi Lajos – akinek Szabó Ferenc atya egyik első versét küldte el bírálatra, s kapott kedvező választ – fölidézi, hogyan vélekedett Kosztolányi Dezső, az akkor ünnepelt fiatal költő, aki bevallása szerint hitét forrongó ifjúsága idején veszítette el, a katolikus vallásról: „Olyan páratlan, tündöklő vallás egy sincs, mint a tiétek. Tiszta költészet. (…) És ötödik jelzőt kellene adnotok neki. Négyet a hittanban tanultam, hogy egy, szent, általános és apostoli. Ötödik jelzője az lehetne, hogy szép. (…) Ti nem is sejtitek, milyen széppé és változatossá tettétek az életet, amely magában fárasztó és unalmas. Ti ünnepeitekkel részekre bontottátok az évet. Szolgálatba állítottátok a csúcsokat: építészetben, szobrászatban, festészetben, zenében, költészetben egyaránt. (…) Amikor megjön a december, hajnali misét tartotok. A hajnali kék ködben, amely olyan, mint a szilva hamva, süveges, lámpásos emberek bandukolnak a kivilágított kis falusi templomok felé, és teli torokkal énekeltetitek az Ó, fényességes szép hajnal kezdetű ódon adventi éneket. A nappalok egyre rövidebbek lesznek, a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb. És ti azt mondjátok, nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak.”

Igen, Szabó Ferenc atya arra tette föl az életét, hogy fáradhatatlanul hirdesse teológiai munkáiban, verseiben, előadásaiban, hogy „majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak”.

Isten áldását kérem rá, és további blogokat, tanulmányokat és könyveket kívánok neki és magunknak is még nagyon sokáig, vagy ahogy a mondás tartja: – ne szabjunk határt az Úr kegyelmének…

Németh Péter Mikola

 2021. január 20.

Kedves Uram, Pál! Remélhetőleg még nem késtem el Szabó atya 90. születésnapjára írt köszöntőmmel, amit Te kértél tőlem, s amit különösen is evidenciában tartottam, már csak azért is, mert az Ő élete, tanúságtevése szerzetessége és költészete dolgában valóban rendhagyó. Ezt szerettem volna dióhéjban és tömören megírni a mellékelten villámpostázott köszöntőben, aminek „Aki megcselekszi az igazságot, az jut el a fényre” címet adtam.

Akkor hát küldöm. Barátsággal: mikola

 2021. január 21.

Kedves Mikola Úr! Leveled nyomán stílszerűen hadd így szólítsalak! Köszönöm a „szíves” portrét. S hogy kettőtök párbeszédéhez magam is hozzájáruljak, engedd meg, kérlek, hogy ide idézzem Feri atya szavait a vele 2000 májusában a váci Madách Rádió számára készített interjúd szövegéből. Szavai előterében aktuálisan az igazságtevés kötelessége áll, de mennyire jellemző a hozzá csatolt, látszólag mellékes vallomás az igazságtevő esendőségéről. E kettő együtt már bölcsesség, nem? Figyeld csak: „Az Eszmélet című vers 8. versszakában [a József Attila-költeményre írt versének e versszakában!] kifejtem az egész filozófiám lényegét, mert azt mondom, Szent Jánost értelmezve, hogy aki megteszi az igazságot, az jut el a fényre. S van egy egyszerű hasonlatom […]: hogyha a biciklin pedálozok, akkor a dinamó fejleszti az áramot, és abban a kis fényben képes vagyok előre jutni. Tehát a megtett igazságból fakad a fény. S ez számomra egy alapvető megállapítás, ami az egész keresztény életre vonatkozik. Nemcsak hirdetni, ez mondjuk a papnak kötelessége: a jelzőtábla irányt mutat, de nem mozdul. A papnak mennie kell a helyes irányban. Meg kell tenni az igazságot, mert attól vagyok hiteles. Azt nem mondom, hogy én mindig megtettem, de az igazság eszménye ez.” Itt éppen nyilvános gyónása hitelesíti! Biztonságérzetét pedig az isteni kegyelem segítő erejébe vetett hit. Hogy ezt most elmondhatom, ezt is neked kell köszönnöm, Mikola uram. Húsz évvel ezelőtti interjúdnak. Kettős köszönettel hát és barátsággal is: Pali

„Aki megcselekszi az igazságot, az jut el a fényre”

 Szabó Ferenc S. J. igazságkereső körútjain

Egyszer-létünk hogyan lesz maradandó?
Ki fogja össze a porló Időt?
Mi marad meg, ha minden mulandó?
Ki menti meg életem, a reszketőt
(Szabó Ferenc)

Most, hogy a 90. születésnapján szeretetben köszönthetjük főtisztelendő Szabó Ferenc atyát, a jezsuita szerzetest, a tanítót, a költőt − emberi alapállását, teológiai és filozófiai gondolkodását érzésem szerint  a MIELŐTT SZÜRKÜLNEK A SZÍNEK című Szabó-Triznya verses-akvarelles kötet  Egyszer, de mindörökre című záró költeményének mottóként idézett kérdései életre szólóan jellemzik és meghatározzák. Ars poeticája is ezeket a lélekben „távlatokat” nyitó kérdéseket erősíti: „Csak azt mondani, ami kimondhatatlan. / A költészet nélkül Földünk lakhatatlan.”

Először a „szív költői hullámhosszán” Triznya Mátyás közbenjárására, 1986 nyarán váltottunk egymással egy-egy dedikált kötetet: a Főbe(n)járó üzenet és a válaszként ráérkező Jelek az éjszakában címűeket. Személyesen, csak jóval később, 1994 októberében, a Via Annia Faustina 19-ben, a Triznya-kocsma teraszán ismerkedtünk meg a Rómában élő és tartózkodó magyarok társaságában. Szőnyi Zsuzsa mutatott be bennünket egymásnak, mikor is feleségem, Köpöczi Rózsa művészettörténész Szőnyi István születése 100.évfordulóján, a Római Magyar Akadémián a Mester jubileumi kiállítását rendezte, amit Szörényi László, az akkori magyar nagykövetünk nyitott meg szépbe szőtt hittel, reménységgel. Őszi ámulattal emlékezetes napokat élhettünk meg akkor az „építkező romok között”, az Örök Városban, Szőnyi Zsuzsa vendégeiként.

A későbbiekben Feri atyával az ezredfordulóig nem találkozhattunk, más utakon jártunk, csak amikor a rendszerváltoztatgatás viharában Rómából végleg hazaköltözött a „székes fővárosba”, a Sodrás utca 13-ba, rendi szolgálatra és folyóiratát, a Távlatok-kat szerkeszteni. Így nyílt lehetőségünk az újabb diskurzusokra, többek között akkor, amikor 2000 májusában egy költői teadélutánra, Vácra a Pedagógusok Klubjába is kilátogatott. Akkor a Madách Rádió általam szerkesztett „Vigyázat, humanisták!” c. műsorában, majd a Madách Televízió Új Uránia c. képes folyóiratában folytathattuk a Rómában megkezdett eszmélődésünket, valójában ott, ahol a Triznya-kocsmában múlatva az időt, annak idején abbahagytuk. De hol is hagytuk abba? E születésnapi köszöntő holdudvarában:  tanulságos és tanúságos is lehet fel- és megidézni az akkori, töredékes dialógusaink néhány gondolatát. Hogy miért is? Mindenekelőtt azért is, mert azok igazságkereső körútjaink fontos kérdéseit feszegették, már akkor is, a közép-kelet-európai várva várt változásai idején, persze nem véletlenül, hiszen a lírikusok, akik végzetesen a 20. század gyermekei voltak és maradtak, sorsukban „szentek és átkozottak” lehettek a közvélekedésben egyszerre, évezredek szándékával, és ugyanazt akarják, de könyörtelenül: az IGAZSÁGOT!  Vagy, ahogy Szabó Ferenc vallja, azóta is: „Kimondani a kimondhatatlant”:  − hiszen a misztikusok útján a költő időnként eljuthat odáig, hogy a pokol tornácáról beszél embertársaihoz, mert jól tudja, hogy létezik egy olyan szent agnoszticizmus, amely belátja a világ teljes megismerésének elvi korlátait. Ugyanakkor Albert Camus nyomán tudatja a „Mi Világunkkal” azt az egzisztenciális felismerését is, „ha az ember megtapasztalhatná, hogy az univerzum tud szeretni, akkor, képes volna kiengesztelődni”. Ezt óhajtjuk, erre várunk több mint kétezer év óta. Hiszen ebből következik többek között André Malraux mára nagyon is aktuális, szállóigévé lett állítása is, hogy ti. „a 21. század vagy vallásos lesz, vagy egyáltalán nem lesz.” És most átbukdácsolva a harmadik évezred küszöbén, kiszolgáltatottan szeretnénk végre elfogadtatni az utánunk jövőkkel, a lemenőinkkel és a tanítványainkkal a Paul Claudel-i ideát: „ami szép, az egyesít, az, ami szép, Istentől származik, s ezt nem is tudom másnak nevezni, mint katolikusnak”. Egyetemesnek tehát. És mindazonáltal „mint éjben égő csillagok / ragyog az igaz, s utat mutat – szeretek, tehát vagyok”. Szabó Ferenc mindennapi létének, küldetésének, jó szolgálatainak megvannak a maguk „Mélységei és Magasságai”. Tűz Tamás pap-költő, a mestere, az Őszi ámulat c. kötete kapcsán a párizsi Irodalmi Újságban, 1983-ban azt írja: „Pascal gondolatai szépen megférnek az egykori tanyasi gyerek »csillagmélyi csendbe« merülő ámulatával. De a költő előbb-utóbb kinő a gyermekkorból, s ez az iszonyat kezdete. Szépség és Rettenet között hánykódik. Hiába áll őrt az Angyal és a Loyolai pallosa. S ebből a hánykódásból születnek a legjobb versek.” Igen, meg kell vallani, hogy az elmúlás szorításában születnek a leghitelesebb költeményeink. Szabó Ferenc Pascal című verse is ilyen, amelyben alkata szerint a legnehezebbet: a vallomásos költőt és a teoretikus teológust és filozófust sikerült megbékéltetnie önnönmagában, egymással. Íme, a vers:

Pascal

„Le silence éternel de ces espaces infinis m’effraie”
(Pensées, 206.)

Van úgy, hogy – veled együtt – rémülettel tölt el
a mérhetetlen csillagterek örök csöndje,
hiába szór sziporkát fenn az augusztusi éj!
Csak percnyi villanás az életem:
mögöttem és előttem ásít a sötét!

Hogyan kerültem éppen most ide,
miféle ismeretlen véletlen
játszott velem, parányi csillagporral?
S mi lesz velem, ha csöppnyi fényemet
kioltja majd egy ismeretlen Árny?
Az életem-halálom döbbenet, talány!

De éjszakádban Tűz gyúlt hirtelen,
Te izzó agy, vakító értelem!
Maga a Tűz jelent meg érzékeny szívedben
s te könnyes szemmel, ujjongó örömmel
megláttad Őt, a más rendből valót.

Hiába szállok én is táguló csillagterekben,
míg nem kereslek itt a szívközelben!
Ha önmagamba szállok – benti végtelenbe –
Te mélyen égő Tűz majd rád nyitok
s e fényre szomjas szem meglát, Te nagy Titok!

A költő itt önnönmagával, önmagában vívódva megvallja, hogy „Csak percnyi villanás az életem: / mögöttem és előttem ásít a sötét!” De bárhogy is legyen a rideg és hideg kozmikus egészben, ahonnan „életre tévedünk”, mégis Tűzben, Tűzvarázsban kíván létezni, ahol hittel, szabadon szárnyalhat az Ő lelke a betöltetlen égi szféra láttán, a csillagok között, ahol választ remélhet kérdéseire.

A teológus ugyanakkor Szent Jánossal vallja: csak az juthat el a fényre, aki megcselekszi az igazságot, mert az Igazságban, miként Pilinszkytől is megtanulhattuk: „Minden önzőségünk és rohadtságunk ellenére menthetetlenül egyek vagyunk…”,  ez a valóság.

Ferenc atya, az Isten éltessen!

*

Legyen meg a Te akaratod
a kilakoltatott lélekben.

Legyen meg a te akaratod
a kilakoltatott fejekben is.

Azonképpen házkutatást tartass,
úgymond önkéntes revíziót,
hogy visszasejtesedjen,
hogy visszasejtesíthesd
mi benned mennyei – –

*

Áldás legyen szerzetesi és költői
küldetéseden:
most és mindörökké.

Szívvel kívánom: mikola

Szörényi László

 2021. január 22.

Kedves Pali, nagyon szépen köszönöm türelmedet, és Melhardt Gergő barátom segítségével átküldöm neked a köszöntőt, amely remélhetőleg elfogadható.

Baráti üdvözlettel:

Szörényi László

Ui. Kérem, ha felmerül valami a szöveggel kapcsolatban, inkább nekem írjon e-mailt. Laci továbbra is csak telefonon elérhető. Üdv: MG.

 2021. január 22.

Kedves Gergely! Köszönöm közreműködését, s Laci professzor úr (!) remek, tág asszociációjú, távoli összefüggéseket egybelátó és -láttató, szinoptikus megemlékezését, mely ugyanakkor a szerzőre oly jellemző módon nem szűkölködik hangulatos megjegyzésekben sem (pl. a lelkes Lukács-hívők tudatlanságának a név „lukax” ejtésével való jellemzésében). A „hangulatoshoz” én szívesen hozzászámítanám a szójátékot is, amelyet a „Rousselot-motívummal” kezdődő vers idézete előtt vélek fölfedezni. A zárójeles mondatot „(A mottóból is láthatjuk, hogy Szabó Ferenc nem tett Rousselot-ra.)” az előbbiek alapján hajlamos vagyok így olvasni: ’(A mottóból is láthatjuk, hogy Szabó Ferenc nem tett rossz lóra.)’ Mielőtt beszerkeszteném a szöveget, kérem, szíveskedjék Szörényi tanár úrral e mondat intencióját tisztázni. Válaszáig is köszönettel és üdvözlettel: Suhai Pál

 2021. január 22.

Kedves Pál, igen, az ott szójáték, Rousselot – rossz ló. Lehet, hogy érdemes lenne kurziválni a nevet, hogy egyértelműbb legyen a szándék.

Minden jót, üdvözlettel:

Gergő

Szabó Ferenc köszöntése kilencvenedik születésnapján

Szabó Ferenc, a költő és műfordító sokat és alaposan foglalkozott Jean Rousselot költészetével is. Tudjuk, hogy Rousselot talán leghíresebb regényét Magyarországon, pontosabban Tihanyban, Illyés Gyula vendégeként írta. Nézzük meg tehát, hogy Szabó Ferenc egyik legizgalmasabb verskötetében (Zsoltárhangon, Róma, 1991), ahol zsoltárfordításokhoz, illetve parafrázisokhoz illesztette saját régebbi és új verseit, hogyan is vonja be ebbe a költői mindenségbe Illyés Gyulát. Az Illyéssel tűnődve című költemény tulajdonképpen – alcíme szerint is – a nyolcvanéves Illyés köszöntése. Magától a felköszöntöttől választ mottót, a Kéz a ködben című vers egy strófáját:

Kigomolyog a szentek és
költők várta és védte ország.
Ady s a Boldogasszony arca
villog a pára-lobogókon.

Tehát itt háromszoros vagy négyszeres parafrázist kell alkotnia Szabó Ferencnek: hiszen maga az Illyés-vers is Kölcsey Hymnusának és Ady egy versének a parafrázisa, a Hymnusról pedig tudjuk azt, hogy milyen mélységesen parafrazeálja a zsoltárokat és a prófétákat. Éppen ezért, hogy lássuk, miképpen is működteti és szétválasztott utalásaival együtt miképpen egységesíti költői látomását Szabó, idézzük az ő versének utolsó két szakaszát:

Nyelvében él csak e nemzet –
költőink szava káoszt rendez
de a nemzet még álom-ország
míg népe nem jut joghoz, rendhez.

Boldogasszony arcán a könnyek
villognak – van valami fény!
szentjeid védnek, ködország
nagy ínségedben van még remény!

Sok-sok francia író és költő mélyebb megismerését köszönhetjük többek között Szabó Ferencnek mint fordítónak, illetve mint kritikusnak, irodalomtörténésznek. Bernanosról például Szorongás és remény között című 1998-as tanulmányában írja, hogy életművének legjobb ismerői szerint – és az ő véleményükhöz csatlakozva maga Szabó Ferenc is így gondolja – az író „életművére meghatározó hatással volt gyermekkora, illetve a gyermekség eszménye […] a gyermekség, a gyermeki ártatlanság és egyszerűség, szegénység és alázat evangéliumi erények.” Talán ez a megfigyelés is feljogosíthat minket arra, hogy magának a tanulmány szerzőjének, Szabó Ferencnek a költészetét is ennek a gyermekség-ideálnak a megvalósításaként értékeljük. A társszerzőkkel alkotott de profundis (2000) című kötetéből idézhetünk bizonyítékul egy éppen Rousselot-mottóval kezdődő verset. (A mottóból is láthatjuk, hogy Szabó Ferenc nem tett rossz lóra.) A vers így hangzik:

Légy álom önmagadnak!

„fénylő búzából s füstből
légy álom önmagadnak
s nem öregszel soha!”
(J. Rousselot)

Álmodj!
Álmodd vissza
gyermekkori önmagad!
Az élet most fakad:
friss ág az életfán
minden napod.

– – –

Memória mormolása
szavak szökellő tánca
ha teremtek újjászületek
így leszek önmagam alkotása

Természetesen ezeknek a verseknek nemcsak poétikai, illetve életrajzi-önéletrajzi olvasata lehetséges és szükséges, hanem történeti is. Hiszen mind az Ady és a Boldogasszony nevével jelzett katolikus-ortodox-protestáns hagyomány, mind az Illyés-vershez igazodva felidézett Kölcsey-allúziók világa elég egyértelműen utal a magyar nemzetnek a 20. század végéig és még az után sem szűnő „zivataros századaira”. Tehát nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy Szabó Ferenc életpályáját és életművét milyen nagy mértékben meghatározza az is, hogy sosem hunyt ki benne az 1956-os forradalom emléke. Van egy tanulmánykötet és hozzá csatlakozó kétnyelvű, magyar–olasz szöveggyűjtemény, amelyet Sárközy Péter és Paolo Tellina adott ki 2007-ben Rómában, és amelynek magyar címe Magyar írók emlékezése 1956-ra. A gyűjtemény egyik legizgalmasabb darabja Szabó Ferenc visszaemlékezése, amelynek címe 1956. október, Budapest. Rendkívül tömény és igen célratörő bemutatása a Sztálin halála után bekövetkezett „olvadásnak”, amelyet Szabó előbb egy zalaegerszegi ruhagyár könyvelőjeként, majd Budapesten főiskolásként és végül bölcsészként figyelhetett egyre közelebbről. Különösen érdekes az, ahogy beszámol róla: eljutott egy olyan Petőfi-kör ülésre, ahol Lukács György védelmezte Sztálin elvtársat a vádló kritikáktól. (Ezt örömmel olvashatja nemcsak minden magyar Lukács-hívő, hanem a legtöbb olasz filosz is, főleg a 68-as nemzedék, akik újjászületett Hegel-Istenként imádták Lukácsot; persze ők úgy ejtették, hogy lukax.)

Talán a legmegdöbbentőbb, legalábbis számomra, aki a Deák térről egy, a forradalmárokhoz átállt kirgiz katona által vezetett és magyar zászlóval ékesített szovjet tank nyomán összeverődött tömegben gyerekként magam is ott voltam, hogy Szabó Ferenc is ott volt ebben a hosszú sorban; a tömeg a volt Sztálin út elején kettévált, az egyik felét végül is az Oktogonnál keresztbe állított tankok visszafordulásra késztették, ő viszont menetelt tovább az amerikai követség felé; közben pedig az Országház előtt már eldördültek az orvlövészek fegyverei, és megtörtént a mai napig homályban hagyott eredetű tömegmészárlás.

Éppen ezért semmi mással nem pótolható az a szolgálat, amelyet a rendi elöljárói által nyugatra küldött fiatal jezsuita novícius magára vállalt egy életen keresztül. Ez pedig nem egyéb, mint teológiai és filozófiai megalapozással megismertetni a világban szétszórt és az otthon maradt magyarságot a szellemi élet itthon elhazudott valóságával, a katolikus gondolat alakulásával és megteremteni és működtetni a szükséges médiumokat, vagyis folyóiratokat és rádióadásokat. Talán ez az apostolkodás a legelső és legfontosabb, amely az embernek eszébe jut Szabó atyára gondolva. Ám egy percig sem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy mi mindent tett a magyar múlt feltárásáért is. Ezek közül legelső helyre tenném Pázmány-kutatásait; Pázmány gráci filozófiatanári működéséről írott monográfiája már két kiadásban is nélkülözhetetlen alapkönyve a régi magyar irodalom és egyháztörténet kutatóinak. Irodalomtörténészként pedig talán a legtöbbet Babits, Kosztolányi, Pilinszky és Vasadi Péter megismertetéséért tett, hogy csak néhány példát emeljek ki a sok-sok idevágó tanulmánya közül. Végül, de nem utolsósorban szeretnék neki mindent megköszönni, amit kaptam tőle, akit futólag egyszer már gyermekkoromban is láttam, de igazából 1970 óta fogadott barátai közé; akkor voltam ugyanis legelőször Rómában.

Tavalyelőtt Surányi András rendező készített velem egy életrajzi filmet; elvitt Rómába is, és kérdezte, hogy kivel beszélgetnék szívesen, akivel régóta ismerjük egymást. Természetesen Szabó Ferit kértem meg, aki örömmel vezetett föl a jezsuita rendház tetőteraszára, ahonnan nemcsak a Szent Péter teret lehetett látni olyan szögből, ami teljesen páratlan és szokatlan, hanem megismertetett a teraszon növő gyümölcsfákkal is, valamint azzal a papagájcsaláddal, amely megszökött valahonnan, és azóta jezsuita háziszárnyassá nemesült. Nagyon finom szilvát ehettünk így együtt.

Isten éltessen sokáig!

2021. január 22-én, a magyar kultúra napján.

Tamás Erzsébet

Az Örök Élet Fája közelében

2021. január 23.

Kedves Feribá, drága Páter! Nagy szeretettel és hálával köszöntelek 90. születésnapodon. A legnagyobb hála azért, hogy az Örök Élet Fája közelében lehetünk veled és általad.  Ezer köszönet azért, hogy Dienes Valéria eszméletét  teremtő munkáddal lendületbe hoztad. Megerősítetted hitünket: a spirituális létezés életképességét bizonyítottad őszinte és sarkalló jelenléteddel. Részt vehettünk az általad szervezett kutatásokban, konferenciákon, könyvekben követve és megörökítve a közös munkát. Nagyon sokat tettél Prohászka Ottokár, Henri Bergson és Dienes Valéria munkásságának hazai elismertetéséért (Prohászka ébresztésétől /1996/ a Száz év után – Eszméletcsere /2011/ rendezvényén át a „Hitünk szent titka” /2019/ misztikájáig). Köszönjük, hogy emlékünnepeink oszlopos résztvevője voltál, a Te faltörő közreműködésednek köszönhető, hogy a Dienes Valéria-i életmű teljességében megnyílt  kortársaink számára – nemcsak az orkesztikai mozdulatfilozófia, hanem a misztika világa felé is.

Ezer köszönet azért a nagy megtiszteltetésért, hogy a „három Grácia” közé emeltél.  A sok vidám és emelkedett együttlétre gondolva Harnóczi Teodóra emlékével és Dobi Piroska szavaival KÖSZÖNTELEK: „Isten éltesse régi jó barátunkat, aki soha nem öregszik!”

Mindig szeretettel Tamás Erzsi.

Ui.:  Ezúton köszöntenek még Miletics Katalin, a bronzplakett alkotója és S. Szabó Péter, a fénykép ötletgazdája is. Az Örök Élet Fájának fotóapplikációja, bizonyára emlékszel rá, 2012-es zalalövői Aranymisédre készült.

Miletics Katalin: Az Örök Élet Fája (Szabó Ferenc, Prohászka Ottokár, Teilhard de Chardin, Henri Bergson és Dienes Valéria portréjával), bronzplakett fotóapplikációja, 2012

Szemes Péter

 2021. január 24.

Kedves Pali! Írtam egy kis szöveget, főként néhány személyes találkozást felhozva, talán nem sértődik meg Feri. (A kevésbé vállalhatókat – ld. L. Simon-pince – kihagytam, de egyszer elmesélem.) Nyugodtan javíts bele, ha szükséges!

Baráti öleléssel:

Péter

2021. január 24.

Kedves Péter! Íz, csín, tűz vagyon „kis szövegedben” – dehogy is javítok! Az L. Simon-pince rejtelmei viszont nagyon is érdekelnek. (Szerintem olvasóinkat is – de őket ettől most meg kell kímélnünk.) Majd legközelebb. Ígérd meg, kérlek. Addig is köszönettel, az óramű-pontosságért külön is, egyébként pedig a szokásos és baráti öleléssel: Pali

Hit, bölcsesség, derű megajándékozottja – Szabó Ferenc SJ köszöntése

Az idei évben számomra kétszeresen is fontos dátum február 4-e. Egyfelől ma lenne 110 esztendős Takáts Gyula, másrészt örömmel köszönthetjük 90. születésnapja alkalmából sokunk kiváló és tiszteletreméltó barátját, Szabó Ferenc SJ-t. Gyula bátyánk (bácsizásáért másfél évtizede, amikor tapasztalatlan szerkesztőként szaladt ki a számon, jól leteremtett Tari Pista) szellemisége máig áthatja városunkat, Kaposvárt: nevét viseli a könyvtár, Kovács-Sebestény Gyula utcai emlékháza az irodalom otthona, az általa újraalapított Berzsenyi Társasággal közösen több rendezvénnyel és kiadvánnyal készülünk megköszönni ittléte ajándékait, fejet hajtva a róla elnevezett téren tavaly felállított szobránál is (amely – nagyon helyesen – a kommunista nevettetőét, Gábor Andorét váltotta). Feri bátyánk hasonló példaember, s mivel a Jóisten kegyelméből, szeretetének jeleként, napjainkban sem apad alkotói–tanítói kedve, nemcsak hálásnak kell lennünk mindazért, aki, és amit tőle kaptunk, hanem a mindennapokban is jobban oda kell figyelnünk személyére, gondolataira, táguló világnyi művére. Ezért is örülök minden róla érkező fontos információnak, legutóbb annak, hogy régi harcostársunk, Molnár Marci, a Hamvas Intézet kutatója alapos életút-interjút készített vele (ez éppolyan remek hír, mint a Takáts–Tüskés levelezéskötet közeli megjelenése), ezért is szívesen csatlakozom felköszöntőihez.

Feri bátyánkkal zalai földik vagyunk, immár mindketten elszármazottak, de a hit, a bölcseleti érdeklődés és az irodalom máig közösségre hoz bennünket, sőt – merem remélni – a barátság is. Emlékeim szerint a 2000-es évek elején találkoztunk először és már azért is gyorsan megkedveltem, mert nagyon hasonlít(ott) eltávozott anyai nagyapámra. Írásait, fordításait gyakran közöltük a régi, még azok színvonalához méltó Pannon Tükörben, rendszeresen összefutottunk különböző irodalmi rendezvényeken, tanácskozásokon, konferenciákon. (A székesfehérvári őszi határon túli irodalmi napokon és/vagy a Csokonai Társaság hévízi tanulmányi napjain szinte kiszámítható, tervezhető bizonyossággal.) Ahogy elméleti munkái mellett költészetét is egyre jobban megismertem, megfogalmazódott bennem egy kérdés, amit az egyik ilyen kultúrprogram már poharazós szakaszában (talán L. Simon Laci pincéjében) feltettem neki:

– Mondd, Feri bátyám, hogy lehet az, hogy te szerzetes-költőként lángoló szerelmes verseket is írsz?

– Tudod – válaszolta –, a vágy nem tiltott, csupán a beteljesülés.

Egy másik ilyen alkalommal, amikor ’56 kapcsán többen, szinte egymásra licitálva, akkori helytállásukkal és (nyilvánvalóan zömében inkább elképzelt, mint valós) tetteikkel kérkedtek, ő halkan arról beszélt, miért nem lehetett hős, miért nem harcolhatott a hazáért. Őt a Jóisten más posztra állította – tehetjük hozzá –, benzines palack, puska helyett tollat és mikrofont adva kezébe, ő szavakkal vívta az igazság, a szépség, a hit forradalmát.

A magyar szellem nagykövete volt Európában és ma is az európai szellemé itthon. Pázmányról, Prohászkáról, Bangha Béláról és másokról írt átfogó munkái mellett jelentős mértékben neki köszönhető, hogy megismertük és jobban értjük többek közt Teilhard de Chardin, Henri de Lubac vagy Karl Rahner műveit. Élő, munkáló lelkiismeretként szüntelenül figyelmeztet rá: valódi európai és nemzeti erkölcsi megújulás csak a keresztény hagyományokhoz visszatérve lehetséges. Hiszen, miként Kós Károly írta Az országépítőben: „a gyökér a fa, s nem a korona”.

Előadásai közül kettő élményét szeretném feleleveníteni. 2012-ben Művek felé címmel jelent meg első kritikakötetem, amit a Magyar Kultúra Napján mutattunk be Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színházban. Feri bátyánk is ott volt a rendezvényen (akkor dedikálta a fentebb említett Bangha Béla- és Emmanuel-könyveket, amelyek azóta is kézügyben vannak íróasztalomon), mint a bemutatót követő gálaest ünnepi szónoka. A szervezők elfelejtettek szólni neki, hogy csupán tíz percet kell beszélnie, így hát – miközben a szavaló színészek, a táncosok és minden fellépő tűkön ült – ő negyvenhét perces előadást tartott. Akkor vitt neki vizet a konferanszié és a fülébe súgta, hogy zárja le mondandóját. De nem is ez a lényeg, hiszen a helyzet nem volt komikus, hanem az, hogy ennyi időn keresztül beszélt papír nélkül, csak az idézetek felolvasásához használva jegyzetét, olyan világosan és közérthetően, hogy a közönség csendben hallgatta és többször vastapssal jutalmazta. Pontos látleletet adott korunk erkölcsi-kulturális válságállapotáról, elemezve az idevezető okokat és felmutatva a lehetséges megoldásokat is, köztük – természetesen – a számára, számunkra egyedül érvényeset. A második alkalommal is ez az eset jutott eszembe, mert a rendelkezésre álló idő megint kevésnek bizonyult. Legutóbbi találkozásunk 2019 novemberében történt a TIT Stúdió Egyesület Zsombolyai utcai épületében egy Brandenstein Béla emlékére rendezett konferencián. Feri bátyánk a 30 éve eltávozott és szinte teljesen elfeledett filozófus Nietzsche-képéről tartott előadást, pontosabban tartott volna, mert a húsz percbe csak személyes ismeretségük felvillantása és a francia Nietzsche-recepció rövid bemutatása fért bele. Utóbbi azonban élményszámba ment, még úgy is, hogy vajmi keveset értek a gallok nyelvén, előadóként itt ismét brillírozott. Jó lett volna utána egy kicsit beszélgetni vele, de sajnos rohannom kellett tovább Győrbe, a Könyvszalonra. (Azonban talán Molnár Marciban is ez az előadás érlelte meg az interjú elkészítésének gondolatát.)

Mikor Feri bátyánk 80 esztendős lett, a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban szerveztünk egy kis köszöntést, baráti, tisztelői körben. Jó volt látni mosolyát, hogy örül: otthon sem felejtették el, szeretik és figyelnek rá. Most, a 90. születésnap alkalmából is azt kívánom, hogy kísérje el még nagyon sokáig ez a mosoly, ne hagyja el sohasem a derű, s hadd kapjunk még néhány hasonló élményt, amit a századikon felidézhetünk! Isten tartsa még hosszú évekig köztünk jó egészségben, töretlen alkotó- és előadókedvvel a „göcseji magyar mediterránt”! Isten éltessen, Feri bátyám!

Suhai Pál

„Az Isten mint édenkertész”

Levelek Szabó Ferencnek

2021. január 25.

Kedves Feri Bátyám! Születésnapodra készülve ismét napokon át bújtam könyveid vadonát. Mást se tettem, mint Szabó Ferencet olvastam. Ismét kezembe vettem Új távlatok [Éghajlat Könyvkiadó, 2011] című könyvedet, benne, a Keresztes Szent János-fejezetben a misztikus tapasztalatról adott magyarázatodat (melynek lényegét Henri de Lubac-idézettel foglaltad össze): „A misztikus tapasztalat a hit gyümölcse. Ez nem menekülési kísérlet befelé, hanem maga a kereszténység…” S ha már Keresztes Szent János, hadd említsem ihletőjét, találó szavaiddal „lelki nővérét”, Avilai Szent Terézt is (Vas István fordításában):

Ó, ti ellentéteket
egyesítő nagy kötelmek!
Mért lazultok? – kérdelek.
Erőt kaptam tőletek,
hogy a rosszban jóra leljek.
Lényünk sincs – ti fűzitek,
hogy végtelen lényhez érjünk:
vég nélkül van végetek,
ez a szabad szeretet,
megnő tőle semmiségünk.

Fő stíluseszközét, a jelenségeket visszájára fordító és mégis együtt tartó paradoxont (híres példájaként másik verséből a „meghalok, mert nem halok meg” refrén-formuláját veszem), nos, ennek versszervező jelenlétét a Szomjazod, hogy szomjúhozzalak című versedben is megtalálni vélem [Angyali üzenet, Budapest, 2014]. Akár Szent Teréz is írhatta volna: annyira tömör, kemény, tökéletes és csodálatos. Csak egyik versszakrészletét hadd másoljam ide.

Te szomjazod, hogy szomjúhozzalak
Téged, ki magad vagy a szomjúság!
Ki érti hát a teljes Lét Urát?!
Nem élő vízre, szívre szomjazol,
szabad szívre, mely szeret és imád,
bár Tőled kapja, amit néked ád!

Rólad szólván, kedves Feri bá’, születésnapodra, kilencven éved isteni-emberi csodájára tekintve s téged és műved bőségét egyszerre köszönve és köszöntve, az ajándékhozó sem mondhat mást: „Tőled kapja (tőled kapta!), amit néked ád!” Olvasónaplódra írt levelét egykor szintén így adta-vette (adtam-vettem), ráadásul az itt megkezdett gondolatokkal: „hogy a rosszban jóra leljek” – hadd folytassam hát most ezzel.

*

Engedd meg kérlek, hogy örömömet leveleden (s Olvasónaplódon) leginkább idézetekkel fejezzem ki. Témádról (embervoltunk születéstől a halálig!) mindjárt Arany János jut eszembe, Dante című költeménye: „lehet-é, hogy halandó szem nézze / A szellemvilágot, teljes öntudatban?” Kérdésében kétely, de (a vers logikája szerint) csak azért, hogy Dantéra utalva el is oszlassa: „a hitlen ember” mégis csak tanulhatja „A köd oszlopában rejlő Istenséget.” Arany „köd-oszlopa” a Te nyelveden „a Kezdet és a Vég misztériuma”. Titok, rejtély, nem árt tehát az óvatosság. Jó, ha az ember nem tesz felelőtlen kijelentéseket és (ismét Arannyal szólva) „mint ki éjjel vízbe gázol / […] minden lépést óva tesz”.

Dolgozatod ilyennek látom – megfontolt szavúnak élő és holt klasszikusokat párbeszédbe vonva. Jó perszonalistához illően különben is ez mondandód veleje, a párbeszéd. Gabriel Marcel-idézeteid egyikét éppen ennek szánod: „az az út, amely önmagunkhoz vezet, másokon át halad.” Ha csak ennyi lenne, talán meg sem érné a fáradságot. De itt áll ez is: „e közvetített önmagunknak már szinte semmi köze sincs eredeti önmagunkhoz.” A felfedezésre citálod, mely „csak vallási rendhez tartozhat”. Hadd válaszoljak idézetedre („mikor már megnőnek az árnyak”) idézettel. Hasonlókat az öregkorra a napokban olvastam Ágh István gyerekkori élményeket megszólaltató versében (Későn virrad…, in: Elvarázsolt ének, Nap K., 2017): „addig tartott a mindenség, / amíg be lehetett látni, / az Isten mint édenkertész / szalmába kötözte fáit, // én meg nagykabátra öltött / piros ministránsruhában / szolgáltam az Üdvözítőt, / hosszú árnyékomnak háttal.”

Boldog békeidők. Immár magam is háborúban, zsolozsmázhatom veled az öregség énekét.  (De Füst Milán Öregségét már ne kívánd ide, kérlek!) Életkorokról szóló gondolatfutamodra viszont muszáj kitérnem (itt is, Te is idézetekkel beszélsz): „Az életkor sors, miként a karakter.” (Ez már Ricœur, Olvasónaplód tulajdonképpeni beszélgetőtársa!) Majd ismét Marcel: „Létezni egy tudat számára talán annyi, mint szükségszerűen viszonyban lenni másokkal, mint önmaga.” „Másokkal, mint önmagával!” Hasonlót én Lányi Andrásban olvastam: „A személy szabadsága reflektált viszony önmagához, mint egy másikhoz.” (Együttéléstan, Liget, 1999) Ehhez van még idézetem, ezúttal (remélem, megbocsátod) magamtól (de Hamannra utalva): „»Bábel« értelme Johann Georg Hamann, a 18. századi jeles német gondolkodó szerint nem meríthető ki az egekbe törő ember büntetésének magyarázatával. Isten a nyelvek »összezavarásával«, a többnyelvűséggel egyszersmind lehetőséget is adott az emberek kezébe (szájába), a párbeszéd, a megértés, a Másikra való nyitottság lehetőségét.” (Íme, éppen gyakoroljuk.) De ha már Hamann, hadd még mindig ő, ismét tulajdon fogalmazásomból kiszólítva: „A nyelvhasználat módja az ő felfogásában alapvetően etikai kérdés. Sőt: az etikai jóformán nem is tud másként megnyilvánulni, mint a nyelvhasználatban. Már a Másikhoz való odafordulás (a lévinasi mondás) pillanatában jelen van. És természetesen a dialógus, a beszélgetés folyamatában, amelyet Hamann, bármilyen meglepő is, nem pusztán az intellektus megnyilvánulásának tekintett. E körbe a testet is bevonandónak tartotta. Sőt, számára a test, az érzékiség az isteni kinyilatkoztatás fő eseménye: »A konyhában is istenek lakoznak. Amit Cartes a cogitójáról mond, arról engem a gyomrom tevékenysége győz meg.« Hogy ez nem valami szimpla szenzualizmus vagy materializmus, álljon itt még egy idézet: »Még a vak pogányok is felismerték azt a láthatatlan közösséget, ami az embert Istennel összeköti. A test elkendőzött alakja, az arc és a kinyúló kar alkotja azt a látható szkémát, amelyben mozgunk, ámde mindez nem más, mint a bennünk elrejtett belső ember mutatóujja.« Mint ez az idézet (és »ujja«) is mutatja, nem szükségszerű a test vulgáris, lefokozó, deszakralizáló szemlélete […]. Viszont lehetséges egy, az előbbieknél sokkal tágabb és elevenebb felfogás, amely a testet a maga érzéki mivoltában is Isten képmásaként (istenképmásként) tudja szemlélni. »Nem tudok más kapcsot feltételezni a teremtő és a teremtmény között, mint a pudendát [a szemérmet, mondjuk csak ki: a szeméremtestet!].« E testfelfogásba (a fenti idézet voltaképpen erről szól) természetesen tartozik bele a nemiség jelensége, mint a kommunikáció (nem csupán a kommunió) alapmodellje. »A testem révén értem meg a másikat”; a kinyilatkoztatásokat és a hagyományokat „mintegy saját nedveinkké és erőforrásainkká változtatjuk, hogy ezáltal részben betölthessük az elrendelésünket, egy politikai állatnak a kritikai és királyi méltóságát.«” Ez a test univerzális és lélekkel teli.

Ha jól sejtem, kedves Feri bá’, Te is valami ilyesmiről beszélsz, amikor a testet (az embert) létének másik végén tulajdon halálával szembesíted: „ha a test és a lélek egysége alkotja az embert, akkor a biológiai (fizikai) halál a lelket is eléri, vagyis az egész embert. Ezért Karl Rahner radikalizálta a test-lélek lényegi egységéről szóló tanítást: […] hangoztatta, hogy a halál után a lélek nem »testetlenül« […], hanem – a tér-idő korlátainak leomlásával – »szellemi« teste révén egyetemes vonatkozásba lép az anyagi mindenséggel. Tehát nem »a-kosmisch«, hanem »all-kosmisch« lesz.” De csak (teszem most már én hozzá) a „saját test” és a „saját halálban”. Természetesen itt már Rilke szólal (saját fordításomban így): „Uram, mindenkinek saját halált / adj. Meghalást, mely létéből fakad: / szerelmet benne, kínt és célt talált.” Ilyen értelemben osztom én is, kedves Feri bátyám az általad egyetértőleg idézett Gisbert Greshake nézetét, a „feltámadás a halálban” formuláját. Osztom: reményeim szerint veled együtt osztozom benne. Még akkor is, ha veled ellentétben a magamét sokkal kevésbé dicsőségesnek tudom csak elképzelni.

De hogy ez sem kevés, engedj meg végül egy újabb idézetet, ismét csak magamtól. (Egy piaristához címzett ünnepi jókívánságból.) Hogy versre fut ki, kérlek, bocsásd meg nekem: „a bölcseletinek a hitbéliben való jelenlétére [álljon itt] egy tőle származó idézet (immár az örök élet reményének összefüggésében – eme hitnek saját elhivatásában való szerepét illetően). »Van még egy meggondolás, amely érthetővé teszi Jézus ígéretét, s mintegy mellesleg értelmezi a cölibátust is. A ’nősülés’ meg a ’férjhez menés’ a bibliai ember számára nem többé-kevésbé szégyellni való testi mozzanat, s nem azért nincs helye az örökéletben, mert ott csak valami szellemi lét otthonos. Nem a test és a szellem, hanem az idő és az örökkévalóság szembeállításának vagyunk itt tanúi. Aki nősül és férjhez megy, az gyermeket akar, vagyis szolgálatot akar tenni a jövőnek. Az örökélet az idő betejesedése, hiányzik belőle a jövő dimenziója, a remény s a készület, tehát a gyermek is. Ezért nem kell hát aggódniuk a szadduceusoknak vagy bárki másnak, aki az ember tapasztalható tökéletlenségével érvel a halál utáni lét eszméje ellen. ’Embernek lehetetlen’ – mondhatnánk Jézussal, de nem is embertől várjuk, az ember belső adottságainak kibontakozásaként. Isten hatalma nyitja meg előttünk, az tisztázza rá vonatkozó várakozásainkat is.« E gondolatmenet mindvégig a bibliai helyek mentén halad, látszólag csak teológiai kérdést tárgyal, miközben saját választásának egyszerre legbensőbb és legelvontabb indokait sorakoztatja. Ilyen a könyve, gondolkodásmódja és személye is. Az általam befogható illő távolságból. Vigasztaló jelenléte. Kérem is Istent, Istenét, segítse még sokáig ebben. A magam részéről pedig hadd nyújtsak át számára születésnapi jókívánságaim kifejezéséül egy csokorra való (általam szedett /!/) Rilke-verssort. Fogja tudni, miért éppen ezeket – de már most is elárulhatom: a látogatás-téma, a Vizitáció szívének oly kedves motívuma okán. Az Időtlenbe mélyedőt hadd köszöntse ezúttal mégis csak a Gyermeki.” Mint ahogy téged is, kedves Feri bátyám születésnapod (közös születésnapunk!) alkalmából:

Mária látogatása

Kezdetben még könnyen járta útját,
jóllehet a lankán néha már
átérezte csodás teste titkát –
majd pihegve Júdea kopár

hegyén megállt. Mégsem a vidék:
teltsége volt, ami körbevette,
járás közben egyre ezt figyelte:
a legfőbbet, önnön érzetét.

És keze a másik testre vágyott,
érinthesse, ki előtte járt:
tétovázott kissé a két áldott,
s illette egymás leplét, haját.

Mindegyikük, szentségével telve,
oltalmat a rokonban talált.
Bimbó még a Megváltó, de benne,
nénjében a Keresztelő jönne:
hasában már vígan rúgkapált.

 M. S. mester: Vizitáció, a selmecbányai Szent Katalin templom oltárképe, 1500–1510 k. (Magyar Nemzeti Galéria)

***

Szabó Ferenc válaszlevele

2021. február 5.

Kedves Palikám! Tegnap egész nap a baráti köszöntések özönét nyugtáztam hálás örömmel. Hálát adtam jó Urunknak ma reggeli szentmisémben, hogy ennyi jóbarátot adott: ez – létezésem/lényem mellett – legszebb ajándéka. Ma délelőtt végigolvastam a LEVÉLFA 45. számát, ami óriási meglepetés volt és nagy-nagy örömet okozott.  Igazában az lepett meg, hogy mások írásainak tükrében láthattam élettörténetemet, életművemet. Egyrészt olyan történeteket, amelyek már elmosódtak emlékezetemben, de barátaimban élnek, másrészt az is mindig meglep, hogy írásaimból, főleg verseimből mi ragadja meg az olvasókat, mit tükröznek vissza. Segítenek jobban megismerni magamat. Valamennyi Szerző Veled együtt valami számomra fontosat láttat meg. Hála érte Mindannyiótoknak, kedves Barátaim. Kérlek, Palikám, tolmácsold nekik köszönetemet és baráti ölelésemet. (Nem ismerem mindenki e-mailjét.)

Mostanában Dante Isteni Színjáték-át olvasgatom újra Nádasdy Ádám szép ritmikus fordítását néha egybevetve az eredeti olasszal és Babits páratlan rímes fordításával. Nádasdyt hűségesnek és könnyebben érthetőnek találom. De most nem a filológiáról akarok beszélgetni Veled, csak egy fontos olvasási élményemet közölni. 90 éves korában az ember nyilván naponta gondol arra, hogy túl sok ideje már nincs itt a földi időben. Dante pokoljárása, majd folytatása (most a Purgatóriumban járunk) érdekes, de én másképp gondolom el az eszkatológiát: halált, végítéletet, feltámadást. Bár az alapvető igazságot kimondja Dante Színjátékának záradékában „a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot”. Sőt felfedeztem, hogy e gondolat már jelen van az elején, amikor  a teremtésre utal (Pokol, I, 37 –40): „Tempo era dal pricipio del mattino, / e il sol montava su con quelle stelle / che eran con lui, quando amor divino / mosse da prima quelle cose belle;” – Nádasdy fordítása pontos: „Épp kelt a Nap, jó csillagokkal együtt: / ezek kísérték aznap is, mikor / először hozta ezt a szép világot / mozgásba az isteni szeretet.” Sajnos Babits e fontos pontnál pontatlan: „De hajnal aranyozta a világot / s feljött a nap azon csillagsereggel, / mely véle volt, midőn e szép csodákat / megmozdítá Isten az első reggel.” Itt az isteni szeretet helyett Isten áll. Igen, tudjuk, hogy Isten Szeretet (1Jn 4, 8 és 10). De Dante hangsúlyozni akarta, hogy a világ a Szeretet-Isten műve. Persze ezek után döbbenetes a Színjáték nagyon is mitikus/torz istenképe a Pokollal. Vallom, hogy a Szeretet-Isten mindenkit örök életre teremt, Fiát adta üdvösségünkért, és senkit nem ítél örök kárhozatra. A kárhozat valós lehetőség annak a szabad teremtménynek, aki a végső pillanatban is lázadva, önmagát istenítve elszakad az élő Istentől és a szeretetközösségtől: Isten tiszteletben tartja e lázadó teremtmény szabadságát, nem semmisíti meg: önmaga semmisségébe csukódhat, és neki ez a kárhozat. Mindenesetre, én korunk nagy  teológusaival remélem, hogy senki sincs örök kárhozatban („Pokolban”), még Júdás sem, akit Dante a Pokol legmélyére helyezett. Ámen –  Baráti öleléssel: Feri bá’

Illusztráció: Születésnapi köszöntő

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →

»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →

Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →

„Egy úriember, aki ad szavai méltóságára” (Levélfa, 80.)* →