Napút-köszöntők (14.)
NIP, A NAPUTAS
I.
(Visszagondolás)
A címből kikövetkeztethető történet még a múlt évezred legvégén, 1999-ben, Balatonbogláron kezdődött. A Déli parton Dobos úr, a helyi postás hetente – volt, hogy többször is – levelet, képeslapot hozott, ritkábban könyvcsomagot.
A Napút című folyóirat indulásáról Kerék Imrétől szereztem tudomást, aki nem csupán értesített arról, milyen olvasmányok várnak rám, de egyből – ahogyan mondani szokás – a mély vízbe dobott. Szondi György folyóiratának első lapszámaiban ugyanis egy-egy szerző mindig tovább gurított egy képzeletbeli labdát a másik szerzőhöz, aki a következő számban bemutatkozott, s aki ismét adott egy pontos passzt az újabb költőnek, írónak. Tüskés Tibor Pécsről játszott Kerék Imréhez, Imre (dunántúli) tért ölelő átadással engem lepett meg. A Napút 1999-ben megjelent évfolyamának 2. számában jelent meg a Naplósorok a labirintusról című versem, amit Parancs Jánosnak ajánlottam, s mondanom sem kell, az ő költészetére pedig én hívtam föl a figyelmet. Innentől mindenekelőtt olvasója lettem a Napútnak, s a boglári hírlaposnál mindig megkaptam a friss számokat.
A következő esztendőben már az Északi parton találtak meg a lapszámok, sőt Prágai Tamás két balatonarácsi (anakreonos) versemet is közölt a Napútban. (Tamást is több szál kötötte Füredhez és Arácshoz, nem volt ismeretlen számára az az eperfa sem, amihez verssorokat írtam Lóczy Lajos és Passuth László sírjai között. Verseim után könyvismertetéseim láttak napvilágot a folyóiratban Erdélyi Z. János Trakl-fordításairól, az Albert Gáborral készült interjúkról, valamint a már nagybeteg Körmendy Lajos kun regéiről. Írhattam Makkai-Kiss Nóra könyvéről, Tüskés Tibor és Mészöly Miklós levelezéséről, Kárpáti Kamill ’kamaszfényű őszikéi’-ről, Simon István versbéli kiscsikóiról és lovairól, Báger Gusztáv Őrséget őrző költészetéről, Suhai Pál és Csokonai Attila verseiről…
2006-ban az a megtiszteltetés ért, hogy egy, az az évben induló kiadványsorozat 10. darabjaként Arácsi Anakreon címmel bordaloskönyvem jelent meg. A Káva Téka sorozat ezen Napút-füzete karcsú volt, mint egy butélia, de verseimet és műfordításaimat kínálta a szőlőről és a borról az olvasóknak szellemi koccintásra. Azóta a sorozat mintegy másfélszáz szerzőtől napvilágot látott másfélszáz mű közt – ha csak a kiadás sorrendjében is – tizediknek lenni, engem máig büszkeséggel tölt el.
2006 októberében – jóllehet a Balatonhoz közel – már magára maradt édesanyámmal voltam, s együtt kaptuk meg a gyászhírt, hogy Sántha Ferenc után Sütő András is elhunyt, és nevükkel nem fogunk találkozni a Napút munkatársai között többé. (Sántha Ferenc édesapámnak szóló dedikációját és Sütő András nekem írt levelét őrzöm, utóbbit egyetlen kutyabőrömként őrzöm.) ((A Napút konzulensei között több kedves tanárom is figyelemmel kísérhette, kísérheti, mit mívelek…))
2008-ban aztán Szondi György olyan munkát bízott képzeletemre, ami után mindig is vágyakoztam. 1986 nyarán írtam Kamarás István Panel-betlehemes című groteszk misztériumjátékába betétdalokat, s azóta minden esztendőben igyekeztem bele-kontár-kántorkodni e szép ünnep, a karácsony metafizikájába verssel vagy műfordítással. A Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó közös kiadásában nyolc (több mint százhatvan oldalas) Sokunk karácsonya című szépirodalmi antológia jelent meg 2015 decemberéig. Német betlehemest, Eichendorff-dalt, Alfonso Gotto velencei karácsonyi versét fordítottam a kiadvány számára az évek alatt, vagy éppen Hesse s Pierre Emmanuel akusztikai remeklését próbáltam visszaadni méltón a csengettyűkhöz. Egy ízben az illusztrációk között találtam az egyik kollázsomat, az volt az igazi Jézuskám abban az évben.
A köznapokon szívesen írtam a bolgár vagy az örmény költőkről, akiket megismertem, s ugyanúgy mindazon kortársakról, akikkel csak találkozhattam.
Szívesen emlékezem arra a 2012-es Napút-számra is (a 4. volt), amelyben megjelenhetett egy szövegemlékem az ezerkilencszáznyolcvanas évekből. Az Arany János Színház deszkáira kancsítva egy zeneszerző ismerősöm használatára meseopera-librettót írtam Mark Twain regényének, a Koldus és királyfinak sztorijára.
Szerepelhettem vers-szvittel a dupla Weöres-számban, szerzettem haikut, elemezhettem Arany János elbeszélő költeményt, s tavaly a Zsoltárok másképp című tematikus számban még egyszer mintegy hatvanoldalnyi karácsonyi összeállításból kivehettem a részemet. S akkor még nem is beszéltem a Napút-online-ra fölkerült tanulmányaimról: Batsányiról, Faludi Ferencről, Adyról, Czigány Györgyről, Papp Árpádról… Most éppen egy karácsonyi vers megközelítését, értelmezését végzem, amit Vasadi Péter írt 2017-ben…
Minden egyes bibliográfiai tételre nem emlékszem, ám e fenti csokrot sikerült lajstromba gyűjtenem, köszönve az Alapítványnak, a Folyóiratnak és a Kiadónak, vagyis e háromságban egy önzetlen főszerkesztőnek, Szondi Györgynek, aki mindig-derűjével mindvégig biztatott.
II.
(Kihullt lapok egy olvasónaplóból)
Nagy Gáspár az egyik levelében megsúgta nekem, hogy Csoóri Sándor Nagy Olvasó, hogy a különböző folyóiratokban még az én verseimet és írásaimat is meglelte. (Csoóri Sándort 75. születésnapján vidám versével köszöntötte a Napút!) Nagy Gáspár akkor megerősített abbéli hitemben, hogy nagybetűs Olvasónak lenni egyet jelent már önmagában is az alkotó emberek világához tartozni. Hát még úgy, mint Csoóri Sándor, aki felelősen írja szép indulatait, míg olvassa a kortársait is. Mintha napjainkban azt vallanák – titokban – az írástudók – Mindszenty József bíborost parafrazeálva –, ha volna Magyarországon egymillió Olvasó, „nem félnék a jövőtől”. Szomorú, feltehetően inkább Tamás Gáspár Miklósnak van igaza abban, hogy „nem olvasó írók írnak nem olvasó olvasóknak.”
A Napút folyóiratnak a jelentőségét mindenekelőtt itt látom. Szondi György megtöbbszörözte – vajon hányszorosára? – a Polisz olvasóinak számát, ugyanis annak a periodikának főszerkesztő-helyettese, majd főszerkesztője volt fél évtizeden át a Napút indításáig. Illyés Gyula szerint az irodalom osztódással szaporodik, s lám, a Poliszban Tandori Dezső több lapszámon át Rilke első verseivel ismertette meg a magyar olvasókat, A Napút pedig Rilke-műfordítói pályázatot hirdetett. 2016-ban a Napút Online-on Suhai Pál remek Vom Tode Mariae-fordítását olvashattuk. E Mária haláláról szóló verset csak igen kevesen magyarították Suhai előtt. A Napút-ban két évtized alatt nem csupán azon nemzetek klasszikusait és modern szerzőit olvashattuk, aki az úgynevezett világirodalmi nagyhatalmak földjén születtek. Kis népek is adtak szellemi óriásokat az egyetemes kultúrának, lásd a görögöt és a magyart. A Napút tematikus számai között a teljesség igénye nélkül hadd soroljam fel, mely nemzet irodalmaival ismerkedhettem: Legyen lengyel; Bolgár ritmus; Ismerjük-e az olaszokat?; Cigánykép; Népek humora… Olvashattunk a román folklórt gyűjtő Bartókról, a bolgárokról, a baltikumi népekről és az örményekről…
Évente a jeles 70-esek előtt tisztelgett minden évfolyam záró száma, még időben készülni lehetett egy-egy alkotó évnapi köszöntésére. Külön tematikus számot kaptak a műnemek is: olvashattunk drámáról (színházról – teátrumról), líráról (halomban haikukról évente), akrosztichonról, évfordulós költőkről: Kosztolányiról, Gyurkovics Tiborról, Weöresről (2013-ban két egymást követő számban!), Yeats-ről és Adyról, szépprózáról, így a mesékről is, sőt testvérmúzsákról: miképpen társművészete az irodalomnak a képzőművészet, a tánc (verbunkos) vagy akár a népek humora, több szám is szólt a zenéről. Néha elég volt egy földrajzi név, hogy egybekössön szellemi teljesítményeket, mint például a Duna, vagy éppen irodalmi emlékhelyeivel Budapest, vagy annak csak egy kerülete, mint Újpest vagy Óbuda.
A témagazdagság, a merítés bősége úgy keltett bizalmat bennem, az olvasóban, hogy végig azt láttam, hogy a Napút folyóirat főszerkesztője és munkatársai oly módon igyekeztek értékeket őrizni, hogy fütyültek a kánonokra.
Példaadók voltak számomra, hogy miképpen kell megbecsülni a mások által ki nem adott és ki nem adandó kéziratokat.
Az író pedig írjon, a saját tehetsége törvényei szerint, tudjuk már jól, ehhez olvasni fölöttébb szükségeltetik, legyen a szerző elkötelezett, akinek jelvénye vagy trikó-fölirata van, de lehet harmadik utas, sőt, Mészöly Miklós könyvcímének tanúsága szerint még a negyedik út is létezik (Szombathely 1990). Az elmúlt közel negyven esztendőben gyakorta éreztem magamat úttalan utakon, sőt senkiföldjén is, ahonnan azért el-elértem néhány Olvasót, mivel a Napnak útját, ekliptikáját mindig megbízhatónak tartottam: „A szélességet az ég derekán keresztűl méltán nevezhetjük tehát Napútnak.” Tér-, de időélmény is számomra a folyóirat címe. Napokból álló évkör, amely strukturálja a munkálkodásomat. A Nap bolygó tulajdonnevével azonos hangalakú időmértékegységünket megnevező nap is. (Def. Csokonaitól: Egy nap 24 óra. Ennyit ére.) És Goethe szerint semmi sem ér többet egyetlen napnál.
S egy ennél is személyesebb bekezdéssel szeretném berekeszteni olvasónaplóm pár oldalát, kiválasztottam a számomra a három legkedvesebb kiadványt:
A tanúságtevő (Rózsás János nyolcvan éves). Napút Füzetek 6. sz.
Bereményi Géza: 150 dalszöveg. Napkút. 2008.
A szent és a lovag (Szent Lászlóról a Napút 2017. 8. száma.)
Tapolca, 2020 Luca napján. Németh István Péter
Illusztráció: Napút-köszöntők
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
