Mehmet Aça: A sas a török mitológiában
Fejezetközlés a Bevezetés a török mitológiába (Szerk.: Fatma Ahsen TURAN, Meral OZAN; 2016) című tanulmánykötet hamarosan magyarul is megjelenő fordításából. (E tanulmány szerzőjéről ld. az [1] lábjegyzetet)
Táncmelléklet: “Sastánc”
(Kartal Oyunu | Destansı Kareler)
A legősibb emberi közösségek teremtéstörténetei − mindenek előtt az ember, de a többi élőlény és a dolgok létrejöttét, a világmindenség, a Föld, a természet, az élet, az események, a magatartásformák, a halál és a túlvilág megértését a miértek és a hogyanok megválaszolását szolgáló, a viselkedéshez modellt nyújtó, másképpen kifejezve az isten és a kultúra hősei révén a helyes magatartást vagy életformát felmutató, a közösségben a tragédiák, csapások vagy a halál okozta válságok kezelésében segítséget nyújtó, a közösség értékeit meghatározó, az egység és az összetartozás szellemét megteremtő, a mindennapi életben a szentet felfedező, a hitet elmélyítő és az erkölcsöt támogató narratívák. Másfelől a cselekvésen alapuló rítusok vagy rituálék szóbeli részét képező mítoszok („igaznak és szentnek elfogadott történetek”) a vallási rendszer elemeiként fontos szerepet játszanak az emberi társadalmak életmódjában, gondolat- és hiedelemvilágában. Amikor az egy-egy emberi közösség világlátásának kialakulásában és fenntartásában fontos szerepet játszó mítoszokat vizsgáljuk, tulajdonképpen az adott kultúra világfelfogását próbáljuk megérteni és megmagyarázni. [2]
Az Armstrong által a halál tényével és a megsemmisüléssel összefüggésbe hozott, valamint a Malinowski által az emberi civilizáció alapjai közé sorolt egyetemes mítoszok hősei az istenek, a felső és az alsó világ többi természetfeletti lakói (sátánok, rossz szellemek, jó szellemek stb.), a kultúra hősei, valamint állatok. [3] A mítoszokat olyan közösségek tagjai teremtették, akik hittek abban, hogy az emberek, az állatok és a természet elválaszthatatlanok egymástól, és azonos törvények irányítják őket, mert ősi alapra támaszkodnak. Ezeket a mítoszokat ősi filozófiának is nevezhetjük, hiszen a hagyományokat és a szokásrendszert tükrözik, és a mai hagyományos társadalmakra is kihatnak. Bármennyire természetfölöttiek is a mítoszok hősei, emberi viselkedést és magatartásformákat mutatnak. A természetfeletti lények cselekedetei az egész valóságot (a kozmoszt), vagy ennek egy részét (az embert, a hegyet stb.) tükrözik.
Általános mitológiai megközelítésben az istenek és segítőik, valamint a démonok (ördögök, rossz szellemek) közötti küzdelmek a jó és a rossz közötti küzdelmet írják le. A kulturális hősök első szent cselekedetei viselkedésmintákat nyújtanak, az isten/istenek által teremtett állatok pedig egyrészt segítenek az istennek/isteneknek, másrészt aktív szerepet játszanak az isten/istenek és teremtményei, az emberek közötti kapcsolat megteremtésében és folytatásában. Vannak mitikus történetek, amelyekben az isteneket sas, hattyú vagy lúd stb. szent madár jeleníti meg. Az állatok jelentőségét a civilizáció folyamán játszott szerepük is növeli.
Mielőtt rátérnénk a sasnak a török [4] mitológiában játszott szerepére, vessünk egy pillantást a madarak mitikus ábrázolására. Kondıbay Serikbol szerint a félelmetes teremtmények a föld alatti világot, a madarak pedig a fenti világot képviselik. A fenti világot képviselő madarak (kakukk, sas stb.) a mitológiai világmindenség három szintjét, a felső, középső és földalatti világot kötik össze, és a középső világ, a föld köldökében lévő kozmikus fa (nyárfa, bükkfa stb.) közepén és tetején élnek. Egy altaji desztanban például „két egymáshoz hasonlító lófejű kakukk” lakik a nyárfa tetején, és hangjuktól fehér és kék rózsák nyílnak a földön. A nyárfa közepén két királysas lakik − ők az egeket védelmezik. A nyárfa törzsénél két fekete kutya ül – a földi és a föld alatti világ közötti utakat vigyázzák. A hős lova itt áll a nyárfa alatt…
A török mitológiában a madarak „ongun”-ok, vagyis az emberfia anyái és apái, ezért némelyik altaji törzsnek madár- vagy állatneve van: Ang, Kuu, Merkit, Csutti Bartasz stb. Az egyetemes mitológiában a madarak a teremtő istent képviselik, ez azonban a török mitológiában nem így van. Az isten szolgálói vagy hírvivői a madaraknak. Az ő istenné válásuk kérdését vizsgáló Roux jogosan szögezi le, hogy az altaji népek vallásában soha nem volt állatisten vagy állatimádás. A régi és a mai kutatók között is akadnak, aki sűrűn használják egy-egy állatra vonatkoztatva az „isten” és az „imádás” szavakat. A hibás szóhasználatra rávilágító Roux így folytatja:
„Az ‘isten’ és ‘ég’ jelentésű „tanri” szó rendkívül rugalmas, a törökök által elfogadott vallásokban van, ahol a dzsinneket, van, ahol tündéreket, avagy gyógyírt, másutt manicheista elemeket és elveket, megint másutt keresztény ikonokat stb. jelent; a sámánizmusban, például a jakutoknál a bálvány-ongonokat jelöli. Szó szerinti fordítása ellenkező jelentéshez vezethet. Ugyanakkor világosan látszik, hogy ez vagy az a törzs különös figyelmet mutat egyik vagy másik állat iránt. Ennek az általában a törzs határait át nem lépő figyelemnek az imádáshoz nincs köze, az állatnak az adott embercsoportnak nyújtott szolgálatából, embert és az állatot összekötő valódi közösségből vagy vérrokonságból fakad. A vérségi rokonság hiedelme az állatős imádatával áll összefüggésben, itt azonban nem az állat, hanem atya imádásáról van szó.” [5]
A világmindenség teremtésére vonatkozó mítoszok némelyikében fontos szerepet játszanak a madarak. [6] A madarak az isten/istenek követeiként vagy hírhozóiként tartanak kapcsolatot az isten(ek) és az emberek között. Hadd emlékeztessek itt arra, hogy a török desztanokban és népi elbeszélésekben is találkozunk hírvivő madarakkal (daruval, hattyúval stb.): a hosszú időre idegenben lévő, börtönbe vetett vagy az ellenség fogságába került hősök madarakkal üzennek kedvesüknek vagy családjuknak, Alpamis, Dzselkidek vagy Karabek az ellenség rabságából vadlibával, fecskével stb. küld hírt haza magáról. A téma kutatója, Serikbol a fogságba esett hősöket „a halál után feltámadó évszakistenek”-kel, a hírvivő madarakat a „tavasz hírnökei”-vel hozza kapcsolatba.[7] A hasonló feladatot ellátó szellemeket, ahogyan Gábriel példája is mutatja, általában szárnyakkal képzelik el.
Az általában a kozmikus fa tetejére telepedő madarak a másik világ őrei, maguknál tartják a paradicsom kulcsát, és ők hozzák a tavaszt, az új évet. Másképpen szólva az idő kezdetének megújulásának kifejezői. Az emberi lelket általában madár formájában ábrázolják. A szellemek madár képben jutnak be az emberi testbe, és madár formájában távoznak belőle. Bizonyos mitológiai lények (kígyók, boszorkányok, tündérek) szárnyasok, és ezzel a tulajdonsággal a madaraknak az archaikus totemek között elfoglalt helyére uralnak. Nem csak az emberi lelket, hanem amint Umaj példája mutatja, a csecsemők megszületését segítő és a kicsiket védelmező nőnemű szellemek között is vannak, amelyeket madárként képzelnek el. Madarak − a szibériai sámánizmusban sas, lúd, holló, kakukk − segítségével jönnek a sámánok a világra, emelik őket az égbe, és titokzatos tudást juttatnak el hozzájuk. A hiedelem szerint Bürküt (királysas) hozta le a tüzet a földre, a kakukk ismeri az emberek sorsát, vagyis ahogyan sok más népnél, a törökség hitvilágában is fontos szerepet játszanak a madarak.
Ezen általános megjegyzések után térjünk rá arra, miképpen jelenik meg a török mitológiában a sas.
A madarak szaporodási és teremtő ereje már a dél-szibériai teremtésmítoszokban megmutatkozott. E mítoszok szerint a földet kezdetben víz borította. A káoszt szimbolizáló végtelen vizeken úszó vagy fölötte repülő fekete lúd a törökök teremtő erejének megtestesítője. A dél-szibériai törökök teremtésmítoszaiban a káoszból a kozmosz két kacsának köszönhetően alakul ki: az univerzum tengeréből követ és homokot hoznak fel, ebből jön létre hegyeivel a szárazföld.
A sas a föld köldökében álló és a mindenség három szintjét összekötő világfához vagy életfához kapcsolódik. Ez a fa „a világ oszlopa” vagy „az ég póznája”, de minthogy a tetején lakik az egeket védelmező sas, „sasfá”-nak is nevezik. Ez a kétfejű madár a madarak ura. A fa alatt pedig egy kígyó helyezkedett el. Az Er-Töstükben és a többi hasonló desztanban a sas az egek erejét képviseli, a kígyó pedig az alvilág gonosz erőit. [8] Uno Harva a szibériai és közép-ázsiai törökök életfa tetején lakó sasát az indiai mitológiának a szárnyaival vihart kelteni képes hatalmas „Garuda”-jával hozza összefüggésbe. [9] Érdemes itt megemlíteni, hogy egyes jakut olonho-hősök az égből szárnyaival vihart keltő sas segítségével szállnak le a középső világra. A lejelentősebb példa a Bargij nevű legendás égi sas. A jakut olonhókban mindennapos, hogy a felső és az alsó világ lényei madár formájában érkeznek a középső világra. [10] Nem hallgathatjuk el, hogy a sas az „abaaszi ruhları” (‘rossz szellemek’) közé tartoznak. Ennek az az oka, hogy a törzs óvó szelleme, akit rendszerint ragadozómadárnak írnak le, más törzsek számára veszélyes lehet. Másrészről, ahogyan a jakut sámánok példáján látjuk, akik az „ökszökü” formáját veszik fel, amikor a kilenc sámán atya hazáját meglátogatják, a több fejű sasok a jakut olonhók jellegzetes szereplői.
Az isten hírnökének vagy követének tartott sas ugyanakkor a sámánok apja vagy anyja is. A jakutok hiedelme szerint az első sámán sastojásból született, és annak a csecsemőnek szürjét (‘lelkét’), akiből sámán lesz, a sas leviszi egy napos és holdas helyre, és egy külön erre a célra nevelt bükkfán kotlik, majd, a tojásból kikelő csecsemőt a fa alatt lévő vas bölcsőbe teszi. Az anyamadárnak nevezett lény által táplált és nevelt gyermekből ajii ojuna vagyis sámán lesz. A fa és a sas útján világra jött sámánokról sokkal részletesebben szól a Kszenefontov által lejegyzett jakut sámánlegenda, amely szerint a sámánok messzi északon, egy undorító betegség forrásánál születnek, ahol egy hibrid fa áll, ágain madárfészkekkel. A legnagyobb sámánok a fa tetején, a közepes sámánok a közepén, a kis sámánok a legalsó ágain nevelkednek. A kezdetekben egy nagy, vas szárny- és farktollú madár szállt le a fára, ott fészket készített magának, és tojást rakott. Nagy sámán születése esetén három, kis sámán esetén egy évig ült a tojáson. [11]
Amikor Harva megállapítja, hogy a sámánizmusban a sas az isten követe, hozzáteszi azt is, hogy ezt a ragadozó madarat az isten részéről az embereknek küldött segítőnek tekintik. E hiedelem szerint a világon nem volt betegség és halál, amíg a rossz szellemek nem hoztak bajt az emberek fejére. Ezt látva az isten leküldte a sast a földre, ám az emberek nem értették a védelmükre érkező sas nyelvét és célját, ezért a sas dolgavégezetlenül visszatért az égbe. Erre az isten azzal a feladattal küldte vissza őt, hogy az első embert ruházza fel egy sámán képességeivel. A visszatérő sas meglát egy fa alatt alvó nőt. Ezzel a férjétől külön élő asszonnyal hál, s az teherbe esik tőle. A később a férjéhez visszatérő asszony egy fiúgyermeket szül. Belőle lesz az első sámán. [12]
A sámánok anyjának vagy apjának s egyben védőszellemnek tekintett sasnak van néhány „szellemapja”, például Szüng Haan Süngken Erili Homporuun Hotoj Ajii, akit a jakut mitológiában a jakutok ősének vagy apjának tartanak, ezért a jakutok hite szerint aki megöli ezt a sast, azt ez a szellem meg fogja büntetni.
Az altajiak hiedelme szerint a sámánok gyakran feljárnak az égbe. Az út során az ég szintjei között „kémény”-eken vagy „köz”-ökön mennek keresztül, annyi ilyen kéményen vagy közön, ahány rétege van az égnek. A sámánok az utat egy sas vagy egy viharmadár hátán teszik meg, s akár az Er-Töstükről szóló hősi desztanban, az alvilágból a középvilágba is egy sas (Kara-Kus, vagyis ‘fekete-madár’) hátára ülve emelkednek föl, és válnak aztán hőssé.
A sámánok és a madarak, a sas, a kakukk stb. kapcsolata a sámánszertartások öltözetén is megmutatkozik. A kutatók egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a dél-szibériai sámánruha és -sapka madárra emlékeztet. A sámánkaftán ujjainak alsó részére vart madzagok neve az altajiaknál kaj kanat (‘levegőszárny’); a nyugati tuváknál pedig a sámánöltözék a maga egységében a madarat szimbolizálja. A hakasz sámánöltözék elengedhetetlen részei a sas- vagy kakukk farok- és szárnytollak és a madárfej. A hakaszok hiedelme szerint a hollók és az uhuk (akárcsak a hang/visszhang) kóbor sámánlelkek, amelyeket sem a föld, sem „,más világok” nem fogadnak be. Az altaji sámánok felszereléséről beszámoló A. V. Anohin említi a sastollakat és -karmokat. [13] Aki a szibériai sámánok ünnepi csörgődobjaik és ruházata, illetve a sas kapcsolódásáról részletesebben szeretne olvasni, annak érdemes L. P. Potapov és N. A. Alekszejev munkáit forgatni. [14] Alekszejev például arról ír, hogy a kacsin sámánok csörgődobjain látható két sasfigura a szertartásokon a sámánnak szolgáló szellemeket (hírvivőket) képviseli, s hitük szerint ezek a szellemek a köhögés gyógyításában is segédkeznek.
A sámánok anyjának, apjának vagy védelmező szellemének tekintett sas ugyanakkor a nemzetség vagy a törzs őseiként is szerepel. Egyes altaji törzsek, ahogy az Ang, Kuu, Merkit, Csutti Burtasz példái is mutatják, madár- vagy állatnevet viselnek. E. L. Lvova és munkatársai szerint [15] egyes törzsek a madarat a régi világlátásukban játszott szerepe miatt tekintik ősüknek, s ennek a sokszálú mitológiának elemei máig megőrződtek. Egyes tuvai és altaji (Cselkan) törzsek a hattyút tartják ősüknek. Az Abu törzs tagjai nem ölik meg a királysast (börkütü), mert a legenda szerint annak idején ez a madár mentette meg nemzetségtársaikat. A totem- vagy ongunhitben a ragadozó állatok, mindenekelőtt a ragadozó madarak idővel a törzsek szimbólumává váltak. Resideddin Oğuznaméja vagy Ebülgazi Bahadır kán Sedzsere-i Terakiméje is mutatja, hogy a madarak, elsősorban a sas nem csak a szibériai török törzseknél, hanem az oguz török törzseknél is az ongunok közé tartoztak. Például az oguz törzsek közül a Jazir, Durdurga és japurli törzsek ongunja egyaránt a sas.
A török mitológiának ezek a szentnek tekintett madarai − amelyek az ég hetedik vagy kilencedik szintjét áttörve az isten színéig érő szent fák, illetve hegyek tetején éltek − időnkét kultúrhősökként kerülnek elénk. Például a jakutok azt mesélik, hogy egy sas csupán játékból összedörzsölt két követ, s ettől a gallyak tüzet fogtak.
E sorok írója a fentiekben igyekezett a sasnak a török mitológiában játszott szerepét felvázolni, és az ehhez a szent madárhoz kapcsolódó hiedelmeket bemutatni. A teremtésre vonatkozó narratíváktól kezdődőn szent hírnökként és követként [16] megjelenő sasnak Roux szerint egyetlen olyan ábrázolása sincs, amelynek ne volna alapja, hiszen ahol a tollai és a karmai megjelennek, ott vele együtt a szent is megjelenik, ezért a mitológiában elfoglalt helyének elemezéséhez vaskos könyvekre van szükség. Tegyük hozzá, hogy a török mitológia szent madarai, a lúd, a hattyú és a kakukk egyetlen egységben való vizsgálata is elkerülhetetlen.
Tasnádi Edit fordítása
[1]Professzor Dr. Mehmet Aça, Marmara Üniversitesi, Természettudományi-Bölcsészettudományi Kar, Török nyelvi és irodalmi tanszék, mehmet.aca@marmamra.edu.tr
[2]Armstrong hívja fel a figyelmet, hogy a mítosz nem azért igaz, mert a valóságra támaszkodó tudást ad, hanem azért, mert hat. (Armstrong, Karen (2014). Mitlerin Kısa tarihi, çev. Dilek Şendil. İstanbul: Alfa, 13.), Véleménye szerint a mítosz nem lehet sikeres, ha ha nem helyezi új megvilágításba az élet mély értelmét. (A szerző megjegyzése)
[3]Nagyon sok mitológiában, mindenek előtt a görög mitológiában a mítoszok hőseiként különböző istenek és istennők lépnek elénk, a török mitológiában azonban más a helyzet. A török mitológiai gondolkodásban a Tenri a feltétlen teremtő erő. (A szerző megjegyzése)
[4]Fontos megjegyeznünk, hogy ‘török’ szavunknak két jelentése van. Általában a mai Törökország népét, illetve az ő nyelvüket értjük rajta, de ezzel a megnevezéssel illetjük a török nyelvcsaládot is. Az ural−altaji nyelvcsoport altaji ágához tartozó török nyelveket a Törökországban használatos kifejezéssel élve „az Adriai-tengertől a kínai nagy falig” hatalmas területen beszélik. Ezek a nyelvek a csuvast és a jakutot leszámítva többé-kevésbé közel állnak egymáshoz. (a fordító megjegyzése)
[5]Roux, Jean Paul (2005). Orta Asya’da Kutsal Bitkiler ve Hayvanlar, çev. Aykut Kazancıgil ve Lale Arslan. İstanbul: Kabalcı Yayınevi, 89-90.
[6]Az isten lúd vagy kacsa képében jelenik meg azokban a török teremtésmítoszokban, amelyekben a szaporodási és alkotó képességükről ismert madarak alakját öltve a kezdetben vizekkel borított univerzumot a káoszból kozmosszá alakítja, vagyis megteremti. A madarak aktív részvétele a világ teremtésében nem csak a török teremtésmítoszokban fordul elő: Szibériától Kelet- és Délkelet-Európáig, Kelet- és Délkelet-Európától Észak-Afrikáig különböző népek teremtésmítoszaiban játszanak domináns szerepet a madarak. (A szerző megjegyzése)
[7]Serikbol szerint a meghaló és újra feltámadó isten a természet tavaszi megelevenedésével és őszi pusztulásával van összefüggésben, vagyis évszakhoz, az „újév”-hez kapcsolódó mitikus gondolkodással állunk szemben. Az ellenség fogsága a tavasz és a telet, a szabadulás vagy az újévet jelképezi, a madarak az évet, a tavaszt hozó, a másik világ „kapu”-ját megnyitó alakok. (A szerző megjegyzése)
[8]Az Er-Töstük desztannak ez a kozmikus nőstény madara (sas) hét napig a föld fölött, hét napig a föld alatt vadászik, a fészke viszont egy nyárfán van. A hőst, Er-Töstüköt ez a sas lenyeli, mert ragadozó, a csontjait kijavítja, olyan erőssé teszi őket, akár az acél. Azt akarja, hogy legyőzhetetlen hős váljék belőle. Hosszú ideig jár-kel dologtalanul, pedig egészséges és minden szempontból megerősödött, de végül napokon, hónapokon át repülve a sas hazaviszi. Amikor vizsgája végén Er-Töstüka kimerültségtől összeesik, a sas újra lenyeli, és újra egészségessé és erőssé teszi. (A szerző megjegyzése)
[9]Harva, Uno (2015). Altay Panteonu Mitler Ritüeller İnançlar ve Tanrılar. Çev. Ömer Suveren. İstanbul: Doğu Kütüphanesi, 65.
[10] A madáralakban a középső világra jövő al- és felső világi lények érkezését a szinte minden jakut olonhu ugyanazokkal a mondatokkal beszéli el: mindegyikben egy félelmetes boranról (nyolcszoros erejű viharról) esik szó. A sátrakat összedöntő, póznákat rázó förgeteg e madarak szárnycsapásaitól támad, ezért a szibériai népek a förgetegeket és mennydörgéssel járó viharokat általában a viharmadaraknak is nevezett sasokkal hozza összefüggésbe. (A szerző megjegyzése)
[11]Kszenofontav, Gavril Vasziljevics (2011). Yakut Şamanlığı. Çev. Atilla Bağcı. Konya: Kömen Yayınları, 69.
[12]Harva, Uno (2015). Altay Panteonu Mitler Ritüeller İnançlar ve Tanrılar. Çev. Ömer Suveren. İstanbul: Doğu Kütüphanesi, 375-376.
[13] Anohin, V. A. (2006). Altay Şamanlığına Ait Materyaller. Çev. Zekeriya Karadavut veZsannet Mejermonova. Konya: Kömen Yayınları, 52.
[14]Potapov, A.P. (2012. Altay Şamanizmi. Çev. Metin Ergun. Konya: Kömen Yayınları;Alekszejev, N. A. (2013). Türk Dilli Sibirya Halklarının Şamanizmi. çev. Metin Ergun. Konya: Kömen Yayınları
[15]Lvova, E. L. vd.(2013). Güney Sibirya Türklerinin Geleneksel Dönya Görüşleri Simge ve Ritüel. Çev. Metin Ergun. Konya: Kömen Yayınları, 170-171.
[16]A mongol hagyományban a sasnak ezt a funkcióját a „törvényhozó” Dzsingisz kánnal kapcsolatban jelenik meg A nyilazók krónikájában: „Egy aranyos tollú sas képében egy angyal jelent meg Isten parancsával a mongolok előtt, és vezetőjükkel, Dzsingisszel az ő nyelvükön szólt. Dzsingisz kán egy nyíllövésnyi távolságban állt meg a sas képében megjelent angyal előtt. Ekkor az elmondta neki az isten parancsait, és közölte vele azokat a tiltó parancsokat is, amelyeket a népével el kell fogadtatnia. (Roux, Jean Paul (2005). Orta Asya’da Kutsal Bitkiler ve Hayvanlar, çev. Aykut Kazancıgil ve Lale Arslan. İstanbul: Kavalcı Yayınevi, 146. (A szerző megjegyzése)
– A könyvről –
1. könyvészeti adatok
Türk Mitolojisine Giriş /Bevezetés a török mitológiába
Szerk.: Fatma Ahsen TURAN, Meral OZAN
Kiadó és @: Gazi Kitapevi (Dögol cad. No: 49/B Beşevler, Ankara; info@gazikitapevi.com.tr)
3. bővített kiadás, Ankara, 2017. március, 330 o. (1. kiadás: 2015. október; 2. kiadás: 2016. január)
2. a könyv szerzői
…különböző törökországi egyetemek oktatói, az egyes témák legjobb szakértői; ketten szerkesztőként is, illetve néhányan több fejezet szerzőjeként is szerepelnek. A sámánizmusról szóló fejezet Hoppál Mihály Cosmic Symbolism in Siberian Shamanhood c. írásának fordítása.
Dr. Fatma Ahsen Turan, docens (szerkesztő is), Gazi Egyetem, TTK-BTK (természettudományi és irodalmi kar), Török nyelv és irodalom tanszék, Ankara
Dr. Meral Ozan, docens (szerkesztő és fordító is), İzzet Baysal Egyetem, TTK−BTK, Török nyelv és irodalom tanszék, Abant
Dr. Pakize Aytaç, professzor, Gazi Egyetem, Bölcsészkar, Török nyelv és irodalom tanszék, Ankara
Dr. Reyhan Gökben Saluk, Gazi Egyetem, Bölcsészkar, Török nyelv és irodalom tanszék, Ankara
Dr. Dursun Yıldırım, nyug. professzor, Hacettepe Egyetem, Bölcsészkar, Török nyelv és irodalom tanszék, Ankara
Dr. Süheyla Sarıtaş, docens, Balıkesiri Egyetem, Bölcsészkar, Szociológia tanszék
Dr. İskender Oymak, professzor, Fırat Egyetem, Hittudományi Kar, Filozófiai és Vallástudományi tanszék
Dr. Pervin Ergun, docens, Gazi Egyetem, Bölcsészkar, Török néprajz tanszék, Ankara
Dr. Ülkü Kara Düzgün, docensh., professzor, Giresuni Egyetem, Pedagógiai Kar, Török nyelvi pedagógia tanszék
Dr. Rezan Karakaş, docens, Siirti Egyetem, Pedagógia Kar, Török nyelvi pedagógia tanszék
Dr. Abdulselam Arvas, docens, Çankırı Karatekin Egyetem, Bölcsészkar, Török nyelv és irodalom tanszék
Dr. Gülten Küçükbasmacı, docensh., Kastamonui Egyetem, Bölcsészkar, TTK-BTK, Török nyelv és irodalom tanszék
Dr. Mehmet Aça, professzor, Marmara Egyetem, TTK-BTK, Török nyelv és irodalom tanszék, Isztambul
Dr. Evrim Ölçer Özün, docens, Gazi Egyetem, Bölcsészkar, Török nyelv és irodalom tanszék, Ankara
Dr. Kürşat Öncül, professzor, Kafkas Egyetem, TTK-BTK Kar, Török néprajz tanszék
Dr. Berna Ayaz, professzor, Bülent Ecevit Egyetem, TTK-BTK, Török nyelv és irodalom tanszék
Dr. Hoppál Mihály, professzor, MTA, Budapest
Dr. Dilek Türkyılmaz, docensh., Gazi Egyetem, Bölcsészkar, Török nyelv és irodalom tanszék, Ankara
3. A könyv tartalma
Tudományos szerkesztőbizottság (VI)
Ajánlás (VIII)
Előszó (X-XII)
Tartalomjegyzék (XIII-XIV)
Rövidítések és jelek (XV)
Bevezetés
– A mitológia helye és jelentősége a török eszmetörténetben (1-5)
– Mítosz és mitológia (7-16)
I. rész − A régi török vallás
– Isten volt vagy istenek voltak az ótörök időben? (19-32)
– Az egyistenhit a régi törököknél (33-46)
II. rész – Szellemek a török mitológiában
– A „fehér szellemek” a török mitológiában (49-61)
– A „fekete szellemek” a török mitológiában (63-79)
III. rész – Kultuszok a török mitológiában
– A víz kultusza a török mitológiában (83-107)
– A fa kultusza a török mitológiában (109-132)
– A hegy kultusza a török mitológiában (133-146)
– A tűz kultusza a török mitológiában (147-160)
– A kő kultusza a török mitológiában (162-180)
IV. rész – Állatszimbólumok a török mitológiában
– A farkas a török mitológiában (184-197)
– A kígyó a török mitológiában (199-207)
– A ló a török mitológiában (209-227)
– A sas a török mitológiában (229-238)
V. rész − Teremtés és világvég
– Kozmogónia a török mitológiai gondolkodásban (241-249)
– Az első ember teremtése (251-258)
– Özönvíz-mítoszok (259-268)
VI. rész − Sámánizmus és szimbolizmus
– Kozmikus szimbolizmus a szibériai sámánoknál (271-288)
VII. rész − A török mitológiával kapcsolatos munkák
– A török mitológiai kutatások története (291-294)
– A török mitológiával kapcsolatos kiadványok bibliográfiája (295-319)
Személynévmutató (323-325)
Helynévmutató (325-329)
Fogalomnevek mutatója (329-330)
Szinopszis
A török mitológiára vonatkozó legrégibb ismeretek a kínai forrásokban lelhetők fel. A 19. században az orosz kutatók vizsgálták legintenzívebben. A 20. században végre maguk a törökök is górcső alá vették múltjuk ezen fontos területét, s a részterületek kutatása és a helyszíni gyűjtések után ma már a szakemberek összeállíthattak egy olyan alapművet, amely képet ad a török mitológia elemeinek összefüggéseiről is.
A régi török hitvilág bemutatása számunkra, magyarok számára különösen fontos, hiszen a honfoglalás előtti intenzív magyar−török érintkezések folytán hasonlóságokra és párhuzamokra bukkanhatunk, amelyek hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy tisztábban lássuk őseink hitvilágát, hiedelmeit és gondolkodásmódját.
A bevezetés a ‘lét-tudás-érték’ és az ‘isten-társadalom-világmindenség-ember’ vonatkozásában vizsgálja a mitológiai elemek hatását a gondolkodásra; a mitológiához kapcsolódó fogalmak tisztázása során gondot fordítva a terminus technikusok pontosításra is.
Az első rész az istent, a teremtőt állítja a vizsgálat központjába, elsősorban arra a kérdésre keresve a választ, hogy a különböző megnevezések egy vagy több istent takarnak-e.
A második rész bemutatja a fehér és fekete szellemeket, hatásukat az emberre és az állatokra, a szellemek rendszerének fogalmi és funkcionális változásait az ősidőktől máig, s a hiedelmeknek, a szokásokban, hagyományokban, rituálékban máig jelenlévő elemeit.
A harmadik részben tárgyalt víz-, fa-, hegy-, tűz és kőkultuszt a szerzők Közép-Ázsiától kiindulva Anatóliáig követik.
A negyedik rész az állatmítoszokat, a farkas, a kígyó, a sárkány, a sas és a ló fontos szerepét járja körül.
Az ötödik rész témája az ontológiai rendszerben a világmindenség és az ember teremtése, illetve az özönvíz, a kezdet és a vég a török kozmogónikus felfogása, török és külföldi szakemberek kutatásainak fényében.
A hatodik, a sámánizmusról és szimbolizmusáról szóló rész egy Hoppál Mihály-közlemény fordítása.
Összefoglalva: míg a bevezető és az első rész elsősorban a török mitológia filozófiai és terminológiai kérdésre fókuszál, a többi fejezetek a közép-ázsiai törökség hitvilága és rituáléi mellett ezek anatóliai maradványait mutatja be.
A kötetet a török mitológiai kutatások történetének összefoglalása, a török mitológiával kapcsolatos kiadványok bibliográfiája, személynévmutató, helynévmutató és a fogalomnevek mutatója egészíti ki.
A könyvet haszonnal forgathatják a magyar őstörténet és a magyar szellemi néprajz kutatói, ugyanakkor örömüket lelhetik benne a nem szakember, de a téma iránt érdeklődő olvasók is.
Illusztráció: Szeldzsuk életfa (fh. Selçuklu hayat ağacı 2017 Seka Atölyesi)
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
