OPEN 19. – Fazekas Mihály
A főhadnagy Fazekas Mihályról, aki városi pénztárnok is volt[1]
Táv irat: ismeredanippuriszegényembermeséjétstop
Nem volt hivatásos költő, a költészetet kulturált emberhez illő passziónak tartotta. Felnőtt élete első felében katona, második felében városi közéleti férfi és természettudós. Ez az élet hatvankét évig tartott: 1766-tól 1828-ig. Ősei vagyontalan katona-nemesek voltak, de a közvetlen elődök már debreceni iparos-polgárok. Apja gyógykovács volt, tehát félig iparos, félig fogorvos. Ő maga a híres debreceni Kollégium növendéke. Ámbár irodalom iránt is, természettudomány iránt is korán kezd érdeklődni, mégsem jó tanuló. Azonban a fiú, valami mellőztetés miatt, összezördült tanáraival és tizenhat évesen, 1782. ápr. 16-án beállott a 84. lovas ezredbe önkéntes közlegénynek; ott volt századával a török háborúban; de nem vett az egész hadjáratban részt, mert ezrede csak mint kisegítő rendeltetett Moldvába az 1790. év tavaszán.
Fazekas Mihály
A moldvai, a foksányi csatáról[2] a Felette hatalmas részletek…című és kezdetű, hosszú versében kapunk részletes leírást. Néhány részletet idézünk:
Végre már meggyülvén a sok várakozás,
Ráununk; mert ülni: ez nem hadakozás.
Egyszer csak hirtelen hidakat csinálunk,
Marsirozunk s Putna-vízig meg sem állunk.
Ott is sietséggel pontonokat vetünk,
Heverünk s egy kevés lovakat étetünk.
Ezerhétszáznyolcvankilencnek folytában,
Augusztus hónapnak legelső napjában,
Mikor a szép hajnal lovait fogatta
S a szomorú éjjelt színével oszlatta:
Ezután jön a csata leírása, a hősies küzdelem, amikor a törököket alaposan megverik:
Végtére délután, mikor két óra vert:
Már akkor a népünk minden placcot megnyert.
A szép gazdag lágert, cifra sátorival,
A gyönyörű kastélyt, tíz nagy ágyúival,
Segedelmével az Istennek megvettük,
S népét, még csak egyet láthattunk, kergettük.
Itt lehetett látni gazdag nyereséget,
Még azonkívül is, ami már megégett.
Itt volt az igazi debreceni vásár,
A kávé, malosa, úgy hevert, mint a sár.
Az ezüstös kardot s pisztolyt ölreszedték,
A fáin rizskását lovakkal etették. –
Én ugyan a prédát végig nem láthattam:
Mert hogy folyt a vérem, orvoshoz szaladtam.
Ez amúgy nagyjából béköté ujjomat,
S kivévén belőle két megtört csontomat,
Ispotályba küldött, a több betegekkel,
Itt már most az időt töltöm nyögésekkel.
Kínokat, az igaz, nagyokat szenvedek;
De azoknak súllyok alatt nem csüggedek.
Mert nagy Istennek tetszett így rendelni,
Tereh alatt szokták a pálmát nevelni..
(…)
Én hát az Istenre vetem minden gondom,
Ámbár ostorozzon, megnyugszom s ezt mondom:
Az Úr, a poharát aki reám mérte,
Áldassék szent neve hát örökké érte.
Miért is idéztük ezt a leírást? Részben a sebesülése, és annak következménye miatt, de, bármilyen különös is, az 1804-ben keletkezett Lúdas Matyi miatt. Fazekas Mihály műve először csak kéziratos másolatokban terjedt, végül is 1817-ben, Bécsben jelent meg az első hiteles kiadása.
A Lúdas Matyi az első népmese feldolgozás a magyar irodalomban. Forrása, ahogy Faragó József folklorista véli, egy moldvai csángó vagy román népmese lehetett, amelyet Fazekas a moldvai katonáskodása alatt hallott, vagy hallhatott. Ez a vándor népmese egyébként rendkívül elterjedt a világ népeinél, legrégibb lejegyzése egy Kr. e. 701-ből származó ékírásos asszír agyagtáblán található.[3] A továbbiakban az irodalomtörténész Julow Viktor tanulmányának az ide vonatkozó részeit ismertetjük.
*
1951-ben, a törökországi Sultantepe környékén Seton Lloyd és Bay Nuri GökQe ásatás közben nagyobb mennyiségű égetetlen ékírásos agyagtáblára bukkant. A leletet beszállították az ankarai archeológiai múzeumba, s az éppen ott tartózkodó 0. R. Gurney, az oxfordi egyetem asszirológiai előadója fogott az anyag feldolgozásához. Megállapította, hogy a táblák Szennacherib uralkodásától (Kr e. 705) az asszír királyság bukásáig (Kr. e. 606) terjedő időszakban készültek, minden valószínűség szerint egy templomi iskola termékei, s a legkülönfélébb szövegeket tartalmazzák: eposztöredékeket, költeményeket, történelmi, orvosi és csillagászati feljegyzéseket, vallási és rituális textusokat. A következő évben tovább folytak a sultantepei ásatások, s újabb táblák kerültek elő, úgyhogy az anyag összesen 572 darabra szaporodott. A leletnek a mezopotámiai művelődéstörténet szempontjából egyik legérdekesebb darabja az S. U. 51/78 számon bejegyzett meseszöveg, amelynek O. R. Gurney A nippuri szegény ember meséje címet adta. Már az a néhány soros tartalmi kivonat is, amelyet ő adott, nyilvánvalóvá tette, hogy a magyar irodalomtörténet szempontjából is jelentős emlék bukkant elő: ősi típusa ez Fazekas Mihály művének. Az alábbiakban olvasható mesét angol alapján fordította magyarra a tanulmányt író Julow Viktor. Azt is el kell mondanunk, hogy van számos kipontozott rész, amelyet a felfedező nem tudott elolvasni az ékírásos leletről. Ezek közül az a 7 sor a legfontosabb, amelyben nem tudjuk meg, hogy mi törtét a városbíró házában. Valami fontos megalázás, mert ezért fogadja meg és üzeni a kapustól, hogy „háromszor fizetek vissza neked egy helyében”.
Volt egy nippuri ember, szegény és alacsonysorsú, Dzsimil-Ninurtának hívták, szerencsétlen ember. Csüggedten ült városában, Nippurban. Nem volt ezüstje, mely népe büszkesége, híjával volt az aranynak, mely az emberi nem büszkesége. Kamrája szomjúhozott a tiszta gabona után. Kenyér éhe sanyargatta máját, hús és sör éheszomja torzította el arcát. Élelem nélkül szűkölködvén napszám éhesen hevert. Nem volt neki váltás ruhája. Csüggedt szívével így tanakodott: „Kiöblítem ruhámat, amelyet nem válthatok, városom, Nippur piacán vásárolok egy juhot.” Letette ruháját, amelyet nem válthatott, városa, Nippur piacán vett egy hároméves nősténykecskét. Csüggedt szívével így tanakodott: „Levághatnám épp a kecskét a magam földjén, (de akkor) nem lesz (belőle) lakoma: hol marad a sör? Barátaim kapumnál hallanak róla és haragudni fognak, atyámfiai és rokonaim majd fenekednek rám.[4] Fogom a kecskét és elviszem a városbíró házához. Valami szépet és jót készítek gyomra számára.”
Dzsimil-Ninurta megragadta kecské[je] nyakát, és a nippuri városbíró kapujához vette útját.
Ily szavakat intézett Tukulti-Enlilhez, a porta őrizőjéhez: „Mondd meg, hogy be kívánok menni és látni a városbírót.”
A kapus ily szavakat intézett gazdájához: „Gazdám, egy nippuri polgár várakozik kapudnál, és ajándékul … . egy kecskét hozott neked.” A városbíró megharagudott [a kapusra], Tukulti Enlil(re), (mondván:) „Ragadd meg őt, a nippuri polgárt, s hozd bévül a kapun.”
A porta őrizője és Dzsimi-Ninurta örömteli szívvel [lépett be] a városbíró [színe elé]. Mikor Dzsimil-Ninurta belépett a városbíró színe elé balkezével fogta kecskéje nyakát, miközben jobbjával köszöntötte a városbírót. „Enlil és Nippur városa áldja a városbírót! Ninurta és Nusku adjon neki bőséget-boldogságot!”
A városbíró emígy beszélt a nippuri polgárhoz: „Mi a bűnöd, hogy ajándékot hozol vesztegetésül?” Dzsimil-Ninurta újra elmondta a nippuri városbírónak, mi járatban van. „Napszám éhen heverek élelem híján. [Letettem] ruhámat, melyet nem válthatok, Városom, Nippur [piacán] vettem egy hároméves nősténykecskét, (és) így beszéltem nyomorult szívem[mel]: „Levághatnám éppen] a kecskét a magam földjén: [de akkor nem lesz] (belőle) lakoma: hol marad a sör? Barátaim kapumnál [meghallják majd és] haragudni fognak [atyámfiai és rokonaim majd fenekednek rám.
Elviszem a kecskét a városbíró [házához]. [ így be]széltem szívemmel: (itt olvashatatlan néhány sor következik)
„Adj neki, a nippuri polgárnak egy csontot és egy inat, adj neki egy ital „harmad” sört[5] kantádból, küldd el őt, és kísérd ki a kapuhoz !”
Adott neki, a nippuri polgárnak egy [csontot] és egy inat, adott neki egy ital „harmad” [sör]t kantájából, elküldte őt és [ki]kísérte a kapu[hoz]. Ahogy Dzsimil-Ninurta kilépett a kapun, ily szavakat intézett Tukulti-Enlilhez, a porta őrizőjéhez: „Az istenek áldása legyen gazdádon ! Add át neki ezt az üzenetet: Az egy teherért, melyet reám [rak]tál háromszor fizetek vissza neked egy helyében.” A városbíró hallotta ezt és nevetett egész nap.
Dzsimil-Ninurta a Király palotája felé fordította arcát (gondolván), „A Király parancsaira herceg és kormányzó igazságosan ítélkezik.” Midőn Dzsimil-Ninurta belépett a Király színe elé, lehajolt, megcsókolta a földet maga előtt, miközben mindkét kezével üdvözölte a Világ Királyát: „Uram, a nép ereje, Király, kit az őrző szellem dicsőséggel övez! Adass nekem parancsodra egy hintót, hogy egy napig, bármi legyen is szándékom, betölthessem vágyamat. Ez egy napomra fizetségem egy mina vörös arany lesz.” A Király nem kérdezte tőle „Mi a vágyad, hogy álló nap hintóban akarsz pompázni?”. Adtak neki egy új hintót, mely a nemesek [ismertetőjele], övet csatoltak rá ő felszállt az új hintóba, mely a nemesek ismertetőjele, (és) arcát városa, Duranki felé fordította. Dzsimil-Ninurta fogott két madarat[6], és tett ……………………. és lepecsételte annak pecsétjeit. Elment (aztán) a nippuri városbíró kapujához. A városbíró elébejött fogadására (mondván): ,Ki vagy te uram, aki ma[darúszni] indultál?” „A Király, a te urad küldött engem, hogy [ ] aranyai hoztam Ekur, Enlil temploma számára.” A városbíró élelme……………………re.levágatott egy pasillu-juhot. A városbíró így szólt őelőtte: „Ó, fáradt vagyok!” Dzsimil-Ninurta egész éjjel beszélt a városbíró mellett virrasztva, (míg) a városbíró el nem aludt a fáradtságtól. Dzsimil-Ninurta felkelt az éj közepén, mint a tolvaj, kinyitotta a (templomi) persely ajtaját . . . A városbíró hajnalhasadáskor „A persely ajtaja nyitva, elvitték az aranyat !”[7]
Dzsimil-Ninurta szíve ravaszságában megtépte ruháit. Odalépett a városbíróhoz és visszafizette neki adósságát. Fejétől a talpáig Végigverte egész testét és megkínozta, A városbíró félelmében így kiáltott fel alatta: „Uram, ne pusztíts el egy nippuri polgárt! Ne fertőztesd kezedet oly személy vérével, ki védelem alatt áll s Enlilnek szenteltetett!” Két mina vörös aranyat adtak neki ajándékul, (és) ruhája helyébe, amelyet megtépett, adott neki másikat. Ahogy Dzsimil-Ninurta kilépett a kapun, emígyen szólt Tukulti-Enlilhez, a porta őrizőjéhez: „Az istenek áldása legyen gazdádon ! Add át neki ezt az üzenetet: Az egy teherért, melyet [reám raktál], egyszer (már) megfizettem, [hátra van még kettő].” Hallotta ezt a városbíró és sírt egész nap. Dzsimil-Ninurta [megjelent] a borbélynál. Az leborotválta minden haját ……[…….] Befedte [testét] hamuval, a tűz maradéká(val), [8] (és) [elment] a nippun városbíró kapujához. E szavakkal szólította meg a kapust, a porta őrizőjét: „Mondd meg, hogy be kívánok menni és látni [a városbírót]”. „Ki vagy te, hogy látni akarod őt?” „Doktor vagyok, isini születés, aki vizsgálja [ .] ahol betegségek és [ ] „ Mikor Dzsimil-Ninurta a városbíró színe elé járult, az megmutatta neki zúzódásait, ahol ő megverte a [test]ét A városbíró így szólt kísérői[hez]: „Okos ez a doktor.” „Uram” (mondta ez) „én sötétben végzem kúráimat, Ahová tilos a belépés, sötét az út.” Bevitte őt egy belső szobába, Ahol barátai és társai nem szánakozhatnak rajta. Bevetette a hamut a tűz közepébe, bevert öt karót a szilárd földbe, megkötözte kezét, lábát és fejét, (és) fejétől a talpáig végigverte egész testét és megkínozta. Ahogy Dzsimil-Ninurta kilépett a kapun, e szavakat intézte Tukulti-Enlilhez, a kapushoz: „Az istenek áldása legyen gazdádon! Add át neki ezt az üzenetet: Az egy teherért, melyet reám raktál, másodszor is megfizettem, hátra van még egy!”
Dzsimil-Ninurta gondban volt, mint egy kutya. Semmiképp sem bírt behatolni hozzá. Figyelte mind a fekete fejű embereket, látta mind az embereket.[9] Elküldött egy bizonyos férfit Jutalmul adott neki [ ]. . . . (mondván) „Menj a városbíró kapujához [ ] és kiáltsd el magad. Hadd gyűljenek össze kiáltásodra az emberek mindenfelől: [ …………………. ] akarom hajtani; én vagyok a kecskés ember!”
Dzsimil-Ninurta behúzódott egy híd alá, mint egy kutya. A városbíró kijött az ember kiáltására. Kirendelte házanépét, férfit, fehérszemélyt. Ezek szétszaladtak, az egész tömeg, hogy megkeressék az embert. Mialatt mindnyájan az ember után kutattak, a városbíró egyedül sétált odakint. Dzsimil-Ninurta [kiugrott] a híd alól és megragadta a városbírót. Odalépett a városbíróhoz és visszafizette neki [adósságát] . Fejétől a talpáig [Végigverte egész testét] és meg[kín]ozta. „[Az egy teherért, melyet] reám raktál (mondta), visszafizettem neked [háromszorosan.”] [Otthagyta] őt és elment a vidékre. [A városbíró] visszavánszorgott a városba; inkább holt volt, mint eleven.
Ez a szöveg végképp kétségtelenné teszi, hogy Lúdas Matyi meséjének ősi változata került elő a sultantepei ásatások során. Az asszír mesének és Fazekas művének témája szinte teljesen azonos: a szegényember, akit a nagyhatalmú úr önkénye megfosztott egyedüli értékétől: háziállatától, háromszoros bosszút fogad, s bár kinevetik érte, ő furfangos cselekkel három ízben az úr közelébe férkőzik, és mindannyiszor kegyetlenül elveri.
De az egymástól időben és térben oly távol eső asszír történet és a Lúdas Matyi egybevágó motívumai között lenniük kell összekötő láncszemeknek a nemzetközi folklórban. És valóban, az említett, nálunk eddig ismeretlen The History of the First Larrikin (Az első zsivány története) c. ezeregyéjszakai mese azt bizonyítja, hogy a motívum a mesetípussal együtt továbbvándorolt Asszíriából. Az asszírok érintkeztek ősi arab törzsekkel, átadhatták nekik a nippuri szegény ember meséjét, lehetséges azonban, hogy a későbbi kutatások során előkerülnek még olyan mesék, amelyek perzsa, indiai vagy más közvetítésre utalnak. De ismerünk grúz változatot is, sőt négy ukrán, öt orosz, és egy román népmesét is. Jelentős lépéssel vitte közelebb a kérdést megoldásához Faragó József egy általa Trunk községben, 1953-ban lejegyzett, Ludass című moldovai csángó-magyar népmese közzétételével. Ennek egyezései a Lúdas Matyival szembetűnők. Mivel Faragó József közlése nálunk nem könnyen hozzáférhető, a mesét kivonatban ismertetem.
A szegényembert felesége a városba küldi, hogy adja el egyetlen lúdjukat, mert jön húshagyókedd, s szeretne valamit sütni az árából a gyereknek. Egy bojár akarja megvenni a ludat, de az árát sokallja, s a szegényembert felpofozza. Másodszori és harmadszori találkozásukkor ugyanez történik. A szegényember hazaviszi a ludat, maguk megeszik, a bojárt pedig beperli. A bíró úgy ítélkezik, hogy a bojár mindhárom pofonért fizessen egy-egy ezüstöt. A szegényember átveszi a pénzt, de egyet visszaad, s a bojárt pofon vágja. A bíró megtiltja, hogy a másik két ezüst fejében további pofonokat adjon. A bojár a pofontól ágynak esik. Az ember beáll egy úrhoz és szolgálata fejében doktori öltözetet kap tőle. Ebben a bojár háza elé megy. A bojár felesége külországi doktornak nézi, behívja. Az ember köpenye alatt somfabottal és csalánnal megy be az úrhoz, meghagyva, hogy a kúra közben senki se zavarja. Odabent aztán szétveri a botot a bojáron, csalánnal bedörzsöli a testét, majd megígérve a harmadik verést, eltávozik. A bojár félelmében mindenét eladja, kocsira rakodik és fegyveresekkel körülvéve elindul, hogy Magyarországra költözzék. A ludas ember vásárol egy páratlan gyorsfutású lovat, s egy cigánynak ígéri, ha az a bojárnak odakiáltja, hogy ő a ludas. Úgy is történik, s a fegyveresek a cigány után vetik magukat. Erre a ludas ember kibújik a híd alól, ahová rejtőzött, s utoljára végigveri a bojárt. A bojár pedig többé nem ver meg senkit.
A gyűjtő, Faragó József megvizsgálja azt a kérdést is, hogy a trunki mese nem Fazekas művének folklorizálódott változata-e? Számos erős érve van ez ellen, de a folklorizáció lehetőségét mégsem tudjuk teljesen kizárni. De nem is ez a fontos, csupán csak annyit érdemes megjegyeznünk, hogy a mese, akár a népdalok dallamai, nem ismernek határokat.
*
Hazánk első tudományos növényhatározóját Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály alkotta meg. Diószegi (1761–1813) a Debreceni Kollégiumban kezdte meg iskolai tanulmányait, s itt is folytatta. Tanulmányai végeztével előbb Debrecenben maradt tanítani a kollégiumban, majd elkerült Hajdúböszörménybe, végül Kecskemétre, ahonnan 1787-ben Göttingenbe ment egyetemi tanulmányokat folytatni. A lelkészképzés mellett a botanikával is ismerkedett. 1789-ben hazatérve lelkészi hivatásának élt, 1790-ben vette feleségül Fazekas Máriát (Fazekas Mihály testvérét). A református énekeskönyv megújítási munkájában segédkezett. Írt teológiai műveket, és előbb sógorával, Fazekas Mihállyal megírta a „Magyar Fűves Könyvet”, majd folytatásaként neki ült megírni annak gyakorlati részeként az „Orvosi Fűvész Könyvet”. Alig hogy befejezte a munkáját, rá két hónapra meghalt.
*
A Füvészkönyv nemcsak gyógyszerészeti szempontból, hanem irodalomtörténeti és természettudományi szempontból is csodálatos. Már Földi János rámutatott: „a növények elnevezésében oly nagy a zűrzavar, egy növényt annyiféleképpen, egy névvel annyi növényt neveznek, hogy alapos rendszerezés, főleg pedig tudományos szempontok szerint készült nomenklatúra nélkül a magyarhoni növények nevei ismeretéhez el nem juthatunk”. Ezt a feladatot oldották meg Diószegiék. Diószegit a botanika iránti érdeklődése, Fazekast a magyar nyelv iránti elkötelezettsége fűtötte a közös mű megírására. Munkájukkal vállalták a hazai botanikai szóhasználatnak és rendszertannak megalkotását. A két szerző munkájához Linné „System Vegetabilium” és Földi János 1793-ban megjelent „Rövid kritika és rajzolata a magyar füvésztudományról” című művét vette alapul. Az anyaggyűjtéshez sokan járultak hozzá, városi polgárok, vagy a piacra jövő vidéki kereskedők stb. A munka összefoglaló neve eredetileg „Debreceni Flóra” lett volna, végül az 1807-ben kiadásra kerül mű a „Magyar Fűvész Könyv” címet viselte. Háromezer példányban készült el.
Diószegi egy 1808-ban megjelent teológiai munkájában vallotta meg, hogy számára mit jelentett a botanikai könyv elkészítése. „Engedjétek meg, hadd tegyek egy jegyzést erre a gondolatra: Az igaz, hogy az én kötelességem nem a Fűvész tudomány tanítása, de erősen meg vagyok győződve, hogy átaljában a Természettel való a Vallással nem csak szépen megegyezik, hanem annak szent céljainak elérésére is – t. i. a Teremtő ismeretére, és az ember szíve javítására – nagy segítség.” Maguk a szerzők munkájuk célját a mű Előljáró beszédében fogalmazták meg: a könyv „egyedüli célja az, hogy a fáknak, füveknek, és virágoknak esmérésére vezessen”. „… nem arra való könyv, hogy az ember folytában olvassa, hanem arra való, hogy mikor elébe akad valamely ismeretlen plánta, akkor vegye kezébe a könyvet és azt ebben felkeresse, és a nevére találjon.”
Az egyes növények elnevezése sok időt és fejtörést okozott számukra. A növények teljes pontossággal történő leírása végett a debreceni vásárra bejövő embereket kérték meg, hogy hozzanak magukkal a környékükön élő különböző fajú növényekből a következő vásárra. Az így szerzett növény nevét is megtudakolták. („Hogy hívják kendtek ezt a füvet?” „Bizony, kérem, nem tudom, hogy volna-e valami neve, csak úgy szádorog ez nálunk.” „Pompás – mondta Fazekas – legyen hát a neve szádorfű.”) Sokszor a konyháról behívott Diószeginé találta ki a legjobbat.[10]
*
Minden Fazekasról szóló könyv, ha választani kell a versei között, egyet külön megemlít, és az a Hortobágyi dal, amely népdal alapján íródott: Arany János népdalgyűjteménye alapján ismerjük a dallamát is, s mivel az interneten elérhető, ezért meg is lehet hallgatni:
Óh, te áldott Kanahám,
Hortobágy mellyéke!
Beh sok szegény legénynek
Vagy te menedéke,
Jó paripán ugratod,
Pénzt adsz erszényébe,
Szép menyecskét karjára,
Jó bort a kezébe.
Itt a szegény legénynek
Uraság a dolga,
Heverészhet kedvére,
Nem lebernyés szolga,
Van húsa, szalonnája,
Öt őrü bundája, (ürű)
Szép zöldellő mezőben
Legel a marhája.
Óh én édes Istenem!
Adj jó békességet,
Fordíts el országunkról
Döghalált, inséget,
Hogy ehessük békével
Zsíros kenyerünket,
Áldj meg uram, teremtőm!
Jó borral is minket.
Csaplárosné, galambom!
Tölts bort a kupába,
A szegény magyar legény
Hadd igyon búvába;
Pajtás! Isten áldjon meg,
Őrizzen a kártól,
Vármegyétől, fiscustól,
Töröktől, tatártól.
Horváth János véleménye szerint azért szeretjük ma is, „mert őszinte, mert költőjük nem erőlteti a néphez való személyes idomulást, csak népies rokonszenvénél fogva mintegy lírai és költői szolidaritást vállal vele.” A vers, bár korábbi, de csak 1836-ban jelent meg. A benne foglalt jókívánság: áldás. Így és ezért társa és rokona Kölcsey Hymusának.
*
Az, hogy vallásos volt, az nem kérdés, de hogy magányosan szomorú volt-e, erre próbáltam választ keresni. Katonatisztként két borúsan végződő szerelem keserítette az életét. Moldvában táborozván beleszeret egy moldvai parasztlányba, Ruszándába. A boldogan induló szerelmet szétzilálja a történelem: a katonákat áthelyezik, búcsúzni kell mindörökre Ruszándától. Azután Franciaországban éri el a nagy szerelem: Ámeli. Ez sem tart sokáig, menni kell tovább. Ettől az emléktől azonban sohase szabadult. Családi életéről annyit tudunk, hogy Debrecenben megházasodott: feleségül vette Weszprémi Istvánnak, a híres debreceni orvosnak egyik leányát, aki gyermek nélkül nemsokára özvegyen hagyta. Ezután Fazekas egyik nővére társaságában lakott. Barátsága Csokonaival és Földivel[11] biztosan sok örömet szerzett neki. Azt is tudjuk, hogy amikor szülővárosába visszatért, mint városi s kollégiumi pénztárnok hivatalnokoskodott. Mivel a mezei gazdálkodásnak élt, vagyis köze volt a földhöz, a növényekhez, a fákhoz, a virágokhoz, abból én arra következtetek, hogy nem volt boldogtalan.
Móser Zoltán
[1] A költő életrajzát Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka című könyvének felhasználásával állítottuk össze. In http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/
[2] 1789. aug.1.
[3] Magyar fordítása és a mese vándorlásának és számos országból való változatainak ismertetése: Julow Viktor: Árkádia körül. Lúdas Matyi évezredei. Budapest, 1975. 228-250.
[4] A háziállat leölése egyfajta áldozatnak számított, amelyre meg kellett hívni a rokonokat és barátokat.
[5] Gyönge minőségű sör
[6] A madarászás valószínűleg a szerepjátszáshoz tartozik, lévén ez az asszír arisztokrácia kedvelt szórakozása
[7] A 91—99. sorok értelme némileg homályos. Feltehetően a következőkről van itt szó: a városbíró előkelő nemesnek nézi a hintón közelgő Dzsimil-Ninurtát. Az értésére adja, hogy a király megbízásából aranyat hozott a templom számára és elhelyezte a perselyben, amelyért a városbíró, úgy látszik, felelősséggel tartozik. Este nem engedi lefeküdni a városbírót, s mellette virraszt, amíg azt el nem nyomja az álom. Akkor kinyitja és tárva hagyja a perselyt. Másnap reggel a városbíró látja a nyitott és üres perselyt: azt hiszi, ellopták az aranyat. Erre Dzsimil-Ninurta a király küldöttének szerepében megveri a városbírót gondatlanságáért, és két mina aranyat fizettet vele kárpótlásként. Ebből aztán megadhatja a királynak a hintóért járó pénzt és egy mina – hatalmas összegű – haszonhoz is jut.
[8] A borotvált fej valószínűleg az orvosi hivatás ismertetőjele. A hamuszórás motívuma nem világos. (Arra utalna, hogy egyúttal beteg embernek is akarja magát feltüntetni.) Az olvasat azonban itt bizonytalan.
[9] A városbíró csatlósaira, szolgáira utalhat.
[10] Szabó Attila: Debrecenhez kötődő Füveskönyvek. In http://szemle.unideb.hu/wordpress/wp-content/uploads/12-Szab%C3%B3Attila-osz_t2.pdf
[11] Földi János: magyar orvos, természettudós, nyelvtudós és költő.
Illusztráció: Open (Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
