Hetedhét

január 14th, 2021 |

0

Finomhangolás – három történettel (Georges-Emmanuel Clancier, Yves Beauchemin, René-Jean Clot)

A rítus

Georges-Emmanuel Clancier

Mint mindenkinek azon az ősszel vörösbe forduló, hangafüves dombvidéken, neki is volt háza, férje és egy lánya. Aztán a férj meghalt: egyesek azt mondták, nagyon szerette, mások azt, hogy a férj verte őt. Annyi bizonyos, hogy attól a naptól fogva, hogy megözvegyült, az asszony megváltozott. Soha nem volt éppen beszédes – rossz szemmel néztek is rá emiatt -, de mihelyt eltemették az elhunytat, többé egy szót sem szólt senkihez. Egy hónap konok hallgatás után az emberek megértették és megbocsátottak neki, mondván, bizonyára a bánat teszi. Bár az asszony nem tűnt boldogtalannak – se könny, se jajszó, se sóhaj -, egyszerűen csak szép lassan belepte valamiféle por a szoknyáját, a haját és az arcát. Piszkos lett és öreg. A lánya, Mathilde alig tizenhét éves, vaskos, pufók arcú lány volt. Kissé együgyű – mondták róla az emberek fejcsóválva. Az asszony szeme, ajka szürkévé vált. „Hát élet ez? Mindig a házába zárkózva… Csak az ablakokat nyitja meg épp egy kicsit; meg kellene neki mondani…” De senki nem merte: az asszony, akit fiatalon félénknek, mindig a férje árnyékában levőnek ismertek, különös módon a ráncok és a piszok alatt egyszerre úgy kezdett viselkedni, akár egy úrnő: gyorsan járt, felszegett fejjel, merev mozdulatokkal és teljes némaságban.

Mathilde soha nem tanult valami jól az iskolában; több éves lemaradással folytatta tanulmányait, de amint árva lett, a tanítónő nem is látta többé. – „Biztosan beteg” – válaszolták a kislányok, amikor megkérdezte őket. És ha jön a tanfelügyelő? A tanítónő bekopogtatott a mindig bezárt ajtón, néhány percet várt, majd vörös arccal, minden lépésnél hátrafordulva, sietve felkereste a polgármestert. Az alacsony, lefüggönyözetlen ablakon át látni lehetett őket, amint beszélgetnek: a nő egész idő alatt idegesen, sebesen mozgatta ajkát, a férfi nyugodtan állt, egyik keze a szakállában, a másikat az inge és széles, bézsszínű flanel öve közé csúsztatta. Végül a kisasszony csillogó szemmel elhallgatott; a polgármester beérte némi vállvonogatással:

– Tehát azt mondták önnek, kisasszony, hogy a Mathilde beteg?

A tanítónő ajkait összeszorítva válaszolt:

– Igen, azt mondták a gyerekek, hogy nagyon rosszul van szegény kislány, és senki nem tesz semmit, senki nem akar semmit tenni.

Mathilde alig járt el hazulról, az emberek csodálkoztak, hogy a hajdan rózsás arcú, tiszta kislány milyen sápadt, örökké fésületlen, taknyos az orra. Egyik lábán fekete harisnya, a másikon zöld zokni. A gyerekek előbb szó nélkül követték, majd eljött az idő, amikor kövekkel kezdték hajigálni.

Talán az effajta erőszakos cselekedetek miatt történt, hogy egy reggel nem nyitották ki a zsalukat, és az ajtó is lelakatolva maradt; az emberek nem figyeltek fel rögtön a dologra, annyira megszokták, hogy zárva van a ház. Eltelt egy nap, kettő, három, egy hét; végül elmentek a polgármesterhez, de az repcepréseléssel volt elfoglalva. Ezt követően még két napig nem tett egy lépést sem, csak utána kopogott be az özvegy ajtaján, először könnyed mozdulattal, majd ököllel, végül többször belerúgott. Semmi. A kováccsal együtt betörték az ajtót, és gyorsan kinyitották a zsalukat. Rendetlenség, pókháló, bevetetlen ágyak; és mindenütt, a székeken, a padlón piszkos fehérneműk. Lementek a pincébe, fel a padlásra: mindenhol ugyanaz a szemét- és penészszag volt, de sehol senki… A faluban még jó két hétig emlegették a dolgot, egyesek szerették volna, ha a rendőrség nyomozni kezd, de a polgármester azt mondta: „Ne törődjenek vele, most be kell gyűjteni a szénát”, és mivel mindenki számára a szénakaszálás, -szárítás és -begyűjtés ideje volt, hamarosan senki nem aggódott már a történtek miatt.

Lalinde ifjú pásztora hozta a hírt, erősen kifulladva. Hogy is nem gondoltak erre? A pásztor meglátta őket a vasúti sín melletti réten, amit a másik három oldalon a boutère-i sarjerdő határolt; eldugott, Isten háta mögötti, rétből és egy kis konyhakertből álló terület volt, az elhunyt örökölte valaha Lesvergnes nagybátyjától. Egy kis kunyhót is épített magának, ahol a kerti szerszámokat tartotta, harapott pár falatot, sőt néha nyáron az éjszakát is ott töltötte, amikor nagyon későig dolgozott a kertben. Oda ment az özvegy és a lánya.

A hely úti céllá vált. Azzal ijesztgették a gyerekeket: „Ha rossz leszel, odaadlak az özvegynek.” A kíváncsiskodók gyakran hiába fáradtak, mert az özvegy és a lánya egész napokra bezárkóztak a kunyhóba. Már indulniuk kellett volna, de csak vártak, vártak; a nap már kezdett lemenni a dombok mögött. Feltehetően ebben az időben szokott az özvegy és a lánya előmerészkedni. Bizonyára lesték, hogy a kíváncsiskodók elmentek-e már.

Ám ha az ember jól elrejtőzött a sarjerdőben, némi szerencsével mégis megesett, hogy meglátta az özvegyet és a lányát, amint nehézkesen utat törnek maguknak a rét vadon élő növényei között, görnyedten mennek, lógó karjuk mintha a talaj felé húzná őket. Szinte fel sem lehetett ismerni az özvegyet ebben a formátlan, kortalan és nem nélküli, támolyogva haladó lényben. Ami a lányát illeti, annak ellenére, hogy szinte négykézláb ment, egészen megszépült: lebarnult, kócos hajában mezei virágok; egyébként, amennyire a sarjerdőből meg lehetett ítélni, alig volt rajta ruha.

Ekkor az emberek nagy léptekkel visszafordultak, és amíg ki nem értek az erdőből, nyugtalankodtak: ha az özvegy utánuk fut, vagy egy rövidebb úton jön és ott les rájuk egy kanyarnál; vagy ha az özvegy bennük is ott van? Éveken keresztül azt hitték, ő is ugyanolyan asszony, akár a többi, olyan, mint ők maguk, és tessék, mi lett belőle… Igen, ha bennük is ott van, és csak vár, vár, hogy néhány év elteltével… Az expresszvonat elhaladt a kunyhó előtt; és még több mint két kilométerre vannak a mezővárostól; soha nem lesz kész a vacsora…

Az emberek a pásztorhoz fordultak, ha híreket akartak hallani róluk. Nem messze volt a nyája attól az átkozott réttől, melyet kétségkívül a kutya őrzött, mivel állítása szerint ő igen gyakran leskelődött a boutère-i sarjerdőben, vagy az özvegy rétjének a határán. „Mi örömet találhat abban a látványban? Szép kis látvány egy tizenhat éves kölyöknek, csak megutálja tőle a jövőt.” Egyébként ismerte vajon az özvegy és lánya tetteit, gesztusait? Amikor erről beszéltek, a fiú olyan arcot vágott, mint aki mindent tud, de ha válaszolnia kellett, mindig kérette magát. Az emberek nem nagyon értették e különcködés okát.

– Mondd, fiam, mit csinálnak egész nap?

– Az idő nekik is úgy telik, mint másnak.

– Nevetnek, sírnak, verekednek?

– Nem éppen.

– Ó, te kis együgyű, nem tudsz te semmivel többet, mint mi, csak játszod itt a jólértesültet.

– Ha mindent elmondanék, amit látok, egyesek…

– Mit tennének egyesek?

– Semmit.

Amikor azonban az emberek, belefáradva a dologba, másról kezdtek beszélni, ő maga tért vissza rá:

– Igen, láttam egyet-mást…

– Mesélj!

– Hát… Tudják, ők nem esznek krumplit vagy levest, és nem isznak tejet, mint én vagy más.

– Jó, jó, téged ismerünk.

– Gyökereket esznek. Nem tudom, milyen gyökereket, a füvekét, növényekét, amiket a rétjükön húznak ki a földből, vagy ha leszáll a sötétség, a sarjerdő szélén. Aztán jó étvággyal beleharapnak… És ami a beszédet illeti, azt hiszik, érthetően beszélnek? Nem, valami állati nyelven, hogy megfájdul tőle az ember torka, se nem francia, se nem tájszólás; soha nem értettem belőle egy mukkot sem. Időnként az özvegy órákig beszél összevissza, mintha valami imát mondana. Egyik éjszaka meglestem, éppen így halandzsázott. Nem mertem ott maradni, pedig nem vagyok gyávább, mint más.

Elmondta még, hogy az özvegy és a lánya nem fésülködnek, és mezítláb járnak. „Mint a romák”, válaszolták neki. Ekkor a fiú ismét ugyanazt mondta: „Ha mindent elmondanék…”

Ünnepek alkalmával a bálban, hogy elkápráztassa a lányokat, folytatta a történeteit; mindenki ismerte az özvegyet és a lányát, és viccelődtek a fiúval: „Tudjuk jól, ki a te kis barátnőd… Az özvegy.” A fiú erre méregbe gurult, de az emberek csak folytatták. Meleg volt, egyik pohár bor a másik után, egy pohár sör, meg egy újabb. „Te nem iszol, kisfiú”, mondták neki, és ő beszélni kezdett:

– Nem az özvegy a szerelmem… Ha látnák, amint esténként a nap lenyugszik Ambazac hegyei mögött…

– Az özvegy és a kis pásztorfiú!

– Kijönnek a kunyhóból, karjukat előre nyújtják; elmennek a rét közepéig, és a napot nézik. Én dörzsölöm a szememet helyettük, annyira égetheti a nap a szemüket. Nem mozdulnak. A nap lapossá válik, mint a tükörtojás, és eltűnik a hegy mögött, de ők még mindig ott állnak, mereven, kinyújtott karral. Utána, még mielőtt meghallanám – pedig jó a hallásom – elkezdenek önmaguk körül forogni, lassan, magasra emelt térddel.

– Mielőtt mit hallanál meg?

– Hát a Bordeaux-Lyon expresszt… Ekkor kissé felgyorsulnak; napnyugtakor, ha a szél viszi a hangot, hallom az expresszvonat pöfögését. Térdük a mellük magasságában van. Ott, ahol forognak, a fű kikopott. Egyre gyorsabban, egyre gyorsabban forognak, forognak, csak forognak, a vonat zakatolása egyre erősödik. A tónál, a kanyarban már látszik a füst. Az özvegy és a lánya kiegyenesednek, karjukat a fejük fölé emelik; az anya fehér, mint a tej, a lány piros, mint a vér. Mikor a gyors elrobog előttük, az maga az őrület: mint két vad forgatag, és a lábuk, bumm-bumm-bumm, akár egy gép. A vonat már messze van, de ők nem állnak meg, míg össze nem esnek…

Én megvárom, hogy az özvegy a földre rogyjon, belopódzom a rétre, és odamegyek a Mathilde-hoz: a fűben hempereg, olyan, mint egy tehén, habzik a szája, a szeme kifordult, néhány szál virág a hajában maradt, szinte semmi ruha nincs rajta, csak valami gyűrött szoknyaféle… A karomba veszem… Minden este…

Azóta, amikor az expressz elrobog, mindig volt ott egy csapat fiú, és egy csapat kölyök, aki követte a fiúkat, hogy lássák, amint a Mathilde a tánc után egyiktől a másikhoz megy. A pásztort soha többé nem látták ott: némelyek azt állították, hogy gyakran sír a legelőn. A fiúk sorsot húztak a Mathilde-ra. De csak vita és verekedés lett belőle. Ismét fel kellett keresni a polgármestert.

A boleró

Yves Beauchemin

Tizenkilenc éves volt, amikor megkezdődött az új évszázad. Január elsején hatalmas, arany kartonpapírból kivágott 1900-as számokat lengetett a jeges szél a Trois-Rivières-i házak homlokzatán. A bank óriási évszámot állíttatott hivalkodó bejáratának négy dór oszlopfője fölé, s a sötétség beálltával egy elmés, gázzal működő világító szerkezet parádés kinézetet kölcsönzött neki. Egyes megkeseredett emberek azt mondták, félő, hogy egy tűzvész hamuvá változtatja az egész cifra berendezést a bankkal, sőt, talán a város egy részével együtt. De ezeken az embereken csak nevettek. Gondolják el: 1900! Egy új korszak kezdete! Hogy ünnepelhettek volna másképp, mint rendkívüli módon, sőt, kissé merészen? Mindenki homályosan érezte, hogy az emberiség döntő fordulathoz ért; hamarosan nem lesz már a régi. Ékesszóló beszédek hangzottak el a témában, és sokat lehetett róla olvasni az újságokban.

Megkezdődött tehát az új évszázad, ő tizenkilenc éves volt, és a háztartással foglalkozott a szülői házban. Ő volt a legidősebb lány. Öt öccse és hat húga volt, sokan közülük még kora gyermekkorban, s ez bizony sok munkával járt. Anyja egyszer s mindenkorra elhatározta, nem számít, hány gyermeket kényszerül világra hozni, a ház mindig rendezett és kifogástalan lesz, amint azt férje becsülete megkívánja, aki Trois-Rivières legjobb könyvelőjének hírében állt. Így Evára minden nap kemény munka várt, mosott, súrolt, főzött, korholt és vigasztalt, s naponta tízesével kellett sürgős döntéseket hoznia. Anyja a terhességektől meggyengült, törékeny egészsége miatt gyakori pihenésre kényszerült. Eva derűs lélekkel fogadta a helyzetet, mintha mindez magától értetődő lenne. Vidám, cserfes lány volt, kedélyesen viselte, hogy ő a házimunka rabja, míg öccsei, amint elérték a pubertást, bárhova elmehettek szórakozni a városnegyedben, férfi-mivoltuk megvédte és mintegy nemesi rangra emelte őket. A lány nem irigyelte öccseit, tudta, hogy ez, a gyenge idegzetű anya kissé nyomasztó felügyelete alatt töltött élet hamarosan véget ér, hiszen közeledik az idő, amikor ő is családot alapít, és azt saját kedve szerint irányítja majd.

Valóban, szép, határozott arca, élénk, kedves modora és finom alakja, amit az akkoriban viselt hosszú és bő ruhák még jobban kiemeltek, számos férfi figyelmét felkeltette a városban.

Apjának a rue des Cascades-on volt irodája; először egy viktoriánus facsipkés kis téglaépület földszintjét foglalta el, de mivel sikeres és tisztességes ember hírében állt, egyre több lett az ügyfele, így két évvel a beköltözése után újabb helyiségeket kellett nyitnia az első emeleten, és fel kellett vennie két segédet. Reggel hétkor érkezett a munkahelyére a mindennapi mise és egy gyors reggeli után, és este hét előtt nem tért haza, ahol éhes gyerekei megkönnyebbült sóhajjal fogadták (mivel a közös étkezések a családi kötelességek részét képezték). A hosszú munkanapok ellenére is gyakran keresték fel ügyfelek este az otthonában. Olykor megpillantották Evát, amint a zongoránál ül, vagy amint egy, a gyerekek között kirobbant kisebb összetűzést elsimít, és látványa mindig nagy hatást gyakorolt rájuk.

Egyszer egy harminckét éves, rossz leheletű özvegy koncertre hívta. Egy hosszú, vörös hajú francia fényképész, aki néhány hónapja telepedett le a városban, annyi bókkal halmozta el, hogy a lány belepirult; a férfi másnap a legtisztelettudóbb módon piknikezni invitálta barátaival együtt, de a lány rémülten visszautasította, így próbálva elkerülni a szégyent, hogy apja, aki kérlelhetetlenül nemet mondott mindenre, ami akár csak távolról is a kicsapongásra emlékeztetett, megtagadja a kérést. Más férfiak is felbukkantak, egyesek fiatalok és vonzók, mások határozottan rútak voltak, s félszeg módon különböző szerelmi fortélyokat vetettek be, de mindegyik elbukott a fiatal lány közömbösségén, vagy a szülők nagyfokú elővigyázatosságán.

Eric Morinnek, apja egyik segédjének sikerült meghódítania a lányt. Magas volt és karcsú, jámbor, dolgos és hallgatag, határozott szája fölött titokzatosan tömött harcsabajuszt viselt, nagy, mogyorószínű szeme volt, mely hol gyengéd, hol csúfondáros fényekkel telt meg. Becsületes, megbízható, nyugodt természetű fiú volt, szenvedélyes olvasó, kedvelte a rendet és a nyugalmat. Harminchoz közeledett, és egy Sherbrooke mellett élő földműves családból származott. Előnyös külseje megtetszett Evának, s félénkségből fakadó ironikus szerénysége végül elcsábította. A család nappalijában, az anyai fül közvetlen közelében folytatott rövid, bizalmas párbeszéd után a férfi reszkető kézzel bekopogott a lány apja dolgozószobájának ajtaján.

Hosszú torokköszörülés hallatszott ki a helyiségből.

– Tessék – szólt végül a könyvelő.

Eric gondosan becsukta maga mögött az ajtót, odament a hintaszékben hanyatt fekvő főnökéhez, kifürkészhetetlen szemmel nézett rá, kihúzta magát, és vörös arccal, alig hallhatóan hebegte:

– Grignon úr, tisztelettel megkérem a lánya kezét.

– Melyikét? – kérdezte a könyvelő ártatlan képpel.

A döbbent fiatalembernek néhány másodpercig tátva maradt a szája.

– Hát… Eváét, uram.

– Remek. Véleményem szerint ő illik hozzád a legjobban.

Grignon úr hívta a feleségét, a feleség hívta a lányát; ittak egy pohár portóit, az eljegyzést tavaszra tűzték ki, az esküvőt pedig nyár végére.

Az esküvői szertartás napján szakadt az eső. A nappali ablaka előtt állva Eva könnyes szemmel nézte az utcát menyasszonyi ruhájában, miközben anyja az utolsó simításokat végezte rajta. Tizenegy óra körül azonban az ég hirtelen kitisztult, és ragyogó napsütés kezdte a várost melegíteni. Egy frissen lakkozott, nyitott hintó vitte a leendő feleséget a templomba a sáros utcákból és kertekből felszálló gomolygó párában.

– Ez életed legszebb napja, ne felejtsd el, lányom – suttogta a fülébe anyja Antoine öccse gúnyos tekintete előtt, aki a vőfély szerepét töltötte be.

Az ifjú pár Montrealba ment nászútra; szertartásosan körbejárták a rokonságot, majd visszatértek Trois-Rivières-be, és beköltöztek egy kis házba a rue des Cascades-tól nem messze. Tíz hónappal később Eva kislányt szült. Majd egy másik kislányt, két évvel később pedig egy ikerpárt. Grignon úr egy jeges decemberi estén a zúgó kandalló előtt szélütés következtében hirtelen életét vesztette. Eric Morin vette át a munkáját. Még nagyobb lendülettel kezdett dolgozni, mint valaha; vallásossága elmélyült, szigorú külsőt öltött; fiatalos üdeségének utolsó nyomai is eltűntek. Még nem töltötte be a harmincötöt, de már olyan nehézkes volt, mint egy ötven éves férfi. Minden szabadidejét az olvasásnak szentelte, az volt végső menedéke. Vasárnaponként Evának sok vesződségébe került, hogy a háznép csendben maradjon, és férje nyugodtan a szenvedélyének szentelhesse magát.

Életük, melyet teljes mértékben a munkának és a gyereknevelésnek rendeltek alá, harmonikus és rendezett volt. Isten kétségkívül megáldotta a házat, megkímélte a haláltól, a súlyos betegségektől és a veszekedéstől; házasságuk kezdete óta a házastársak háromszor sem különböztek össze.

Egyszer egy unokanővér ment hozzájuk látogatóba, s miután egy ideig figyelte Evát, megkérdezte tőle, boldog-e.

– Hát persze – felelte az döbbenten. – Micsoda különös kérdés!

Néha mégis megesett, hogy elcsodálkozott rajta, mennyire hasonlít mostani élete, melyet fiatal feleségként él, lánykori életéhez: mindkettőt otthonába zárva, házimunkával töltötte.

A kor nem hagyott nyomot rajta, míg férjén egyre inkább. Sőt, a terhességektől fizikailag kiteljesedett, szépsége diadalmaskodott. Ezt az emberek reakcióiról vette észre a városban végzett bevásárlásai során. A kereskedősegédek mosolyogva, hajbókolva siettek hozzá a vásárlók tömegében, úgy tűnt, készek életüket áldozni, hogy örömet szerezzenek neki. Ettől ugyanaz az ártatlan és naiv elégedettség-érzet töltötte el, mint az az öröm, amit az egészség és a családi boldogság nyújtott neki.

Egyszer a nővérével együtt betért egy női ruhaboltba, és a helyiség kellős közepén, egy próbababán meglátott egy gyönyörű fekete, finom ezüst csipkeszegélyes bársony bolerót. A mályvaszínű selyem bélés kidolgozása is remek volt.

– Mennyibe kerül? – kérdezte a tulajdonostól, aki mosollyal az ajkán ment oda hozzá.

Ez utóbbi, összekulcsolt kézzel, mint egy kanonok a misén, kissé meghajtotta a fejét és megmondta az árat.

– Istenem! Ezt Eric soha nem fogja megengedni. Azt fogja hinni, hogy elment az eszem.

– Próbáld fel! – mondta Emmeline – Hiszen odavagy érte!

Eva kicsit habozott, az anyagot simogatva:

– Végül is… miért ne?

Kabátját odanyújtotta a kereskedőnek, felvette a bolerót, megigazította a vállán, és lassan megfordult a tükör előtt.

A boleró lágy fényt sugárzott az üzletben, remekül kiemelve a nő szép keblét.

– Milyen jól áll! – kiáltott fel Emmeline.

– Mintha csak önre öntötték volna, madame Morin – mormolta az idős férfi őszinte bámulattal.

– Szeretném megvenni – sóhajtott a nő -, de túl drága.

Emmeline elszánt mosollyal nővére elé toppant:

– Figyelj, kifizetem én a felét. Ez lesz a karácsonyi ajándékod. Ismerlek: soha nem vigasztalódsz meg, ha itt hagyod.

Eva hevesen megölelte, becsomagoltatta a bolerót, és hazavitte.

Este, vacsora után, a legkisebb gyerekek már ágyban voltak, Eric épp vissza akart vonulni a dolgozószobájába, amikor Eva a karjára tette kezét:

– Szeretnék mutatni neked valamit.

A boleróval a kezében tért vissza a nappaliba.

– Milyennek találod?

A férfi egy darabig hallgatott. Kissé ráncos szeme és összeszorított szája elégedetlenséget fejezett ki.

– Ez nem való egy férjes asszonynak – jelentette ki fojtott hangon. – Sőt, azt mondanám, nem való egy tisztességes nőnek.

A nő lesújtva nézett rá.

– Mennyibe került?

A nő elmondta húga nagylelkűségét.

– Csinálj, amit akarsz – mondta a férj, elhagyva a helyiséget. – Megmondtam a véleményemet.

Eva könnyes arccal felment a szobájába, a bolerót beletette a kartondobozba, a dobozt egy fiók mélyére süllyesztette, és megpróbált elfeledkezni róla.

Eltelt néhány év. Világra hozott még három gyereket. Már hét gyerek volt a családban. Eva továbbra is őszintén szerette a férjét, de valami, anélkül, hogy tudott volna róla, csöndben kihunyt benne.

Ezerkilencszáznyolc telén tűzvész pusztított a város nagy részében. Csodával határos módon a tűz megkímélte Eric Morin javait, de egy éven át súlyos nehézségekkel küzdött. Az általános nincstelenséget tekintve azonban mégis szerencsésnek érezhette magát.

Bár addig minden baj elkerülte a családot, hirtelen nagy csapás érte őket. A három éves kis Armande megbetegedett. Az orvos először bizonytalan volt a betegség természetét illetően, majd agyhártyagyulladást diagnosztizált. A gyermek kétheti iszonyatos szenvedés után meghalt. Eva a lefekvés idején még sokáig hallani vélte a nyöszörgését. Lassan-lassan sikerült némi derűt fellelnie magában, de a régi, túláradóan boldog pillanatok örökre elmúltak.

Teltek az évek. Kitört az első világháború. Az újságok állandóan írtak róla, sokaknak mégis úgy tűnt, mintha az Európában végbemenő óriási események egy másik világhoz tartoznának.

Eric Morin üzleti ügyei továbbra is virágzottak. A század elején a városba települt papíripar egyre több pénzt hozott. A pár huszadik házassági évfordulóját ünnepelte. Hatalmas lakomát rendeztek díszes, emeletesen felrakott ételekkel és olyan borokkal, amilyeneket még soha nem ittak Trois-Rivières-ben. Alexandre és François-Xavier már az apjukkal együtt dolgozott. Morinékat jómódú családnak tartották. A liberális párt egy magas rangú tisztviselője megpróbálta rávenni Ericet, hogy jelöltesse magát képviselőnek. De a könyvelő visszautasította, mivel semmi kedvet nem érzett a politikához.

Egyszer Eva rendrakás közben egy kopott szalaggal átkötött, megsárgult kartondobozra akadt. Kinyitotta és meglátta a bolerót. Egy darabig nézte, majd újra becsukta a dobozt, és bedugta egy beépített szekrénybe a padláson, ahová soha be nem tette a lábát.

Ugyanabban az évben két lánya is férjhez ment, elköltöztek a városból, és Montrealban telepedtek le. Egy évvel később Eva nagymama lett. Még mindig vonzó nő volt, de némelyek szkeptikusan fogadták, hogy annak idején Trois-Rivières szépsége lett volna. Nagyon aktív életet élt, vezette a háztartást, sokat jótékonykodott, kényeztette egyre növekvő számú unokáit. Férje megszerettette vele az olvasást. Eva bizottságot alapított a városi könyvtár bővítése érdekében, és háromévi munka után elérte célját.

Eljött az 1929-es pénzügyi válság. Eric Morinnek sikerült megmentenie vállalkozását az összeomlástól, de sok pénzt vesztett, és hirtelen megöregedett. Baj volt a szívével. Néhány éve pocakot eresztett. Az orvos diétára fogta, és félelmetes nevű gyógyszereket írt fel neki. Ő a figyelmeztetést semmibe véve továbbra is kitartóan dolgozott még vagy tíz évig, és valamivel a második világháború kitörése előtt vonult nyugdíjba. Három fia és egyik veje váltotta fel. Lassanként megkezdődött a fellendülés; a nők elhagyták otthonukat és fegyvergyárakban vagy irodákban dolgoztak. Eric morgott „a családot tönkretevő új erkölcsök” ellen. Eva mosolygott, és azt az ellenvetést tette, hogy mindenkinek ki kell vennie a maga részét, és a nőket mégsem küldhetik a csatába.

Létrejött a fegyverszünet. Konfetti felhők kavarogtak az utcákon. Most már meg tudták menteni a korábban menthetetlennek nyilvánított betegeket egy új, penicillinnek nevezett gyógyszerrel.

Eva egyik unokája, aki húsz éves volt és Montrealban lakott, sok gondot okozott a szüleinek. Elbűvölő kis barna lány volt, szenvedélyes természettel és olyan életvággyal, ami egyszerre százfelé sodorta, és ami halálra rémítette a szüleit. Eva kicsi korában egy teljes évig magánál tartotta a kislányt, miközben az anyja egy súlyos betegségből lábadozott; s a korkülönbség ellenére mély, ösztönös barátság alakult ki köztük, ami, mint minden igaz barátság, a szereteten, tiszteleten és a kíméletlen őszinteségen alapult.

– Nem értem, miért szeretlek ennyire – mondta néha Eva ünnepélyes mosollyal. – Mintha én hoztalak volna világra, ugyanakkor együtt mentünk volna zárdába.

– Mert tévedtél a születési éveddel kapcsolatban, nagymama – tréfált Marielle. – Valójában olyan korú lehetsz, mint én.

A fiatal nő, jobb híján tanítónő, szenvedélyesen szeretett olvasni, mint a nagyapja, egy amatőr színtársulat tagja volt, utazásról álmodozott, színésznő akart lenni, de geológus is! Az a kínos pletyka keringett róla, hogy egy nála tíz évvel idősebb úrral, a színtársulat támogatójával tart kapcsolatot. Az emberek viszonyt gyanítottak. Otthon nagy perpatvar tört ki. Apja, egy békés, kissé elpuhult, kövér ember, aki rendszerint főleg a saját kényelmével foglalkozott, élete legszörnyűbb haragjára gerjedt, züllött nőszemélynek nevezte, és felismerhetetlen hangon kijelentette, hogy ha azonnal nem tér jó útra, kidobja a házból.

– Nem lesz meg ez az örömöd: magamtól is elmegyek – válaszolta Marielle.

Néhány napig egy barátnőjénél húzta meg magát, majd egy szombat reggel autóbusszal Trois-Rivières-be ment, és bekopogott nagyszülei ajtaján.

Nagyapja nyitott ajtót, rendkívül csodálkozva. Már ráncos nyakú öregember volt, nehezen lélegzett, és egyre távolodott az élettől.

– Mi történt? – kérdezte síri hangon.

– Összevesztem a szüleimmel. Vége köztünk mindennek.

Eva megjelent:

– Gyere a szobámba. Mindent tudok. Micsoda rémes arcot vágsz!

Marielle az ágy szélén ülve, könnyes szemmel kijelentette, hogy ez az összeveszés a legjobbkor változtatta meg az életét. Már nagyon régóta fuldoklik az unalomtól, színjátszást akar tanulni Franciaországban, és inkább meghal, mintsem hogy lemondjon tervéről.

Az idős asszony az ablakpárkánynak támaszkodva, nagyon egyenes háttal, türelmesen hallgatta:

– És miből, lányom? Nincs sok megtakarításod.

– A te pénzedből, nagymama, ha adsz kölcsön. Minden sou-t visszafizetek, becsületszavamra!

Folytatódott a beszélgetés. Eva habozott, meghatotta ez a nagy elszántság, de nagyon kockázatosnak ítélte a kalandot. Hangjuk kissé felemelkedett. Végül az idős hölgy élénken megrázta a fejét, kiegyenesedett, és súlyosan, szinte ünnepélyesen így szólt:

– Azt hiszem, neked van igazad. Ismerlek: ha nem próbálod meg, egész életedben bánni fogod. Pedig nincs mérgezőbb dolog a megbánásnál. Van egy kis pénzem a bankban. Délután kiveszem. De ígérd meg, hogy óvatos leszel.

Az unoka majd’ felborította csókjaival, úgy, hogy Eva egy darabig meg sem tudott szólalni.

– Várj csak – mondta, s egy hirtelen ötlettől indíttatva gyorsan kiszabadította magát -, adok még neked valamit. Talán örömet fog szerezni.

Kiment a szobából, majd kis idő múlva egy kartondobozzal tért vissza.

– Remélem, nem találod túl divatjamúltnak. Olyan, mintha új lenne. Soha nem volt alkalmam felvenni.

Amikor meglátta a bolerót, Marielle nagy szemeket meresztett:

– Nekem adod, nagymama? Honnan vetted ezt a csodát?

– Régi történet ez, már szinte el is felejtettem. De jókor jutott eszembe. Tökéletesen áll rajtad – dünnyögte elégedetten, unokája körül forgolódva. – Valóban, mintha rád öntötték volna. Minden a kellő időben érkezik annak, aki tud várni.

– Nagymama! Soha nem volt ilyen szép darabom! Feltétlenül találnom kell egy hozzá illő ruhát. Ha ebben meglátnak a fiúk, elvesztik a fejüket!

– Imádni fogják.

A beszélgetés kicsit elfárasztotta Evát, és ez kiült az arcára. Marielle felajánlotta, hogy elkészíti a vacsorát, míg nagyanyja lepihen.

– Köszönöm, kedves vagy. Mindjárt kész a sült. Vess rá egy pillantást, és készíts egy répapürét. Húsz perc múlva utánad megyek. Nagyapád szeret mindig ugyanabban az időben vacsorázni.

Az ágyon elnyúlva, fejét oldalra hajtva hallgatta férje nehézkes lépteit a nappaliban. Marielle hirtelen érkezése nyugtalanította az öregembert. Mindjárt bejön, hogy megtudakolja, miről van szó. Meg fogja tudni győzni. Tekintete a kartondobozra esett, ahol a gondosan összehajtogatott boleró csillogott. Elmosolyodott, és lehunyta a szemét.

A karácsonyi rózsa, avagy Isten csendje

René-Jean Clot

Jacques Lemarchand-nak

I

Micsoda fájdalmat okozott Bret iskolaigazgató úrnak, hogy múlt év júniusában nyugdíjba kellett vonulnia! Nem egy hozzá hasonló emberrel találkozhatunk a tanítók között: tettrekész, kemény, a társadalmi felelősségvállalás iránti elkötelezettségükből fakadóan rendkívül elszánt férfiakkal. Makulátlan szakmai lelkiismeretessége kiváló egészséggel párosult, s ez igen népszerűvé tette Bret urat Suresnes-ben. Derék ember, fáradhatatlan és megértő igazgató, ez volt róla a tanítók és a szülők véleménye. Személyes felelősséget érzett minden iránt, mintha a világ összes jogsértéséért neki kellett volna felelnie vöröstéglás kis iskolájában. Szerette az embereket, hitt a társadalmi fejlődésben. De a reggeli újságolvasás után Bret úrnak óriási örömet szerzett a gyerekek társasága. Kedvenc mondása az volt: cselekedjünk lelkiismeretünk szerint, és ő mindig hallgatott lelkiismerete szavára. Szüksége volt az iskolára, az udvart tanítás előtt betöltő gyerekzsivajra. A kinti, az utcán zajló élet már kezdett veszíteni számára fontosságából. Mégis maga volt a józan ész. Szíve mélyén titokban azt remélte, hogy a nyugdíj messze, még nagyon messze van, de lám, eljött!

II

Fiatal tanító korában Bret úr efféle idézeteket diktált tanítványainak: „Diák, tartsd be a szabályzatot, állampolgár, tartsd be a törvényt!” Ilyen változatok is voltak: „Minden ember emlékezzen: testvérek vagyunk!” (Voltaire), vagy: „Borzadjunk a lelkünket rabul ejtő zsarnokságtól!” (Voltaire). Diktált egyéb idézeteket is, melyek oly szépek voltak, mint egy hitvallás, bár gyakran Voltaire-től származtak.

Bret úr nyugdíjba vonulásának napján a kollégák a világ legőszintébb módján azt kívánták neki, még sokáig éljen, hogy továbbra is kiállhasson a világi ideál mellett. Szép szertartás volt. Miközben a tanítók körülvették, s átadták ajándékukat – egy tévékészüléket -, Bret úr gondolatai ide-oda ugráltak. Nem kezdheti újra, nem élheti le még egyszer az életét. Vajon feladata magaslatán állt? Kétségtelen, hogy nem ábrándozással töltötte az idejét. Nagyszerű csapat vette körül. Annyira sűrűek voltak a mindennapjai! Bret úr olyan lelkiismeretes volt, hogy szinte amiatt is magát okolta, hogy megöregedett.

Nehéz szívvel mindenkinek ígéretet tett, hogy soha nem hagyja kihunyni a szívében lobogó világi lángot. És a nyugdíjkorhatárt betöltött, magas, hallgatag tanító lelkében olyan szép volt az a láng, mint egy régi imakönyv lapjai között őrzött megkapó, tiszta formájú, lepréselt kis havasi gyopár.

III

Különös, hogy a nyugdíjba vonulása alkalmából tartott szertartás mennyire emlékeztette a felesége temetésére! Mindkét eseményen könnyek gyűltek sötét szemébe, és mélységes bánat töltötte el. A sípszó, a tanulók sorba állítása, a lusták megdorgálása, a jó tanulók dicsérete jelentette élete értelmét. Ezen kívül semmi, sem a művészet, sem a költészet, gyakorlati téren sem az autóvezetés vagy a természetjárás, sem az a sok egyéb dolog, amiben az ember kedvét lelheti, nem vált soha teljes mértékben valóságosan létezővé a szemében. Világi ember volt, aki nem látott mást, mint az iskolát Suresnes kellős közepén, önmagában pedig saját lelkiismeretének fényét. Természetéből adódóan gyűlölte a sok megfoghatatlan égi vigaszt. Idejétmúlt dolgok! Ő, aki mindig békés természetű és jóindulatú volt, éktelen dühbe gurult, ha vallásról beszéltek neki, és szívébe gyűlölet költözött. Ilyenkor egy haragról és dacról árulkodó mozdulattal hátravetette a fejét. Minden babona felbőszítette. Mérhetetlen konokságában hangosan zúgolódott minden olyan személy ellen – legyen az mégoly tiszteletreméltó vagy híres -, akivel szemben felmerült, mint mondta, a szenteskedés gyanúja. Őszinte és becsületes volt, és anélkül, hogy olvasta volna Nietzschét, úgy vélte, hogy Isten meghalt, jobb nem is beszélni róla.

Amikor az elemi iskola egy-egy kedves, jámbor tanulója májusban meggondolatlanul megajándékozta elsőáldozási képével, Bret úr szó nélkül, hidegen hátat fordított neki. Egy pap vagy egy apáca láttán dühösen összeszorította négyszögletes állkapcsát, és összeráncolta homlokát. „Lám, ezek azt hiszik, hogy még mindig a középkorban élünk!”, gondolta. Gyűlöletesnek, holdkórosnak, veszélyesnek ítélte őket, mert elfedték kis tanítványai elől a valóságot, megtévesztették hiszékeny lelküket. Ha valaki vissza tudna térni a holtak közül, az egyetlen dolog, amit mondhatna, az az állítás lenne, hogy Isten nem létezik. Istennek már a gondolata is nevetséges ebben az évszázadban. Legalábbis ez volt a meggyőződése.

Viselkedésébe személyes, keserű harag vegyült, amelyről soha nem beszélt, mert túl konok és büszke volt ahhoz, hogy ilyen vallomásra hajlandó legyen.

Bret úrnak volt egy lánya, Monique, egy igen tehetséges diáklány, akire nagyon büszke volt. Madame Bret alig néhány évvel a házasságkötésük után, gyermekének világra hozatalakor meghalt. Halála mélyen lesújtotta az iskolaigazgatót, soha többé nem nősült meg. Pedig Isten a tudója – ha még beszélhetünk Istenről -, hogy az iskolában dolgozó tanítónők és a női helyettesek széles köre bőven adott volna erre lehetőséget.

Ő azonban egyszerre akart a gyermek apja és anyja lenni, felügyelni a tanulmányait. Ezen a téren a sors csodálatos kárpótlásban részesítette.

IV

Az iskola mellett a lánya jelentette számára az egész életet. Szelíd, zárkózott gyermek volt, az arckifejezésében valamiféle jóság tükröződött. Soha nem emelte fel a hangját, és mosolya a régi sienai festők által alkotott madonnákét idézte. Sápadt arcszíne, akár a finom pergamen. Egy tanítónő, egy őszinte, közvetlen asszony mondta egyszer, hogy Monique olyan, mint egy karácsonyi rózsa. És ez igaz volt. Különleges kisugárzása a kislányt szinte kortalanná tette. Szép volt, hallgatag, selymes haja barna, kék szeme máris végtelenül megértő. Lelkiereje tökéletes, rendíthetetlen szelídségben nyilvánult meg. Ugyanolyan lelkiismeretes volt, mint az apja, és talán belőle is pedagógus válik majd. Ez volt Bret úr leghőbb vágya.

Monique mindig megnyerte az első díjakat, mindig osztályelső volt, és mindezt egyszerűen, minden erőfeszítés és a legcsekélyebb hivalkodás nélkül, mivel legfőbb jellemvonása a visszahúzódásra és a csendre való hajlama volt. Egyszerűen nem szeretett feltűnni. De boldog volt, ha örömet szerezhetett másoknak. Így a jótékonysági célból végzett csomagkészítés mindig hatalmas lelkesedéssel töltötte el. Ilyenkor úgy kellett leállítani, mert azt gondolta, soha nem lehet elég csomagot készíteni.

– Ha nem lennének szegények – mondta egyszer az apjának -, nem lenne a világ érdekes.

Az igazgató döbbenten nézett rá.

– Nahát! – kiáltott fel – Miket hordasz itt össze?

A kislány nagyon szelíden válaszolt:

– Amikor a szegények hallgatnak, még jobban hallom, hogy ver a szívem.

– Ugyan már! – felelte az apa.

A jótékonyság úgy hatott a lányra, mint egy szép zene, melynek nincs szövege, és a zeneszerző neve sem ismert. Ki tudja, talán egy misztikus hangot hallott a vöröstéglás iskola nagy udvarán? Ki tudja? Máris különcnek számított, mert túl sokat gondolt másokra. A tanítónők néha elvitték moziba vagy egy szép színházi előadásra, hogy megkedveltessék vele a kultúrát. Ezeken az alkalmakon a lány halálosan unatkozott. De miután a termet elhagyta, egy szegény ember látványa az utcasarkon olyan hatást gyakorolt rá, mintha gyémántot fedezett volna fel a sötétségben. Ekkor, e különös fények által tárult fel szemei előtt a művészet, a dráma.

Alázatosan, félszegen odament a szegény emberhez; s miközben alamizsnát adott neki, végre érezte, hogy lelke összekapcsolódik a világgal. Bret úr gyakran tréfálkozott rajta: „A lányom számára a Télapó egy szegény ember az utcasarkon.” A  vicc sikere biztos volt.

Az emberek örömüket lelték a kislánnyal folytatott beszélgetésben. Tizenkét évesen már olyan gondolatai voltak, mint egy komoly, felnőtt nőnek. Még szebb lett, és tengerszínű szemében – a szeme volt a legszebb – elbűvölő, simogató fények gyúltak.

Bret úr a bolondulásig szerette a lányát. A kislány nagy hatással volt rá. Előfordult, hogy a férfi tanácsért fordult hozzá, kikérte véleményét az olyan özvegyek módjára, akiknél, mivel rövid ideig éltek a feleségükkel, titokzatos módon valamiféle gyengéd nőiesség nyilvánult meg egyetlen lányuk nevelése során.

Gyorsan teltek az évek. Apa és lánya szerette a munkát, szerettek bezárkózni, és egész vasárnapokon át olvasni. Az emberek irigyelték boldogságukat. Ha együtt voltak, mintha varázslat hatása alatt álltak volna.

V

Huszonkét évesen Monique irodalom szakvizsgára készült. Nagyon szép lány lett. Csak a teste változott, komoly, kifejező és mosolygós arca továbbra is a régi festők által félig lehunyt szemmel ábrázolt madonnákéra emlékeztetett, mely érzéki vágyat nem keltve, puszta szemlélődés tárgya volt. E szinte még gyermeki arc megközelíthetetlen volt, nem olyannak tűnt, mint ami egy nőhöz tartozna. Mintha tiszta, ártatlan szeretetéből fakadó jámborsága erősebb lett volna női mivoltánál. A lány különös módon irtózott tőle, hogy felcicomázza vagy rendbehozza magát. Szép haját szorosan a fejéhez simítva szigorúan hátrafésülte, s ez néha a homlokának és a szemének olyan üres és merev kifejezést kölcsönzött, mint amilyen azoké az apácáké, akik már megláttak egy távoli fényt.

„Ez a lány, mint Krisztus a kereszten”, mondta egyszer álnokul egy helyettes tanítónő, aki féltékeny volt az igazgató lányának bámulatos sikereire. Zavarba ejtő volt, hogy egy ilyen szép teremtés ennyire semmibe veszi a szépítkezést. De micsoda értelem! Micsoda módszeres és világos gondolkodás! Bret úr meg volt róla győződve, hogy a lánya okleveles tanár lesz. Mégis, néha félelem és szorongás lett úrrá rajta, látva a lánya által magára kényszerített hatalmas munkafegyelmet.

– Mozdulj ki – mondta -, menj a levegőre!

A lány mosolyogva válaszolt:

– Jó nekem itt. Ha a könyveimmel vagyok, minden lénnyel hitbeli közösségben vagyok.

A hitközösség szónak bolhát kellett volna ültetnie az igazgató fülébe, de ő csak ült, és úgy nézte a lányát, mint akit megbűvöltek.

Csak ketten voltak a házban. Monique a sok tanulás mellett is megtalálta a módját, hogy kivegye a részét a házimunkából. És Bret úr, csöndben szemlélve lányát, néha szorongva azt gondolta: „Bárcsak ne menne túl hamar férjhez!”

VI

A csöndes, szerény lány semmi érdeklődést nem mutatott az őt körülvevő bámulat iránt. Amikor túl sokáig volt fent, sápadt arca megviselt kifejezést öltött, ami aggodalommal töltötte el Bret urat. Hiszen annyira szerette a lányát! Jobban, mint az iskolát, talán még a világi ideálnál is jobban. Szeretett volna Monique minden szeszélyének eleget tenni, de fájdalom, a lánynak egyetlen szeszélye sem volt. Egyetlenegy sem? Dehát szeszélynek lehet azt nevezni?

Az igazgató szerint ugyanis katasztrófa történt. Persze csak szerinte. Annak a rengeteg gyengédségnek utat kellett törnie a fiatal lány szívében. A három nyári hónapot unokatestvéreinél töltötte Briançonban, ahol váratlan dolog történt: Monique megkeresztelkedett. Szeptember végén azzal a rendíthetetlen bizonyossággal tért vissza apjához, hogy Krisztus azért halt meg, hogy megváltsa az embereket bűneiktől.

Micsoda hatalmas csapás volt ez Bret úr számára! Sőt, micsoda tragédia! Micsoda megaláztatás! És micsoda bánat! Annyira gyűlölte a papokat! Maradiak, alattomosak, gonoszak, mint az Inkvizíció idején. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a gyermeke, hús a húsából, egy ilyen ragyogó elme gyónni és áldozni jár. És kinek gyónja meg a bűneit? Egy papnak? Igen! Egy papnak! Kinek a nevében fogadja gyermekének bizalmas vallomását az a mozdulatlan fekete varjú viaszolt fa-fészkében? Azok a rémes katolikusok mindig a szívekre és a lelkekre leselkednek! A menny, a paradicsom kereskedői, holott Krisztus megtiltotta a kufárkodást!

Bret úr addig úgy vonzódott a lányához, mint a virág a napfényhez; de az ég hirtelen beborult, és a szerencsétlen vacogni kezdett. Az igazgató jobban szerette volna, ha a lánya a szeretőjével találkozik, mint hogy szentostyát vegyen magához egy neuilly-i templomban, ahogyan azt heti két alkalommal tette. Monique életében először dacolt az apjával. Megingathatatlan volt.

Micsoda sorscsapás ez egy elemi iskolai igazgatónak, aki egész életében a bosszantó hiedelmek ellen küzdött! Egy olyan korban, amikor a tudomány ugrásszerűen fejlődik! És Monique annyira okos lány! Bret úr most már sajnálta, hogy lánya lett. A hivatása által nyújtott béke és büszkeség elillant lelkéből.

Monique, látva apja fájdalmát, továbbra is szelíd, dolgos és kedves volt, de valami szörnyű dolog állt az apa és lánya közé, valami olyan, ami megdermesztette Bret urat, és megtörte akaratát: Isten! És vívj szélmalomharcot azzal, akit Istennek hívnak! Micsoda szavakkal ki nem fejezhető gonoszság sújtott le rá! Ő nem ezt érdemelte. Nem, ő nem. Ő nem! Akárki, de ő, a Szajna megyei iskolaigazgató, ő nem. Szegény lánya mintha a keresztnek, a csüggedt öregasszonyok csapdájának a súlya alatt roskadozna.

Milyen baljóslatúak voltak a hosszú téli hónapok, amikor az apa dühödten próbálta bebizonyítani gyermekének a hit ostoba voltát!

– Felszabadítottuk az atomenergiát, nukleáris korszakba léptünk – mondta -, de te vissza akarsz menni kétezer évvel korábbra, a Sínai-hegyre vagy a Golgotára – én ezt soha nem tudtam megtenni, sem én, sem senki más… Ebben a pillanatban, amikor beszélek hozzád, olyan gépeket gyártanak, melyek intelligensebbek, mint az ember. A gépesítés elterjedése olyan idejétmúlttá teszi a templomokat, mint az őskori barlangokat.

Haladj a korral, kislányom!     

Hogy tud egy olyan okos, művelt lány, mint te, földre borulni egy gipsz szobor előtt, amikor elektronikus gépek kezdik helyettesíteni a könyvelőket a bankokban? Gondolkozz!

Monique túlságosan elmerült a számára csodálatos igazságban ahhoz, hogy válaszolhatott volna. Így Bret úr csendben szemlélte lányát, s e csendben döbbenet, düh és méltatlankodás keveredett egymással. „Megkaparintották a lányomat” – gondolta -, „micsoda sátánok ezek a papok… Ó, a gazemberek, egész világi életemet ország-világ előtt nevetségessé tették!”

VII

Ha legalább arra hajlandó lett volna a lány, hogy szegény apjára gondoljon! De nem, ő csakis Istenre gondolt. És fagyos hangulatú hetek, hónapok teltek el anélkül, hogy közeledtek volna egymáshoz. Mindketten hajthatatlanok voltak. Kerülték, hogy szóljanak egymáshoz, és ez csak tovább növelte a fájdalmukat. Ebben a viszályban, mint egy vén gazember, Isten volt a vétkes.

Bret úr, aki az iskolában ég és föld ura volt, most rádöbbent, bármilyen hihetetlen is, sokkal könnyebb egy nehezen nevelhető gyermeket formálni, mint a saját gyerekét. Akkora büszkeséggel töltötte el Monique intelligenciája, és most úgy tűnt neki, ez az intelligencia szégyenletes módon megrekedt. „Bigott!”, mondogatta bőszen, teli torkából ordítva az iskolaudvaron. „Bigott! Ha legalább hozzá tudnám adni az egyik tanítóhoz! Bármelyikhez! Ezzel a szívemre nehezedő súllyal fogok meghalni. Szinte hallom a katolikus szülők gúnyos kacagását. Úgy járt Krisztus a vízen, ahogy én a plafonon. Mi a mennykő ütött a lányomba? Isten? Isten még csak nem is mennykő. Csak üres spekuláció, hogy rászedjék az együgyű embereket. Szegény lányom!”

Az utcán a suresnes-i tanítók tisztelettel üdvözölték a fiatal lányt, ő pedig kecsesen fejet hajtott anélkül, hogy lépteit lelassította volna. Nem, nem óhajtott szerelmes szavakat hallani. Ha legalább az anyja életben lett volna, hogy megvédje gyermeke jogait, vagy ellenkezőleg, hogy Bret úr érveinél rafináltabb érvekkel meggyőzze a lányát!

Szegény ember beérte azzal, hogy otthon mondogatta magában: kést szúrtak a hátába, becsapták. És hogyan gondolhatta volna, hogy „majd másképp fognak alakulni a dolgok”? Hogy állíthatta volna Istent az iskolaudvar sarkába? Hogy márthatta volna egy üveg ecetbe? A lánya eléggé nő volt ahhoz, hogy így elárulja. Bárcsak fia született volna! Biztos, hogy a fiú ateista lett volna, mint ő. Lehet, hogy kevésbé lett volna okos, mint Monique. Na és? Mit ér az értelem, ha csak tévhitekhez vezet?

Mintha szürke agyagréteg borította volna Bret úr arcát, és a szájában minden ételnek egyforma hamu-íze volt. Az iskolában nyomott hangulat uralkodott: a tanítók már nem tréfálkoztak, miközben a gyerekek sorakoztak, és jaj volt a késve érkező diákoknak.

Más alkalmakkor, amikor nem érezte a személyes sértés égető fájdalmát, olyan mértékben érezte felelősnek magát a lánya megtérése miatt, hogy az élettől is elment a kedve. A saját lánya a szeme láttára pártolt át az ellenséghez.

Az ellenséghez!

A lány arckifejezése egyszerre volt eksztatikus és merev. Az apja nem ismert rá. Mint egy igazi apáca. A lány lágy hangján néha efféle képtelenségeket mondott: „Az éjszaka egy részében Jézushoz imádkoztam, hogy nyissa fel a szemedet… Ha szeretnél, ha látnád azt a jót, amit Isten velem tesz, velem együtt te is térdre hullnál”.

Szegény igazgatónak ez már sok volt. Égő arccal egy, a lakás másik végében levő szobába menekült. Ismét képtelen volt küzdeni a lányával. A lány hirtelen a légkörnek egy rendkívül magas és rendkívül ritkított rétegébe emelkedett. Semmi nem érinthette meg az érzékeit. Mint egy irgalmas angyalnak, aki megosztja az emberek fájdalmát, néha elég volt tekintetét apjára vetnie, és a szegény férfi azonnal elfordította a szemét.

VIII

Bár a szakvizsgára való felkészülés Monique erején felülinek tűnt, az volt az ember benyomása, hogy a lány rendkívül boldog. Magasabb célja volt annál, mint amit e földön maga elé kitűzött. Éjfélkor feküdt le, és gyakran megesett, hogy már reggel hatkor a könyvei fölött görnyedt. Ez a rendkívüli munkafegyelem nagy hatást tett az apjára, akinek ilyenkor múlni kezdett a búskomorsága. A lánya, még ha katolikus is, becsületére válik. Annyira szerette! Jobban, mint ateista meggyőződését, jobban, mint saját akaratát. A lánya iránti szeretet adta neki életében a legnagyobb erőt. Miközben a lánya tanult, az apa is késő éjszakáig virrasztott. Újraolvasta Erckmann-Chatrian és Alexandre Dumas műveit. A túlságosan komoly könyvek azonnal elfárasztották.

Mielőtt apa és lánya hajnali egy óra tájban nyugovóra tért volna, néha egyfajta fanyar és gyengéd izgatottság kerítette őket hatalmába. Ilyenkor olyan bensőségesen beszélgettek egymással, mint a rögbijátékosok, akik a mérkőzés után higgadtan megbeszélik a játékot, miközben sajog egész testük. Olyan vigasztaló néha természetesen beszélni arról, ami az ember számára lealacsonyító!

– Tíz évet öregedtem – szólt az apa és sóhajtott -, egyszerűen nincs már kedvem semmihez.

– De drága apám – felelt a lány -, miért szomorkodsz? Te, aki olyan jó tanácsokkal tudod ellátni és úgy meg tudod vigasztalni a fiatal tanítókat, ha bánatosak, a saját lányodhoz nem vagy kedves…

– Én? Hogy ééén? – dadogott szegény ember.

– Amit rossz ügynek vélsz, az számomra jó ügy. Szégyent hoztam rád? A menny utáni vágyódás, amely lelkemet betölti, nem vett el tőled semmit. Azt mondod, vak vagyok, de amit az ember maga körül lát, elkeserítő. Nem szeretem magamat eléggé ahhoz, hogy jobban kedveljem önmagam, vagy amint te mondod, az értelmemet. Hidd el, számodra is egy tisztább szeretetre vágyom, mint az enyém.

– Nincs Isten – felelte az igazgató -, ha lenne, a világ nem olyan lenne, mint amilyen.

Monique hangja továbbra is nyugodt volt:

– Minden megtisztulás magában foglalja a szenvedés elfogadását és megosztását. Mindig fel kell vállalnunk a szenvedés kockázat. Van választásunk? Ha nem akarunk szenvedni, olyan meddő végzet felé tárjuk ki a szívünket, ami maga a halál. A fösvények és kevélyek halála.

– Ha ezt tudtam volna – felelte Bret úr rekedt hangon -, nem küldtelek volna három hónapra azokhoz az átkozott Coudray-ékhez Briançonba. Ők tömték tele ezekkel a gondolatokkal a fejedet. Gyűlölöm a katolikusokat, gyermekem. A legjobb érdekében mindig a legrosszabbat teszik. Azt mondják, megosztják Krisztus szenvedését, de lám, a pénzüket nem osztják meg. Amikor küldöttet választanak, mindig azt a férfit választják, aki legjobban megvédi majd a pénzüket. Ne is mondd az ellenkezőjét!

Miközben a lány apját nézte, arcán szívszorító szenvedés tükröződött.

– Bármit is tegyek vagy mondjak, nem tudom megakadályozni a szenvedésedet, de a szeretet a fájdalom által tisztul meg. Ha a szenvedésben megtalálnád Istent, a szenvedésedből öröm fakadna. Én csakis az örömöt szeretem. De vigyázat, vannak halott örömök, amelyektől nincs mit remélnünk.

– Mi az a halott öröm? – dörmögte az apa – Mondj egyet.

– Az, amit elveszünk a teremtményektől, és nem adunk Istennek. Saját magunk miatt szenvedünk, mert önzők vagyunk. A szeretetünk az élvezetekkel kezdődik, és a sivársággal végződik.

– Torzan látod az életet – felelte az apa -, szeretlek, és ez nekem elég!

– Könnyű így szeretni. Szereted a lányodat, rendben, de nem vagyunk egyedül, egymással szemben. Isten köztünk áll, és összeköt bennünket a világgal. Ha csak engem szeretsz, a szereteted nem lesz sem tiszta, sem örök. A lelkeknek Istenen keresztül kell egymást kiválasztaniuk és szeretniük.

Az apa határozott arccal megrázta a fejét.

– Nem, azt soha…

A lány ismét könnyedén felemelte lágy hangját:

– A kereszt az emberi szeretet legfőbb kifejezése, örömöt ad nekünk, mert általa, csakis általa győztük le az emberi szenvedést.

Bret úr hallgatott. Mire jó folytatni? Mit feleljen erre a beteges képzelődésre? Vonásai haragról árulkodtak, de uralkodott magán. Meghívott magához néhány tanítót. (Sose lehet tudni.) A csel azonban nem vált be. Monique-nak nem volt ideje üdvözölni a férfiakat. Egy ilyen alkalommal az apa bement a lány szobájába, s kérve kérte, ne kövessen el ekkora udvariatlanságot. Maurel úr, a vendég rendkívül művelt, kiváló pedagógus volt. Ám mit számított Monique-nak Maurel úr tehetsége vagy bajusza! Kiszakította magát hegyekben álló könyvei közül, két kezébe fogta apja ősz fejét, és lágyan megcsókolta. Bret úr lehunyta szemét. Mindig kimondhatatlan boldogságot érzett, amikor a lánya így ölelte.

„Ezt is Istentől vettem el” – gondolta.

IX

Bret kisasszony dicsérettel megfelelt a szakvizsgán. De az apjának nem volt ideje örülni, mert a lány megbetegedett. Egyszerűen kimerült. Különös lány volt, az apja soha nem fogja megérteni: nem örült a szakvizsgának, jobban szeretett volna egy vidéki iskolában egyszerű tanítónőként szolgálni. Vagy még inkább, a fejlődésben visszamaradt gyermekeket tanítani. Ez volt az ő útja.

– Miattad tettem le a szakvizsgát – mondta az apjának –, a szakvizsgát tett társaim mindnyájan kevélyek. Az alázatos ember a szerény munkát kedveli; az engedelmességben találja meg az önmegtagadást és a teljességet. A Sátán mindig is tekintélyes pozíciót töltött be. Ami engem illet, őszintén bevallom, a legcsekélyebb ambíció sincs bennem. Én nem akarok mást, csak feladatokat. A szakvizsgára való készülésben is a fáradozást, a nem alvást szerettem. Minden pozíció hiábavaló. Szeretnék ajtóról ajtóra járva koldulni a szegények számára, úgy, mint a Szegények Kis Nővéreinek egyike. Csak túlságosan lusta vagyok. Szomjazom Isten szeretetére, de nem osztozom a szenvedésében. Igazad van, ha rosszat mondasz a katolikusokról, én is ugyanolyan vagyok, mint ők.

X

E megkapó hang hallatán Bret úr újabb gyötrelmet élt át, rettegni kezdett, hogy a lánya egyszer apácának áll. Ezt nem tudná elviselni. Mit tenne akkor? Öngyilkos lenne. Megmérgezné magát gázzal. Leugrana az Eiffel-torony valamelyik szintjéről. Olyan fáradtnak és összetörtnek érezte magát, pedig a lánya letette a szakvizsgát! Annyira szerette Monique-ot! A boldogságát akarta, a boldogságát, de itt a földön, és nem a nemlét irtózatos boldogságát a vallásban.

Megnyugodott. Szüksége volt rá, hogy megnyugodjon (a magas Eiffel-torony ellenére, amit az ablakából láthatott).

„Tíz évi tanítás után közönyösebb lesz” – gondolta. – „Először is kénytelen lesz reálisan látni a dolgokat. Legyünk türelmesek, és hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát. Ha legalább férjhez tudnám adni! Mindenki egyetért abban, hogy igen bájos lány. A pozíciója, a kora bizonyára még inkább felhívja rá a figyelmet. Egy szakvizsgát tett nő jól keres. De még ha vénlány maradna is, egy szakvizsgát tett nő többet ér, mint egy Saint-Vincent de Paul-rendi nővér. És mellette élnék halálomig.”

Az orvos teljes nyugalmat írt elő a lánynak. Létfontosságú volt, hogy mielőbb elutazzon Suresnes-ből.

XI

Minden a legjobban alakult. Semmi tragikus dolog nem történt, a legcsekélyebb sem. Monique, miután három hónapot pihent az Alpokban, teljesen megváltozva tért vissza. Aranybarna arcú, sugárzó, csodálatos fiatal lány lett belőle. Karja barna és sima volt. És még mindig az a rendkívüli vidámság, az a hihetetlen boldogságérzet tengerszínű szemében… Milyen szép és disztingvált volt! Bret úr fékevesztetten kapaszkodott a lányába: „Ne hagyj itt többé, nélküled e három hónap alatt az életemnek semmi értelme sem volt. Az emberek, akikkel az iskolában találkozom, csupa közönséges dologról beszélnek. A végén én is teljesen begyepesedem. Te még akkor is stimulálsz, ha szenvedést okozol.”

A lány üdén felnevetett. A hegyekben tökéletes nyugalomban töltötte az időt a szabad levegőn, és most teljesen kipihentnek érezte magát. Egyénisége külsőleg is megnyilvánult. Nagyobb önbizalom volt a viselkedésében. Egész lényéből nyugodt, erős és önzetlen tekintély áradt. Bret úr, amikor kiment érte az állomásra, észrevette, hogy az emberek megfordulnak a lány után. „Pedig nem is tudják, hogy szakvizsgát tett!” – gondolta elégedetten. Lényének egy része folyton a szakvizsgával büszkélkedett, így féltékenyen őrködött felette. Még a lány érkezésének estéjén névjegykártyákat adott át neki, melyeket egyik tanítványának apjával nyomtattatott. A lány ezt olvasta:

M O N I Q U E    B R E T

okleveles tanár

A lány azonnal ellenállhatatlan, szertelen nevetésben tört ki. Istenem, milyen vicces! Kétrét görnyedt a nevetéstől.

– Mi ütött beléd? – kérdezte az apa.

– Szegény papa – felelte végül a lány -, miért nem diplomás szakácsnő? Mi az a szakvizsga? A világi hiúság melletti hitvallás. Tudd meg: senki nem tud semmit. Minden erőm, minden reménységem olyan dolgokból ered, amelyek megfosztanak valamitől. Az emberek nem diplomát várnak tőlünk, hanem azt, hogy szeressük őket.

– Akkor nem volt érdemes letenned a szakvizsgát – dörmögte az apa szomorúan.

– De igen! Mivel ragaszkodtál hozzá, hát letettem, de tudd meg, boldogabbá tesz Krisztus szeretete, mint a diploma.

– Bolond beszéd! – sóhajtott az apa, miközben íróasztalára tette a névjegykártyákat. A lány észrevette, hogy az apja bánatos, és a karjaiba vetette magát. Az elbűvölt, elborzadt apa úgy fogadta lánya ölelését, mintha a világ minden mágiája a lány csodálatos vonásaiba bújt volna, hogy megvigasztalja őt az emberi hiedelmek miatt.

Annyira szerették egymást! Vajon éppen ezért nem tudtak egymásnak többet segíteni? Megesküdött magának, hogy többé nem ellenkezik a lányával.

XII

– Csodálatos leveleket írtál – mondta az apa -, nekem a legrövidebb sor is gyötrelem, de te…

– Remélem, összetépted őket?

– Összetépni? Soha az életben!

– Pedig előbb-utóbb össze lesznek tépve; minden, ami nem akar elpusztulni, olyanná lesz, akár a kövek. De ami elpusztul, Istenben vigaszra lel.

Mit mondott a lány? Bret úr nagy szemekkel nézett rá. Soha nem fogja megérteni. De vitalitása, ami jellemének erőssége volt, felülkerekedett:

– Tudod, mire gondoltam a leveleidet olvasva? Könyvet kellene írnod, csodálatos adottságaid vannak. Ha az ember kinyit egy Madame Sagan könyvet…

A lány azonnal félbeszakította:

– Hogy én könyvet írjak? Micsoda ostobaság! Tudod, mikor vagyok képes a legjobban kifejezni magam?

– Nem – felelte az apa együgyűen.

A lány szeretettel rámosolygott.

– Amikor imádkozom. Az életben legnagyobb szükségem a csendre van. A mostani idők hanyatlásának egyik jele az a mánia, hogy az emberek mindenáron önkifejezésre törekednek. Mindenki ír, fest, zongorázik! A civilizáció a cifraság rothadó szemetének súlya alatt nyög.  Elképesztő, milyen nyomorult ez a cifraság! Az élettől távol áll ez a dekoratőr-esztétika, ez a magazinokba való giccskultúra. A leghitványabb és leggyarlóbb gondolatok kísértik meg az embereket, és parancsolják meg nekik, hogy alkossanak egy művet… De hadd mondjam el neked az újságot: volt egy állás Abidzsánban. Jelentkeztem, és szinte azonnal megkaptam a kinevezésemet (nevet): bizonyára nem volt más jelentkező. Egy hét múlva indulok.

És szép, tengerszínű szemében öröm csillogott, amint apjára nézett. Az apa elgondolkodva rázta a fejét, és egy szót sem szólt. Nem volt elég ereje hozzá, hogy beszéljen, de rögtön ez jutott eszébe: „Abidzsánban legalább nem mehet apácának.”

– Két évig leszek ott – folytatta a lány. – Mi az a két év? Egykettőre eltelik.

Az apa mélyen el volt keseredve. A szavak fájdalmasan törtek fel torkából:

– Tudod legalább, hogy jót tesz-e neked a hőség? És mióta de Gaulle felszabadította a gyarmatokat, számunkra már nem ugyanaz Afrika.

– Ne beszélj nekem politikáról, és imádom a napot. Tizedikeseket és tizenegyedikeseket fogok tanítani. Te meg majd meglátogatsz.

És újra csodálatos mosoly áradt szét szép, lebarnult arcán. Ha az ember tudta, mennyire komolyan veszi a lány az életet, különös volt ez a vidámság. De a lány megértő volt, egyenes és nyílt. Karácsonyi rózsa volt, melynek nedve a lelki fegyelmet táplálja.

Lánya ragyogó arcát szemlélve Bret úr ezúttal kimondhatatlan fájdalmat érzett. Érezte, hogy neki nincs helye ebben a mosolyban, ez a mosoly nem őt illeti. Olyan mosoly volt, amelyben minden helyet Isten foglal el. Egy gyors, ideges tekintetet vetett a lányára. Félt tőle. Félt az örömétől. Az oktatásban dolgozó ember olyan komoly! Olyan rideg! Nem nevetgél így. Semmiképpen sem! Milyen tekintélye lenne ezek után a gyerekek előtt? És a tanfelügyelők előtt?

Meggyötörten így szólt a lányához:

– Véleményem szerint túlságosan vidám vagy, szegény gyermekem, de még mindig olyan vagy, mint egy karácsonyi rózsa.

A lány egy elfojtott kis nevetést hallatott, és ez a kristálytiszta nevetés az apa szívéig hatolt.

A következő napokban Bret úr kedvességgel és gondoskodással vette körül Monique-ot. A lány elbűvölte. Az apa imádta őt. Egy szó sem esett köztük a vallásról. Az túlságosan elkeserítette volna a volt iskolaigazgatót. Az istenek mindig túl öregek az egymást szerető szívek számára.

A lány el fog utazni a naphoz, de a férfi számára ő volt a nap. Nem ismert más napot.

XIII

Két nappal a lány indulása előtt komoly beszélgetést folytattak.

– Néhány hónap múlva nyugdíjba megyek – mondta a férfi. – Tegyük fel, hogy meghalok: nem fog fájni, hogy nem látod viszont apádat?

– Isten előtt, aki szeret bennünket, nincs halál – felelte szelíden a lány -, a kő nem halhat meg, hiszen csak kő. Ha elfogadjuk a halált, akkor képesek vagyunk örökké élni Istenben.

Nem, a férfi soha nem fogja megérteni a lányát. Az ő gondolkodása alapos és komoly volt, amelyben a földi dolgok nem kelnek szárnyra. De hát mégiscsak a lányáról volt szó.

A lány érezve, hogy apja levert, ismét megfogta és két kezébe vette annak kezét:

– Ne félj semmit! – szólt – Nagyon szereted azt, ami szenvedést okoz neked, vagyis nagyon szeretsz engem. Ha úgy szeretnénk a világot, ahogy Krisztus szeretett bennünket, nem szenvednénk attól, hogy elválunk. Az elválás nem létezik.

Bret úr keze úgy reszketett lánya kezei között, mint a nyárfalevél. Szembenézett vele, nem volt ereje hozzá, hogy tiltakozzon. A lány misztikus volt, arcán az áldozat különös ragyogásával, amit az apa nem tudott megérteni. Ő világi gondolkodású, az iskolájához ragaszkodó ember volt. Szerepe éppen az volt, hogy megakadályozza a misztikusoknak, ezeknek az álomvadászoknak a tevékenységét. És tessék, a lányánál semmit nem tudott megakadályozni.

Sokat fogyott néhány hónap óta. Valaha energikus arcán most valami új nyugtalanság volt. Életébe belopódzott a kétely, és oly valóságos szorongássá, oly keserű szenvedéssé vált, hogy a lánya iránti szeretetet tűrhetetlennek érezte, annyira szenvedett tőle.

– Nagyon értelmes vagy – mondta kis idő múlva -, de nem szereted az életet.

– Az élet szeretete, amiről beszélsz – felelte a lány – elvész azoknak a dolgoknak a tömegében, amelyeknek számomra nincs jelentőségük. Ha az emberek őszinték lennének, készek lennének mindent odaadni, amikor azt mondják, hogy szeretnek. De nem szeretetről van szó, csak a kényelem iránti vágyról. El akarok menni Franciaországból. Egy olyan országban, ahol a Lakberendezési Iparágak Szalonja ennyi tőkét és kamatot vonz magához, és uralja a reklámot, ott nincs mit tenni…

A férfi olyan fáradtnak érezte magát, hogy arra nincs kifejezés. Mit kellene a lánya szerint tenni? Katedrálisokat építeni gótikus motívumokkal, és szentekről készült szobrokat állítani a sarkokra? Vagy talán újra fel kellene építeni a párizsi Notre-Dame-ot? Ugyan már! A lánya fárasztotta. Kegyetlenül fárasztotta, mégsem tudott nélküle élni.

A lány gyengéden megölelte, majd felállt és megigazított egy hajtincset az öregember homlokán. A férfi valami gonoszat akart mondani, amiben azonban az Isten szó nem szerepel.

– A Lakberendezési Iparágak Szalonja több ezer embernek ad munkát – mondta -, ez éppen annyit ér, mint az Istennek adott javak.

– Lehet – válaszolt a lány -, de csakis Isten szelleme szabadíthat meg bennünket a mindennapi anyagi lét hitványságától. Önmagunk Isten szellemének való átadásának az a feltétele, hogy leromboljuk magunkban azt, ami az adományozás ellen szól. Nincs többé én és a többiek, csakis szeretet van egy és ugyanabban a dologban, ami énbennem és a többiekben is megnyilvánul. Ne légy szomorú. Ha ott leszek, minden nap imádkozni fogok érted. Értsd meg, hogy nem akarok a franciaországi oktatásban dolgozni, miközben olyan erkölcsi értékek vannak Afrikában, amelyeket meg kell őrizni.

– Suresnes-ben is hiány van tanárokból… – nyögte az öregember.

– Biztonságban és kényelemben tanítani oda vezet, hogy elpusztítjuk, elértéktelenítjük vagy kihasználjuk azt, ami a legjobb a kultúrában. Nagyon sok tanárt ismerek, akik azért kímélték magukat, hogy jó erőben legyenek, amikor nyugdíjba mennek, de mire elérték a korhatárt, akkorára növekedett bennük az önzés, akár a hegy. Halottak. Nem akarok olyan lenni, mint ők.

Az apa vállat vont, rosszkedve fokozódott.

– Te soha nem változol meg, szegény gyermekem…

A lány megrázta a fejét, miközben szelíden nézett rá. Szeme különös lángban égett, hívás volt benne, amit a férfi nem tudott megérteni. Megkeményítette magát, hogy ellen tudjon állni a hívásnak. Nem, egy bizonyos ponton túl a lánya soha nem fogja megtörni az akaratát. Az ő számára nincs Isten! Az ő életében nincsenek téveszmék!

És akkor, bár gyakran megfogadta magának, hogy kitart Monique elutazásáig, hirtelen nem tudta megállni, hogy ádázul ki ne jelentse:

– Nincs Isten, és nagyon boldogtalan vagyok, hogy elutazol, tudd meg!

– Isten köztünk lesz, hogy minden pillanatban egyesítsen bennünket – mondta a lány -, viszont fogsz látni, még ha nem is leszek itt.

– Isten hallgat, mindig is hallgatott – felelte keserűen a férfi.

A lány odalépett hozzá. Ismét gyengéd, erős kezeibe zárta apja kezeit, és kérő, szelíd szeme apja szemét kereste. De az öregember fagyos tekintettel nézett maga elé. A lány így szólt:

– Isten csendje a szeretet. A bosszúja az lenne, ha úgy beszélne, mint az emberek. Semmi jó nem származna abból, ha emberi szavakat várnánk tőle.

A férfi ingerülten megvonta a vállát. Hát persze! Isten csendje a rontás, a mérgezett gyümölcs, amit a gyermeke egy őrült napon megevett. De miközben világi szelleme tiszta és hajthatatlan maradt, nem tudta meggátolni, hogy szíve egy ütemben dobogjon a lányáéval. Ő csak tanítóképzőt végzett, míg Monique szakvizsgát tett. A lánya előtt meghajtja a fejét, de Isten csendje előtt nem. Egy ateista feladata pontosan az, hogy egész életében harcoljon Isten csendje ellen.

XIV

Január első napjaiban jártunk, és ő múlt év júniusában ment nyugdíjba. Már fél éve! Majdnem olyan gyorsan eltelt ez a fél év, mint a harmincnyolc év tanítás. Ez a nehéz munkával töltött élethez képest holt idő Bret úr elméjében fájdalmas módon egy hidegtől dermedt, használhatatlan, fagyott, holt végtag érzetét keltette. Szerencsére Monique húsvétkor hazajön. Lehet, hogy majd visszakíséri Abidzsánba, ezt kívánta a lány mindegyik levelében.

Bernal, aki őt követte az igazgatói poszton az iskolában, előző este eljött, és minden jót kívánt az új évre. Derék ember! Igazi ateista. És ismét visszaemlékezett a szertartásra, amit nyugdíjba vonulása alkalmából rendeztek. Kollégái megígérték, hogy eljönnek meglátogatni Rouget-de-Lisle utcai kerti házába. Egyesek időről időre bekopogtak az ajtaján, de ő semmi örömet nem talált ezekben a látogatásokban, melyek az iskolát érintő súlyos, fenyegető jelekről adtak hírt: a köztársasági államnak az egyházi oktatás számára nyújtott óriási segítségéről, tanárhiányról, túl kevés iskolai helyiségről. A volt igazgató minderre nem figyelt. Mogorva, boldogtalan, meggyötört kinézete volt. Csak az adott neki erőt, ha a lányára gondolt. Ő volt a büszkesége és az öröme. Csakis ő.

Monique szerencsére jól érezte magát Abidzsánban. Levelei rövidek, de mindig csodálatosan megírtak voltak. Ha legalább hajlandó lett volna foglalkozni a gondolattal, hogy könyvet írjon! Amikor a férfi lánya miszticizmusára gondolt, már nem háborodott fel úgy, mint korábban, hanem valami furcsa üresség- és kifosztottság-érzet töltötte el. Semminek nem látta értelmét. Semmiben sem lehetett bizonyos. Minden nap katasztrófák fenyegették az emberiséget, és a csapások, melyek mindenkit sújtottak, annál keményebbek voltak, minél kevésbé érdemelték meg azokat az emberek.

Bár a leveleik kedvesek, vidámak voltak, mindig érződött bennük valami különös fájdalom – hogy is fejezzem ki? – valami csalódottság… Isten csendje elválasztotta őket.

Az öreg iskolaigazgató félórákig mozdulatlanul ült, mint egy szobor, újraolvasta a leveleket, és amikor a végére ért, úgy érezte, megáll a szíve. Nem maradt több olvasnivaló. Újra kezébe vette Monique utolsó levelét, amelyben a lány újévi jókívánságait küldte, és közvetlenül az aláírás mellett észrevett két kis légylábat, amelyekre addig nem fordított figyelmet. Most egész világosan egy kereszt alakját ismerte fel bennük.

– Szavamra, ez egy kereszt! – mormolta megnyúlt arccal, megvetően összeszorított szájjal, de szemében félelem volt.

Az íróasztalhoz sietett, és egy nagyítóval tért vissza, hogy alaposan megvizsgálja a jelet. Kétségkívül egy kis kereszt volt. Az aláírás, „Monique Bret” igen tiszta, egyszerű volt, és a t betű keresztvonása alatt, a végén, nagyon jól kivehető volt a kereszt.

– A lányom meghibbant – gondolta -, hát kinek hiszi magát? Apácának, szavamra!

Rávetette magát a levelekre, de a lány egyetlen aláírását sem kísérte kereszt.

– Addig csinálja ezt, amíg lehetetlenné nem teszi az életemet – mondta hangosan és érthetően.

Abban a pillanatban csengettek. Ki lehet az ilyen kora reggel? Szerda volt, a tanítók dolgoztak. Az ablakból láthatta a hófoltokat a kertben, de a bejárati ajtó el volt előle takarva.

– Távirat Abidzsánból! – gondolta. Azonnal rohant ajtót nyitni, és akkor… Annyira megkapó, szinte ördögi volt a jelenés. Teljesen hétköznapi, de mégis! Az otthonában, azok után, amin keresztülment… Azok után, ami történt!

XV

Két, a Szegények Kis Nővérei kongregációba tartozó apáca mosolygott rá kedvesen. Csillogó szemüket, különös, fénytelen, viaszfehér arcukat még rendkívülibbé tette a kontraszt, amit az arcukat szegélyező szigorú, fekete szövet alkotott a háttérben levő tiszta, fehér, halotti hóval, amely, amíg csak a szem ellát, alsó-Suresnes háztetőit borította.

– Jó napot, uram – hallotta, mintha álmodna.

Amikor tekintete találkozott az apácák tekintetével, úgy érezte, az ájulás környékezi. Megmagyarázhatatlan, furcsa módon egyszerre csak ott voltak, és bekopogtattak az ajtaján! Ő azonnal azt kívánta, hogy távozzanak, hogy végleg tűnjenek el ezek a rontást hozó nők! Elviselhetetlen volt számára a fizikai jelenlétük.

– Mit óhajtanak? – kérdezte hidegen (pontosan azon a hangon, amelyen annyi éven át kért magyarázatot az iskolában az örökös elkésőktől).

A két nő közül a magasabb, egyenes tartású és eleven, mint a madár, tekintetét az igazgatóéba fúrta, mire az megremegett. Az a sápadt arc, az a lángoló, tengerszínű szem egy másik arcra emlékeztette. A nő jóságosan mosolygott rá, de a mosoly fáradt volt, nem sugárzott belőle melegség. Egy már elhervadt karácsonyi rózsa mosolya volt, melynek érintetlen szirmai nem hatottak az érzékekre, de annál kitörölhetetlenebb nyomot hagytak az évszakon és a dolgokon, minél halványabb volt a mosoly.

– Fogadja jókívánságainkat! – mondta a nő kedvesen.

– A jókívánságaikat? – kérdezte az öregember hidegen – De miért?

Az apáca elfojtott kis nevetést hallatott, és nagyon gyorsan, egy csúfolódó madár módján így szólt:

– Újév van, uram, és azért is jövünk, hogy a szegények számára gyűjtsünk.

A férfi bosszúszomjas tekintetet vetett rá.

– A szegények számára gyűjtenek – ismételte szárazon.

– Igen!

Az apáca ismét felnevetett. Különös volt ez a nagy vidámság itt, ezen a fagyos tájon.

A férfi zaklatottan a másik apáca felé fordult. Mintha nála keresett volna segítséget. A nő süketnek tűnt a világ zajaira. Sápadt arca egy halott apáca maszkja volt. Halott, mint minden körülöttük. A férfi hirtelen úgy érezte, hogy meg kell magát védenie. Két sirály! Két sötét sirály szállt le a befagyott tóra, hogy döglött halat keressen magának. Hála Istennek ő, a maga részéről életben van.

És gorombán, egy bocsánatkérő szó nélkül – mivel óvakodnia kellett attól, hogy kapcsolatba lépjen velük – arra készült, hogy becsukja az ajtót a két nő orra előtt. De az első apáca egy fürge mozdulattal jobb kezével belenyúlt nagy táskájába, és egy szempillanat alatt kihúzott belőle egy lapot. A kar villámgyorsan előrelendült, és a vékony, ideges kéz egy papírt tartott eléje, amely az ajtószárnytól máris összegyűrődött.

– Van még valami? – morogta a férfi ingerülten.

Agyában minden írás, minden nyomtatott szöveg arra szolgált, hogy a tévhitek ellen küzdjön.  Az, hogy az otthonában így rátámadnak, a katolikusokra jellemző viselkedés. Legalábbis ezt gondolta.

– Tessék, az öné – mondta a nő -, majd olvassa el!

A nő mosolyogva nézett rá, miközben a férfi olyan rémült volt, mint egy kutya, amikor egy betörővel találja szemben magát az üres házban.

– Viszontlátásra! – mondták az apácák egyszerre, éles és vidám hangjuk hirtelen a sirályok vijjogására hasonlított, amikor együtt felszállnak a levegőbe.

A férfi látta, amint távolodnak a hóborította fasorban, melynek fehérségét addig semmi nem szennyezte be. Gondosan becsukták maguk után a kertkaput.

A férfi olyan sebesen lökte be az ajtót, mintha maga a Halál jött volna látogatóba.

– Hogy lehet így nőket elküldeni, hogy házról házra járjanak koldulni – mondta dühösen -, micsoda komédia!

A nők, amilyen ravaszak, mindig célhoz érnek. Ő aztán ismeri a szelíd modorukat…

Hangja tele volt régi sérelmekkel. Az egyetlen dolog, amiből soha nem fog engedni, az ateizmus kinyilatkoztatása volt, a legyőzhetetlen bizonyosság, hogy azért született, hogy azt szolgálja, és éppen azért, mert Isten nem létezik.

XVI

Elhatározta, hogy főz magának egy kávét. Gyorsan begyújtotta a tűzhelyet, előkészítette a csészét. Akkor ébredt tudatára, hogy félelmet érzett az apácák láttán. Különös. E fekete varjak látványa mindig ugyanazt az ellenszenvet, fizikai ellenszenvet keltette benne. De ez volt az első alkalom, hogy becsöngettek az ajtaján! A félelmet ekkor egy mérges mozdulat követte:

– Már csak az hiányzik, hogy pénzt adjak nekik… Ha meggondolom, hogy a pápa Olaszország egyik legnagyobb pénzembere, és képes ilyen időben nőket küldeni koldulni!

Miközben a kávéját itta, széthajtogatta a prospektust, amit az apáca adott neki. Elolvasta a címben levő nagybetűket:

ATYÁM, LEGYÜNK EGYEK,
HOGY MEGTUDJA A VILÁG, HOGY TE KÜLDTÉL ENGEM.
ÉN ÚGY SZERETTEM ŐKET, AHOGY TE SZERETTÉL ENGEM.
TI NEM ISMERITEK ŐT!
KÉPESEK VAGYTOK-E BECSÜLNI ÉS SZERETNI?

Alatta a szöveg Jézus nevével kezdődött…

Jézus! Bret úr fehér lett, mint a fal, és rettenetes düh fogta el. Dühében apró darabokra tépkedte a prospektust, és így kiáltott fel:

– Majd adok én nektek Atyát meg Szentlelket meg az ő akaratukat! De hogy pénzt adjak, azt leshetitek!

Úgy vert a szíve, hogy elakadt a lélegzete. Hogy nézett rá az a nő! Gúnyt űzött belőle. Egész biztos, hogy gúnyt űzött belőle!

A kávénak keserű íze volt a szájában. Letette a félig teli csészét az asztalra, és kiment a konyhából. Ezután a lakásban csend honolt, olyan sokáig, mint az örökkévalóság. Bret úr leült az íróasztalához, és elkezdte olvasni a Revue de l’Education Nationale-t. Lapozgatta, de csak a címeket tudta elolvasni.

Oktatástervezés…

Belépés a középfokú oktatás első osztályába… A francia nyelv oktatása külföldön… A közszolgálat újraértékelése…Ugyan, ismerjük a nótát. Hirtelen becsukta a folyóiratot. Úgy meredt maga elé, mintha egy ellenség jövés-menését figyelte volna. „Még otthon sincs az embernek nyugta” – morogta, miközben az ablakhoz ment.

Az utca nyugodt volt. Távoli autók halk zaja hallatszott. Hajdan szerette a házát, mert elszigetelt volt, de most már túlságosan nagy lett a számára. Hirtelen, megkapó módon az apáca sugárzó arca rajzolódott ki az emlékezetében. Rettegésből és fájó bizonyosságból eredő szorongás töltötte el. Az a nő úgy hasonlított Monique-ra, mint egyik tojás a másikra. Magasabb volt, talán kevésbé nőies vagy kevésbé szép, de ugyanolyan ragyogó mosolya volt, mint a lányának. Különös benyomás volt. A nő minden arcvonása ködbe veszett, de a mosoly, ami úgy járta át, mint a tűz, hitelesítette a hasonlóságot. Lehet, hogy csak álmodta? Nem, az apáca így mosolygott, és ezen a mosolyon keresztül minden szelídebbnek és emberibbnek látszott. Mégis így szólt félhangon:

– Az ország a papok befolyása alá került.

Elfordította a rádió gombját, és a bemondó hangját hallotta: „A miniszterelnök ma reggel fogadta Albert Prigent urat, a Nemzeti Kereskedelmi ügynökség elnök-igazgatóját.” Elzárta a gombot. A miniszterelnök nyilván nem egy suresnes-i tanítót fog fogadni, aki egy negyvenkét diákból álló osztályban tanít!

Különös, hogy ő, Bret, nem maradt élete végéig az iskolában. Kitöltötte az idejét. Ez a férfiak sorsa; ha kitöltötték az idejüket, nyugdíjba mennek. Vagy meghalnak.

XVII

Délben egy falatot se tudott lenyelni. Az apáca emléke nem hagyta nyugodni. Ugyan már! Az ajtóról ajtóra járó kéregetőknek nyilván kellemetlenségekre is számítaniuk kell, nem? De amikor ajtót nyitott, miért nem gondolt azonnal Monique-ra? Ha Monique-ra gondolt volna, éppen hogy még durvább lett volna azokkal az apácákkal. Soha nem fog tudni eléggé bosszút állni a katolikusokon amiatt, hogy aljas módon ellopták tőle a lánya szívét.

De az apáca mosolyában annyi tisztaság volt, hogy szinte a körülötte levő tárgyak is megtisztultak tőle. Állandóan azt a mosolyt látta, képtelen volt nem látni. Égett a vágytól, hogy újra lássa. Olyan régóta nem volt része abban a csodálatos meghittségben, amit a mosoly nyújtott neki. Hirtelen elhatározta: mivel a lánya messze van, az apácával fog találkozni.

Gondolatai sötétek, betegesek voltak, de az a mosoly tökéletes szelídséggel nehezedett rá.

De mit fog mondani a két apácának? Pénzt ad nekik? Már a legcsekélyebb ingerültséget sem érezte irántuk. Tartott tőlük. Mintha szükségét érezte volna, hogy a kegyeikbe férkőzzön…

Hirtelen Monique jelenlétét érezte a lakásban. A ház áhítatosabb és csendesebb volt a szokottnál. Ott, abban a fiókban iskolai füzetek voltak, és a tanítónő által a kislány feladatainak a szélére írt „Jó!” minősítések olyanok voltak, mint a nagy, illatos rózsák. Monique a maga megszokott és végzetes módján mindenütt ott volt körülötte, szinte átitatva mindent leheletével.

A férfi tüstént elhatározta, hogy elmegy és megkeresi a két apácát. Ismét megigézte a karácsonyi rózsa. Ő pedig behódol neki. Ki értette meg őt nála, az apjánál jobban Suresnes-ben? Dicsérték az eszét? Ő csak mosolyának mágikus prizmáján keresztül látta a lányát. És a mosoly még szebb volt, mint a szakképesítést tanúsító oklevél.

Néhány perccel később szédülve, fájdalmak közepette becsukta az ajtót, és reszketve dadogta:

– Monique, segíts!

XVIII

A talajt vékony hóréteg borította. A hideg levegő úgy fejbe vágta, mintha alkoholt ivott volna. A két apácára gondolva azt mondta magában: „Hű, biztosan nincs melegük!”

Délután fél kettő volt. Megszaporázta lépteit. Ha Suresnes kisebb is, mint Párizs, a Mont Valérien magaslatai és a Szajna közötti távolságok óriásiak. Dühöngve fújt a havat hordó szél. A távolban, ameddig csak a szem ellát, úgy emelkedett Párizs, mint egy olyan tűzhelyen szunnyadó hideg edény, amelyben már kialudt a tűz, csupán a hamu füstölög. A közelben úgy szitált a fakó köd a tetők fölött, ahogy a cápa vére csöpög. A kirakatok cinóbervörösét és smaragdzöldjét, mint nyáron a szilva hamvasságát, mintha felélénkítette volna a hideg.

A magányos, csupasz, iszonyatos facsoportok, melyek olyanok voltak, mint a keresztút fái, ünnepélyesen tudatták az ítéletet, hogy el kell válni az irgalmas és jó dolgoktól. Az egész égbolt olyan gyomorforgató volt, mint egy óriási, aszott hím hangya. Bret úr néha, felemelve a fejét, ezt mormolta:

– Ne hagyj el, nincs jogod hozzá!

Ha egyszer valaki azt mondta volna neki, hogy ő, Bret iskolaigazgató, az akadémiai pálmaág tisztje, az Emberi Jogok Ligájának tagja az utcákat járja majd, hogy két apácával találkozzon! De ki érthet meg mindent, ki láthat mindent előre? Kétségkívül csak a szenvedés, a saját szenvedésünk az egyetlen dolog, amit fel tudunk fogni. Azután egy nap a gondjainkkal együtt elpusztulunk. Annyi baj legyen. Azoknak, akik nem akarnak meghalni, a legfőbb bűne – Isten. Ami őt illeti, ő élt, megöregedett, semmi több. De annyira szereti a lányát, hogy nem, még nem öregedett meg, még nem élte le az egész életét. És ezt rögtön be fogja bizonyítani, ha megtalálja a két apácát.

Miközben sietve ment, kereste a mondatot, amivel illendően megmagyarázhatja nekik a sajnálkozását. El fogja nekik mondani, hogy van egy lánya, akinek csodálatos lelke van? Szakvizsgát tett, de közömbös minden pozícióra, minden evilági előnyre. Ezt fogja nekik mondani? Nyilván nem. De talán viszontlátja a magasabbik apáca arcán azt a szép mosolyt. Furcsán izgatott volt, mennie kellett, mennie a mosoly keresésére…

Két órán keresztül nagy léptekkel rótta a város utcáit. Lábai könnyűek, erősek voltak. Nem érezte a hideget. Bárcsak fel tudná valaki világosítani! Néha ráköszöntek, de ő nem válaszolt, gondolatai makacsul az ajtajában reggel megjelent apácák látványa körül jártak.

A Városháza téren úgy döntött, megkérdez néhány kereskedőt, nem láttak-e errefelé két apácát kéregetni. Nem, senki nem látott aznap apácákat. Ez különös volt. Kényszeredetten köszönetet mondott, majd továbbment.

A szél hideg volt, a házak komorak, szürkék a sápadt ég alatt. Suresnes dombjairól nézve Párizs most egy hosszú koporsóhoz hasonlított, amint lassan elmerül a jeges ködben. De a mosoly misztikus varázsa erőt adott Bret úrnak. Az arany porfelhőben, mely olyan volt, mint a kemence szája előtt reszkető levegő, az ablaktáblák mögött felgyújtott első lámpával együtt ott termett a mosoly, s őrködött a fagyos tér fölött. A házfalak között a férfi véletlenül meglátott egy-egy bizonytalan szurok-feliratot: Go home! Vagy: Békét Algériának!, melyek olyan eseményekről beszéltek, melyek őt már nem érintették.

A hóban botladozva az a benyomása támadt, hogy értékes időt veszített, ezért lóhalálában folytatta útját. Azt dadogta: „Monique, Monique, drágaságom”, és megmagyarázhatatlan módon szemei könnyel teltek meg. Egyszerre volt a lány apja és anyja. Monique egészsége törékeny volt, ő maga azonban olyan szorgalmas, oly csodálatosan tehetséges a szellemi dolgokban! Bár hajlandó lett volna könyvet írni… Az igazgató visszaemlékezett lánya arcának elefántcsontszín árnyalatára. Igazi Saint-Vincent de Paul-rendi nővér-arc. Iszonyú napjaik voltak emiatt, Isten keserű és undorító tömjénfüsttel teli, sötét barlangjában persze bosszút állt. Egy szamár elkeseredett bőgése a vidéken ezerszer emberibb, mint Isten csendje.

Nem fogja megtalálni azt a két apácát! Keserű szemrehányásokat intézett hozzájuk. És ha az ördög küldte őket hozzá, hogy tréfát űzzön vele? Hogy felidézzen egy kedves emléket? Milyen különös világba nyitott magának utat? Pedig Suresnes-ben volt. Milyen szörnyű szenvedély gyötörte? Mi késztette rá, hogy ennyire siessen?

XIX

Korán be fog sötétedni. Egyfajta pániktól hajtva Bret úr megállította a járókelőket és megkérdezte tőlük, nem láttak-e két apácát, két Saint-Vincent de Paul-rendi nővért arrafelé. Hangja fájdalmas volt, riadt, ideges tekintete megdöbbentette az embereket. De mivel szabatosan beszélt, minden alkalommal udvariasan válaszoltak neki. Senki nem látott apácákat Suresnes-ben.

Egyre sötétebb lett, és hópelyhek kezdtek gyülekezni az ég alján. Az igazgató szenvedése zűrzavarrá változott. Sürgette az idő, és az utcák üresek voltak. Hirtelen havazni kezdett jeges széllökések kíséretében. Már régóta nem látszott lent a Bois de Boulogne. A hópelyhek csendesen verték a férfi arcát. Bizonyára Isten áll bosszút rajta. De nem számított. Szorongásból táplálkozó, sötét erő feszítette belülről.

A rue des Chênes-en két sötét, beesett arcú arabbal találkozott, akik a Szajna felé tartottak A férfiak arca meghökkentően durva volt. Azonnal megszólította őket:

– Nem láttak errefelé két apácát?

Az arabok döbbenten néztek rá. Nem értették.

– Asszony, aki Istennek szentelte magát – magyarázta nekik dühösen -, Allahnak! – Felemelte a karját és a sötét égre mutatott, ahol Isten továbbra is hallgatott.

Az egyik arab csillogó szemmel mondott valamit a másiknak a saját nyelvén. A fejét ütögetve gesztikulált.

– Na tessék – gondolta Bret úr -, bolondnak néznek.

Sietve távozott. Elcsüggedt, nem számított ennyi bajra. A világon az egyetlen nő, aki hasonlított a lányára, bekopogott az ajtaján, és ő durván kidobta. Keserű szemrehányásokat tett magának.

„Egész életedben szívtelen voltál. De az élet adott neked egy angyalt, akinek csak szenvedést okoztál a jó Istenről szóló idióta történeteiddel!”

És az elbűvölő, meghitt és ismerős mosoly beleolvadt a fényekbe. Leszállt a sötétség. A levegő tele volt jeges fantomokkal.

A Payret-Dortail utcán, a Langevin gimnázium mellett majdnem elütötte egy kamion. Egy utcai lámpa alatt megállt, miközben a sofőr szitkokat szórt rá:

– Barom!

Ő pedig nagyon komolyan ezt dadogta:

– Bocsásson meg, két apácát keresek.

– Mit keresel? – kiáltotta ellenségesen a sofőr.

– Két apácát.

– Ó, te ütődött!

A sofőr azonnal beindította a motort, s a kamion elindult a hóban.

– Ki tudja – gondolta a férfi -, talán az egyik volt tanítványom… Azoknak az egyike, akikkel leírattam: „Minden ember emlékezzen: testvérek vagyunk!”

A hópelyhek kavargásán át úgy tűnt neki, mintha vidám hangokat hallana, üde, tiszta gyerekhangokat. A tenger felett csapatban repülő sirályok kiáltásait. Az első iskolai évzárókra gondolt, ahová elvitte a lányát év végén. Milyen jó kislány volt! A tanítónők csak dicsérték… De ki emlékezett ma már ezekre a dolgokra?

Most Puteaux felé ment a rue des Bas-Rogers-n. Sápadt, csupasz fák magasodtak a suresnes-i temető körül. Meggyorsította lépteit, elindult a csatorna és a Versailles-ba tartó külvárosi vonatok irányába. A város olyan volt, akár a sivatag. Néhány kivilágított háznak hússzíne volt. Hajdan gyakran sétált ezeken az utcákon a lányával. Akkor meleg volt, a fákon rengeteg levél, a kislány pedig szorította a kezét. Most valami sötét dolog szakadt ki az égből, és fenyegetően lebegett a feje körül.

A híd alatt megpillantott egy mozdulatlan, magányos nőt. Ettől olyan erőre kapott, hogy gyorsan odament hozzá, és olyan különös hangon, hogy maga sem ismerte fel, hogy a sajátja, megkérdezte tőle:

– Bocsánat, asszonyom, nem látott két apácát?

A barna, nagyon kövér, férfias arcú nő figyelmesen ránézett, azután oldalra ugrott – akár egy tyúk, egy óriási, rémült tyúk -, majd futni kezdett, ahogy csak a lába bírta, anélkül, hogy felemelte volna a fejét. A férfi elgondolkodva nézte, és úgy határozott, hogy azonnal hazatér. Ez már sok volt. Már megijeszti az embereket.

Most már tudta, hogy nem látja többé a két apácát. Beletörődött. Kimerülten, lassan elindult hazafelé. Egykedvű volt, akarata megtört, mint azé a fogolyé, akit hosszú és veszélyes szökés után utolértek és elfogtak. Mindent megpróbált.

– Holnap repülőre ülök és Abidzsánba utazom – gondolta -, nem akarok többé egyedül lenni.

Amikor kinyitotta a kerti ház ajtaját, az első dolog, amit meglátott, egy kék, szinte fémes visszfényű távirat volt a vörös kövezeten. Nagy lendülettel dobhatták be a távollétében, mivel a papír elég messze esett le az ajtótól. Hidegtől dermedt ujjai nehezen tudták felbontani, de igyekezett, mert mindig is szerette rendesen végezni a dolgokat. „Minden, amit meg kell tennünk, méltó rá, hogy jól tegyük meg.” Igen! De azt, amit egy jó ügyben rosszul tettünk, ami természetesen rossz, és amit állandóan el akarunk fogadtatni, értelmezhetjük-e úgy, mint egy, az emberekre kényszerített szörnyű titkot, úgy, mint Isten csendjét?

A távirat fölé hajolva Bret úr ezt olvasta: „Fájdalommal tudatjuk, hogy Monique Bret elhunyt. Levél megy. Ottavi.”

– Ottavi – mormolta Bret úr elrévedve.

Ki az az Ottavi? De kitűnő pedagógusi memóriája azon nyomban a segítségére sietett. Ottavi az abidzsani gimnázium igazgatója. Monique beszélt róla valamelyik levelében.

Fordította: Károly Judit

Georges-Emmanuel Clancier francia költő és író. 1914-ben született. Az idősebb francia költőnemzedék kiemelkedő tagja, több műfajban is jelentőset alkotott. Költészeti Goncourt-díjjal és a Francia Akadémia nagydíjával tüntették ki. Számos verseskötete mellett regényei is megjelentek, ezek közül a legismertebbek az önéletrajzi ihletésű Le pain noir (Fekete kenyér) és a L’éternité plus un jour (Az örökkévalóság és még egy nap). Magyarul az előbbi (1963, Európa) és a Tétova szeretők (Európa zsebkönyvek) jelent meg.

Yves Beauchemin (sz. 1941. június 26.) Quebec regényírója.
Első regénye, a L’enfirouapé (1974) megnyerte a Prix ​​France-Québec díjat. Második regénye, a Le matou (1981) a francia Quebec-irodalom minden idők legkelendőbb regényévé vált, és tizenhét nyelvre fordították.
Beauchemin a környező világ gondos megfigyelője. Regényeinek panorámavásznai az utcák elvarázsolt életét tükrözik.

René-Jean Clot (1913. január 19., Algír – 1997. november 4., Clermont-Ferrand) francia festő és regényíró. Regénye, a L’Enfant halluciné elnyerte az 1987-es Renaudot Prix-díjat.
Mély eredetisége: megragadni a megfoghatatlant, ami a legfolyékonyabb és legtitokzatosabb egy lélekben, egy arcon, egy beszédben, egy pszichológiai vagy erkölcsi helyzetben, valahány csendéletben, akár tollal, akár ecsettel írják őket.

Károly Judit a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott (Napút Hetedhét-díjas) műfordítója

Illusztráció: ‘Trois histoires’

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Thomas Möhlmann versei →

André Maurois: Antoine de Saint-Exupéry →

Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →

Kis dalok a szerelemről →