Kiss Zsuzsánna: A középiskolai anyanyelvi felvételiről
„A virág elfáradt már szagosodni.
Unta,
hogy mifenének tettük asztalunkra.
S igyekezett árnyékot vetni,
nagyobbat, mint a kertben
s elfáradt, mikor nem néztünk oda.
De észrevettem.”
József Attila: Kultúra
Elmúlt a díszes jó Karácsony, Ágnes és Vince napja is elmúlt, a tél lankadozik (minálunk már csak így szokott, hát itt-ott bújik a hóvirág). A Kultúra Napja is épp megvolt, az iskolák félévet zártak: tehát most írják gyermekeink a rettegett felvételi dolgozatot, hogy belépést nyerjenek valamely középiskolába.
Ki ne tudná, egy ilyen felvételire való készülés óvatlanul és egy csapásra csatatérré változtathatja a családot. Kamaszodó gyermekeik terhét a szülők a maguk szerető gondosságával alaposan megtetézik, amikor egyszer csak nyomtatni kezdik – óvatlanul – húsz évre visszamenően – a KIFIR (Középfokú Felvételi Információs Rendszer) adattárában sorjázó matematikai és magyar feladatsorokat, szólván: -„Kicsi szívem, tessék, nézzük át e feladatokat egy-kettő!” Óvatosak már nyáron elkezdik. Aztán több hétig, avagy több hónapig tartó kisebb-nagyobb családi hisztéria, vad összeveszések és még vadabb kibékülések után, ha úgy kívánja a haza, magántanárokat fogadunk… az amúgy is több különórára, edzésre, zenére, sakkra, akármire járó kiskamaszok mellé… Egyszóval, néha nagy kacagás, de olykor, gyakrabban borzalom: az egész család ül, feladatokon agyal, kotol, majd telefonál okosabb ismerősöknek, majd hajba kap – a feladatok „már csak” olyanok.
Ezerszer feltesszük a kérdést: miért van az, hogy a felvételin, a középfokú oktatásba való lépéshez oly nyakatekert, az alapfokú oktatás keretében nem eléggé elsajátított feladatmegoldási technikákat kell belesulykolnunk gyermekeinkbe, miközben a valódi tudásuk, képességeik töredékét sem tudják beledolgozni e felvételi feladatokba? Miért nem csak azt kérjük számon tőlük, amit tanítunk, amit általánosan elvárhatunk tőlük?
Mindenekelőtt, hogy lehet 45 perc egy felvételi vizsgaidő, ha minimum 10 feladatot kell megoldaniuk 45 perc alatt? Igaz, 2001-ben még csak 4-5 oldalnyi feladatot kaptak a gyermekek, de pár év alatt már 10 oldalra rúgott a feladatsor. És ez csak a mennyiségi változás. Továbbá, a magyar 45 perces megmérettetés után negyedóra szünet áll a kisdiákok rendelkezésére, de utána azonnal következik a matematika feladatsor: és elvárjuk, hogy még 45 percig ugyanúgy vagy még komolyabban – nem az anyanyelvükről van szó, hanem a mindenki által hasznosnak vélt matekról – összpontosítsanak, teljesítsenek, 10 oldalon 10 feladatot?
A továbbiakban csak a magyar felvételi anyagról szeretnék szólni. Kezdjük a formai, gyakorlati dolgokkal. A felvételizőknek a feladatok zöménél titkári precizitással kell dolgozniuk, a tesztek javítása (kulccsal, ahol lehet) így egyszerűbbé válik. Ez azt jelenti, hogy többnyire nem egyszerűen bekarikázni, összekötni, kiválasztani kell nekik a jó választ, hanem hol a hamisat, hol az igaz megoldás megjelölését kérik tőlük, és hol az ábécé betűivel, hol számokkal kezdődő válaszsorokból kell a megfelelőt kiválasztaniuk: és ha bonyolult, áttételes kódolással jár a feladat megoldása, akkor a hibázás lehetősége is sokkal nagyobb. Igaz, hogy gyorsabban, kulccsal, sablonnal javítható így a felvételi, de hogy nem a felvételiző gyermekek közvetlen érdekében, az nyilvánvaló.
Lássuk a tartalmi dolgokat. A felvételi feladatok a nyelvtant, az irodalmat – anyanyelvi tudásukat, műveltségüket – nem valami nyíltan és közvetlenül kérik számon a felvételizőktől. Miért nem? Hiszen az általános iskolában nyíltan és világosan írni, olvasni, számolni … és sok egyebet… kell megtanulni, mindenki tudja. Mindenki tudja, hogy kisebb-nagyobb irodalmi olvasmányok alkotják az általános iskolai magyar irodalom tankönyv anyagát, János vitéz, Toldi, Lúdas Matyi, balladák, mesék, Móra, Weöres, Jókai, Mikszáth, Lázár Ervin, Csukás István, és sok más.
A magyar nyelvtan hangtantól mondattanig, helyesírástól kommunikációelméletig mindent felölel… Igen ám, de a felvételin a nyelvtan rejtetten bukkan elő a feladatokból, fejtörő rejtvények formájában, amolyan bemelegítő feladatokban, amitől egy-egy felnőtt is csak meresztené a szemét a reggeli kávéját megduplázva… Például egy teljesen értelmetlenre torzított betűsorból értelmes mondatot kell összeállítani. Lélekjelenlét kell az ilyesmihez, amikor ez a beugró első feladat, és minden időre megy. Nincs annyi idő lemenni alfába… Tehát gyermekeinket nem árt hidegvérre treníroznunk, hogy ha egyből nem megy, ugorjanak… Igaz, a gyermekek a meglepetést szeretik, de szórva jönnek e nehézségek, a hasonulás esetei, írásban jelölt és nem jelölt változatok, a képzés helye szerinti hasonulás, rövidülés, összeolvadás, stb. Majd következik néhány szófajfelismerő kakukktojás-elvű feladat, aztán az azonos alakú, a többjelentésű szavakkal mondatokat kérnek hirtelen, majd néhány tucat szólás-közmondás jelentését kell felismerni, és természetesen, a titkári statisztikai jelöléssel mindent sterilen jelölni – nehogy összehúzzanak két összetartozó dolgot, mint ahogyan „normális esetben” tennék. Picike szóláncfolytatás, szóelválasztási tudást és szóképzést felmérendő. Olykor elképesztően nehéz az ilyen szólánchoz az elvet kitalálni, főleg amikor már annyi absztrahálási készséget ugratott ki a feladatsor, hogy ideje volna valami monotonabb, egyszerűbb számonkéréssel folytatni… Természetesen, a diák olyan sorrendben oldja meg a feladatokat, amilyen sorrendben akarja: csak legyen ideje egyáltalán végignézni, hogy mivel kezdje és mivel folytassa.
Hajmeresztő helyesírási kérdések is lapulnak a tesztekben: Félix-szel vagy Félixszel vagy Félixxel? Babits, Pannonius, Kiss, Tóth és társai még csak hagyján… És aztán Erzsébet híd vagy Erzsébet-híd, és így tovább… A javítókulcs nyilván tud mindent, de vajon mi magunk is tudjuk, vagy néha elbizonytalanodva szótárhoz folyamodunk? Amikor a környezetünkben a kiírások – akár az iskolákban is – nem látszanak ismerni az egybeírás-különírás szabályait, és elmegyünk naponta mellettük, akkor kiskorú gyermekeinktől mit is kérünk számon? És mi célból?
Térjünk vissza az irodalomra. Ha nem halandzsa-verset, csakis olyant „mutat” a teszt, amilyent nem tanulnak órán a diákok. Egy biztos rímű – tanult! – Petőfi vagy Arany sehol sincs. Halandzsa-vers, kedves kínrímes, annál több. Majd Kányádi Sándor verseit úgy hasznosítja a feladatsor, hogy összekavart sorokat, néha nem is egy versből, hanem egyenesen négyből, sorrendbe kell állítani! Ritmust és rímet, tartalmat és stílusképeket vizsgálva megoldható… de gyakorlat nélkül szinte lehetetlen. Azaz, az igazik tehetséges gyermekek meg tudják oldani. Az átlagképességűeknek valamennyire meg kell tanítani… Diák a talpán, aki ezt nem átugorni, hanem lazán higgadtan elolvasni képes… különben a megoldás tippelés lesz csupán, mert hja, hajt az idő.
Megkockáztathatjuk a feltételezést, hogy még vannak gyermekek, akik szeretik a könyvet, az olvasást, és értik is az olvasmányaikat, ha idejük engedi. De ha a felvételin az olvasásból szerzett tudásukról semmi, de semmi számot nem adhatnak (mivel egyetlen feladat sem kíváncsi az általános iskolai irodalmi olvasmányaikra), akkor vajon mi lesz velük a középiskolában, ahol „kőkemény” irodalomoktatás folyik már, és ahol a tananyag bősége miatt néha háttérbe szorul az irodalomoktatás lényege, a könyv élményadó, képzelet-és emlékezetfejlesztő, jellem- és önazonosságformáló szerepe…?
A felvételi feladatsor megvizsgálja azt is például, hogy a diák felismer-e egy hasonlatot, megszemélyesítést vagy metaforát, de ehhez általában mégsem a tananyagból rángat elő egy-egy idézetet. Az irodalmi szöveg hangulati vagy tartalmi jelentősége, szépsége, mondanivalója, a szerző nyilván szóba sem jöhet.
Hiszen, sajnos, valóságos feladata a felvételinek, hogy kiszűrje a szövegértésben lemaradottakat. Csakhogy ugyanannak a feladatsornak volna tisztje szűrni a funkcionális analfabétát, és a fonetikában és stilisztikában egyaránt jártas diákot?! Ebből a nem eléggé tisztázott célkitűzésből eredhetett talán az a szomorú helyzet, hogy lassan egyetlen irodalmi szövegrészlet sem maradt a feladatsorokban, miközben 2001-től kétszeresére duzzadt a tesztek oldalszáma. 2001-ben az anyanyelvi felvételi feladatlap egy másfél oldalas Móra Ferenc-idézettel kezdődött, majd a nyelvtani, nyelvhelyességi, az irodalmi, végül pedig a szövegértési feladatok is ehhez az egy szövegrészlethez kapcsolódtak. Ezzel szemben ma már legalább öt-hat különböző, nem irodalmi vagy nyelvi nevelésre szánt szöveggel kell megküzdeniük a felvételizőknek. Bosszantó és kétségbeejtő: revüújságba, színes bulvárlapba való, információs iroda sajtótermékéből vett anyag került bele az anyanyelvi felvételibe. Mit sugallunk a gyermekeinknek ezáltal? Talán csak nem azt, hogy nincs mit olvasnunk? Akkor mi értelme van egy metaforát, netán egy csonka hexametert (sic!) is csak úgy, l’art pour l’art felismertetni velük – en passant? A tehetséges diák leginkább mérgelődik az ilyen – furcsa – feladatlapokon, némi joggal…
Hiszen három szövegértési feladat is hever a feladatlapokon ma már, és ez önmagában három-négy oldal. Semmi köze a felvételinek ahhoz, hogy olvasóvá neveltük-e gyermekeinket, sajnos, elég érthető módon. De mégis szomorú, hogy nincs sehol egy Csoszogi, az öreg suszter, egy Hályogkovács, egy Huszti beteglátogatók, a Lúdas Matyi, A tudós macskája, Vuk… Miért nem lehet valami fogalmazást kérni a kiskamasz felvételizőktől, hogy vajon mire vágyik Toldi Miklós, hogy milyen ellentét feszül a két Toldi-fiú között, vagy hogy Kukorica Jancsi miért megy el a falujából, amikor Iluskáját szereti és félti, s hogy a zsiványokra a házat joggal gyújtotta-e fel, és így tovább? (S vajon az Apostolt, a Csongor és Tündét miért nem lehet tanítani nyolcadikban, vagy egy novellát a Forradalmi és csataképekből?)
Az említett felvetésekre ugyanakkor, sajnos, sejtem a választ. Fontosabb talán kiszűrni azokat, akik nem alkalmasak a jobb középiskolákban zajló oktatásra… Igen ám, de a felvételi mégiscsak fontos esemény minden kisdiák életében. Ha a felvételire készülés és maga a felvételi, ennyire vegyes feladataival az irodalom, az irodalmi nevelés jelentéktelenségét sugallja inkább, mint annak jelentőségét, akkor nagyon át kellene gondolnunk, hogy min javíthatnánk ez ügyben a portánkon. Mert hova vezet az, hogy magyar felvételin rejtett aknaként robbannak a nyelvtani fogas kérdések, míg szövegértés jogcímén elfelejtik ellenőrizni a legelemibb olvasottságot? Ugyanakkor, szedett-vedett, felnőttes és hétköznapi tényközlős szöveg adatait is számonkérik a diákoktól…
Végül, ott várja a diákokat a fogalmazás. Mit pontoznak a fogalmazásban? Tesztsor végén egy hűvös, semmitmondó témával ráadás pontokat lehet szerezni, vagy hasonlóképpen értékes pontokat lehet veszíteni. Amikor úgy körülbelül két és fél percük marad, és valami életszerűtlen (nem gyermekekre bízott) ügyben kell írniuk egy érvelős fogalmazást úgy, hogy pro és kontra érvek egyenlő arányban szerepeljenek… A fogalmazás témái igyekeznek érdekesek lenni, csakhogy az egy kaptafára húzható érvelős fogalmazástípus a sok tarkabarka feladat zárásaként már igazán bosszantó ráadásként jelenik meg. „Milyen tantárgyat vezetnél be még az iskolába? Olvasni vagy filmet nézni érdemesebb?” – ilyen kihívó témák tűnnek fel, de valljuk be, nyelvhelyesség és helyesírás ellenőrzésén kívül másra nem lehet alkalmas ez az utolsó feladat.
Egymásnak ellentmondó elvárások rejlenek a felvételi anyanyelvi tesztjei mögött. A funkcionális analfabetizmus kiszűrése az egyik cél, talán. De mi lehet az átlagos minimum, amit tudni kell a felvételin, és ez a minimum miért nem egyezik meg azzal, amit napról napra tanulni kell az iskolában? Az anyanyelvi készségek szűkében lévők kibuktatása volna a cél a jobb iskolákból? Van olyan nyakatekert rejtvényszerű feladat is, amelyre egy felnőtt sem tudna kapásból válaszolni. Miért kell halmozni a fejtörő feladatokat? A felvételi miért nem veszi figyelembe sem a diákok, sem a tananyag természetét? Fölmerül a kérdés: a teszteket hol értőn, hol értetlenül begyakorolni kényszerülő diákjaink, gyermekeink miről is adnak számot? Az anyanyelvi tesztek alapján úgy tűnik, az iskolai oktatás célja nem annyira megszerettetni velük az anyanyelvet, az irodalmat, hanem mintha inkább adathalmazok megértésére képesítenénk őket…
Minden nyelv a közösségi létezés, a közösségi rendben való létezés mozgatója, az alkalmazkodás kódja is. Ugyanakkor a megismerés, Sütő Andrással szólva, a világ birtokbavételének alapvető eszköze, értelmünk és személyiségünk kincsesládája. Szabadságunk és lelki gazdagságunk kifejezője. A nyelvvel élni tudás életfunkció. A gondolatkifejezés, az érzelmi érés, a valóság és az arra adható válaszaink mintázata, természetesen, mindez nem mérhető egyetlen felvételi által sem. Tehát a felvételi tesztsorok megoldókulcsát bújó gyermekek és szüleik csakis abban reménykednek, hogy a sikeres felvételivel belépőt nyernek egy olyan iskolába, ahol ilyen teszteket többé nem látnak…
Mit lehetne javítani, változtatni, s kell-e vajon? Nem könnyű kérdések. Szűrni muszáj valamilyen módon. Jó-e a felvételi rendszerünk? Felvételin túljutott gyermek szülőjeként, tanárként, nem tudhatom… De azt tudom (Radnótival szólva), hogy olyan közéleti fordulatokat szeretnék, hogy felvételin innen és túl, legyen és maradjon gyermekeinkben és bennünk is bizalom, érdeklődés és tisztelet az iskolák, a tanárok, a tudás: egyúttal anyanyelvünk és irodalmunk iránt. És olyan közéleti fordulatokat szeretnék, amelyek visszaadják a közbeszéd számára a műveltség fényét. Hogy ne történhessen meg egyetlen középiskolásunkkal sem (aki megküzdött az egész magyar nyelvtannal nyolcadikra, bár irodalom címén szinte semmi tudásról nem kérdezték ki, majd érettségire esetleg el sem hiszi, hogy tanulnia kell) soha, hogy valaha távoli, idegen, fölösleges, közéletben (magunk között) nem létező adathalmazként meredjen rá a magyar irodalom: elsajátítandó, saját jogos vagyona.
Illusztráció: “Vizsga”
Ezek is érdekelhetik!
Arany Lajos: A toronyépítő* →
Ujlaky István: A székelyföldi példa →
Fodor Miklós: A népek és Isten kapcsolata →
