Turai Kamil: Hunbolgár világlátomások (Szondi György két műfordítás-gyűjteménye)
Turai Kamil
HUNBOLGÁR VILÁGLÁTOMÁSOK
(Szondi György két műfordítás-gyűjteménye)
I.
Egy Erdélyi Istvánékkal fémjelzett magyarságtani konferencia levezető elnökeként kérdeztem meg az azidőtt előadó turkológust: vajon miért lehetséges az, hogy az a historikus szakma számára egyáltalán nem kétséges, hogy a bolgár-bulgár nép határozottan hun, holott eredendő nyelvét szlávra cserélte – míg ellenben a hun-gár-magyar megőrizve eredeti nyelvét (az avart) folyton gúnyoltatik-lepisszegtetik hunvallásban-vallomásban? Talán éppen ezért! – kacagott egyet a szakértő, a „talán”-t elnyelve, így nem veszélyesek már Európára… Merthogy a mi hungárunk az onugorból eredne, ami ugyebár török-bolgárul tíz-nyíl (vagy mi a szösz), merthogy az –on-en-ön az tíz? (No és a negyv-en, ötv-en, hatv-an?) Tudtommal a honfoglalás-tájt csak meglehetősen ímmel-ámmal csetepatéztunk a bolgárokkal, imitt-amott szövetségbe gubancolódva Bizánccal. De inkább fordítva… Aztán meg ez az echte bulgár mén-marótos sztori, hát igencsak Nimród-Ménrót kacsint ki abból is. No de, még mielőtt lenyelnének túlgyarapított finnugristáink, személyesen szögezem le: a magam részéről testvérnépnek tekintem a bolgárt, nevét is közös Etil-Etele-Attila folyónkból, a Volgából merítem, merthogy a bolgár az = a „volgaival”. Ha már nem is a Volgába merítkeznek, mint extraszensz volgai-bolgár barátom Tagir Abdullah al-Bulgari… Sőt, atyai „besenyő”-őseim Betyó-ságát is inkább a bolgár kertészetekből plántálom… Meg: piros-fehér-zöld zászlószíneinket is rokon-attribútumnak vélem…Továbbá: nekik is van elszámolnivalójuk a vlachokkal…
Noha ismerem-ismergetem Nagy László érdemleges tömkelegű és mézes minőségű bolgár-magyarításait, valamint a Bolgár Irodalom kistükre mértékletes és mérvadó szemelvényeit, számomra a bolgárságot Szondi György alant (de nem alantasan) elemzett-értékelt két nagybecsű antológiája jelenti-jellegzi. Az általa szuverén poétikával és ízléssel válogatott és átültetett minta-darabok számomra bőségesen elegendőek a bolgárság mibenlétének ráébredésére-konkretizálására. Sz. Gy. maga is költő, mégpedig választékosan tömör és lényegre törő (a Nyugat harmadnemzedékéhez sorolnám Rába és Lakatos István mellé, pár poltúrányira Pilinszkytől). Közismert, mert a Napút folyóirat felelős és áldozatos főszerkesztője (ebbéli hiánypótló-hézagtömő tevékenysége háttérbe is szorította egyéni ambícióit és mondanivalóit). De inkább úgy helyesbíteném magamat: mások vallomásos buzgólkodása alatt, subájában és árnyékában lopta be magát a magyar és világirodalomba. Ki-kicsendül kommunikatív kommentárjaiból, hogy balkáni, déli szomszédunk felfedezésével-bemutatásával afféle juliánuszi missziót lát el, visszavezet bennünket, magyarokat a mérhetetlen méltóságú és múltú-jövőjű hun népek mennél teljesebb egységébe. Avagy fordítva fogalmazva: a kétségtelenül túlélő-most élő bolgár-hunokat ojtja bele a testvéri magyar törzsbe. (Ezért – nota bene – sokszorosan méltatják s kitüntetik Bulgáriában, úgyszólván híresebb ott, mint itthon, ahol – ha ugorkodunk is – inkább finnül.) Szóval, száz szónak is egy a vége: ezt az őshunságot – közös gyökereinket – kerestem és találtam én meg Sz. Gy. konzseniális fordításművészetében.
Kiszely István kottyantotta el valamely figyelemre se méltatott (sőt egyes „merjünkkicsiklenni” kortársunk által egyenesen kicsúfolt) tudományos publikációjában, hogy a mai magyarság marker-genetikájában többet őriz ma az ősi jegyekből, mint ötszáz éve. (Erre a hőbörgők: no de a sokszázados népirtásos keveredések? Erre én: akkor ugyebár tejfehér kutya-macska sincs, de koromfekete se! Különös tekintettel Petőfi Sándorra, aki – elfeledkezvén Petrovich-apjáról meg Hrúz-anyjáról. ilyen családi-csalási képtelenséget költött: „ha nem születtem volna is magyarnak…”) Nem óhajtom anticipálni e terjedelmes recenzióban felhorgadó témákat, arcéleket, nézeteket és vallomásokat. Kívülről szemlélve, látva rá a hajdani nagy rokon nép letteratúrájára, kiváltképpen a XX. századi utódokra-maradványokra koncentrálva, számomra éppen annyit adott ez a kétkötetes dús-szolid válogatás, amennyit remélnem lehetett. A teljesség tengerét egy borospohárban (vagy stílusosabban: rózsaolaj-fiolában). Küllemében is tetszetős a könyv, belső illusztrációi pedig indulatoktól feszülő intenzív sziklarajzok főként, máshol buján burjánzó mediterrán fotóágyások, virágbokréták. Kedvtelten tallózó szóbő recenziómban gyönyörködve idéztem a bolgár-magyar szerzőket. Hiszen Szondi György mélységes átélése, úgyszólván azonosulása révén a mai magyar irodalom becses részévé is váltak eme átültetések. Illendő hát – ha már testvéri vendéglátásban részesülünk –, hogy ne csupán az étlapot gusztálgassuk, hanem belekóstolhassunk-kortyolhassunk a „mindigderűvel” tálalt-csorrantott prózai és verses remekekbe!
II.
A népköltészet tanúságot tesz a törökdúlás kárvallott népeinek: bolgárnak, oláhnak, magyarnak végzetes sorsközösségéről „Szörnyű zendülés” címen. S megemlíti részvevően a felvonuló, de „holttá dermedő” magyarok hadseregét (Rada). A közös hun múlt emblematikus totemőse a „sólyom szép madár” vállalja a tömlöcben sínylődő hőst (Buda vára). Sokunk gyanúperére (mármint arra, hogy egyugyanazon nép a kun s hun) adat Sztanev ikonfestő apjának büszkén viselt „kun sapkácskája”. Vándormotívumként is meggyökeresedett délen a mi Kőmíves Kelemennénk befalazottsága (Szlavejkov). S ahogy székely kapufélfákon-ládákon, „a bolgár ember bölcsőjén napnak kell lennie” (Markovszki).
Akik lebalkánoznak bennünket, vegyék tudomásul, hogy az Európát fémjelző Hellasz is a Balkánhoz tartozott/tartozik – int Igov. Elő is fordul, hogy még modern irodalmár is Szilen ótrák regéjére hivatkozik (Teofilov). S – habár csúfondáros kétértelműséggel – büszkélkedni is lehet a Balkánnal, ily módon: „A Balkán a világ valaga, Bulgária pedig a Balkán aranyere.” (Szlavov) Tudjuk, Bulgáriából indult el a bogumilok manicheus-jellegű szektája. A könyvben egy fekete-fehér kétes alak képviseli eme „bulgarikumot” (Sztanev). Meglehet, még a heftalita hunok közös öröksége ez a duális világkép. Ahogy egykori közös hun anyanyelvünk is. (Beh kár, hogy a dunai bolgárok elvesztették!) „Egy nép filozófiáját nyelve történetéből is meg lehet alkotni” – vallja Igov. Ezer év múltán már magáénak érzi a bolgár író a bekebelező szlávságot is: „az első szláv szenteket is a bolgár nemzetség és nyelv tette ragyogóvá.” (Hilendorszki) Ha a történelem viharai el is söpörték e dicsőség nyomait: „elpusztultak ama cári krónikák” – sajnálkozik a XVIII. századi Hilendorszki. Bizony, bolgár hősök sora pusztult el a „ t o m r u k” nevű török tömlöcökben ( Rakovszki). Márpedig a „bolgár ezerszer vitézebb” töröknél-görögnél-oláhnál, így Karavelov. Főként azonban a türelemben tűnik ki e nép: ”vernek minket, mi csak nevetünk” – még ha karó s fejvesztés vár is rájuk. A régi dicsőség így korcsul nyámnyilaságba. Az asszony lett férfi, a férfi pedig asszony a mai szerencsétlen Bulgáriában – összegez keserűen Karavelov. Az identitászavar tünetei – hozzánk hasonlóan – a definíciódömping. Bulgária „két köbméter bú és gyöngédség” – korholja szelíden Szekulov. Más olyan köztes alakulatnak tekinti, mely se elég végzetes, se elég vidám, csak szánalmas „tragikomédia” (Surbanov). Dimovszki – morbus Hungaricus – a viszálykodásban fedezi fel a bolgár meghasonlást: más nép több nyelven is egyetért, mi egyen sem. Sőt, külön-külön mindnyájunknak igaza van, de együtt sosincs!
A bolgároknak – rossz szomszédság, török átok – nyársra húzott gyerekeiket kellett gyászolniuk (Drumev), s kibírhatatlan nyomorban tengődtek. (A koteli juhászok húszan is egybetorlódtak egy lyukban s észvesztően böjtöltek, tudósit Móriczhoz hasonlóan Sztojanov. „Úgy éltünk… akár a medvék” – halljuk a bujdosóktól (Hitov). Közös Európa-képünk is. „Európa sose állt a mi oldalunkon” – hangzik a jól ismert szemrehányás, Trianonhoz mérten: „fél Bulgáriával fizettünk” (Dimovszki). Már a második világháború közepén felmerül a spengleri alternatíva: „a Nyugat alkonya jön-e?” A „ragadozó Európa” megfizet-e bűneiért? „Kontinensek aranyát szipolyoztad / Datolyát, gyémántot halmoztál össze.” (Vutimszki) Radicskov szarkasztikusan ítéletet ül a nyomorgatókon. „Ebben a királyságban egyfolytában lövöldöznek… Ha a király gyilkosa gyilkosának gyilkosára lőnek… határtalan lehetőségek.” Ez Amerika, de a szomszéd áfiuma se jobb. „Nem hagyták ki a holdat se… félholdat… Lebogarászták az egész eget.” Sorra kerülnek – Hitov számonkérésében – a gyilkosok és árulók gaztettei, melyeket a törökök, a bolgár c s o r b a d z s i k s a cserkeszek elkövettek. Igencsak negatív a „pétervári lelkiismeret számlája is”. S a belső hazaárulók: „szláv testvéreink több ezred rabló b a s i b o z u k o t küldtek…” És aztán hab a tortán a hazafiak totojázása. „Akik nem kaszabolják le” az agresszort, jelszavuk: „sok munka, de áldozat semmi.” Nekünk még ellenségből is a legrosszabb jutott, halljuk vissza a magyar vádat. Fél évezrede alatt egyre „parlagiabbá” tette a kontyos a gyarmatait, míg máshol „még metrót is épített neki az elnyomó” (Sztratiev).
Így lesz otthontalanná a más otthonába áhítozó. Rupcsev egyenesen „otthonát megútáló otthontalan” jelmezében mutatkozik be. Hilendorszki pedig – Berzsenyi módjára – azokat kárpálja, akik „nem viselik gondját bolgár nyelvünknek, hanem görögül tanulnak.” Radicskov visszacsatolva a terméketlen nyavalygásra, javasolja: „panaszdát kéne nyitnunk vagy z ú g o l ó d á t”. Hisz mindenki „elégedetlen az élettel… feleségével… sorssal.” Az ember menthetetlen: „belevették magukat e golyóbisba… kivágjon belőle… férges alma”. Már nem otthonunk a Föld: „tudják, hogy itt csupán vendégek”. Az író csillagáttelepülésre céloz: „Csak óvatosan, ki ne lötyögtessétek a tengereket!” Visszatekintve kesernyésen leltároz Canev: „… elfolyik az egész történelem. A rettenet marad…” S a túlvilág után kiáltó kontraszelekció tapasztalata: „Leginkább azok féltik a bőrüket, akiké éppen nem értékes.” (Igov)
„A béke / ha nem lesz szabadság / hallgatag rabság.” (Bincsev) Csakhogy a félezredig kizsigerelt nép még békéhez se jutott. Maradt neki – Petőfi szavajárásával – a birkák s szamarak erénye, a türelem. „A türelem a rabok szabadsága, a türelmetlenség a szabadok rabsága.” (Igov) Ó, hogyne ismernénk ezt. Bukott forradalmaink! Szekulov a három fázis bolgár változatát rögzíti: „megmámorosodás – felkelés – kijózanodás”. S utóvégre marad – mint minden választott népnek, a hunnak is – a jóisten. „Nem a legbolgárabb titkot hallottuk?” – kérdezi Canev, midőn felidézi a koprivsticai kolostorban: „ az ikonok szentjei önkezükkel / vették le glóriájuk és ajándékozták / a szent összeesküvés avatottjainak.” „ – Mi a különbség a bolgár és az angol demokrácia között? – A bolgár garantálja a szólás szabadságát, az angol a szólás utáni szabadságot is.” (Szlavov) A bolgárok is megkapták a nagy szláv testvértől a maguk internáci adagját. „1000 vicsorgott a méhben, életben egy se maradt.” (Zdravkov) Utólag lehetett a világmegváltó tömeggyilkosság mérlegét megvonni. „A szocializmus szindrómája: komplexumok komplexusa.” Komplementer! Lám, egy tőről erednek szójátékaink! Ahogy, a rendszeres gengszterváltásra ébredve, kezd a kétezer éves platóni igazság fényleni. „A demokrácia a tirannia gyermekkora.” (Kolarov) Ház és haza nyelvünkben egybeforrt. Meg az égi Haza. Ezt használja fel, bravúrosan Zsekov nyúlfarknyi remekében. „Miért is akartam, hogy szülőházam / örökké fiatal maradjon? / Nézem: esik a hó – / még az égi vakolat / is mállik és pereg.” Ám a remény, kis népek vigasza, újra feléled: „Annyi ájulás után se / rogyott térdre a város. / Kenyeret süt és osztogat még / egyre a túlélőknek.” (Dzsonev)
III.
Vajon milyen a bolgár ember önképe, önéletképe? Nem csak hasonlít, hanem különbözik is. Például így: „Az, hogy az ember általában nem létezik, nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem létezik.” (Szpaszov). Lét és nemlét közt lebeg, nem úgy, mint egy francia-török. „Mész és csupán / saját szemed / látod.” (Antov) Ez a nietzschei örök visszatérés szolipszizmusának iszonyata. Közel kerül ez a szenvedéses nihilizmus a hindu „tat tvam aszi” öntagadásához. „Nem mondhatod egyidejűleg / ”Én vagyok! / és „Szabad vagyok!” (Metodiev) Az ént kalickának láttató szűkkeblűség könnyedén átcsap az arisztotelészi végtelen (apeiron) rettenetébe. „Mindannak, / ami önmagam vagyok, hasztalan / kerestem határait.” (Antov) Nem a heideggeri öntudatos germán Mit-Welt (velem-világ) egyetemessége ez, hanem fejvesztett világnélküliség.
S akkor máris visszametszhetjük magunkat a kellően szerény mértékre: „körömmel / karcolt kis vonal vagy / a jégvirágos üveglapon.” (Antov) Sőt, leladikázhatunk az alig élő ászkákig „amikor élni tanultunk – nem, nem az angyaloktól, „százados fenyőktől”, hanem – „a tiszavirágoktól”. (Dimitrova) S akkor biz’ bezápul számunkra nem csak a végtelen, de a számosabb számok számtalana szintén. „Az infarktusok arra tanítanak, / hogy a számokat / 1-től a halálig számoljuk.” (Tas – vajon Álmos, Előd után?) S ama tiszavirághoz illőn pár tánclépésben summázható emberperspektívánk. Ahogy Varszano elénk idézi tömör haikujában: „Szembeforgás, / szökkenés, piruett ,/ ugrás, meghajlás – s vége.”
Emlékeznek még a haldokló Esterházy utolsó zseniális húzására? (- Maga úgy hasonlít E.P.-re! – Igen, MÉG hasonlítok!) Kis magyar–bolgár pornográfia: „A legigazabbak – / MAGUKRA hasonlítanak. / Azonban hasonlítanak. / Nem érik el ÖNMAGUKAT.” (Pavlov) (Idetartozik még maszekszabó édesapám ’majdnem hasonlít’ teorémája is.) S a vörös fasizmusban szocializálódott homunkulusz ráriad hazája hasonlóságára: „ezeréves b o n s z á j vagy te, / mit kegyetlenül visszametszett Oroszország.” (Zsekov) A japán tanítások mezejéről (arborétumából) Dimitrova női empátiával átvitorlázik a Van Gogh-i kiégett napraforgók képzetkörébe: „arcotok – szemkráterébe szegezett / kicsi napoknak fekete maszkja.” A beteljesíthetetlen életsors elviselhetetlenségét példázza Kiszjov a lakhatatlan ház-haza képtelenségével: „hol a küszöb volt túl magas,/ hol a mennyezet mély.” Akár alulról, akár felülről nyomaszt a teremtéstér – elfogadhatatlan!
Heidegger a létkérdést isteni (s nem ördögi) körnek értelmezi. Ralin is óv a „circulus vitiosus” veszedelmétől, űrétől: „Ha középpont vagy, vigyázz, ne ördögi kör közepe légy.” Az nem kétséges, hogy az ember középen áll (en meszó esztin), de lám, lám, még ez is kétesélyes. Fotev párbeszédében nagylelkűen a ’nemtudomka’ érinthetetlenségébe emeli partnertársát: „Maga – minden pszeudonimja s neve felett.” Az ily módon felturmixolt halandó – hatás-ellenhatás – állandó identitászavarral küzd. Olyannyira késlekedésben, mulasztásban leledzik, hogy – Holló András módjára – már azt se tudja, mit mulaszt, miről késik le. A költőnek azért még tartalékban ott a titokérzékenység: „Én a titok lelkéről lekéstem… Lekéstem én a tűz lelkéről. / Én a halálról lekéstem, és vesztettem!” Az önsorsrontó szláv Jeszenyin ’csornij cselovékje’ kísért: „Én vagyok a fekete férfi, arctalan és emléktelen, /kiben/ a kígyógyűlölet gomolya sziszeg.” (Zdravkov) Hrisztov Háromsorosában sűrített imaginációval jeleníti meg a paradicsomvesztett köztes lény szánalmasságát: „Égből űzött angyal / ül és melegedik / a füstölgő szeméten.”
IV.
Gondolkodni veszélyes, cogitare pericoloso, ismeri be Canev, hiszen „az önelégült Logosz szörnyű és öngyilkos játékot fundál ki”. A gyilkos bogumil hasonlóan saját lelkiismeretében bukkan eme igazságra: „Minden lélek számára van oly ige, mely őt zaklatva fölveri… A szó élteti az embert…”(Sztanev) S tegyük hozzá: el is pusztítja. Kutatjuk – Kafkával és Petkovval – „hogyan csapjuk be a gonoszt”, de vajmi csekély reménnyel, mert „mindenünnen lecsap ránk”, hasztalan sejtjük meg „életünk igazságát”. Idő, elébe vágsz terveimnek, panaszolta Shakespeare-Macbeth. Ma ezt a semmire-sincs-időnk múlttagadásában szenvedjük meg. „Nincs idő az érésre. A tradícióra.” (Sztratiev) Emlékszünk József Attila volt-bokrára és lesz-virágjára, Dimitrovánál ez az időjáték tovább polarizálódik: „a virágzás holnapra volt tegnapra lesz az érettség.” A lineáris idő kapaszkodóját is elfecséreltük.
„Mi haszna, hogy igazság egy van, ha a vélemények róla különbözőek?” – vívódik Szpaszova. Nos, erről Platón úgy vélekedett, hogy még a legbölcsebb igazsága is csak „vélemény” (doxa). Igaz, hogy ez dicsőséges (doxa) és dogmatikus. Ennek az áldásos szkepszisnek gyökerét ássa ki Georgiev bravúrdarabjában: „Kalapom emelem minden / feltevések istennője, / HA.” Cudarul hangzik így visszhangtalanul. Ám ikresítve-ikrásítva „mindigderűvel”, már a határtalanba hatol az echó: HA-HA… Egybecseng a kortárs Kolarov zsenielmélete a mi Márainkéval: „A jellem nélküli tehetség a téli napra hasonlít – ragyog, de nem melegít.” Karanfilov viszont radikálisan azonosítja az irodalomban a tehetségtelenséget és a becstelenséget. Pesszimistán túlértékeli a sajtó dezinformációs befolyását, mondván, ha egy hazugságot százszor ismételnek, az igazsággá válik, és megfordítva. Megengedőbb Petrov. Szerinte „az aljasságot az erőtlenség szüli”. A melankóliából eredezteti az alkotás képességét, akár már Arisztotelész. „A nagyok szomorúak. Aki nem képes szomorkodni, alkotni se tud.” Naná, a költő a világegyetem társmegváltója. Alkotni se tudnánk, ha nem sarkallna tökéletlenségünk tudata. Ergo: „a tökéletlenség az alkotás forrása.” De legalább tökéletlenségben legyünk tökéletesek. A szókratészi s gorgiaszi „tudós tudatlanság” cusanusi taoizmusba csap. „És mind jobban megbizonyosodom róla, hogy a világon senki senkit nem ismer.”
Ismerjük a csalafinta pislogi ügyvédet. Árulkodó a tik! „A szemhéj voltaképpen cenzor – / minden egyes pislogás – gyilkolt igazság.” – detektálja Pavlov az örök vesztesek érzékenységével. A horror vacui rémülete fog el bennünket, ha nem szorongunk vagy szórakozunk: „ijeszt minket az idő, /ha nem öltöztetjük eseményekbe.” Olyféle absztrakt kin ez, mintha „két háromszög termékenyül / és szül négyszöget”. (Ilkov) Az okoskodási-okosodási mezőnyben nem biztos, hogy hátrány a hátrány és előny az előny. Egyszer csak megfordítják a pályát, s utolsókból lesznek az elsők. A lekörözött jó darabig a győztes előtt karikázik. Nyer: tapasztalatot – a világvégéből! „Ha hátramaradsz és nem látsz senkit magad előtt, pánikba esel. Hogy utolsó légy, ehhez nem kisebb bátorság kell, mint hogy első legyél.” (Dalcsev)
V.
Régi világképünk: bábok vagyunk. Rángatnak minket isteneink. De ezekből a bábokból szépséges pillangó lebben. (Sőt, bábákként szorgoskodunk öröklétszülésnél.) Szugarev háromsorosa a lao-cei űrből indul: „Ezen a világon / azon a világon / szalmabábokként szaladnak át.” Ugyancsak ősképzet a világ mint malom (kezdve a Mahabharatán, s a Kalevala Szampóján). Georgiev Malom-ja „vég nélkül – mint a csillagok. /Őröl, ürül, őröl, örül… egybeőröl / ugatást, gyerekjajt…” Ne keressük itt már a differentia specificát. Minden porcika-ízik részt vesz az őrölő-őrült élet-halál táncban. És az egyszerre szörnyű és gyönyörű! Ebben a szuperkozmikusságban átizzanak, kikristályosodnak az egyébként közönséges jelenségek: „A villámhárító – / horgászbot a mennykövekhez ,/ csalija a Föld.” – villantja fel rokon Tasunk. (Baka Istvánunknál gyakori az ilyféle csillagteremtő távlat. Lásd Alkony című remeke!) Aztán ez az asztrális otthonosság toposszá válik: „Morog a csillagnyájban / a mindenségben elveszett bárány: egy feketefoltos Föld.” (Zsekov) Értjük: egy – de hány béget még ott-itt? A teomachia folyományaként Gecsevnél a „Kiűzetés a Paradicsomból” is kozmikus térben zajlik. Megspékelve a platóni s z f a l l e s z t h a i = bukás motívumával: „Aranytenyerével a földnek szoritott le a felhő. / Estem, zuhantam…”
Lassan otthonunkká lesz e csillagketrec. Csend, béke… „Áldott csend… Az ég és a tenger végtelenében magam.” (Pavlova) A pusztulandó emberemlékhelyeket belepi a moh patinája: „Éjjel a város tengerfenék. / Tintavizével a sötét is / korallként ringatja a bokrokat.” (Ivanov) A női érzékenység pedig behatóbban észleli Uranosz törekvését: „Ne akard az eget feltartani. / Beárad a szobába úgyis.” (Nikolaeva) Mert mégiscsak belőle élünk, az Égből. Az ő fényében virrad: „és fehér papucsban tippen az égen / a reggel.” (Parusev) Benne látjuk magunkat, sőt Egy vagyunk a végtelen Éggel. (Égsapkás emberként?) „Fölötted pedig az ég – mélyenincs tükör.” (Antov) Magunkba pillantunk, ha a végtelen Égbe. Amit ott meglátunk, önnön isteni arcunk.
Ég és tenger egymás tükörképei. Belemerülve egyesül velük a köztes lény. „ Ha magasról nézed a tengert,/ csak foga fehérjét/ mutatja meg neked.” (Gyanov) Ebben a kimeríthetetlen tájban nevet, és formát nyernek a földies rekvizitumok is. „Zsurló. Mállékony sziklák. Kiégett boksa áll.” (Levcsev) Ebben a berendezett, kozmetikált kozmoszban, a földpora-halandó is otthon érezheti magát.
VI.
Érezzük, tudjuk: az alapvető dualizmusban mi középen vagyunk. Lambovszki ki is mondja: „A fényesség s a sötétség / egymással szemben repül – mi pedig középen vagyunk.” Megtisztelő ez a centralitás, ha feszélyez is a Fent – meg a Lent. Sőt, az Oldalt, Hátul. Idézzük csak fel József Attila a világot körbefutó Istenét. Velikovával: „Futottam a szél után, hogy utolérjem, / de kiderült: az hátulról / tépázott engem.” Istenidegenségünk irtózatát szebben mondja ki őshun közmondásunk: „nem való ibrikagyagból templomot építeni” (Rancsev) A titkot is a női magasabb fokú érzékenység képes megközelíteni, teszem azt Nikolcsinánál: „a szépség mindenkié és senkié az üres felé tátong / isten füle mégis valahol a mélyben van”. Így találja meg eredendő egységét a manifeszt földi szépség s a rejtekező Úristen a mélységek magasában.
Bűn és bűnbánat kontroverz antinómiába csuklik: „Nem bűn, midőn / hagytad, hogy megmondjam / neked az igazságot?” (Varszano – ugye, milyen sokatmondóan trükkös ennek a Mina-haikunak a sor-tagolása!) Hasonlóképpen a női-anya lélek kifinomult áhítatához sorolható Ivanova L.-sebe: „Drága lelkifurdalásaim, ébren tartom őket – / ők tartanak engem / kiegyenesedve.” Jószerével a lelkiismereten keresztül jutunk el az egyenességhez. Bezzeg a férfi! Tasunk délceg derékkal, megtöretlenül regisztrálja felhőbe-veszettségünket: „Amióta nem imádkozunk többé, / a felhők öngyilkosságra / vannak ítélve.” A férfigőg tiltakozik a hit kipárnázott kalodacsalogatásán, vagy, ahogy Rupcsev fogalmaz: „mint mézesmadzagon / az áporodott hit labirintusaiban.” De el nem kerülheti az isteni világmetódust, rituális ringlispilt: „Az ember vétkez, hogy éljen, és vezekel, hogy örüljön.” (Atanaszova – íme, ismét csak egy hölgy ragadta meg az Isten lábát!) Nem kívülről támad a megoldás, ahogy az ártalom sem. „Látni gondolnád az Irdögöt, ammeg, az fenevaggya, a tükörbül fenekszik rejád.” (Krasztov). Magunkba nézve akadhatunk az ördögűző kegyelemre.
Az imént idézett Atanaszova megdöbbentő – a Napló-író Hamvasra alító – állítással torpant meg bennünket. „Ha segítesz Istennek, ő is megsegít téged.” Hát ilyen gyenge lenne a Mindenható? Nem ilyen gyenge, hanem ilyen g y ö n g é d. Hiszen nem a szunamiban, hanem az illési szellőben lakozik. A kereszt útja bizonyára nem a permanens győzelemé: „Ha elfogadod kereszted, az üdvözülések útjára léptél.” A szenvedés elfogadása, sőt piedesztálra emelése, persze, nemcsak a kereszténység, hanem egyebekben a sámánhit sajátja. Tomov megrendítő elbeszélésben részletezi egy mindenkitől magára hagyott béna vénasszony haldoklását. Aki végül is a berepülő méhecskében lel társra, vigaszra, kölcsönös megmentésre. S mint a mi magyar totemhistóriáinkban, itt is a méh „Ikonija lelkével együtt halkan tovaszállt”. S talán még az ősi közös hun múltból meríti fel Markovszki a ”Huncut Petar” népi mondókáit, igézetes idézeteit, pattantyú-petárdáit. Ízleljük élvezve: ”- Bocskor szakad, völgyön szalad: ülj le, ülj le, lányka, gyűrűt végy elő! …- Mitának hajdutlegééény!…- Nyúzott gida falut rija: nyúlj csak, nyúlj csak, lányka, gyűrűt végy elő!… Rajkának dudááás!… S rákezdték a gyerekek: Petar petrencét próbál, Párosrúd: pakolja paszullyal, Petrencét paszullyal, Petar? Pimpót, pityókát próbálj – potty!”
VII.
Hogy egy másik költőt idézzünk: „fogja a költő tollát a szókincs-lasszó”. Bogdanov ’Palimpszesztjében’ ezt így bolgárítja: „És a nyelv alatt is nyelv!” Minden csinálás is csinos szóválasztás. Nemcsak az Atya teremt szavával (jehi ór), hanem a költő szintúgy. „Az alkotás a teremtés aktusa. A befogadás teszi művészetté.” (Ticin) Ily módon a teremtett világegyetem tekinthető a Teremtő Isten egyik főműve, éposza gyanánt. Amelyet m u s z á j olvasnunk. Ellentétben a poétai opuszokkal. E téren a zseni azért nélkülözhetetlen, mivel „a démonokat a búvóhelyükig üldözi”. Azaz jézusi démonűző funkciót gyakorol, egyebekben. Ez pedig szigorúan a megváltás része. S mint a rejtőzködő Isten kiérdemelhetetlen kegyelme-gráciája: „Az egyetlen, amit a művészetben előre lehet tudni – kiszámíthatatlansága.” (Dinkov) A zseni követhetetlen-beláthatatlan, mindössze szemlélve csodálható. Előrejelezhetetlen. Ezért Dinkov így közelít zsenielméletében: „A zseni egész életében elsősorban azt a részletet változtatja meg, amely a zseniség jele.” Ezzel is az isteniekre üt: mire rámutatnánk, nincs. Jogosan inti tehát a tollforgatót Teofilov: „légy illuzió és pörgettyű.” Ezáltal bekapcsolódhatunk a goethei–nietzschei Welt-Spielbe, világjátékba. De a dal fölébe is kerekedik létrehozójának, szerencsés esetben. Így jár Hajtov Rózsa Sándora, vagyis Ibrjam-Ali, aki a dobra ha rázendített, bűvöletében megdermesztette környezetét. Olyan dalt vert-verselt, hogy mindenek felfigyeltek rá. Sajnos, az őt üldöző csendőrkáplár is: „ezen a dalon akadt a nyomára”. Bizony, legyőzte, ha nem is az ellen: „erős, rettenetes az ének”. Harctér az ember lelke, ahol fölzeng a dalban a végzet, s „ez a végzet nem az emberen kívül van.” S mint az újplatonikus szisztémában, az istenség egyetlen ’epiteton ornansza’ – a jóságon kívül – a „haplotész”, egyszerűség, a művészetben szintúgy. S ahogy a jelentéktelen írónál – disztingvál Karanfilov – a gazdag külső a szegénység jele, úgy a jelentősnél az egyszerűség gazdagságot képez. Allegorizálhatjuk evangéliumosan is Zsekovval: „A költő szava nem mag./ Pelyva az, kesernyés pelyva, / amelyen Jézus feküdt.” Mert: kezdetben volt a Logosz. Ez az ősszó minden átlag-szóban ott székel. Illetve: ki kell szabadítani, mint egy kelepcéből. „Mióta rágom a költői csapdavasát – a Szót!” – rója fel Zaharieva. Teljességgel a rutinos szópergés ellenében hat ez a teremtő Ige. „A költészet az ismételhetőt ismételhetetlenné, az ismételhetetlent örökérvényűvé teszi.” (Igov)
Persze, adódnak apró mesterfogásai, tündértrükkjei a költői mesterségnek. Például Metodiev metódusa: „Ne nyúlj a szavak közötti térbe,/ hogy legyen hol / mozogniuk a csillagoknak!” S van, aki a képtelenségre képez: „Melyik asszony mondhatja a férjének: takard be a követ, megfázik még!” (Kancsev) Kiszjov pedig az ókínai precedenstől tartva pánikba esik a művészi mimézistől. „ Ahogy a forrás fölé hajoltam, / szomjasan azonnal el is húzódtam – / nehogy képemet kikortyoljam még.” Zselev a szépséget végveszélyben látja-láttatja: „Farkasüvöltés / szépségveremben.” (Vagy netán a toportyánféreg esett nyárskelepcébe? Az olvasat megengedi ezt is.) A világ sehogy se tud meglenni a szépség nélkül, de nélkülünk se a szépség. Ezt a kölcsönös rászorultságot, szerelemkényszert definiálja Dobrev axiómája: „A szépség menti meg a világot! Ez azonban nem jelenti azt, hogy a világnak ne lenne kötelessége megmenteni a szépséget.” Avatott, beavatott kéz-szív kell azonban a varázslathoz. A fenségest a nevetségestől hajszál választja el, vallotta a fenségesen nevetséges Kant. S követője, Igov: „Az egyszerű a középszerű keze alatt banális lesz, a zseni keze alatt – fenséges.” A zeuszi Bikára utalva próbálja meghódítani Európa szívét Kancsev: „csak az alvajáró tudja / megerőszakolni a sellőt”. Rancsev ébresztő Ikaroszával tromfol vissza: „Hány repülési kísérlet van egy nyújtózkodásban.”
Találkozunk a legklasszikusabb kínai–japán haiku-képlettel: „sziromról sziromra / hullámok lapozzák/ a teliholdat – sárga rózsa…” (Biljarszka), bár csipetnyi rilkei zamatokkal. Bejátszanak a goffinos-Ariadné-fonalas enigmák: „… ahogy a Hattyú fókuszait átszeli, szert tesz első árnyékára…” (Fotev) – alludálva Mallarméra–Valéryre. Expresszív-biomorf metaforák kanyarognak: „aranyantennás szarvhordó csigáéval…” (Murad) A békacsobbanás után: „A tiszta vízszínen villanásnyira / alig látható zöld árnyék maradt.” (Gecsev) Olyan komplex kép-képletek bontakoznak ki, melyek alaposan próbára teszik a képzeletet: „két olivakönnycsepp / az a harisnyatartó-nyom / mely a világot a marionettek kolostorától különválasztja.” (Atanaszov) Meg lehet próbálkozni felfejtésével, de sűrű telítettségében anélkül is szuggesztíven hat. Aztán a közhelyes holdat ugató eb váratlanul meglepő újdonságba vált: „Milyen furcsán vonítanak a kutyák ./ Mintha csak torkukon akadt volna / a Hold.” (Nikolova) Olyan abszolút új stíluselemet is lelünk, melyre az ezredvégig kellett várnunk: „Aki hiányzik, / fogcérnát húz végig dühvel/ a másik / szavai közt.” (Bodakov) Micsoda árok – inkább szakadék – húzódik meg a ’könny’, a ’fogcérna’ és a ’szavak’ közt. Vajon tisztit ez a hiány? Valcsev mintha Attilánk ’az alkony a felhőn fésű’ szürreáléjára hajazna rá, így: „A pőre erdő fésűje / a naplemente / rőt haját igazítja.” Egysoros költeményként is szolgálhatna egynémely fordításrészlet: „Hitehagyott sugár ördögzöld árnyékon zordul át.” (Levcsev) Tóth Árpádban is elmenne, nemde? Hát még ez a vetkőző táj: „de faág lerántja fehér parókáját, / bokor pedig – csipkezsabóját.” (Belev) Korántsem ilyen jámboran esztétikus a dühöngő városparancsnok, midőn „csillagturhákat köpköd az azúr parkettre”. (Marangozov) A baljós otthonosság lelke lebeg az ilyen költői képen: „A tűzön nyugodt nevetés lángol…”(Csuhov) S megkap a „varjúlehelet kékje” (Metodiev) szinesztéziája szintén. (Meglehet, memóriánkból becsúszik ide Tóth Árpád míves faragványa: „Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.” Attól még szép.) Ezt a passzust zárjuk stílusosan Ke Pella klasszikus haiku-remekével: „Körtelevél huppan / a vízbe. Álmatag / béka, hol van dél?” Tán az álmatag jószág erre felébred – éppen délben (vagy délen).
Már eddig is célozgattunk gyanítható fordítói leleményekre, konzsenialitásra, ám van, ahol nyilvánvalóan kilóg a lóláb, jobban mondva a versláb. Íme: „A szem és az ég között… / a könnyek/ könnyed kis köde,” (Balabanova) A költőnő aligha tudná ily kökényszemű kékséggel visszaadni eme átültetést. Akárha a ’Magyar metafizika’ ’Köd és köldök’ fejezetébe lapoznánk bele. Aztán meg, hallgassuk csak: „Esteledik. Aranyló zöld a part, homok rosszan.” (Nikolov) Mit csinál? R o s s z a n – azaz rosszul van? Szó sincs róla! A rezzen-rozzan gyökcsoportba tartozó hangulatfestő-hangutánzó homok-indulatszó ez, de mily nyelvjárási mélységből? Azt még csak értjük, hogy „kiszáradtak a vizek mind”. De a többit? „Egy s z i v á r d u l már csak/ álmok zugos p a d m a l y á b a n.” (Dimitrova) A padmaly még csak-csak visszacseng az erdélyi patakgödrök kézzeli halfogásaiból. De a szivárdulhoz már nyelvészeti cserebomlást kell alkalmaznunk. Ezek a vizek szilárdulnak is, meg szivárványlanak is, meg szivárognak is egyszerre. Ámulhat a költőnő. Magyarul talán még a megszólított napraforgótányérok is intenzívebben engedelmeskednek: „búcsúhajbókban a sajgó /ugarsalakot csókoljátok.” Régi igazság, hogy költőt csak költőtárs tud eredetiben felidézni!
VIII.
Az egész bipólusú világ a szerelemre irányul. „Nőszerű sziklák… férfiről álmodnak, aki / majd őket kigondolja.” (Antov) Nemcsak a teljes testi embert, de agyát – a numenális szférát – is uralja a szerelmi vonzódás. Megigéz, lenyűgöz a m á s i k. Szó szerint: rabja leszek. Megadom magam neki: „kezemre írd telefonszámod, / akár egy lágerlakóét.” (Zselev) Már az ismerkedés beindítja az egyesülés kémiai reakcióját. Feladva önös magam, egy másik mágikus lény szempontjából látom a világot. „A világgal vitatom tekinteted.” – vallja elementáris szerelmét Dimitrova. Deden alít ez József Attilánk „Istennek tégedet felellek”- jére vagy „látom a szemed, rám nézel vele” heno-fréziájára (nem szkidzó – azaz szétszakadó – hanem henotikus, azaz ’egyesülő’ agyak). Nem véletlen sorolta be Platón – az Isten-Atyához visszavezető utak egyikeként a Szerelmet. Ugyanis a szerelem a legmagasabb rendű t e s t v é r i s é g megélése, ahol a másik ember csaknem olyan fontos számunkra, mint mi, sőt akárhányszor fontosabb is. Márpedig Isten irántunk érzett szerelme éppen ekkora válaszlépést igényel. Egyetemes szabad alkotótevékenységet biztosít a szerelem. „Simogatásra ha emeled kezed, / a világegyetem levegőjét / átrendezed.” (Hrisztov)
Szlavejkov balladájában ekként dicséri szerelmét Nikola: „Gergána, sármányos madár,/ Gergána szelíd kisbárány, / üveggyöngyök között igaz” – ugye, állatian szép becézések? S nem fogy ki belőlük „reggel a kútnál és este, / horótáncokban vasárnap.” (Apropó: én három évtizede részt vettem ilyen hun körtáncban bánáti rokonaimnál Ferendián, csakhogy ott r u g á nak nevezték.) S hasztalan ígérget fűt-fát, palotát a csábító agresszor-aga, Gergána halálra szántan visszafelesel: minek is nekem 300 ablak, ha egyetlen kicsinyből leshetem boldogságom. Aki számára Minden, míg a hatalmas aga Semmi. S esküjére is hivatkozik a szerelmes lány, ’ősi magyar szokás szerint’. S a halálban is egyek maradnak (amors), Nikola „a sírt gyöngyös borral behintette” – vagyis síron túli áldomást ittak. S a varázshangszer adja hírül, a tilinkó, hogy kezdődik elölről a szerelmi boldogság „csobogónál, lány ahol vár”. A kút, a forrás eleink üdvös feltámadása. Egyébként akkora szerelmi egység nem lehetséges, ami kielégíthetné beteljesedettségünket. „Hiányzol nekem, / hiányzol nekem, / hiányzol nekem, / még akkor is, / amikor / itt vagy.” (Pasztuhov) Tas pedig a fénymásodperc ezredrészét is sokallja: „Köztem és közötted 300 kilométer./ A fénymásodperc ezredére vagy, / de megélem-e, hogy / felragyogsz…” Dimitrova elhagyatván is büszkén vallja: „árnyékod voltam”. Mert az a fényre emlékeztet. Goszpodinov effektív Szerelmesvers-e pedig ebben a vallomásban kulminálódik: „Én vagyok a gyomor fekélyedhez.” Kicsit morbid, ugyebár? De azért frappánsan megjeleníti a sírig (sőt síron túl is) égő-lüktető összetartozás végzetességét!
És mi van akkor, ha ennek a szerelmi eternitasnak mégiscsak vége szakad? Mi? Válaszol Farkova (azaz hun Farkas-lány): „Mint kioldott nyaklánc szemei / csöndültek látszólag lelkeink megint / majd, mindörökre / széjjelgurultak.” – ’Akár a kettészelt kukac, / Valahogy mégis egy…’ – folytathatnánk Pilinszkynkkel (vagy befejezhetnénk?) A szerelemben, romlásában is – nők a professzorok. Számomra Szofija Nesztorova kivételes végérvényesség tökéletességével számol be erről. Íme a remekmű (nagyon is a műfordító konzsenialitásával):
ELFELEJTETTEM NEKED MONDANI
Nem fáj, hogy villám csapott be az udvaron.
Fáj, hogy virágzó fát sújtott halálra.
Nem fáj a seb sem hátamban.
Fáj, hogy a kés a te kezedben volt.
Nem fáj, hogy vége szerelmünknek.
Fáj, hogy nem fáj…
S akkor kezdődik minden elölről. Lehet bölcselkedni a szerelemről. Széles karcsapásokkal szelni a szárazföldet. „Szerelem – / két ember / önmegtagadása.” (Velikova) így, tök-negatívban. Már-még nincs benne a másik mágiája, igéző igenlése. Visszahúzódnak az ölelésre tárt karok a primér anyaméhbe. „A férfiak örökre gyerekek maradnak. A nők – végig – anyák.” (Ticin) Életünk első asszonya. Hogy is mondta az ősgyerek Weöres? ’ Termő ékes ág te / Jó anya / Életemnek első asszonya…’
IX.
A női lélek – alap-anyaságából és szerelemáhítatából következően is – mélyebben tud hálát adni (nem csak Istennek), egyúttal szerénységesen megbocsátani. Így Dimitrova: „Mekkora boldogság / a boldogtalanságban együtt lehetnünk.” És: „minden napnak megbocsátok / találkozásunk napja miatt.” Ugyanakkor – férfiak számára nehezen felfoghatóan – érzékenyebben reagál a fennkölt önteltségre: „Belesápadva hallom: melléről cafatokban / kacagás/ szakad le.” Ténylegesen is le-leszakad Ivanova szomorúságába ez a kacagás. Rebbenékeny pontossággal szűri ki a tömegből a vágyakozó katonapillantást: „Hatvanwattos sárgás szem / könyökölő pupillája.” (Dimitrova) Kevés költőkben adatik ez a pupillairritáció (pl. Pilinszkyben). Férfivakságunk-süketségünk áthágására a nő szorgalmatosan ismétel. A sejlő „legfontosabbat” ismételgeti: „De te nem mondtad a legfontosabbat. / Mi az?/ A legfontosabbat./ Mi az? / A legfontosabbat. / Te nem mondtad a legfontosabbat.” (Dimitrova) Hogy mi ez a legfontosabb? Még mindig nem érthető? Hát a legfontosabb!
És szelíd nagyasszonyokhoz méltón, az ajándékozás gesztusával, a legkevesebbel megelégszik a mai nő: „Hullámot hozzál, ha tudsz, / mást semmit nem kérek.” (Farkova) Nem a hullámat kéri, hanem egy hullámot, légyen az megfoghatatlan! Mint totemállatanya a nő minden apró veszély- és öröm-forrást figyelemre méltat, nem siklik át a jeltelen-jelentéktelen részleteken óvatlan: „Naplementekor / az árnyak pihenni / lenyugszanak.” /Balabanova) Nyugszanak, de bármely pillanatban felugathatnak. Vatova egy „Eső utáni séta” kapcsán ezoterikus tapasztalatokra tesz szert: „Ballagsz a sétányon // Időnként égdarabokra / lépsz.” Én-te viszonyban kívülről látja magát, felemelkedve a numenális lények szintjére.
Az önzetlenség a nőben akár önvesztéssel jár-fenyeget: „mindenkivel találkoztam, / egyedül magammal /nem.” Hangsúlyos, egysoros ez a „nem”. Női nem. Az én az mindig valami más (l’autre) – sejttette Rimbaud. Nikolaeva ezt a mást, ezeket a másokat magában találja meg: „Úgy alászállok magamba, hogy / már egészen / eggyé válok a többiekkel.” Tat twam aszi – tartja a Tao. Misztikus tapasztalat ez. Ahogy az a rugalmas hajlékonyság is, mellyel Atanaszova alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, a megmaradás és túlélés érdekében: „A szárnnyal, amellyel repülni nem lehet, úszni kell.” Ahogy lehet – minden lehet, váltogattuk mi itt Magyarországon. A hemingwayi öreg halász hősies jelmondatát visszhangozza, hittelien a modern kelet-európai asszony: „Az erős lélek mindig győzedelmeskedik, még amikor veszít is.” Mindig is tudtuk, mi Pusztaszer örökösei, hogy a háttérből halkan a családanya irányít. Ahogy Weöres summázta: „a nő tetőtől talpig élet, a férfi nagyképű kísértet.”
És – szenzibilitása folytán – veszélyeztetettebb is a nő, pláne a mai túlterhelt önmegvalósító asszony. Akár a poklok mélyére, a gyehennára is süllyed. „De amíg leheleted / pókhálószálon még /hálózik el, sirasd meg, / sirasd el, hörögd ki/ a füstölgő gyehennát!” Úgyhogy Zaharieva szinte puszipajtásként köszönti az elmebajt, szolidaritást vállalva a további önpusztításban. „Szervusz, skizofrénia, örökségem te, nagynéném, ki a tizenhetedik emeletről repülsz, s te másik néném…” Megjegyzendő, mitikus prímszám ez a 17 – nem véletlenül a haiku szótagszáma. Határokon, tengereken átível . Szilvija Csoleva – nomen est omen – egyszemélyes identifikációt valósít meg a világhírű amerikai költőnővel: „ Ó, nővérem, anyám, Sylvia Plath./ Én.” Mindenesetre már túlélte. S még bele sem őrült.
X.
Nem az a kérdés, hogy fájdalomban élünk, hanem hogy sikerül-e megédesítenünk ezt a fájdalmat (dolce dolore)? Kancsev kevésbé bízik: „A szomorúság már a mi láncra vert szabad időnk.” Az egyén sorsa belefonódik népébe, sőt a világéba: „kiáltásom a világfájdalom reklámja” – reklamálja panaszos-büszkén Marangozov. Ellenben kitermeli a sújtott szervezet a bánatszorongatás ellenszerét is. Példát nyújt a sámándob. „ A dob lelkét csak akkor hallani, ha verik.” (Hrisztov) Meg aztán a népi bölcsességekre alapozott megvilágító lapidáriák is vigaszt nyújtanak alkalomadtán: „Milyen sok kell az embernek, hogy boldog legyen, s milyen kevés, hogy boldogtalan.” (Dobrev) Ivanovnál végletesen „fájdalom-jajban veszékelnek a bokrok.” (Talántán közös hun szótárdarab ez a ’veszékelés’ – mindenesetre sokadik zseniália.) Egyébként is a költő „Egy ember”-e (önportré) maga a lüktető csupasz idegsebzettség: „dülledten tolonc-röppenve néztem – akárha szememre késpengét szorítanék.” S e”. z a jajongás korántsem ideiglenes: tart az „míg megőszülök szemlátomást, szemkitolást” (Ivanov) Ugye nem tetszettek átsiklani ezen utóbbi trouivalle-on?)
Node, mit esengjünk, amikor a hiperérzékeny Dimitrova arról tudósít, hogy „Sebein át lélegzik a föld.” Tehát nem haldoklik sebeiben, hanem kínjain át él. Doleo, ergo sum. S még tán a legsúlyosabb sors, a magányosé is magsűrűségű. Ezt így éli meg a rosszul szeretett nő: „a magány az, / ha valakivel vagy, / aki nem teveled van.” Az ilyen, ha ad is virágot párjának, nincs benne köszönet: „Nem, nem liliomot szed, / hanem pipacsot. Szerteszalad/ ujjain mind.” Az ilyen kárvallott, szerencsétlen asszony, ha létbőröndjét bontja, keservesen konstatálhatja tartalmát: „Jó kis bőrönd – belül/ bumeráng bumeráng mellett.” (Dimitrova) Az ő napraforgótáblája még csak a szerencsésebb nyugati művésztárs sárgaizzásához se fogható. „Iszonyatos napraforgó krematórium / füstöl sötét hajnaloktól fehérré fakult zenitig.” Rárímel, kontroverz egyetértéssel, a pályatárs Balabanova háromsorosa: „A fekete napraforgószemben – mennyi sok szeretet / a Nap iránt.” Így is lehet hát közeledni a szomorúsághoz. Kereszthordozás Isten szeretetében.
A költő feszegeti a múlt emlékezetét: „Nem vér fakadt,/ hanem valaminő rozsdás csönd.” (Rahnev) Átok nehezedik az utódokra? „Alighanem / apám / egykor / lekaszált / egy lepkeszárnyat / a lucernában.” (Pasztuhov) Ily apróságon, pillangóeffektuson, múlik a halandó sorsa. Ha nem reflektál a fenti fenséges jelekre. „Mily áhitatos sírás – / szem a Nap, amelyből / madarak hullanak.” (Zsekov) megmeneküljön az éhhaláltól.” Irtózatos kép ez a tehetetlenül zseniális önsorsrontásról! Aki a rákkal viaskodik, fizikai szinten ízleli a megsemmisülést: „Mikor szétfröccsent az ég is egészen, / s felolvadt a kő is maga alatt.” (Boriszov) Kívül-belül leselkedő halál.
Kozmikus fájdalmunk asztrofizikai tényen alapszik: „Bizonyított tény / hogy a világegyetem tágul / következésképp / mi egymástól kölcsönösen / távolodunk” (Goszpodinov) Csekély vigasz, hogy – Gulyás Pálhoz közelítve – „tudok mindent a könny összetételéről” (Leonidov). Szienai Szent Katalin ’ tűzkönnyeket’ kért a vízkönnyek helyett. Hacsak úgy nem! „A víz élet – mondták neki. / Elszégyellte magát / és sírva fakadt a fuldokló” (Tas). A kettős csavar, a vágtázó lóról hátranyilazás Attila arzenáljának is szerves része. A dichotomia feloldhatatlan. „Szeretem az ég pillangóit / Színeiket / És gombostűik.” (Murad) A halál a művészeten át átokkal hatja át a kultúrát.
XI.
A halál lassanként hatja át testünket-tudatunkat, mint Dsida kockacukrát a feketekávé. Egyszer csak keserűn felfigyelünk az őszök rombolásaira: „Rozsdállanak az évek ábrándjai / márványbánat honol otthon”. (Csaprazov) Útját állja a vég véglegessége szabadon száguldó fantáziánknak: „Van valami rejtélyes ebben az egyszerűségben. / Az ember szeretné megérteni./ Tégla tégla mellett, tégla tégla mellett, / tégla tégla mellett… / Fal. / Az ember szeretné ledönteni.” (Kulekov) Megdermeszt a ránk csapó vég-végzet, akár pánikoló zsákmányállatra a ragadozó pillantása. Hipnotizál a halál. „Ijeszt, / akár a szép szemek.” (Vaszov) Ez a befejezettség egyúttal a tökéletesség gyönyörét-gyönyörűségét is nyújtja, akár a görögöknél (ahol a ’ t e l e t é s z’ = halál és teljesség). „A halálért aggódunk, nem az életért.” – vonja le a tanulságot Rupcsev: „Nem a haláltól félünk, / félünk az élettől, / ahol te és én foglyok vagyunk”. Platón is börtönnek, kriptacellának (s z é m a) vélte a földi időzésünket, ahonnan üdvös szabadulnunk (test = s z ó m a). Később pláne a sztoikusok. Szép az elmúlás a mandala-keleten és nosztalgia-nyugaton egyaránt. „Elvágtak egy fát, / de nézd, árnyéka a kertben / árválkodik még.” (Kiszjov) Árnyjátékunk mögött ragyog az ideavilág.
Kis halálnak nevezik nálunk az alvást és álmot. Csuhov összekapcsolja az ifjúhodás újító hatalmával: „Aludj és hallgasd: / halk dallal benned a halál / megifjúdik.” Lehetett holmi angyali analógia az elpackázott őshun nyelvben, amit a magyar hangzásában, a bolgár hangulatában megőrzött. Gondoljunk csak a hal-halál-halad-halk-hallgat hangbokraira! Hrisztov is haladást, sőt „Kezdet”-et lát a halálban: „És a halottak is újra idejönnek, / ahogy a halak visszatérnek / a helyre, hol ikráikat kivetették.” A halál tehát úgy halad, akár a halak. Halkan-hallgatagon. Petkov prózájában ámulva sóhajt fel a férfiszereplő: „az ember milyen keveset él, és mily sokáig halott.” No, erre ugyan riposztozhatunk a híres szerzetes bonmot-jával: nem az a kérdés ’van-e élet a halál után?’, hanem az hogy ’van-e a halál előtt?’ De ne üssük el ennyivel az örök élet kérdését. A halottak áthatnak minket, hatalmuk van rajtunk. Akár kulturális közvetítéseken át, akár személyes sorsunkban. Vatova egybeoldó olvasatában: „a föld négy világtájáról jött holtak benépesítenek engem.” Rejtélyesen nyilvánvaló összefüggésrendszer hálózza egybe az élőket a holtakkal. Ellentett világok, de egyek. „Meghalnak a barátok, s belőlük ellenség lesz…” (Zselev) Ha a halottak nem is ’gonoszak’ (Ady), mindenesetre hajlamosak észre se venni a mi szűkös élethatáraink kötöttségét.
Van, aki szabadon hagyná garázdálkodni az elmúlást, leküzdendő a halálfélelmet. (Pedig még a kései Freud is kénytelen volt elismerni, hogy a halál ’ösztönként’ ösztökél bennünket – Todsinstinct.) „Belopózom éjjel a múzeumba, / és kitörlöm a mentőhajót a horizontról / a képen.” (Marangozov) A halál nem csak sújt, hanem fel is szabadít. Hallatlan röpülés. „Repülni szeretnék, de komiszul kötöznek eddigi / átlényegüléseim. Egyhelyben röpülök…” (Leonidov) Szó se róla, ha a halál mégoly kellemetes is lenne, sok esetben annál kevésbé a meghalás élménye-processzusa. Rupcsev felsorol néhány ebbéli ínyencséget, egyebekben: „meghalnak hajtólánccal agyonverve a liftben.” De nem kell ilyen messzire mennünk, a liftig. Szobádban meghitt a vég: „Ég a cigaretta kezedben, otthonos halál.” (Levcsev) Az emberek végtére is született halandóként meghalnak „mámorában halál-hatalmuknak”. (Rupcsev) Mert mi más lenne a halál, ha nem örök élet?
XII.
Kötelező érvénnyel szögezi le ugyan Kolarov, hogy „a nevetés az élet egyetlen alternatívája”, ehhez képest a bolgár alkotó értelmiség nem tűnik túlzottan humorosnak. Pláne ’mindigderűsnek’. Inkább a gonosztevőkön aratott nemes kárörömé a vezető szerep, akár a mi Rózsa Sándor-féle betyárbravúrjainkkban. Ott ő Ibrjam-Ali, aki ugyan „sohasem nevetett”, de mulatságos leleménnyel sanyargatója „fejébe húzta a tüzes edénylábat”. Meg kell adni, Ali „cefet betyár lett”, de a szegényeket nem bántotta”, akár a mi Rózsánk. Igaz, az áruló k u c o v l a h pásztort „belédugta egy hangyabolyba, elevenen rágták ott csontig a hangyák.” (Hajtov) Fölöttébb baljós a bolgár vidámság. Úgyszólván vidorság. „Azt hittem tréfa. / Kiderült – örvény. Nevetve fuldoklok” – összegzi „Szerelem”-tanát Barbarov. Dimovszki historikus hitelességgel kisprózájában egy kedélyes nyársalást (!) elevenít fel. (Nálunk a XX. században szerb csetnyik barátainknak köszönhetően karóba húzásként köz-ismerik délvidéki testvéreink, miután többezren megtapasztalhatták.) Nem részletezzük: „Mindjárt kész, az istenit! – mordulják melletted.” Ám miután az agy szétrobban, a zsigerek elégnek, szem pókként csüng, szálló könnyűség jön. A domb fölött „keselyűk gyülekeznek”. Hát mit mondjunk, nem a legfergetegesebb vicc! Olyan is akad. Szarnev spenótos sült báránya, melyből a zöldköret a tyúkoknak jut.
Ilyen angolos fahumorral konstatálja Ralin repülő teknősbékája, hogy „én is úgy végeztem, mint Ikarosz…” Jobban járt az elmeklinika beutaltja, aki: „Tollakat ragasztott a karjára, kitárta, s úgy ugrott ki az ablakon.” (Petkov) Ám a magnóliabokrokra huppanva semmi baja se lett. Ebben ez a heppiend. A színtiszta derű persze az igazság megnyilvánulásain támad. S ez nem lehetetlen. „Nem nehéz a meztelen igazságot megmutatni. A hazugságot vetkőztessétek le!” (Ralin) Már ha hagyják. Nem esik háborús cenzúra alá. „A háború erre olyan gyakori, hogy ki se lehet már számítani, mennyi jut egy főre.” (Radicskov) Nem életbiztosítás statárium idején ilyesmivel viccelni. Ma már elmegy Szlavov rendszerváltó beszólása: „Negyvenöt éven át majmot csináltak belőlünk, banánt meg csak most adnak nekünk!” Papazov cigánya korábban megszívta szabadszólását: „Egész iletbe a kamu nyista párt engem hol vesz be, osztán meg tesz ki?” Régi közös mesebeütésünk a Kiskolos meg a Nagykolos sztorija. Markovszki kis-Petárja úgy szabadul a zsákból, hogy reménybeli oláh királynak adja ki magát. Mert a mesében mindig győz a szegények igazsága.
Kedvelt kemencepadkás szellemi torna volt népeinknél a találóskérdés-gyártás. (Most is gyakorolják, legalább unokáink.) Mi az, ami „jó időben a sutban kuksol, rosszban meg sétafikál?” Ennél is furmányosabb: „Ki az, ki született, de meg nem halt?” Tessenek Sztojanovhoz fordulni a megfejtésért! Előfordul olyan enigma, melyet még talán előszerzője se tudna értelmezni: „Az egyik legismertebb viszály a Nap és a tarka bivaly között feszül.” (Kancsev) Más egyéb a gyakorlott egyiptológusokat is megizzasztaná: „Milyen / mozgás ajánlható / egy büszke játék piramisnak?” Mégis talán inkább gyógytornászokhoz forduljunk. De már Arnaudov kulcsfontosságú érdeklődésére – t.i. „Munka-e a szőrszálhasogatás?” – magunknak kell legalábbis a szűcsmesterséget vagy kefekötést kitanulnunk, nem elegendő pusztán szőrszálat hasogatnunk! S nem is biztos, hogy ép aggyal ’megérkezünk’ válaszainkhoz. Elég elmélkednünk. „Az okos utazik – / az ostoba megérkezik.” (Radoev) Legyünk tehát útban – mennél többeknek!
A bolgár családok is ’szoros’ rokoni kapcsolatot ápolnak a bitóval. Szakszerűen szögezi le (hurkolja fel) Igov: „Akasztásra legalkalmasabb a családfa!” Ezen amúgy is fennakadunk. Akadálytalanul. A családfa vérrokonsághoz társul – beházasodással – a bevégző kivégzőeszköz: „magas bitófa lesz az én arám” (Markovszki) – esküszik Petár, a betyár. Innen már könnyűszerrel párhuzamot vonhatnánk – Villon bevonásával – a bűnöző és a művész közt. (A maga módján mindkettő bűvész.) De megálljt parancsol Kiszjov: „A bűnözővel szemben az alkotó éppen arra törekszik, hogy nyomot hagyjon maga után.” A bűnözőnek viszont bottal üthetjük a nyomát.
Kis antidemokratikus-gyarmati országokban ellenálló művészet ürügyén pazarul bevált a halandzsa vagy abrakadabra. Ezt parodizálja Szarafov imígyen: „csodamód emelkedett ki a feltétlenülség önkéztelenül alkotott emlékműve, melyet furcsasága körbejárhatóságának szemrevalótlan hasonlósága ürügyén kerekedett felül, vagyis azért, hogy kicsoportosítsa a csoporttömegeknek a különgondolást…” Bőséges magyarító segéllyel. Másként hogyan is szűrnénk le magunknak a „szürömleszürteleszüntelenszürtelének osztályrészét” (Cenov)? Pontosak kell legyünk szóválasztásunkban: „mért keverem mindig össze a parketolt a parketinnel?” (Cenov) E szűrdadaizmus elleni tiltakozások is szűrdadaizmust szülnek: „E körforgás közepett sohasem akarom látni / a kopasztott bús fákon a nyakatekert kakasokat.” (Kancsev) Kancsev egyébként is hajlik antiszociálisan kancsal kiszólásokra. „Éljen a Holt-tenger!” – tűzi zászlajára egy olyan országban, ahol elfeketedve él-döglődik a nemzeti fürdővíz. Georgiev a szelet kérdezte meg, ki vagy? „Az pedig hanyagul odavetette:/ Levegő, amely siet.” Kellett neki kíváncsiskodnia! Ámde Milanov „Verseskönyv-ismertetés”-éért se rebegett hálaimát a megrecenzeált szerző: „Minden strófa-/ katasztrófa.” Le van srófolva, nem fel (ana – kata).
A mi szilágyidomokosira edzett agyunk szívesen őrli-zúzza pépessé a kihámozhatatlan pszeudodefiníciókat. Szinte csettintünk: „a feltételből poén lesz, / a poén feltétel nélküli” (Rupcsev). Attól szép, hogy fordítva is igaz. Vagy – úgy se. Dzsonev „Ajánlás helyett” (akár e két antológia ajánlása helyett is) ajánlja pártfogásunkba bizalmas bizonytalanságait: „Én kurta, / én vibra, / én örökétig hosszú minthogyháim.” Köszönjük. De hát nem ez lenne maga az írásművészet – akár magyar, akár bolgár – ama plótinoszi ’hoion’ = ’mintha’. Ott fenn a minta, itt lenn a mintha. A forrás fölé hajolva vigyáznunk kell, ki ne kortyoljuk a képmásunkat (Kiszjov).
Illusztráció: “Bolgár bárka” (fh. Kalinov-szobor)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
