Erdélyi György: Jó orvos, ki nem andalítasz
(Szabados György)
Amikor egy nevet kérdeznek tőlem, amely számomra az eszmélés, tevékenységemhez felhasznált erőm irányító energiája, akkor a válaszom: Bartók. Zenét nem igen tanultam, sokáig nem is ismertem, aztán egyik pillanatról a másikra váratlanul és szinte védtelenül találtam magam vele szemben. Tökéletesen és végzetesen leterített, egyszer s mindenkorra, a mai napig érvényesen. És nem csak a zenéje, de minden, ami azután jött, amit kaptam és tanultam róla és tőle. Bartók.
Amikor azt a szót mondják: jazz, életem egy másik, roppant fontos szavát hallom. Számomra nem csak zene, amely mellesleg roppant kedves és fontos. De gondolkodás, mely felrúgja, félretolja a megszokott sémákat, közös gondolkodás, közösen létrehozott struktúra, a formák örökös megújulása. Mint a világ. Mint a tengermoraj, mint a magas hegyek, mint az indiánok, mint minden valódi szabadság, amelyből olyan kevés van. Jazz.
Amikor e kettőt próbálom közös nevezőre hozni, akkor végül mindig ez jön ki: Szabados. De ezeknél még több is. Mintha azt mondanám: a testvérem. A bátyám. A mesterem. Egész életem legnagyobb élménye, legfontosabb eszméltetőm. Szabados György.
A Petőfi Sándor – ezzel a névvel itt többször is fogunk találkozni – utcában találkoztam vele először, az Építészek klubjában, a hatvanas évek egyetlen igazi jazz-klubjában, a Dália után. Főleg szvinget játszottak itt, hol jól, hol gyengébben. Aztán egy este őt hirdették. Amit megláttam, már az is érdekes volt. A többi muzsikus színes inge, ruhája, tarkasága – nagy divat volt a hippi akkoriban – helyett a teljes egyszerűség jelent meg előttem, szürke ingben, nadrágban. Magas homloka, hátul hosszú haja, kis szakálla alapján inkább néztem volna festőnek, mint zenésznek. Ez egészen addig tartott, amíg a zongorához ült.
Játszani kezdett. Én megdermedtem. Pontosan ugyanazt a hitetlenkedő döbbenetet éreztem, mint tizenhat évesen, amikor először hallottam Bartókot. Felrémlett előttem Gauguin képe, az „Itt már jártam valaha”, mint valami furcsa déjà vu. Nem hittem, hogy ilyesmi az életben még egyszer megtörténhet. Pedig megtörtént. Bartók játszott? Vagy Szabados játszott? Nem tudtam.
Mi történhetett akkor? Valaki a hangok nyelvén beszélni kezdett nekem, hozzám és még sokkal személyesebben, mint azelőtt bárki más. A szemembe nézett, ahogyan csak azok beszélnek, akik nagyon fontos dolgot akarnak kimondani. Mit mondott? Mindent a világon, ami számomra fontos volt, fontos lehetett, pedig egy részéről még nem is tudtam. Például azt, hogy ki vagyok én, hogy hova tartozom, hogyan tartozom oda, ahova tartozom, és főleg azt, hogy mi dolgom van nekem ott? Valami ilyesmiről szólt a zenének ez az addig soha át nem élt szédülete, ami hol suttogott, hol dübörgött, hol sírt, vagy nevetett, hol hangosan rikoltozott, hol meg lágyan dudorászott a kis Petőfi utcai klubban. Mindezt már hazafelé bandukolás közben gondoltam végig a Duna-parton. Szabados engem személyesen szólított meg. És sejtettem, hogy akit egyszer komolyan megszólítanak, annak előbb-utóbb válaszolnia kell.
Egyre többet jártam a klubba, de ha ő játszott, mindig. Aztán egy ideig távol voltam, és amikor visszajőve újra hallottam, akkor azt éreztem, hogy zenéjének lényege megváltozott. Még szigorúbb, még szikárabb, fanyarabb és főleg titokzatosabb lett a muzsikája, még lírája is tépettebben, szomorúbban hangzott, mint előtte. Olyan volt, mint valami hangokban oldott, nagyon keserű gyógyszer, amit sokan nem akaródznak lenyelni, pedig szükségünk lenne rá, mert betegek vagyunk, mert elhagyott minket az egész-ség, és ha tetszik, ha nem, ezzel kell élnünk, mert nagyon valószínű, hogy csak ezen a sötét keserűségen keresztül juthatunk el a fénybe, ahol majd a harmóniák kitisztulnak és összesimulnak. És még sokkal intenzívebben beszélt hozzám, mint annak előtte, és lökdösött és noszogatott valami felé, amit akkor már én is egyre világosabban véltem látni. De személyesen még mindig nem közeledtem hozzá, illő viszont-bemutatkozás nélkül ennek nem láttam értelmét.
Amikor a hetvenes évek elején a Petőfi – lám, itt van másodszor – évforduló kapcsán már a vízcsapból is a költő ömlött, leggyakrabban a „csakmikereshetjükPetőfit”, egyszóval a díszpufajkások, a hivatalos bájgúnárok, az ügyeletes csontig nyalók stílusában, azt gondoltam, hogy akkor én is elmondom, miről szólhat MÉG Petőfi. És hogyan. És bár minket, sokunkat nem hívott meg senki, sem akkor, sem később, sem ezért, sem másért, de mégis szólni kellett, s ha egyébért nem, hát azért, hogy ha valaki netán mégis odafigyelne, hát hallja, hogy az ünneplő kórusok nem mindig ugyanazt a nótát fújják.
Az előadás elkészült, bemutattam és legnagyobb meglepetésemre hívták sokfelé, egyszóval sikere volt. Egyszer aztán vettem egy nagy levegőt és egy pesti előadásomra feladtam egy meghívót Szabados címére. Néhány nappal az előadás után levelet hozott a postás. Pontosan idézni sajnos nem tudom, mert hiába vigyáztam rá nagyon, csak elmaradt tőlem valahol. De a lényeg, amit a levél üzent, és amit máig magammal viszek mindenhova, mert máig velem van: mi bajtársak vagyunk ezen a békebeli állóháborús csatatéren. Aztán találkoztunk. Mindjárt az elején úgy tűnt, mintha örök időktől ismerném. És beszélgettünk, beszélgettünk, mert nagyon sok mondanivalónk volt. De ezzel együtt is csak lassan tudtam meg, hogy ki és mi ő még. Hogy hiába erőltetik a szakosodást, a féloldalúságot, igenis, még létezik a reneszánsz ember, aki nemcsak bámulja, de látja is a világot, nem a cserepeire széttört, nem a darabokra szaggatott rész-világot, hanem a teljeset, a meg-nem-hamisítottat, a nem széjjelhazudottat, hanem a valódit, az öröktől valót, az igazit. Ekkoriban már ismertem Illyés Gyula Bartók versét. A gyönyörű „… dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz, ki muzsikád ujjaival mind oda tapintasz, ahol a baj…” sorok, mintha igazán benne testesültek volna meg számomra. Mert hiszen valóságban is orvos volt, sokáig gyakorolta a gyógyítás művészetét is a muzsika mellett. Mesteri diagnoszta volt, és nemcsak orvosi értelemben. Benne tapasztaltam meg a valóságban először a hagyomány tanítását, mely Hamvas Béla magyarításában így szól: minden egy. És nem mellesleg Hamvas Bélát is neki köszönhetem, a többi között. Mert minden, amit tudott a világról, történelemről, az igazi orvoslásról, a természetről, a művészetekről és nem utolsó sorban a kívül-belül kötelező tisztaságról, a morálról, az etikáról, azt mind felénk sugározta. A többesszám itt tanítványait és ekkor még kisszámú „szellemi csendestársát” jelenti. Esztétikájának kibontása méltó feladat lenne egy valóban elhivatott művész, s egyben esztéta számára, annyira távol volt minden agyonkoptatott úttól, olyan felépítményeket és használható újszerűségeket tartalmazott, amikről nem is álmodott a világ. És bár prózai írásaiban itt-ott megjelenik ez az esztétika, igazi lényegét csak az tudja, látja, aki huzamos időt tölthetett mellette. Tanítványai – azt hiszem, nyugodtan használhatom ezt a kifejezést, egyrészt mert ismerem őket, másrészt pedig közéjük tartozónak érzem magam – legjobban itt teljesedtek ki, az etikának és az esztétikának szüntelen ütköztetése kapcsán. Az előbb prózai írásait említettem. Hiszen író is volt, nagyszerű tanulmányok alkotója a fajsúlyos új szüntelen keresője, felfedezője, sőt, költő, milyen kár, hogy válogatott versei csak halála után jelentek meg. Ez a sok összehangzó, egymást emelő jelenség számomra az igazi „minden egy”. És mert mindent ismert, ami emberi: szeretet, harag, aggodalom, öröm, kétségbeesés, és erő, túljutni a kétségbeesésen, végül is egyet jelentett számára: a zenét. Minden, ami körülvette, zenévé változott a szívében, hogy aztán a külső világba lépve a hangjaival beszéljen hozzánk, hogy személyesen, külön-külön átöleljen mindenkit, a szemünkbe nézve késztessen és előre noszogasson. Sokszor ültem náluk ott, a Borbolya utcában. Kezdetben, mint vendég, később, mint… ejnye mi is? Jóbarát? Munkatárs? Őt kellene megkérdezni. Soha nem volt időmilliomos, de tőlem soha nem sajnálta kevés szabad idejét. Újra és újra terítékre került a világ és mi bejártuk. Mindegy volt, hol kezdtük és hol fejeztük be. Igazából nem is fejeztük be soha, csak abbahagytuk, mert mindig elfogyott az idő, hogy aztán a legközelebb egészen máshol folytassuk. Mindig úgy jöttem el tőle, hogy többet tudtam a világról, mint amikor megérkeztem. Soha senkitől nem kaptam annyit, mint tőle.
Aztán, szinte észrevétlenül, dolgozni kezdtünk. Befejeztem egy József Attila-összeállítást, és egy alkalommal megkérdeztem tőle, lenne-e kedve együtt dolgozni velem. Visszakérdezett: hogyan gondolom? Azt hiszem, kielégítő választ nem tudtam adni, csak abban voltam biztos, hogy az úgynevezett kísérőzenéről szó sem lehet. Ezt megelőzően már próbálkoztunk egy másik előadásommal, mely a magyar szellem örökös vesszőfutásáról és kijátszottságáról, az azt képviselő alkotót körülvevő kétségbeejtő közönyről, arról a társadalmi közegről, melyben a régiek voltak kénytelenek működni, és amiben végső soron mi is működtünk, és arról is, hogy mindezek dacára nincs jogunk a kétségbeeséshez. Itt egészen másképp muzsikált, mint általában szokott. Úgy villantott fel egy-egy zenei töredéket, hogy lassan, folyamatosan rakta össze és egyszer csak megszólalt valami, amit sokan ismertek, de már szedte is szét, atomjaira. A József Attila azonban egészen más volt. Más felépítmény, más közeg, más sors, másféle zene is kellett. Igaz, ezt nem is kellett mondani, soha nem játszotta kétszer ugyanazt. Megkezdtük hát a tapogatózást. Hallottam, hogyan figyel a mondandómra, hogyan illeszkedik hozzá, elkezdtem próbálkozni azzal, hogy én ugyanígy figyeljem az ő hangi felépítményeit és a végén eljutottam oda, hogy másképpen mondtam a verset, vagy szöveget, mint ahogy egyedül mondtam volna. Ez a szüntelen figyelem a másikra igazán a legkitűnőbb kamarazene sajátja, de mire figyeljen az, aki szabadon zenél? Ezt a szót, jazz, amely az egésznek az alapja volt, ez a sajátos gondolkodás és együttműködés lassan felváltotta a nem kodifikált együttes muzsikálás, vagy együtt létezés, melynek végül a szabad zene kifejezést választotta címkéjének. A próbák előre haladtával úgy gondolta, hogy a zongora önmagában nem lesz elég ennek a komplex világban kifejezésére, elhozta hát egy próbára akkori hegedűsét, Kathy Horváth Lajost, hátha így… Nem volt hátha, Lajos, aki egyszerre játszott cigányul, magyarul, Bartókul és csak a jó Isten tudja, még miül, maradt. Aki ismeri a hetvenes évek Szabados-zenéjét, el tudja képzelni, milyen zene lehetett az. Az Esküvő című lemez zongora-hegedű kettőse, az Adyton Világpora, ezek a súrlódó, recsegő, nyikorgó, már-már zenén túli hangzások között megszólaló József Attila művek egészen más értelmet nyertek, mint bárhol másutt addig.
Volt aztán egy másik előadásunk, ami még címet sem kapott, összesen négyszer, vagy ötször futottunk neki, többször nem. Címe azért nem volt, mert a kezdés előtt egy perccel még nem tudtuk, mi fog ma elhangzani. mit fogok elmondani. Gyuri javasolta ezt, próbálkozzunk meg egy teljesen szabad kompozícióval, tehát szövegileg se rakjuk össze a műsort. Ő nagyjából ismerte a repertoárom, meg azt is, mi lehet még a tarsolyban. Elkezdi ő, elkezdem én, mindegy. Valahol, amikor indokolt, csatlakozik a másik. Mindketten figyelünk a másikra, nemcsak az elhangzóra, de a csöndre is. Az első szöveg után már bármi lehet, tovább megyünk, vagy váltunk, vagy elhallgatunk. Azt mondasz, amit akarsz, azt muzsikálok, amire gondolok, ami a szövegből jön, mindketten végig alkalmazkodunk. Nem nagyon hiszem, hogy ehhez fogható előadás volt-e már kis hazánkban. Mai napig ez Gyurihoz kapcsolódóan a legfontosabb emlékem. Nemcsak azért, mert megtanított pengeélen táncolni, hanem mert itt tanultam meg igazán, mi is a szabadzenei gondolkodás. Istenem, ha legalább egy felvételem lenne valamelyik előadásról… de sajnos nincs. Igaz a többiről sincs semmiféle dokumentum – az utolsót kivéve. Sajnos, minket kettőnket együtt soha, semmiféle stúdióba nem hívtak meg.
Ez a sok minden, amit eddig elmondtam, mind csak a bevezetője a mi történetünknek. Hiszen mi minden következett még ezután. Kezdjük a Bercsényi Klubbal, ahol a vidéki építészhallgatók laktak. Olescher Tamással és Gyurival hármasban éveken át alakítottuk e klub arculatát, másutt bővebben írok erről, de itt is meg kell említenem. Hogy milyen volt az a klub? Olvassuk el Szaló Péter barátom cikkét, annál jobban senki nem tudná leírni. Aztán ott volt a legendás Kassák Klub Kőbányán, ahol a „nem hivatalos” új magyar művészet bontogatta szárnyait. Volt ott minden, amit csak elképzelni lehet. Szabados rendszeresen próbált itt, kamaraegyüttese mellett itt kezdte formálni nagy formátumú együttesét, a MAKUZ-t – a Magyar Királyi Udvari Zenekart – ez volt a szabadzene első igazi nagy műhelye. e mellett volt mindenféle műhelymunka, másokkal is, voltak, akik szólóban próbálkoztak, nagyzenekari próbálkozások is előfordultak, kamarazene, ismerkedés kortárs művekkel, itt formálódott a 180-as csoport, ide járt rendszeresen Sebő Feri, Sebestyén Márti, Kobzos Kiss Tamás és jómagam is. Volt itt képzőművészet, iparművészet, és persze irodalom, vers is. Ez a szülőföldje a nagyhírű Kassák Karácsonyoknak, ahol Somogyi Győző gyermekcsapatával betlehemest játszottunk. És mert mindenki ott volt, így természetesen ott voltak a jelentő emberek is, köztük jónéhány kedves ismerős, akikről csak később derült ki egy s más, hiszen tengernyi „fontos”ügyben árultak el minket. Aki még emlékezik: akkoriban nem tűnt túl reménytelinek körülöttünk a világ, pedig a remény úgy kellett az embereknek, mint a kisgyereknek a még távoli karácsonyest varázsa. Sokan ültek le körénk és figyeltek. Tartottunk előadásokat gimnazistáknak és egyetemistáknak, fiataloknak és öregeknek az emberi nagyszerűségről az emberi kisszerűség korában. Így többek között Nagy Lászlóról, a legnagylászlótalanabb időkben. A premieren, a Szkéné Színházban ott voltak szüleim, meg Cseh Tamás, az énekes-indián barát, a bevezetőt Nagy Attila tartotta. Ma már mindannyian az Örök Vadászmezőkön kóborolnak. Ennek az előadásnak a zenei gerince a magyar népzene volt, természetesen úgy, ahogy Szabados gondolkodott róla. Azután Bartókról beszéltünk és zenéltünk, olyan embereknek is, akik talán soha nem hallottak róla és tőle semmit, a nevén kívül. Itt a pillér Bartók jónéhány ismert motívumának részlete, abban a közelítő-távolító struktúrában, melyet első közös előadásunkban már használt. Ezt a darabunkat meglepően sokan látták-hallották, hiszen az évforduló kapcsán sokfelé tartottak megemlékezéseket. A nagy nyíregyházi megemlékezés és műsor után Szokolay Sándor, aki az ünnepi beszédet mondta, megajándékozott József Attila Töredékeinek vegyeskarra írt kottájával, melynek borítójára a következőket írta: „Te, aki a verseket újra éled és életre kelted, és te, aki a muzsikában találod meg az új életet, így együtt sokkal összetettebb képet kapok rólatok. Örülök nektek. Jó, hogy tisztán szóltok. Tehetségetek és tartásotok szinte összetéveszthető. Kemények és igényesek vagytok. Őrizzen az Ég!”
Mindeközben mi Gyurival éveken keresztül jártuk az országot. Mi mindent éltünk meg együtt! Egy kisebb könyv tudná talán felidézni közös történeteinket. Példának okáért egy Duna menti kis falu Művelődési Házának zongoráját, mely elunva ingó-bingó téglalábait, szelíd-megadóan Gyuri ölébe omlott. Micsoda ötlet egy jó festőnek! Szabados, ölében a zongorával, milyen megható s egyben újszerű Pietà-ábrázolás. Nem is szólva a környezetről, Magyar Kultúra a’ la hetvenes évek. Valószínűleg ez az élmény ihlette cikkét a magyarországi zongorák állapotáról. Vagy az újpesti kultúrházban történtek, itt a Bartók-előadásunkat játszottuk. Az előadás előtt Gyuri, nem találva zongoraszéket, csak egy ócska hokedlit, mely nem volt elég magas számára, a színpad hátuljában keresgélt, és talált is némi hungarocell törmeléket, melyet magasítóként a hokedlire tett. Idővel elkövetkezett az előadás egyik legerősebb része, Juhász Ferenc verse. Ilyenkor Gyuri felállt, beleénekelt a bepedálozott zongorába, miközben timpani-ütőkkel játszott a húrokon. Ezen az estén Gyuri felállásakor a közönség felhördült, néhány pillanatig szórványos, majd egyre erősödő nevetés hallatszott, mely másodpercek alatt röhögés-orkánná dagadt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, odanéztem. Nem kellett volna. Már mondanom kellett volna a kezdő sorokat, de megszólalni sem tudtam, mert már én is láttam azt, amit a közönség, aki már úgy kacagott, hogy a könnye is potyogott. Hogyne, hiszen láthatóvá vált a székmagasító hungarocell hátulja, amely az addig eltelt időben Gyuri nadrágjának ülepére ragadt. A fehér töredék kellős közepén jókora, élénkvörös sarló-kalapács díszelgett és mindez Szabados fenekén. Egyáltalán nem tartom csodának, hogy mindezt provokációnak minősítették és írásban csatolták az addigi nem-kevéshez.
A hetvenes évek végén, megunva a rózsadombi káder-dűlő légkörét, otthagyta Budát és Nagymarosra költözött, egy elképesztő kilátással rendelkező házba. Dolgozószobája ablakából a Dunát és a szemközti visegrádi várhegyet lehetett látni. Nm sokkal beköltözése után én is ott voltam, mikor ezt a szobát átrendezte, aminek lényege az volt, hogy hangszerét háttal állította a panorámának. – Leülök dolgozni, vagy gyakorolni, aztán felemelem a fejem és szembetalálom magam ezzel a csodával. Egy idő után veszem csak észre, hogy nem csinálok semmi egyebet, mint bámulok – mesélte. Ezt pedig egyre kevésbé engedhette meg magának – nem mintha eddig bámészkodással telt volna élete. Egyre nehezebb, embert próbáló feladatok kihívását fogadta el. Egy alkalommal nálunk nagyszámú, értő társaságban hallgattuk meg nemrég megjelent új opusát. Felejthetetlen volt az a döbbent csend, ami a Szarvassá vált fiak zenéjét követően telepedett a társaságra, hallván a bartóki Cantata ez újkori, méltó folytatását, melyet a Szegedi Szabadtéri Játékokon Markó Iván koreográfiájával mutattak be és amelyet – csoda? – mindjárt az első előadás után a legmagasabb politikai fórumon betiltottak. Őt egyébként meglehetősen gyakran tiltották be, az ő félreérthetetlen közlendőinek ez majdhogynem egyenes következménye volt. Inkább tiltották, mint tűrték. Alig-alig engedték külföldre, a világ legnagyobb hatású zenészeinek ide kellett jönni, hogy játszhassanak vele. Mindeközben egy alkalommal a tatai jazztáborban egy, egyébként jól ismert „jazzművész” azt kiáltotta felé: – Meg fogunk ölni! Hanglemezt sokáig nem készíthetett, rádiófelvételei süllyesztőbe kerültek. Amikor kereste, közölték vele, hogy elvesztek. Valahai muzsikustársa, aki a politikai pályán magas polcra került, megtudva a Gyurit ért méltatlanságokat, erőteljesen fellépett érdekében, és láss csodát, az eltűnt felvételek rögtön, hiánytalanul előkerültek. Szomorú fintora a sorsnak, hogy amíg határainkon túl már világhírű volt, itthon, kis rajongó táborán kívül senki nem ismerte. Ma sem ismerik. Életében megjelent néhány cikke folyóiratokban és a JAK füzetek sorozatban válogatott esszéi, egy Váczi Tamással közös kötetben. Mostanában jelentek meg összegyűjtött esszéi és költeményei, az első kötet kiadását még megérte. Hallottunk nagy nemzetközi sikeréről, a Kormányzó haláláról, melyet Nagy József koreográfiájával és Kodolányi Gyula szövegével Franciaországban mutattak be, játszották Belgiumban, és ha nem tévedek, Németországban is. Nagy József „Szkipe” becsületrendet kapott a franciáktól, viszont Magyarországon nem kellett a hivatalosaknak, és nem kell azóta sem. Pedig akkor már túl voltunk a rendszerváltozáson(?). Az események titkos története című, 56 ihlette kompozícióját Kobzos Kiss Tamás énekelte metanyelven, mert a szöveget nagyon hosszú ideig nem lett volna tanácsos közzétenni. Alig néhány hónapja készült el az előadás filmfelvételének feliratos változata. Szertartászenéje, a legnagyobb apparátust igénylő műve – kórusokkal, szólistákkal, nagyzenekarral – a délvidéken és Belgrádban óriási siker volt, Budapestet nem érdekelte. Babits Mihály verseire írott, ugyancsak nagy apparátust igénylő művét életében egyszer mutatták be a Művészetek Palotájában, a második előadást már nem érhette meg.
Volt még egy nagyon fontos közös előadásunk. 2005-re, a József Attila-centenáriumra készítettem egy új színpadi előadást beszélőre, énekesre, táncosokra és gyerekszínészekre. Azt szerettem volna, hogy Gyuri készítse el a zenéjét, ami végül is létrejött, csak nem úgy, ahogy én gondoltam. Ekkoriban dolgozott fenti nagy kompozícióin, egyszerűen nem tudott még egy munkát vállalni. Viszont felajánlotta, hogy teljesen szabadon garázdálkodhatok meglévő munkáiban, amit én nagy örömmel fogadtam. Az előadás – amelyről részletesebben beszélek József Attila-esszémben, ezért itt nem részletezném – premierje a Várszínházban volt a költő születésének századik évfordulóján. Gyuri ott volt a bemutatón és mivel alig akart hazamenni utána, talán még jól is érezte magát.
Amikor Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki, úgy örültem neki, mintha én kaptam volna. Amikor a színpadon Sík Sándor István királyának sámánját énekeltem és táncoltam, az ő zenéjének, dobjainak és dorombjainak kozmikus lüktetésére, minden alkalommal ott volt velem. Amikor a Magyar Kultúráért Alapítvány Petőfi – most harmadszor – díját átadták nekem, párom után ő gratulált elsőnek.
Természetesen magánemberként továbbra is szorgalmasan látogattuk egymást. Hol ők jöttek el hozzánk Judittal, feleségével. Hol mi látogattuk meg őket Nagymaroson. Ablakaink előtt hol a barkák nyíltak, hol a lombok hullottak, hol virággal, hol hóval volt teli a kert. Aztán megint jött egy Húsvét és utána Szent György napja. Az ő hetvenedik névnapját nálunk ünnepeltük, nagy társaságban. Közös estünk óta tudom, milyen ihlető alkotó számára Nagy László. Ezért hát a költő életművéből állítottam össze montázsként az őt ünneplő, tisztelgő verset, melyet ez alkalommal adtam át neki:
ÜZENET AZ ÜNNEPELTNEK
Nagy László verssoraira
Az ünnep nem elég hogy megtartsa őt
az irgalmatlan tiszta szeretőt
úgy szeresd magadat el ne vétsd
kár hogy a művészetben
a silányságot szaporítják uraim
hogy hízó ártánynak a mennybe lift
lehet még az óda ettől remegek én
ma disznó és rózsa egy anyag ugyan
de más más a kettő ha költő vagyok
itt az árva ág se tud pihenni
mintha nem történt volna semmi
s nem is kellene egymást enni
semmi katonás villanás
a végzet fűvel koronás
szívemnek bilincs-oldozás
hát a város alá a poklokra leszállsz
hol flitteres csokros huhogók
kicsikarják amire mohók
ahogy a zeneszót a vonók
hol zeng a csalás
rád röhög a nagy vigalom
bíbor falon árny-babilon
s ő látva az ünnepi bárányt
látva a kenyeret bort az áldozat sugallatától
megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében
amíg ez a ház nem a miénk – nem a miénk
én nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal
ülni magas polcon papír koronásan
itt vacogok már minden ormon
riadalmasan szép a sorsom
szebb mint a tiétek pingált akolban alomban
és megszenvedve már annyi csudát
eljutok-e a Tündér udvarába
vagy júliusból csak a zúzmarába
gyöngy még bennem az elrendelés
hogy a bolondok útját járjam
s ha nap-aranyból annyi karát
vész el a fények vesztőhelyén
ha nyög a remény ha a zászló
a veszejtők lábain kapca
s tulipánfák ormát legázló
rühes apokalipszis-kanca
rablóknak ha szivárványt sárlik
lesz a vesztett ügynek bolondja
s kiszakad a fohász az árva
hogy egy bolond százat csinálna
a száz pedig milliomot
ne félj a sorstól én se félek
ne félj a sorstól ne félj a rongytól
gúnyánkat megtermi ránk a Fény
műveld a csodát ne magyarázd
csodában élünk és nem lesz aszály
hajrá az idegek havazzanak
tombolj te sörényes velem
de zene zendül nagy zene
túl alkonyom vérpadjain
s akár ha tengert hallanék
a Mindenség nekem beszél
zúdítva zenét a szkíta nyilak
ércnyelvén az éter síkjairól
hol testvér a hússal a köröm a szem
barbár és tiszta akár a hó
íme a leszakadó ezüst zene
mi páncélszekrénybe nem zárható
másutt egy más delej övében
ott mintha volna itt ami nincs
hit rege rongyban kár érte kár
itt most minden homály
egyetlen bizonyos az emberi árvaság
fiúk előre!
Már régen tudtam, hogy betegeskedik. Hogy ne érezze magát egyedül bajában, magam is ezt tettem. Életmentő műtétem után első látogatóim egyike ő volt. Engem megmentettek. Őt… hagyjuk.
Őt a legutolsó pillanatban Kossuth-díjjal tüntették ki, már alig állt a lábán. Láttam az átadásról készült filmet és összeszorult a szívem, hogy azt a néhány lépést is milyen emberfeletti akarattal tudta csak megtenni, az átadókig. Akkor Arany János jutott az eszembe: „… most, ha adná is, már késő…”. Fiatal barátaimmal akkor már több, mint fél éve dolgoztunk a Szarvassá vált fiak újabb színpadi megfogalmazásán, azt remélve, hogy a nyári premieren ott tiszteleghetünk előtte.
Június 10-én késő este nem tudtam elaludni. Zenét hallgattam, aztán levettem a polcról kötetét és olvasgatni kezdtem – hanyadszor? – Bartókról írt tanulmányát. Éjfélkor halkan megkondult a közeli bencés kápolna harangja és öt percre rá hangosan a telefonom. A felesége volt. – Gyuri elment. Most nem tudok mást mondani – és letette. Tán motyogtam valamit a süket kagylónak, nem volt fontos. Gyertyát gyújtottam és virrasztottam. Cseh Tamás dala jött elő valahonnan: „…hirtelen elment, itt hagyott, valaki útra vált, a jobbik részem…” Ültem a sötétben, a gyertya fényénél, egyszerre éreztem dermesztő szomorúságot és valami szokatlan, nem is emberszabású megkönnyebbülést. Fellapoztam könyvét a Lutoslawski emlékére írt esszéjénél, melynek utolsó két mondatát immár felírhatnánk az ő majdani síremlékére is:
„Megtért, ahonnan való volt. Egy fenségesebb világba.”
Kedves jóbarátom, Csontos János Angyaldekameron című könyvében állít emléket összejöveteleinknek:
„……A művészetben is léteznek búvópatakok. Transzilvánival, az előadóművésszel, az irodalmi színpadok veteránjával egy kérészszőlősi borkimérésben ismerkedsz meg, és hamarosan ott találod magad a háztáji művészeti szalonjában, Promontoron, ahova építészek és szabadbölcsészek járnak és nem utolsósorban az istenáldotta tehetségű zenész és kompozítor, Libertariánosz lángoló érzékiségű emlékét ápolják… Transzilváni és keramikus hitvese, Katarina gulyáslevessel, gondosan szelektált borokkal fogad – no meg időutazásnak is beillő intellektuális vitákkal és versekkel. A szertartásos koncertvideó-nézések közönségéből Szőlőről (Szaló Péter) portréfilmet is készítesz… A társaság tagja Mikulási (Miklóssy Endre) is, aki mérnök létére otthonos idegenvezetője a sokáig palackba zárt hun szellemtörténetnek…”
Ezek után tehát elmondhatom: benne vagyunk az irodalomban. És még talán azt, hogy időközben Szabados muzsikustársával, Grencsó Istvánnal és az ütőhangszeres Miklós Szilveszterrel közösen a szabad zene segítségével egy előadást készítettünk Csontos János József Attila-töredékeinek kiegészítéseiből. Ebben az előadásban játszott Császár Angela színésznő is. EZ az előadás sem jött volna létre Szabados György nélkül.
Amióta ezeket a sorokat leírtam, nemcsak Szabados hiányát kell újra és újra átélni, de elment Miklóssy Bandi és Csontos János is. Nagyon üres lett nélkülük a világ…
Illusztráció: Szabados György portréjával (1980)
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
