Szili István: Szerelem ősszel
Kékesen szállongó laza füst terítette be a völgyet, ami a leveleket megbillenteni sem tudó szellőben lassan-lassan a falu domboldali vége felé terelődött. Csak állt és nézte a magasból elébe terülő látványt. Számolni kezdett magában, miközben a füst áramlását figyelte.
– Még tíz perc, gondolta, – és a füst ideér.
Mintavétel gyanánt mélyen beleszimatolt a levegőbe, remélve, hogy a füst megérkezésekor már nem kell itt ácsorognia. A völgyalji szekérúton tehénfogatos szekér ballagott komótosan, frissen letört fosztatlan kukoricával megrakva, ami árulkodón fehérlett a szekérderékban. Néhány jókora takarmánytök sárga foltja is ott virított, mintha csak a késő délutáni nap kéredzkedett volna oda egy kis ingyenes szekerezésre. A fogat gazdája ostort pattogtatva lépkedett a tehenek előtt, de a hangokat a távolság miatt már nem hallotta. Az ember is, az állatok is nemtörődöm-módon, bőséggel rúgták a lustán szétterülő port. Régóta nem esett már eső, nem csoda, ha az utak egy tűzvész füstjével vetekedve porzottak. Pedig jócskán októbert írtak a naptárban.
A közeledő este megborzongatta. Hosszú ideje, talán másfél órája állt már őrhelyén a buszra várakozva. De az, fittyet hányva a menetrendre, csak nem akart megérkezni. Pedig sietős lett volna a dolga, hiszen a mai találkára szánt időt is csak magát áltatva sikerült kiszakítani zsúfolt életrendjéből. Igen, mert a találkák nem szerepeltek az előre meghatározható menetrendekben, ráadásul megvalósulásuk nagyon sok mindentől és mindenkitől függött. És nem csak az ő oldalán. Arról nem is beszélve, hogy betervezésük néhány hónappal ezelőtt még egyáltalán sehol sem szerepelt.
Bosszús volt magára, és őrá is, mert a találka elmaradt, vagyis hasztalan fáradt ide. És most még a busz sem képes időben érkezni. Hogyan alakulnak majd a dolgai ezek után? Ezt egyelőre nem akarta mélyebben végiggondolni. Figyelmét a kellemetlen gondolatok helyett a közeli ház nyitott ablakából kiszűrődő rádiózene kötötte le. Nagyon ismerősnek tűnt minden akkord, tudta, hogy valahol, talán nem is olyan régen hallotta már, és akkor is a hatása alá került. Talán megviselt idegei akadályozták a felismerést, talán zenei memóriája nem volt még elég fejlett, de leginkább kizökkent állapotát okolta, hogy nem jön rá a zene mibenlétére. Legalább is addig, amíg az őszi levélhullást kifejező tételre nem került sor.
– Hát persze! Hogyan is nem jutott azonnal az eszembe! A Négy Évszak! Ez az! No lám csak, úgy-e, hogy Vivaldi!
A csendes örvendezés hatására egyszeriben megenyhült, feszültsége feloldódott, korábban felhalmozott mérge elpárolgott. Szerette ezt a zenét, mindenestől, teljességében szerette. Szerette valósághű mivoltát, ami barokkos stilizáltsága ellenére minden hangjából fényesen kiviláglott. Szerette velencei eredetét, a hullámzó víz gyakran felbukkanó motívumait, a zene ütemét megszabó hatását, és azt is, ahogyan a hírneves velencei a „szárazföld” – vagyis a hegyek, völgyek, erdők, mezők, városok hangzó világát is zenévé tömörítette. Gyakran gondolt arra, miként lehet az, hogy olyan sok embert nem érint meg az efféle zene nyilvánvalósága, hogy annyian nem értik az ilyen közléseket, és számukra idegen marad a művészi megközelítés. Úgy vélte, a zeneértésben nem a tanultság és műveltség, illetve ezek hiánya a vezérmotívum. Valami további érzék kell mindehhez, veleszületett képesség vagy tulajdonság, ami aligha elsajátítható. Az is lehet, hogy olyan mély és titokzatos életképesség, mint amilyen az erkölcsi állapot élménygazdag megélése. Igen, azt is felfedezte, hogy a zene megértésében nagyon fontosak a személyes élmények. Minél több van ezekből, annál sokrétűbb, színesebb, kifejezőbb hatású a zene. És boldogan gondolt arra, hogy egyre többször érzi meg, éli át a zenei világ jelzéseit. Mondhatni, ezek nélkül silányabb lenne az élete.
A megérkező füst és utcazaj arra késztette a rádió tulajdonosát, hogy becsukja az ablakot. Kitekintve meglátta a fiút, amint a kerítésnek támaszkodva, félig az ablak felé fordulva a fülét hegyezte. Ugyancsak rácsodálkozott, a kelleténél hosszabban is nézte. Ezt ő is megérezte, és hirtelen az ablak felé fordult, ahonnan egy üdén vonzó, mélybarna tekintetű fiatal nő bámult rá. Pillantásuk szemvillanásnyira összetalálkozott. Zavarában a fiú szólalt meg:
– Vivaldi… Négy Évszak… Kérem, ne csukja be az ablakot! Hadd hallgatom végig! Olyan ritkán lehet hallani…
Így könyörgött a nőhöz, aki még mindig őt bámulta, és a hallottak miatt egyre jobban elcsodálkozott:
– Maga ezt hallgatja? Ennyire tetszik?
– Igen, tetszik. Nagyon tetszik. Mintha az én zeném lenne, annyira tetszik.
– Talán zenész? – kérdezte a nő az ablakból.
– Nem, dehogy… csak egy diák… egy hallgató. Nem zenész! Nem szakmabeli. Csak afféle aficionado.
– Afféle micsoda? – kérdezte a nő csodálkozva. – Mit mondott, micsoda?
– Hemingway. Hemingwaytől. A halál délutánból… az aficionado a hozzáértő laikus, a szívbéli szurkoló megnevezése a bikaviadalban. Legegyszerűbben talán műkedvelőt jelent. Szóval műkedvelő.
– Maga szereti a bikaviadalt? – kérdezte a nő megrökönyödve.
– Dehogy! Jószerével még filmen sem láttam. Legalább is nem végig. De Hemingwayt kedvelem, és ezt a szót tőle tanultam.
– Talán spanyol… vagy angol szakos?
– Ó, dehogy. Távol áll tőlem. Azaz, mégsem. A spanyol hangzást, a latinos tisztaságot nagyon is szeretem. Szívesen megtanulnám. Persze, az angol, az más. De én egészen másra készülök.
– Akkor hát… – és a nő kissé kacér hangon folytatta: – kitalálhatom? Rájöttem! Maga orvostanhallgató!
– Ördöge van! Az vagyok – füllentette, hogy a nő végre megnyugodjon. Mert a zene eközben már az utolsó évszakról, a télről kezdett szólni. Amit nagyon szívesen végighallgatott volna!
– Tudja mit? Jöjjön be, hallgassa meg itt a befejezést! – ajánlotta talán saját maga számára is váratlanul a nő.
– Köszönöm, válaszolta meglepetten, – de a buszra várok.
– Ó, arra hiába vár! Úgy hallottam, balesete volt, mostanában aligha jön.
– Tényleg? Akkor hát… komolyan gondolta, hogy bemehetek?
Fölöttébb tétován kérdezte, hiszen ilyen szívességet még soha életében nem tapasztalt.
– Jöjjön csak bátran! Engem nem zavar. Leülhet, és kényelmesen végighallgathatja a zenét.
Ismeretlenként ez a nagy bizalom alighanem csakis az „orvostanhallgatónak” szólt. Ám most nem volt ideje ezen tépelődni. Kókadozó, lecsupaszodott mályvák, kigömbölyödő tányérú félig elszáradt napraforgók, még mindig édes illatot ontó petúniás virágágyak között vezetett be az út a ház udvarra nyíló bejárathoz. A nő sietősen elébe jött, sudáran, karcsún megállt előtte és kezét nyújtotta:
– Anna!
– Péter… Lankóczy Péter.
Nem akarta elárulni a vezetéknevét, hisz’ a lány sem mondta meg a magáét. Most aztán röstelkedhet a szószátyárságáért.
– Tényleg nem zavarok? – kérdezte újólag. Pedig akkor már érezte, hogy itt senkit sem zavar, ő azonban ugyancsak zavarban van.
Beléptek a félhomályos előszobába, azon át a zenétől visszhangzó szobába. Anna rámutatott egy kopottas karosszékre, amiben háttámlaként tömött párnák dúslakodtak.
– Itt biztosan jó lesz!
És, hogy jelét adja, a továbbiakban nem fog sem beszélni, sem kérdezősködni, ő is leült egy másik karosszékbe, arcát tenyerébe fektette és a zenére figyelt. Most már végig kellett játszani a játékot, akármi történik is.
A largo tétel sűrű hóhullása minden más hatásnál érzékletesebben idézte a közelgő telet. Gyermekként egyszer kis szánkóján hanyatt dőlve nézte az égből leomló, szűnni nem akaró hószakadást. Néha sikerült egy-egy pehely legutolsó útját végig kísérni, de a folyton nyüzsgő, színtelen-szüntelen vibráló mozgás, és a szemébe hulló pelyhek miatt abbahagyta a játékot. Mintha most is ez történt volna, és mintegy védekezésül, lehunyta a szemét. Bár tudta, hogy így védtelenné válik, mégis kíváncsivá tette a szituáció: vajon a lány megérzi-e, hogy az arca most akadálytalanul tanulmányozható.
A lány még nem fogta fel tettének súlyát, csak elbűvölte, hogy egy eleven lény, egy egészen fiatal férfi társaságában hallgatja a rádiót, úgy, ahogy mindig is szerette volna. Mindig is erre a pillanatra várt, a Látogatóra, aki majd itt marad és értékessé, de legalább is színesebbé teszi az ő életét. Persze, egy pillanatra kijózanodott, mert átsuhant a tudatán, hogy ez csak egy kivételes eset, egy olyan véletlen, ami többé aligha fordul újra elő. Sikítani szeretett volna, hogy ne így legyen, hogy ez a zenekedvelő fiú válassza őt, hogy legyen a társa, mert megbolondul a magánytól, attól az érzéstől, hogy lelkének feltáratlan kincsei mind elvesznek, hogy elhervad, elsorvad a felismerés hiányától, attól, hogy benne senki sem látja meg a soha kihunyni nem tudó tüzet, az érdemes társat. Lezárt szemhéja alól könnyek buggyantak ki, saját maga számára is meglepetés-szerűen, de nem volt ereje a letörléshez, eltitkoláshoz, semmihez sem, ami mozdulattal járt volna, csak behajlított karján nyugtatta a fejét és hagyta, hogy a zene utolsó akkordjai végképp felkorbácsolják érzékeit.
Amikor csend lett, és szerencsére a bemondó is késlekedett, a fiú felé fordította az arcát. Ezt kellett tennie, hiszen ugyanekkor a fiú is felé fordult és zavarta nézte a lány nyíltan könnyes szemeit. Megszólalni nem tudott, nem is akart elsőként, bár feszélyező érzése újra fölerősödött, és mozdulatot tett, hogy föláll, megköszöni az egészet és akár busz nélkül is, de nekivág a hazavivő útnak.
A lány megérezte a szándékát, keze fejével letörölte a könnyeit, szipogott egyet és felpattanva elállta a fiú útját. Szembe kerülve vele egyenesen az arcába nézett, mintha a jövőt akarta volna kiolvasni belőle.
– Úgy látom… magát is egészen meghódította Vivaldi, – mondta akadozva, jó szándékúan a fiú. Kotorászni kezdett a zsebében, és egy tiszta, vasalt és illatos zsebkendőt húzott elő, majd gyengéden letörölte a lány könnyeit.
– Ha megengedi – tette hozzá, de nem várt az engedélyre. Néha még velem is előfordul – árulta el gyengeségét a lánynak.
A lány még mindig nem szólalt meg, mert amit mondani szeretett volna, azt nem mondhatta ki.
– Köszönöm, rebegte végül, – köszönöm.
– Nem csak a zenétől van, – mondta aztán felbátorodva. – Nem csak attól… De, hogy mitől, arról hallgatott. A fiú meg úgy érezte, azt nem szabad megkérdeznie.
– A zene az emberen uralkodó legnagyobb hatalom, mondta aztán, magát is meglepve a soha így meg nem fogalmazott gondolattól. A zene meg a szerelem – egészítette ki magát. Közben ugyanis Petőfi jutott az eszébe, aki a szabadságot helyezte a szerelem előterébe.
– Igen, a zene… és a szerelem.
Végre a lány is megszólalt, egyetértése biztatásként hangzott, noha a fiú még mindig nem fogta fel ezt biztatást.
– Ne haragudjon, most már el kell mennem. Ne haragudjon, hogy így betörtem az életébe. Ne haragudjon rám, hogy az ablaka alatt hallgatóztam. Nagyon szép élményben volt részem… szebb volt itt, mint egy hangversenyteremben…
– Hát ha így van… akkor… akkor miért siet ennyire… hová menne így el? – kérdezte a lány reménykedve. Főzök magának egy kávét… vagy teát, ha szereti. Ha a busz megérkezik, csak ki kell lépnie az utcára. Nem fogja lekésni.
Mind ezt szinte könyörögve, esdekelve mondta, és a fiú megsejtett belőle valamit.
Most vizsgálni kezdte a lány arcát, mintha eddig még nem is látta volna. Nagyon különös arc volt, annyi bizonyos. Nehezen megjegyezhető, sokféle rejtőzködő vonással, változatos arcjátékkal. Leginkább az döbbentette meg, hogy semmilyen ismert archoz sem tudta hasonlítani. Legfeljebb külön-külön, egy-egy részletét. De ez félrevezető törekvésnek bizonyult. Igen, mert valamivel később már azért szenvedett, hogy képtelen volt maga elé idézni az arc egészét. Csak a nagy sötétbarna szemeit, egy-egy villanásra. Bár éppen ezek a szemek uralkodtak az egész arcon, sőt, a lány egész lényén is.
– Ó, hát az már túlzás! – szabadkozott, – túlzás, hogy ennyire törődik velem. – Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg…
De a lány kisurrant a szobából, otthagyva őt magában. Kintről vízcsobogás, edényzörgés hallatszott. – Tényleg teát akar főzni nekem! – villant át rajta a felismerés. – Talán egyedül él? Úgy tűnik, igen.
Körülnézett a lakásban, ahol mindenütt rend honolt. Sehol egy elhányt, árulkodó ruhadarab. Ám mégis! Az ablak előtt régimódi íróasztal, tele könyvvel és iskolás füzetekkel. Közelebb lépett a füzethalomhoz, és minden megvilágosodott. Tanítónő! Úgy látszik, vendéglátója egy falusi tanítónő. Kiemelt egy könyvet a halomból. Jane Austen angol nyelven. Hmm – gondolta félhangosan. Nem rossz. Nem szokványos. Sőt!
A könyv lapozgatása közben a lány észrevétlenül visszatért.
– Jaj, hát felfedezte? – kérdezte mintegy szabadkozva. – Úgy kaptam ajándékba. Nagyon érdekes olvasmány. De inkább a nyelvi készségeimet fejlesztem vele.
– Hát egy tizenkilenc század-eleji mű még magyarul sem lenne könnyen érthető! Minden elismerésem a magáé, ha ezt olvassa.
A lány elpirult.
– Igen, olvasom… sőt fordítom. Ugyanis fordító szeretnék lenni. De eddig még sehol semmit sem fogadtak el tőlem. Persze, meg sem nézték, nem, hogy elolvasták volna.
– Ez már velem is megesett – kottyantotta el a fiú, veszélybe hozva az orvostanhallgatói státuszt. (Amit talán be is kellett volna már vallania, de még nem látta elérkezettnek az időt.) A lány csodálkozó tekintetét látva folytatta:
– Én is csak a nyelvtudásom karbantartása érdekében fordítgattam. Aztán eszembe jutott, hogy talán pénzt is lehetne vele keresni. Elvittem a fordítást egy kiadóba, és otthagytam. Néhány hét múlva megkaptam az elutasító választ. Miszerint a szóban forgó írást már 20 évvel korábban lefordították, ezért az új fordítás most érdektelen. Nem emiatt, de hát én nem is fordítónak készülök…
Eközben ugyancsak vívódott magában és kisvártatva meglepetést okozva hozzátette:
-… és nem is orvosnak. Ezt maga feltételezte rólam, én meg ráhagytam. De nem szeretnék hazug színben feltűnni. Én biológusnak készülök. Végül is elég közel áll az orvostudományhoz.
A lány meghökkent ugyan, ám nem haragudott meg. Ez az új verzió sem volt ellenére.
– És… és, ha szabad kérdeznem, mit… mit csinál egy biológus? Úgy értem, milyen foglalkozást tud magának választani?
– Ó, hát nagyon sokfélét. A legtöbben kutatók lesznek, laborokban, intézetekben helyezkednek el, sőt újabban üzemekben is. Ők járnak a legjobban, mert ott jobb fizetést kapnak.
– …és… Péter… maga melyiket választja?
– Hmmm, azt még én sem tudom. Mivel leginkább a növényi szövettenyésztés érdekel, talán én is termelőüzembe kerülök. Legalább is remélem, hogy amikorra a diplomám a zsebemben lesz, már létezni fog ilyesféle üzem. Tudja… Anna, ezekben a laborszerű üzemekben vírusmentes szaporítóanyagot állítanak elő. Olyat, ami majd két-háromszorosára nő az adott típus ismert változatának. Mert makkegészséges. Képzelje csak el egy ilyen növény virágait…
Rájött, hogy erősen belelendült, és talán untatja a lányt. Az is zavarta, hogy milyen simán viszonozta, hogy a lány a nevén szólította, mintha már régóta ismernék egymást. Hiszen még a közvetlen diáktársaival is kimért, távolságtartó volt, főleg a lányok esetében, hogy kapcsolatukba ne férkőzhessenek érzelmi szálak. De itt, itt bizony nem bánta, hogy valami megrezdült benne. Valami névtelen hang, vagy érzés, vagy gondolat, vagy ki tudja, micsoda. Csak azt érezte, hogy ez a lány közel áll hozzá, nagyon közel. Mintha mindig is ismerte volna, annyira. De mind ezt kimutatni nem merte, mert még nem is lehetett.
A teavíz sutyorogva felforrt, és Anna közben előkészítette a csészéket. Már éppen a kitöltéshez készülődött, amikor az utca felől behallatszott a megérkező busz hangja.
– Jaj, Istenem, – kiáltott akaratlanul a lány, – itt a busz!
Péter kétségbe esetten nézte Annát, mert éppen kezdte otthon érezni magát a teázás előkészületei miatt.
– Kérdezzük meg, mikor indul vissza! – javasolta Anna.
Egyszeriben az utcára rohantak, de a busz máris indulni készült. A vezető türelmetlenül integetett, hogy szálljanak fel. Péter felszállt, és az ajtók az orra előtt becsapódtak.
– Visszajövök! Visszajövök! – kiabálta a kétségbeesett Anna felé, és nem tudta, hallja-e, amit mond. Gyorsan megtudakolta a vezetőtől, hogy a következő járat másfél óra múlva érkezik. Erre föl a legelső megállónál leszállt és félig-meddig futva visszafelé indult. Nagyon röstellte, hogy ilyen kurtán elszelelt, soha sem tudta volna megbocsátani magának ostoba viselkedését. De valami más is húzta, egy homályos érzés, aminek most még nem lehetett nevet adni.
Anna kiskapuja félig nyitva maradt, így kiabálva indult befelé, nehogy megijessze a lányt.
– Anna, Anna, hol van, merre van? Visszajöttem! Meginnám a teámat… ha ki nem dob az előbbi udvariatlan távozásomért!
Anna kisvártatva kijött az udvarra. Feldúlt arcán sírás nyomai látszottak. Haja felborzolódott, és most mégis, zavart örömmel és a szeme sarkában bujkáló reménysugárral Péter elé lépett.
– Uram, a teája elkészült! Lépjen be szerény hajlékomba és tiszteljen meg becses személyével. Nem tehetünk róla, hogy az előbb zavaró körülmények majdnem meghiúsították bontakozó ismerkedésünket.
Péter hirtelen nem tudod mit felelni erre a „dzsénausztenes” szófordulatra, csak mélyen meghajolt, és a lány arca elé libbenő kezét hirtelen-váratlan mozdulattal az ajkához emelte. Ezért aztán nem láthatta Anna üdvözült mosolyát, ami hálaként költözött az ajka szegletébe, hálaként, mert már tudta, fohásza mégis csak meghallgatásra talált.
Illusztráció: A Masque for the Four Seasons by Crane
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
