Saád Katalin: Állatszem
(Részlet a Sár és ragyogás című regényből)
Még az este megígérték a Szomszédasszonynak, kifuvarozzák a vásárba. Lázár készségesen előhozta az öreg Zsigulit, az utas beterpeszkedett az anyósülésre. Hátul kevésbé férne el jelentékeny termete. Azt mondta. Lucát újra és újra meglepte, hogy a nők, legyenek bárhány évesek és bármely társadalmi rétegből valók, nyomban titkos szövetségre lépnek az urával. Legutóbb a férfi legjobb író-barátjának képzőművésznő- özvegyét autóztatták Belgrád és Perast között; a hölgy épp ily magától értetődően vágódott be a „sofőr” mellé, s neki, Lucának lehetősége nyílott rá, hogy a hátsó ülésről traktálja szendvicsekkel mindkettőjüket. Ha itt akar élni a tanyán, nem bölcs dolog a férjét és a Szomszédasszonyt kettesben hagyni. Lásd a Karin-históriát. Karin a legjobb barátnője volt. Legalábbis így hitte. Míg össze nem feküdt Lázárral. Az Amerikából sűrűn érkező levelek tele voltak sóvárgással. Lázár négy hónapon át sóvárgott a felesége után. Ám amikor gépe az európai kontinensen földet ért – mégsem a budapesti járatot célozta meg. Fölpattant egy vonatra Bochum felé. Hirtelen meg kellett tekintsen egy színházi előadást. Amelyiknek történetesen Karin volt a dramaturgja. Eddig sose találkozhattak kettesben. S hát alkalom szüli a tolvajt. Igaz, Luca házassági feltételül szabta, hogy „a férj a felesége barátnőit tabunak tekinti”. Lázár véleménye szerint azonban egy ilyen megállapodást nem minden esetben éri meg betartani. A másik feltétel az volt, hogy csomóba gyűrt zoknijait nem dobálja szét, ha közös szobában laknak. Melyik a képtelenebb elvárás? Egyik képtelenebb, mint a másik.
De Luca figyelme most amúgy se férje nőkre gyakorolt vonzerején motozott. Hozta a cókmókját s betelepedett mögéjük. A lelke másutt járt. Az ablaka alatt meghalt lónál. Nyilván sok igazság van Lázár racionális magyarázatában, hogy a kínlódó állatot az elmúlt éjjel a tanyaudvar fénye vonzotta magához – neki azonban külön-története volt a lovakkal. Gyerekként táltosokról olvasott legszívesebben. Készpénznek vette mindazt a képességet, amit a meseköltők a népi hiedelmek nyomán a táltos lónak betudtak. Ez a hajlandósága a későbbiekben sem hagyott alább, vagyis felnőtté válása sem lohasztotta le vonzódását bizonyos titkokhoz. Szorongó várakozás élt benne, hogy egy napon majd találkozik a lóval. Mindig is kész volt jelnek tekinteni a szokatlanabb jelenségeket vagy körülményeket. Gyakran feledkezett bele álmodozásaiba. Minden egyes lóra úgy tekintett, mint a nagy egész, a LÓSÁG megtestesítőjére, s nem egyetlen különleges lóval vágyott találkozni, hanem MAGÁVAL a lóval. Egyértelműnek tűnik tehát, hogy miután kierőszakolta a sorstól ezt a tanyát, esélyt akart adni, hogy a titkok beáramolhassanak az életébe. S nem volt kétsége afelől, hogy a kólikázó pejló és az ő aurája az elmúlt éjjelen áthatoltak egymáson.
Megálltak egy szekérnél – szamár volt belefogva. Széna volt rajta fent meg egy fehér anyakecske a gidájával. Luca szeme megakadt az anyakecske pillantásán. Még soha nem vette észre, hogy a kecskék szembogara ovális, talán mert még soha nem nézett rá kecske fentről. A hosszúkás fekete szembogár fátyolosnak és titokzatosnak tetszett. Luca úgy érezte: egy élete, egy halála, neki kell ez a jószág. Lázár a kedvében akart járni. 1500.- Ft-ra tartották a két állatot, összekotorták hármójuk minden fityingjét és beleszámolták a parasztember markába. Szerencsére nem kellett betenni a jószágokat a Zsiguliba, mert a volt tulajdonos kész volt házhoz szállítani őket a szamárfogatán. Otthon Luca nyomban hozzáfogott kitakarítani a disznóólat a jövevények számára. A Szomszédasszony fölkínált kölcsönbe aratásig néhány bála szalmát. Addig még csak megvolt Luca, amíg a fizikai tevékenység lekötötte, amikor azonban készen lett az óllal – rátört a szorongás. Félni kezdett új vállalkozásától, soha nem ismert rémület szállotta meg, ráadásul déli szél fújt, amely halálosan fölkorbácsolta az idegeit. Örült a kecskéknek és egyszersmind kétségbe volt esve. Elhaladt néhányszor az alsóépület üvegajtaja előtt és belesett rajta. A férfi munkájába mélyedve verte az írógépet. Bement a nagyházba, a szobájába. Ágya feldúltan, ahogyan reggel hagyta. Belebújt ruhástul. – Brúnó! – szólította halkan a kutyát. Az állat nesztelenül érkezett, nem tudni, hol rejtőzött eddig. Fölfeküdt a gazdája mellé, nekivetette a hátát. Mindkettejüket megnyugtatta, ha összeért a testük.
Mazsola – így hívták az anyakecskét -, és a kis bak, aki Lucától a Dávid nevet kapta, elfoglalták új szálláshelyüket a disznóólban és az előtte emelkedő deszkapalánk karámban. A szamárfogatos elköszönt, Luca kecsketartó lett. Fogalma se volt róla, szereti-e a kecsketejet, egyáltalán meg tudja-e majd inni, és sikerül-e majd megfejnie új barátnéját. Ki emlékszik már a gyerekkori kecsketej ízére? Vagy a tudatalatti mégiscsak emlékszik? Luca nekitámaszkodott a karámnak és gyönyörködött a jószágaiban.
– Örülsz? – kérdezte Lázár és átfogta Luca vállát.
– Félek egy kicsit – felelte az asszony. – Mostantól felelős vagyok értük, igaz? Mint a Kisherceg a rózsájáért.
– Jól fogod csinálni. Ne együnk valamit? – a férfi szeppent képet vágott.
– Jaj, te szegény! Bocsáss meg! Ma teljesen hibbant vagyok. Megünnepeljük a kecskéket. – Megindult a konyha irányába.
– És rajtunk is van mit ünnepelni? – kiáltott utána évődő hangon az ura.
*
Azt hiszem, sokat tudok az állatok világáról, de képtelen vagyok artikulálni. Mintha a Kékszakállú herceg hetedik ajtaja mögött rejtezne a kulcs, amely megnyithatná az ajtót az állatok és közöttem. Hiába szeretnék árulkodni a titkokról – dicsekedni? -, a szavak nem szegődnek a szolgálatomba. De író vagyok és nem akarok beletörődni, hogy antennám ugyan volna rá, de arról, amit vesz, még sincs lehetőségem tudósítani.
Bárhogy is, de meg szeretném fejteni, mi ez a tabu, mi ez a fal. Lehet, hogy a gyermekkort kéne fölfejteni, egész odáig visszamenni? A lányom szürke perzsamacskájának született egy hasonlóképpen szürke kölyke, akit Bartnak kereszteltünk el. Nem élhetett sokáig, hamar elveszítettük; de abban a rövidke életében rabul ejtett a tekintetével. A két kék szem, ahogy belém pillantott, fölborzolta a lelkemet. Akad-e egyáltalán bárki embertársaim között, aki ennyire belém lát? És miért olyan fontos ez a szemrevétel? Azt hiszem, itt kezdődik. Az állatok tekintete lefegyverez. Vajon mit közvetít számomra egy-egy ilyen tekintet? Hogyan lehetséges, hogy lányom egymást követő élettársaihoz nincs csatornám, nekik se hozzám – tulajdonképpen nem is igényeljük -, az állatokhoz azonban több van a normálisnál? Hogyan lehetséges ez és miért van így? Mi történt bennem, amikor Bart két pici szeme, a törékeny puha kis testből kivilágító két fényforrás utat talált a lelkem mélyére és miért zuhant gyászba a szívem, amiért máris kialudt ez a kutakodó fény? Ott az a kihűlt és megmerevedett kis porhüvely, puszta emléke a visszavonhatatlan történésnek. De hát mi ez, ami megtörtént? A találkozás, amelyet sóváran kerestem egész életemben és amiről tudom, hogy csak a pillanat ajándéka, váratlanul érkezik és sohasem maradhat sokáig az enyém, és mindig csak utólag, amikor már elveszítettem, tudatosodik bennem, hogy az öröklétből volt ízelítő. Talán ezért olyan bajos róla beszélnem. Ezért a tabuérzet és az artikulálhatatlanság. Különös, hogy immáron mily kevés dolog képes megérinteni és ez a szempár mégis hogy eltalált.
Mindig a találkozás vágya hajtott. A találkozás pillanatát megélni a szerelemben. Egy könyvben. A színházban. A tanya negyven esztendővel ezelőtt lett az enyém. Hatalmas volt a kísértés, hogy állatokkal vegyem körül magamat. Egyre többször nyílt alkalmam csodálatos találkozásokra az állataimmal. Miután Sára megszületett, azt képzeltem, hogy majd meséket írok neki az állatainkról. De nem ment. Ami az állatok és köztem történt, nem volt leírható. Képtelen voltam formába önteni. Megfogalmazni. Bele kellett törődjek. Nem találom magyarázatát, íróilag miért tudok emberi alakot megformálni, s állatot miért nem. Ám, ahogy öregszem, mind kevesebb érdeklődés él bennem új emberi találkozások iránt – talán, mert úgy vélem, e téren már minden megtörtént, ami történhetett az emberek és köztem, s legfeljebb csak írás közben merülhetnek fel váratlan események. Az állatokkal azonban korántsem lejátszott a történetem. Már maga ez az érthetetlen ellentmondás: írónak lenni, tehát a szavakat használni eszközül a megfoghatatlan megragadására, találkozni tudni, de egy olyan dimenzióban, amelyről nem sikerül a tudósítás. Írástudó vagyok, persze, de lám, mily korlátolt ez a tudás! Épp ott és akkor némulok el, amikor egy titoknak szeretnék a nyomába szegődni. Például, hogy megtudjam: van-e lelkük az állatoknak? Azt tanultam, hogy nincs. De akkor mi az a szuggesztív erő, amely egyik-másik állat szeméből még a gerincemen is áthatol, mi érint meg, ha találkozik a tekintetünk és mi száll el az állatból, amikor más létre szenderül, pontosan ugyanúgy, ahogyan az ember?
Katolikus neveltetésemnél fogva azt kellene vallanom: az állatoknak nincsen lelkük. „Lelketlen állat”. Ugyanakkor a Jelenések Könyve négy „lelkes állatot” említ, róluk jövendöl. Az állatokkal való találkozásaim vetekszenek a számomra legfontosabb embertársaimmal megélt találkozásokkal. Be kellene vallanom, hogy „százalékos arányban” lényegesen több csatornán tudok az állatokkal közlekedni, mint az emberekkel. Persze nem valószínű, hogy egy efféle vallomás érdekelné az embereket – az író azonban nem föltétlenül szokta szem előtt tartani, mire vevők az embertársai. Biztosan nagyon egocentrikus vagyok, de kizárólag arról írok, ami nyugtalanít, s az állatokkal való különös viszonyommal mindinkább ez a helyzet. Sok-sok éven át dolgoztam a családregényen, ki kellett művelnem magam a huszadik századból és hihetetlenül izgalmas kaland volt megfejteni próbálnom a családtagok kapcsolatainak kusza szövevényét. A tanya vásárlása idején újságoltam el a Költőnek, hogy írni akarok. – Az jó – hagyta jóvá. – Az ember szinkronba kerül általa a világgal. – És valóban ez történt. A családregény megírása által elhelyeztem végre magamat is a világban. Bevilágítottam tudatlanságom sötét pincesarkaiba és a történelmi vajúdások szülési görcseit megidézve útjukra bocsátottam a hőseimet. Többé-kevésbé sikeres vállalkozásként könyvelhetem el írói kalandomat, olykor persze kudarcoktól és megtorpanásoktól sújtva, máskor megrettenve vagy felmagasztosulva egy-egy megvilágosodástól. De közben, lassan, lappangva tört rám a nyugtalanság, hogy van egy titkom, amelyről még mindig hallgatok. Szerettem írni a családregényt, bár inkább motivált a kötelességteljesítés és a megérteni vágyás kényszere, mint a megfejthetetlen felfejtésének izgalma.
Jótékony homály fedi, mi történik velünk és mi történik az állatokkal a halálunk után. Az vonz leginkább az állatokban, hogy beavatottnak érzem őket. Beavatottak azokban a titkokban, amelyekből mi az életünk során mindössze egy-egy pillanatnyi világosság idejére nem vagyunk kizárva. Ilyen pillanat a születés és a halál eseménye, de ilyen a szerelmi eksztázisé is, vagy a művészi élmény okozta katarzisé. És még valamié: a szereteté. A szeretet képességéé. A szeretni tudásunk az egyetlen igazi megkülönböztető jegyünk, de nemcsak ember és állat, de ember és ember között is. Meggyőződésem, mert tapasztalatom, hogy a szeretni tudásunk nem születik velünk. Érdekes, hogy a gyűlölni tudásunk igen. A gyűlölet és az agresszió a legmélyebb átöröklött tudásunk, s ez közös az állatokéval. Nem vitatom el a kutyák hűségét és ragaszkodását a gazdájuk iránt; ezért a kialakult és örökített genetikai tulajdonságukért kívánjuk a közelünkben tartani őket. Ám ezt a magatartást nem nevezném szeretetnek. Úgy vélem – függetlenül a katolikus, illetve keresztény tanítástól, valóban attól függetlenül is -, hogy az embernek életre szóló feladata, hogy saját önző énjén felülemelkedve megtanulja a szeretetet. Az állatoknak ez nem feladatuk, még ha egyik-másik egyed egyik-másik megnyilvánulása hasonlít is az emberi szeretetre. Ami viszont elvárható az állatoktól, s amit kiválóan teljesítenek is, az az utalás és emlékeztetés az odaáti világra. Az örökkévalóságéra. Az állatok Isten ajándékai. Egyébként az állatokat se könnyű szeretni. Nem mindig. Azt szoktam mondani: „Az szereti az állatokat, akinek nincs”. Ez persze tréfa. De nagy kötöttséget jelent akár csak egyetlen háziállat bevállalása is. Maga a rendszeres gondoskodás. Az, amit viszonzásul kaphatunk, nem a hála. Erre legfeljebb alázatosabb típusú kutyáinknál számíthatunk. Az igazi viszonzás: az isteninek az állandó jelenléte általuk. Az állatok, ha nem deformáljuk őket, hírnökök.
Illusztráció: Állatszem (fh. Brueghel, kōbako)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
