MINT A PÓK – Születésnapi beszélgetés Vasadi Péterrel
(Írószövetség, 2016, május)
Végh Attila: Valamikor 10 évvel ezelőtt kb. megjelent egy dialóguskötetünk, A kígyó bőre, amelynek az volt a szerkezete, hogy különböző témakörök, költői szabadság, hagyomány, ilyeneket dobtunk föl és beszéltünk meg. Arra gondoltam, hogy ha valaki most 90 éves lesz, akkor talán annak van értelme, hogy az időről beszélgessünk.
Vasadi Péter: Vagy nincs.
VA: Jó, hát minek van? Menjünk haza. Hát… ilyen kígyóbőrösen. Úgy vezetném föl, hogy amikor gondolkodtam a kocsiban azon, hogy vezetném föl, akkor eszembe jutott a Piramis együttes 1976-ból kb., akik azt énekelték, hogy az idő nekünk dolgozik. Aztán utána, ezt mikor punk lettem, akkor nem így gondoltam már, és szerencsére jött is a Nagy Feró, aki azt énekelte az ős-Bikinivel, hogy az idő nem nekünk dolgozik, csak megöregít. Na most én gyanítom, hogy az idő se nem nekünk dolgozik, se nem csak megöregít. Szerinted mit csinál?
VP: A csodálkozástól egyfolytában eltátanám a számat, ha lehetne. Mondtam neked, hogy az egyik legszebb születésnapi ajándékom az volt, hogy miután kimostam a zoknimat, ki akartam teríteni valami jó helyre, ahol meg is szárad, és láttam, hogy a szürke kuka teteje ilyen hely. És akkor odamentem, poros volt, letöröltem, és elállt a lélegzetem, mert megpillantottam a szürkében egy tűhegynyi, alig nagyobb egy tűhegynél, egy piros pókocskát. Piros lábakkal. Elkezdett futni. És nem botlik el. Aztán körbejárt valamit. Fölemelt… fölemelt az a pici egy majdnem akkora porszemet, mint ő. Eldobta. Megkülönböztet. Nem kell. Megy tovább. És amikor teljesen már bátorkodtam fölébe hajolni, mert nagyon féltem, hogy elszáll, elugrik eddig, majd innen száll. Hát hogyan? Mi van benne? S ami benne van, hogy került oda? Miért piros? Mit akar? Kinek? Tud rá valaki választ? Nincs rá válasz. Nyitottak vagyunk a csodálkozásra, és akkor élünk. Ha nem vagyunk nyitottak, akkor minek élünk? És így csodálatos élni! Úgyhogy azért továbbra is az egyetlen igazi kérdés, hogy miért élünk? Amiért a pók. Hát ennyit az időről.
VA: Erről meg az jut eszembe, hogy egyszer elmentem hozzád, akkor azzal fogadtál, hogy gyere, mutatok egy csodálatos dolgot. Mondtam, jó. És akkor elvezettél a kerted végébe, átmutattál a szomszédba: Nézd meg! S átnéztem, és semmi nem volt ott. Tehát ilyen sufnik voltak, a szomszéd garázsa, meg ilyenek, és akkor mondom, hogy de mire gondolsz így konkrétan? Hát nem látod? Nézd meg! Még jobban megnéztem, megint nem láttam semmit. S akkor közölted, hogy az a csodálatos, hogy a szomszéd narancssárgára festette a sufnijának az ajtaját, hogy micsoda gyönyörű ez a narancssárga! Kijövök reggel, és ezt látom. Hát már egy ajándék! És akkor én valami cinikus, valami olyasmit mondtam, hogy de tudni kell örülni a kis dolgoknak is, gratulálok hozzá, vagy valami ilyesmit, de azért titokban magamban azóta és folyamatosan csodálom ezt a lelkesedést, úgyhogy nem is csodálkozom azon, hogy nem érdekel az idő, vagy hogy nem tudsz róla semmit, mert… na, most mondjál valamit.
VP: Itt valóságról van szó. Engem a valóság érdekel, és csak az. A valóság. Tehát ha lehet, akkor azt mondanám, hogy teljesen ellene vagyok mindenfajta képzelgésnek és képződményeknek művészet ürügyén, a művészet az egy hallatlan csillagvizsgáló, erős nagyító a dolgok fölé tartva. Na most, ez azért, mert mindenki, ahogy a Presser Gábor énekli, mindenki, mindenki, mindenki kell, mert csoda! Nem lehet az embert elhagyni, odahagyni! Nem lehet! Nem lehet, hogy ennek a pofának a végére járok, mondtam. Mi a fene, ez kivégzőosztag-parancsnok volt? Nem. Az én voltam majdnem. Tehát… és ez le is foglal. Nem érdekel, hogy ezzel egyetértek, azzal meg nem értek egyet. Miközben nem értek egyet, figyelem. Milyen érdekes! Mint a pók. Nem kell másként figyelni. Tehát az élet hallatlan, fölfoghatatlan ajándék, és mindenkinek az élete. Azért nem lehet közhelyesíteni azt a szót, hogy szeretet. A szeretet nem az, hogy folyton simogatok valakit, ki se bírná, ha nekem volna. Hanem az, hogy figyel, van, látom. Egyszer úgy volt, hogy egy nyomozó, miután megvárakoztatott forradalom után jó másfél-két órát, géppisztolyos fegyveresek álltak a folyosó ablak mélyedéseiben, és hát ott elég csúnyán voltunk együtt, mert én mozogtam, ők meg meg se mozdultak, de a szemük az járt, és egyszer csak végre kilobban a lámpája és zöld lett, mehetek. Megszólal a legközelebb álló hozzám, hogy: Menjen! Nem látja?! Hát tudtam, mit kell látni, a zöldet láttam, hát az nem azt jelenti még, gondoltam, majd kiszól. Bementem. Semmi, egy hang el nem hangzott, viszont észrevettem, hogy éles metszésű, világos, nagyon jó arca van. Attól fogva nem érdekelt más. Válaszolgattam, amit mondott, de hát az ösztönös volt és hát jóindulat is csengett benne, mert hát a végén azt mondta, nagyot káromkodott, hogy – a fene egye meg -, de hát ő nem így mondta: Az én gyerekeimnek ki mondja ezt meg?! Mondom: én. Mi?! Megmeredt. Megmondom szívesen. Vannak itt nehézségek. Nem baj, leülök a parkba, várom őket, és majd jönnek. Nézett rám. Nem mondta, maga őrült. Nem azt mondta, hanem azt gondolta, nem azt mondta, mondja, mit írjak! Beült a gépbe. És akkor mondtam, hogy a Tömő utcai templomban nem ellenforradalomra biztattam, azért sem, mert a jelenlévő fiatalok csupa szexualitással kapcsolatos kérdést tettek föl. Mi?! A szent helyen?! Mondom: bizony ott, ott kell igazán, és olyasmiket kérdeztek, amik létfontosságúak. És akkor beírta, hogy semmi köze az elvtársnak, semmi rendkívülit nem találtam, hanem… és így tovább. És akkor hát mondtam, százados elvtárs, menjek a parkba? Menjen, innen menjen. Ezzel el is intéztük. Nem… olyan érdekes, hogy elfogadták tőlem ezeket a dolgokat, amire én jöttem mindig rá a végén, hogy provokatívnak is fölfoghatók lettek volna, de azt is megérezték, hogy nem annak szántam. Hát azt nem lehet visszafogni, azt a választ, hogy az én gyerekeimnek ki a franc fogja elmondani?!… Hát én! Na most, ez olyan, mint a kis pók. Evidens, hogy csak én mondhatom a gyerekeinek, és hogyha lehetett volna, akkor mondtam volna talán, hogy jó, várjon ott, és hármat fognak fütyülni és leülnek, hogy beszélgessenek. És kész. Ez az élet. Üljenek le és beszélgessenek. Ezt én kitágítom univerzálisra. Beszélgetni kell. Szívből! Nem, nem, nem iszonyatos kinyilatkoztatásokat tenni, amiknek semmi tetejük, értelmük nincs, vagy nagyon csekély van, hanem azzal beszélni, amink van. Szívünk van, mindenkinek van, kivéve azt, aki fekszik fehéren, hidegen, annak nem volt. Tehát voltaképpen nagyon primitív, nem heideggeri módon látom az életet, de primitíven ugyanazt jelenti, mint a heideggeri. Tehát a legmagasabb életértelmezési filozófia az teljesen egybecseng a legtermészetesebb és legkevésbé műveltnek tetsző kijelentésekkel és gondolatokkal. Csodálatos dolog embernek lenni. Pedig hát mondjuk a fiatalkoromhoz éppen sok ellenkező példát is mutatott, hogy az elvadultság korszakában nem voltak ezek jó gondolatok, de nem is akkor termettek meg, hanem jóval később. Köszönöm.
VA: Mindenesetre hogyha nem is jó szempontból, de abban igaza volt annak az embernek, hogy te őrült vagy.
VP: Igen, lehet, lehet.
VA: Mert a múltkor, mikor elmentem hozzád, ezzel a mondattal fogadtál, hogy őrültnek kell lenni. És én ezt így mélyen beláttam, tehát én is így gondolom. Amit én őrületnek nevezek, az persze nem az, mert amit te is, az nem az őrület, tehát nem az elmebetegség,…
VP: Pontosan hogy nem az.
VA: … hanem az érzékenységnek egy végső felfokozottsága. És erről meg az jut eszembe, hogy amikor ezt a könyvet csináltuk, akkor beszélgettünk, egyszer elmeséltem neked, hogy előző nap mentem az utcán, és belenéztem egy pocsolyába, a pocsolyában tükröződtek, tükröződött valami ház vagy égbolt, és annyira megható volt ez a kép, hogy elkezdtem bőgni a pocsolya láttán. És amikor ezt normális embereknek elmondtam, akkor mindegyik azt mondta, hogy én elmebeteg vagyok szerintük, és tudtam, hogyha neked elmondom, akkor te nem fogod ezt mondani, és nem is mondtad ezt, nem tudom, mit mondtál,…
VP: Nem is.
VA: …biztos valami egyetértő, de mégis más szintre emelő dolgot, nem tudom, de most ebből viszont engem az érdekel, hogy amikor ennek az érzékenységnek egyszer a Barnati Attilával 42 sör után fölfejtettük a túloldalát, ami a halálfélelem, hogy ugyanis ha az ember felfokozottan átérzi az élet intenzitását meg a szépségét, akkor annak az az ára, hogy a sötétséget is sokkal mélyebben átérzi, és ez például nálam úgy jelenik meg, hogy éjszakánként fölriadok, és tudom, hogy… hogy ez hülyeség, vagy nem tudom, hogy mondjam, mindenesetre magamnál vagyok, tehát nem félálom vagy ilyesmi, és mindig eszembe jut az az utolsó nap, hogy az mennyire iszonyatos lesz. És egy ilyen brutális halálfélelem rám tör, és nincs is talán olyan hét, hogy ne lenne egy ilyen éjszaka. És a Barnatinak ezt elmondtam, és azt mondta, hogy ő is ugyanígy van ezzel, és akkor rájöttem, hogy ennek ez az ára. Na te hogy vagy ezzel a halálélelemmel?
VP: Valóságként. Hát ugye most nálam úgy érzem, hogy minden nagyon mély és fontos benyomás, amely cselekedetek ezreinek lesz a rugója, az valamilyen módon annyira a valóságból jön ki, hogy mindehhez történeti képek fűződnek, viszont ez lehetetlenné teszi ezeknek az elmondását. Tehát egyszer megéreztem azt, hogy hiába volt biztosítva a menetünk, a menetoszlop, különleges feladatot kaptunk öten egy kiváló főhadnagy vezetésével, és megálltunk azzal, hogy na, most pihenünk. És mondtam, főhadnagy úr, nem lesz ez itt jó. Miért nem? Itt nagyon világosan ki vagyunk szolgáltatva, kétoldalt is belőhetünk. Odanézett. Azt mondja: mit lát maga? Mondom ott azt, főleg az a részt látom olyannak, hogy az mesterséges is, és onnan jöhet valami. Akkor odapörkölt a pisztolyával egyet-kettőt, mocorgás lett a következménye, semmi egyéb, és mikor arra mentünk, ő ment előre, maradjanak itt, és azt mondta, hogy igaza volt. Na most hát azért ezen elgondolkodtam, hogy hogy a csudába, se nem láttam, se nem hallottam mást, mint azt, hogy az ott nem stimmel. Tehát a valóságnak fogható, nagyon is fogható momentumai és vonulása van, de a valóság ezzel nem fejeződik be. Na most, nem csak a költők, és főleg nem az áruba bocsátott igazságokról – azok abszolút nem érdekelnek, sőt hazugságnak tartom őket -, hanem arról beszélek, amit minden ember, minden egyes ember szerintem még a haldoklófélben lévő is, bár más nyelven beszél, vagy pedig a megzavarodott elméjű is, az is csodálatos. Most nagyon érzékeny közelségben vagyok egy ilyen emberrel, aki csúszik lefelé, súlyos Alzheimer-korból kifolyólag, és kezdem fölfedezni, hogy a hangzóinak is van értelmük. A pillantása hiába merev és szuggeráló szinte, ki kell várni, amikor megbillen az a szem és kinyílik. Tehát én nem adom föl. Nem azért nem adom föl, mert ilyen nagy vagyok, vagy pedig hős, hanem azért, mert rájöttem, hogy nincs végük ott, ahol én azt hiszem, hogy vége van. Nem hiszem azt, hogy vége van, ezért nem hiszem azt sem, hogy a halállal van vége. Semminek nincs vége. De nem minden kezdődik majd újra, de ez a teológiának az osztályrésze, erről tovább beszélni. A lényeg az, hogy öröklétre – meggyőződésem, sőt annál sokkal több -, öröklétre van kiszemelve az ember. És azt hiszem, hogy nemcsak az ember, a környezetének is nagyon értékelhető és kellőképpen nem értékelt környezet is és azoknak számtalan változása, a változás maga egy döbbenetes dolog. Egercsehin? Egy szép kertem van, de ott is föl kell fedezni azokat a bámula… – nem lehet megszokni a tavaszt! Nem lehet megszokni semmit. Szerelmet se lehet megszokni. A szeretett lénynek a közelségét sem lehet megszokni. Ennyit az időről.
VA: Az előbb, mikor beszéltél arról, akit ápolni kell, akkor a feleségedről beszéltél, egy jó ideje mára napjaid nagyrészt az ő ápolásával telnek, és ma délután azt mondtad erről, hogy döbbenetes, hogy a feleségednek mennyire újabb rétegei nyílnak meg előtted az ápolás során. S én erre azt mondtam, hogy és neked is egyre újabb rétegeid nyílnak meg saját magad előtt biztos az ápolás során. Tehát biztosan van olyan második léted, akit mielőtt ez a betegség el nem hatalmasodott a feleségeden, nem tudtál elképzelni. Ezekről a kapukról vagy átjárókról beszélnél?
VP: Érdekes, mert voltaképp tanonc vagyok ebben, akárhogyan is van, hogy ugyanolyan benyomásaim vannak, ha érvényesek, érvényesek voltak 15 éves koromban is. Ami nagyon erős impulzus-sorozatot jelent nálam az az, hogy katonai környezetben éltem, hivatásra készülve, és rögtön szembe találkoztam egy olyan kerettel, amelyről tudtam, hogy semmi közöm nem lesz hozzá, ugyanakkor az ellenkezőjét is tudtam, hogy ezt örömmel fogom csinálni. Nem értettem ezt a kettősséget, és aztán elhallgattam róla, és kezdtem csinálni. Na most azt, hogy kezdtem csinálni, az önmagában föltűnést keltett, mert úgy csinálhattam valószínűleg, hogy a legtehetségesebb, van ilyen, tehetséges katonatiszt. Tehetséges. Minden ízében katona volt, tehát teljesen rossz elképzelésünk van a rendőrségről, a katonaságról, mindent, ez a fölszínes, fölszínekig hatoló külsődlegesség meg újságírói programotizálatlanság hat el és önt el. A valóság az, hogy kiváló katonák voltak, akiktől nagyon sokat tanultam, többek között egy evangélikus lelkésztől, aki katonapap volt, és aki egyszer leszólított, hogy: Növendék, álljon meg! Megálltam, odaperdültem, hadnagy volt, odajön hozzám, rám néz: Maga hisz? Mondtam: igen. Jó, majd még találkozunk. Azzal elment. Na most – kemény volt ez. Belülről vissza is utasítottam, aztán nagyon tudtam szeretni ezt az embert. Kitűnő prédikációi, beszédei voltak, és láttam, hogy fegyelmezett katona is. Hogy egyeztette össze, akkor láttam, hogy az összeegyeztetés című szót el kéne felejtenünk. Nem egyeztet össze az ember ezt azzal, hanem egyszerűen vagy éli, vagy nem éli. Így jönnek az új stílusok is. Új ember, új stílus. Mindig egy 17 éves zenei tehetség, aki már a harmadik szimfóniáját csinálja, megérkezik és elmagyarázza a szimfóniának a szerkezetét. Ez döbbenetes. Végighallgattam. Nekem mondta. Tehát mindig azt tapasztaltam, hogy az emberrel érkezik meg minden. És az emberrel is megy el. Tehát hogyha embert választok, akkor azzal jön minden, ami nem ő, az is, és hogyha embert elhagyok, akkor magamat is elhagyom vele. Ezt mint bajtársiasságot meg mint a bajtársiasság lényegét nagyon meg tudtuk tanulni, és nagyon fontos volt nekünk az az idegen gyerek, aki bejön botladozni, összevissza hülyéskednek vele, meg az utolsók közé tologatják, meg szóval ilyenek a kitolások, és ebből a gyerekből egyszer csak kibontakozik egy jellem. Közöttünk. Ez döbbenetes. Na most, mindegyikünk figyelt a másikra. És ez örök életre tapasztalat. Nem lehet átlegelni arcokon! Minden arc egy külön teremtett földrajz is. Na most, ha az ember gyakorolja, és ilyenként gyakorolja, akkor megismeri azokat a mozgatórugókat, amelyek egy arcot megmagyaráznak neki. A jó nyomozó, olyan is van, az egyik… mondtam neki… volt egy nyomozó, aki kiszúrt engem, mint társadalmi bíróság elnökére vállaltát, és bekéretett, dolgozzak vele az ügyészségen. Mondta, hogy ne haragudjon nyomozó elvtárs, nem tudja, kivel… De igen, nagyon is tudom! Jöjjön csak ide! Tehát olyan döbbenetes, hogy képlékenynek hagytam az egész bensőmet arra, hogy új meg új benyomások érhessenek. És nem érdekelt, hogy ellenség mondja ezt. Ez a fickó például olyan volt, hogy kétfelé állt a szeme. Két sarokban volt a szeme. Az volt az ember benyomása rögtön, de a bűnüldözésben különösen, ez mindent lát. Volt is benne igazság. Persze gyilkossági ügyben nyomoztunk, és azt mondta, hogy: Jöjjön Péter, nézze meg, mi van ott a sarokban! Üres volt a szoba, ott ölték meg. Odamentem, hát nem láttam mást, kavicsot, port, mondtam neki, hogy ez meg ez van itt. Ott valami fénylik. Te jó ég, odamentem, hát egy szőke, őszbe hajló szőke egy-két hajszál. Odanyú… Ne bántsa! Visszahívott, adott egy csipeszt: Papírra, és hozza ide! Hát ugye… Mi ez? Foglalkoztatott. Érdekelt. Utánamentem. Magával vitt. Éjszakákon át kóboroltunk. Mondom, de hát otthon van a családom, három gyerek… Hazaér, nyugodjon meg. És bevont olyan dolgokba, amikben azelőtt soha nem vettem volna részt. Ez mind eleme, része annak a belső kidolgozottságnak, amiben az ember mindenkivel együtt van. Együtt tud lenni. Az egy más kérdés, hogy az ilyen emberek azok, akik leginkább tudják magukat svungban, irányban tartani. Nagyon fontos, hogy az ember ne hagyja magát elragadni attól, ami csak kísérleti terep. Meg kell ismerni e kettő közti különbséget. Amikor aztán magadra maradsz, akkor bemész annak a mélyére. De ott rejtőzik a kincs. Minden lényeges el van rejtve. Nem kapunk ingyen semmit. Ezt sem. Tehát ugye ma azzal jöttem el, és ez meg is tapadt bennem, mert olyan érdekes, hogy a test-lélek szervezetnek néha teljesen ragasztóanyagként dolgozik a lélek, megőriz valamit, például bennem megragadnak az egyes arcok, meg momentumok, meg mit tudom én, nemcsak a Göringnek az ágya, amiben aludtam, hanem minden egyéb dolog, amiben részt veszek. Tehát hihetetlen izgalmas az élet alulról nézve. És hát ez máig így van. Azzal jöttünk el ide, hogy a feleségem azt mondta, hogy isten éltessen sokáig. Hát ugye ez egy komoly mondat. És hát köszönöm is. Megyek vissza.
VA: Isten éltessen sokáig. Ezzel köszönöm szépen a beszélgetést.
VP: Köszönöm.
Illusztráció: Beszélgetés…
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
