Zentai Tóth Béla: Lehűlt a levegő
Mélybe vetem testem, mikor a szülőföldemen küzdöm át magam, kutatom az összetartozásokat, eltéréseket. Minden isteni csoda elmarad itt, ő teljes terjedelmében távolságtartóan szemléli a különböző emberi fajokat, társadalmaik működését.
Délvidékről beszélek, azt jártam, látogattam arra. Átkeltem a Tiszán, száguldoztam a bánsági puszták forró útjain, lopództam a tág világban, a szabadság pillanatnyi, de múló ígéretével és engedelmével. Felettem a roppant és tengerszín ég, leskelődő gomolyfelhők meredeztek. Vaktában, szélvészként irtottam a kilométereket valamerre, a még csak térképről ismert utakon rohanva, hidakon átkelve.
Lassítottam, begurultam egy zsákfaluba, azonnal láttam, egy volt sváb településre érkeztem. Szerb lett, az egyik kopott sváb épület kék oldalára kifeszített zászlajuk, közepén a címer, suhant el előttem. Lejárt járdák, egy árva lelket sem vettem észre rajtuk, néhol megroggyant házak, fentről a kizökkent tetők kúpcserepei lógtak.
Déltájt lehetett, el is múlhatott már a nap állásából ítélve. Ehetnékem támadt, eltikkadtam a hőségben. Nem láttam semmi falatozóhelyet, lassítottam, befordultam az italozók csapata elé, hozzátartoztak ők a falusi csöndességhez. Jól számoltam, ők jelezték nekem a bolt ittlétét. A padon három, 30 – 35 éves sovány, kopott férfi gubbasztott a kirakat előtti fa hűvösében. Főleg sörösüvegek magaslottak előttük. Egyikükön, a középsőn értelem látszott, a többiek csak az ital kedvéért bárgyú szemekkel kuksoltak itt. Köszöntem a nyelvükön, viszonozták. Betértem az üzletbe, szerény eledelt vásároltam a szűkös választékból.
– Ülj le közénk. Mit iszol? – szólt hozzám kinn a középső.
– Vezetek, nem lehet.
Leültem a velük szembeni padra, elővettem a kenyeret meg a sajtot, törtem és falatozni kezdtem.
– Hollandiából jöttél?
Bólintottam. Megszoktam a tévesztést, a nagy h-t elnézték, sűrűn előfordult, hát rájuk hagytam.
Éreztem, hogy kell nekik az új társaság, ritkán fordul be idegen ebbe a zsákfaluba. Zárt országhatárban végződött a település, néha a csempészek jelentős forgalmat hozhattak létre, de ez a mesterség nem a barátkozásról szólt itt sem. Csak pillanatnyi káprázatot okozott és vontatottan folyt az élet tovább.
– Én is voltam külföldön, Kanadában éltem tizenkét évig. Aztán visszajöttem. Két éve. Kérdően nézhettem rá, éreztem, hogy volt oka visszatérni ide.
– Pedig igen jól éltem, lumpoltam is eleget. Zvonko Bogdan koncertjén minden dalszöveget végigüvöltöttem, kívülről tudtam őket. A koncert végén reggelig mulattunk, az asztalon nőket táncoltattunk, Zvonko szája bűzében fetrengtem…mégis…nem ment tovább -sóhajtott, legyintett és folytatta:
– Nagy adósságot okoztam. Tizenötezer dollárnyi kárt idéztem elő… Eljöttem, nem az én világom.
– Meg kellene téríteni, – okoskodtam – nyugdíj formájában visszajön az a pénz egyszer…
– …nem izgat… annak már vége. A kamatokkal lesz az harmincezer is a végén – mondta belenyugodva.
Éreztem, ismertem a mindenkori tűz előttem, tűz utánam balkáni gondolkodást. Ebben itt már nincs joga senkinek semmit hozzátenni az elmondottakhoz. Nem veheted el azt a szabadságot amiért kiállt. Halkabban folytatta:
– Döntsd el hát magad, igazam volt-e? Éppen egy gyógyszertárt hagytam el, mentem le a lépcsőn. Előttem egy öregember botorkált fölfelé, láttam, hogy nehezére esik neki a korlátot fogni, meg lépegetni. Belekaroltam, így értünk fel. Megvártam, míg vásárolt. Szintén belekaroltam, így ereszkedtünk le lassan. Semmi lényeges közlendőm nem volt, ő kihúzta magát, angolul szólt hozzám:
– Ez nem kanadai ember viselkedésére vall, ők nem szoktak segíteni. Te európai vagy. Honnan jöttél?
– Balkánról – válaszoltam.
– Mégis honnan?
– A volt Jugoszláviából.
Végignézett rajtam, látta mi nemzet tagja lehetek, majd szerbre váltott:
– Onnan honnan?
– Hát, Szerbiából. Láthatod.
– Közelebbről…
– Vajdaságból.
– Melyik részéből?
– Bánátból.
– Melyik településről?
Megmondtam.
– Utca? Ezt is.
– Házszám?
– Közöltem.
– Abban a sváb házban születtem! Nagyapámé volt a ház…
Rosszul lettem, megkapaszkodtam a korlátban. Én is a nagyapámra gondoltam, végül engem ért utol az idő kereke? Tudvalevőleg lassan őröl, nem lehet megakasztani. Rázott a hideg, minden szőrszálam égnek állt. Még most is, mikor visszaemlékezem. Látod a karomat? Meredeznek! Ebédre hívott másnap, mit keressek én most is az ő otthonában!? Dehogy mentem el! Világért sem!
Ezt már majdnem kiabálva, tempósan mesélte, heves taglejtésekkel rázkódott előttem. Nehéz kezekkel szorongatta a fejét.
Látta, világos volt előtte, ismertem a történelmet: elvették a svábok vagyonát. Ha csak elvették és elzavarták őket, és nem falu környéki kukoricások, búzamezők alatt nyugszanak még ma is, már boldognak mondhatták magukat. Folytatta:
– Még Kanadában is utolért a sors keze, látod? Önvád gyötört, darabokra törtem, nem vigyáztam senkire és semmire… hazavetődtem. Ez a hely, mert ez itt nekem is az, otthonom! Neki is, kétségtelenül, mert ha szétnézel jobbra-balra, száz kilométerekre itt minden sváb. Ők alapították ezt a falut is, ők adták a nevét, ők tanítottak meg bennünket dolgozni… ők mutatták meg mi a kultúra… itt a közeli városban, Versecen Herczeg Ferencnek még szobra sincs… a szülőházában tudod ki van? – bólogattam, hogy igen.
– Mi csak betelepültünk, visszaéltünk a helyzettel, megtudtunk-e valamit őrizni művükből? Szégyenlem… ajh!… mindig ez jut eszembe, ha bemegyek itt ebbe a házba… – csapott egyet. Félőrült arccal tört ez fel belőle az utolsó monológjában. Vétkesnek érezte magát.
Átvillant bennem, hát igen, száz évvel ezelőtt kellett volna erről számot vetni. (Mert most a 2020. év van.) Istenük ékesszóló dicséretével hiába gyógyítgatják a lelküket, italba fölöslegesen forgatják be a testüket, tetteiket nem lehet eltakarni semmivel. Épkézláb törvény, szabály nem fakadt, szándékosan kedveztek kapzsi, szadista vezéreszméjüknek. A lelkiismerettel, bizony élni kell nemzedékeken át.
*
Összepakoltam az ebédem maradványait. Szó nélkül útra keltem, az iszonyatot sebesen magamban cipelve. Egyáltalán nem vártam ezt a körülményt: amíg élsz, mozogsz, semmilyen magaviselettel sem lehet a máglyatüzet megszokni.
Zagyva tőmondatok vergődtek a velőmben. Megárthattak.
Lehűlt a levegő.
Illusztráció: Úszó bánáti ház (fh. fotó: Magy. népr. lex.)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
