Marc Chagall: La Fontaine meséi
Ambroise Vollard, műkincskereskedő és könyvkiadó kérésére készített Chagall hatvan illusztrációt La Fontaine meséihez.
Vollard megindokolja, miért esett választása Chagallra. Szerinte a megelőző illusztrátorok leszűkítették La Fontaine meséinek üzenetét anekdotikus vagy karikaturisztikus oldalaira, avagy csupán a polgári moralizálást vették bennük észre. Azt szerette volna, ha a szövegekhez kevésbé ragaszkodó, kreatív képzelettel nyúljon egy festő a mesékhez. Chagallnál jobb választása nem lehetett volna. Chagall illusztrációi nem követik szó szerint a tizenhetedik századi mesélő, Jean de la Fontaine moralizáló meséit. Képei saját mesevilágát tükrözik.
Chagall könyve
Mesék és mesés képek
„Savanyú a szőlő” – hangzik a szállóige. Azokra az emberekre szoktuk használni, akik ha nem érnek el valamit, úgy tesznek, mintha nem is érdekelné őket a dolog. A szállóige Ezópus ókori görög meseköltő tollából származik. Ő La Fontaine forrása is.
Magyar Miklós
A róka és a szőlő
Róka koma a szőlőhegyre tartott.
A farkas megkérdezte: „Mit akarsz ott?”
Felelt a róka: „A tyúkpecsenye
Után jólesnék egy kis csemege.”
És ment. A szőlőben a lugasok
Léceiről dúsan lógott a sok
Finom fürt. Rókánk lábujjhegyre állva
Ágaskodott utánunk, de hiába:
nem érte el, s búsan elkullogott.
Az első, akivel találkozott,
a farkas volt; így hunyorgott feléje:
„Nos, ízlett?”
– „Mi?” – „A csemege!”
– „Miféle csemege?”
– „ Hát a szőlő!”
– „Ja vagy úgy?
Nem kellett. Utálom a savanyút.”
(Rónay György fordítása)
Chagall: A róka és a szőlő
A felfuvalkodott béka
Egy Béka lát egy ökröt
és nagy testét szörnyen megcsodálja.
S mivel maga csak tyúktojásnyi
s csupán rögön tud csúszni-mászni,
elfogja bősz irigykedés.
Magát fölfújja. Puffad. Erőlködik zihálva,
hogy az ökör nagyságát érje el.
„Öcsém – azt mondja – jól figyelj,
elég-e már? Felelj. Már most vele fölérek?”
– „Korántse.”
– „Hát most?”
– „Mégse.”
– „Most pedig?”
– „Közel se jársz még.” – A nyomorult féreg
addig pöffeszkedik,
hogy végre is megpukkad. E világban
ilyen balgákból roppant sokaság van:
a polgár főúri lakban terpeszkedik,
pötty fejedelmecskéknek követ kell, és a márki
úgy véli, néki apród jár ki.
(Vikár Béla fordítása)
Chagall: A felfuvalkodott béka
A két kecske
Mióta Kecske csak legel,
Szabadságra tör lelke, mely
Szerencsét készteti próbálni: útra kelnek,
Míg olyan legelőre lelnek,
Ahol nem járnak emberek.
És ha találnak egy vad, úttalan helyet,
Sziklát s hegyet, amely mély szakadékba görbed,
Furcsa szeszélyük ott sétáltatják e hölgyek.
Nincs e kapaszkodó állatnak semmit gát.
Nos, függetlenítve magát
Két Kecske, szép hótiszta fajta,
Elhagyta mezejét, ez itt, az meg amott,
S próba-szerencse, épp egymásnak baktatott.
Útjukat állta egy patak; kis bürü rajta,
Melyen, ha szembe tart, talán elférne épp
Két menyét.
Egyébként medre mély, s rohan az ár sebest:
Megriadhatna két amazonunk. Hiába!
Az egyik ráveti első lábát a fára,
S ugyanígy tenni a másik dáma se rest.
Épp úgy tűnik nekem, mintha Lajos, a nagy
S vele Negyedik Fülöp lépne
A Tanácskozás Szigetére.
Lépésről lépésre haladt
Fejét leszegve a két delnő,
S mert rátarti volt mind a kettő,
A palló közepén mindegyik elakadt
S egyik se tágított. Volt is okuk a gőgre:
Mindkettőnek akadt – mondták – egy-egy nagy őse,
Ezé egy bizonyos híres Kecske, melyet
Polifémosz adott hajdan Galáteának,
Azé Amaltea, magának
Juppiternek adott tejet.
Egy sem hátrált; együtt nyílt meg nekik a hullám:
Mindkettő a vízbe esett.
Nem ritkasáság ez az eset
A szerencse kalandos útján.
(Rónay György fordítása)
Chagall: A két kecske
Az aranytojást tojó tyúk
Mindent veszít a fösvény, mindent akarva nyerni,
nem kell egyéb bizonyság erre semmi,
csupán a Tyúk, amely – olvassuk a mesében –
aranytojást tojt, mindennap egyet.
„E tyúkban – Kapcsi úr így szólt – nagy kincs
lehet!”
S megöli, bontja föl, s most látja: olyan éppen
mint közönségeset tojó tyúk… Ő tehát
szép kincsétől maga fosztotta meg magát.
Szép lecke a kapori hadnak!
Újabb időben itt elég sűrűn akadnak,
kik megszegényszenek estétől reggelig,
mert gazdagságukban még több kellett nekik.
(Vikár Béla fordítása)
Chagall: Az aranytojást tojó tyúk
A farkas meg a gólya
A farkasok nagyon zabálnak.
Egy farkas idején a bálnak
Mindent úgy össze-vissza falt,
Hogy – mondják – majdnem belehalt:
Torkán akadt egy csont, szorult a gége,
Még azt se ordíthatta, vége.
Ekkor jön az oltalmazója,
Egy jelre, odament a gólya
S műtétet végzett rajt, hogy életét megója.
Kivette a csontot s a jó szolgálatért
Már kérte is a bért.
A farkas így szólt erre: „Tessék!
Még kérni valód is akad!
Hát, gólya néne, nem fizetség,
Hogy visszahúztad torkomból nyakad!
Menj, háládatlan, rút alak:
Aztán többé ne lássalak.”
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Chagall: A farkas meg a gólya
Illusztráció: “Les Fables de La Fontaine” (fh. két Chagall)
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
