2650 – Hétvári Andrea, Saád Katalin
Hétvári Andrea: Távirat a Naphoz
Mesés parafrázis csillagközi papiruszra jegyezve
Mélységesen tisztelt, lassan guruló, fényességesen Ragyogó! Stop. Tudomásunkra jutott, hogy Ön ebben a hónapban gabonával lett várandós. Stop. Búzaszem gyermekeinek gondját viseli majd vagy gyertyaláng-dajkákat igényel? Stop. A keresztelőre papot küldessünk, Méltóságos? Vagy saját papnői, a csillagok, által lesznek a kisdedek hajnalpiros bársonypólyában felszentelve? Stop. Táviratunkat csillagközi papiruszra jegyezzük, hogy fennmaradjon az univerzum bibliotékájának. Stop.
Arról értesültünk, hogy sajnálatos módon az öröm gyorsan eltűnik majd az esemény helyszínéről, miután a kibomló levélcsomók belsejéből hírt adott magáról, suttogva, éppen csak hallható módon. Stop. Fényességesen Guruló s ragyogó gyermekeinek felszentelésére alkalmas lesz-e a vasárnap? Bizakodunk, hogy eme jeles hatodik után következő nap éppen megfelelő, hisz Istenünk is megpihent a hetedik napon. Stop. A rét virágainál szebb díszlettel sajnos nem szolgálhatunk, de úgy értesültünk Uránusz királytól, hogy eme ritka kincsekért hétszáz évvel ezelőtt maga szállt le a Földre, így ennél előkelőbb környezetet biztosítani az eseményhez egyelőre nem tudunk. Stop. Pirkadatkor délkeletről felhőfehér hattyúk érkezését várjuk. Stop. Ne lepődjön meg, Méltóságos, ha szívükben lángcsóvákkal érkeznek. Stop. Olyan ajándékot visznek, amit oda is adnak majd, meg nem is, mint a mesebeli leány. Stop. Kegyelmességed ennek ellenére kegyeskedjen áldásával útnak indítani őket. Stop.
A Szíriusz felé fordulva magukon átbucskázva aranyhajú leányokká válnak, s aranyló hajfonataikkal elkergetik a viharfelhőket, hogy az esemény zavartalan lehessen. Stop. Ha mindegyikük feje búbjára egy-egy csókot lehel, s emígyen a temetőket is megáldja, a hagyomány szerinti protokollt követi majd mindenben. Stop. Előfordulhat, hogy az eseményen megjelenik majd a Vének Vénje is. Ő nem igényel helyet a páholyban, egy lócát fog csupán magával hozni, ez lesz a különös ismertetőjele. Stop. A ceremóniával egy időben Görnyedt hátú is előkerülhet, ő faragott botjával ad majd jelet a hegynek, ahol őseink csontjai helyezkednek majd a mélyben. Stop. Váratlan vendégként arra csatangolhat a szél, de nagy problémát nem okozhat, ha a búzaszem-gyermekeket körbefogja a hajnalpiros pólya. Stop. Ellenben behangolja majd az ágakat, hogy a fák kórusa együtt énekelhessen a Nagyharanggal. Stop. Harangkondulás után a forrásból tejfakadás várható. Stop. Ezután a ceremónia befejeződik annak rendje s módja szerint. Stop. Az esemény helyszínéről rózsásan izzó csónakokban szállítjuk el a díszes vendégsereget. Stop. Ragyogó, guruló, magasságosan Fényességes! Maradjon továbbra is élettelennek látszó, jóságos, abszolútum, hogy a földi hatóságok előtt kiléte titok maradjon. A csillagközi fények és lelkek kizárólagos kötözésének és oldásának jogát továbbra is Önnek tartjuk fenn. Maradunk mélységes tisztelettel. Hálával. Megbecsüléssel. Szeretettel. Stop.
Weöres Sándor: Himnusz a Naphoz című verse nyomán
Saád Katalin: Fel is út, le is út
Egy kőtömb áll az utamban. Útban van – szépíthetem, ahogy akarom. Se áthatolni rajta, se megkerülni. Közömbös számára, hová jutok, eljutok-e avagy megtorpanok. Ma van az év legsötétebb napja. A leghosszabb éj, a legrövidebb nappal. Holnaptól a Nap útja napra nap egy-egy perccel hosszabb. De egyre megy, hogy rövid-e vagy hosszú a nap, ha egyszer a kőtömb nem engedi megpillantanom a Napot. A fényt és meleget sugárzó égitestet. A forrást, amely felé tartok. Tartanék. A kőtömb nem véletlenül gördült az utamba. Nincsenek véletlenek. Eltökélt szándéka, hogy akadályozzon. Tudatosan vagy tudattalanul, egyre megy. Csak toporgok és tördelem a kezem. Nem voltunk ellenségek, csak ellenfelek. Egyik korábbi életünkben ikertestvérként fejlődtünk anyánk méhében. Én sikeresen, ő csökevényesen. Ezt veri le rajtam. ( A Látó szerint, akit a magyarázatért fölkerestem. ) Valamelyik másik életünkben máglyára küldött, hogy elégessenek. Rám fogta, hogy boszorkány vagyok. Vágyta a kínhalálomat. ( A Látó locsogja ezeket a csacskaságokat; vagy nagyon is okosan, bölcsen érvel, ki tudja?) Egymással szoros kötelékben kell szüntelen újraszületnünk, mert nem sikerül kibogoznunk életünk gordiuszi csomóját. Az Úr – van, akinek a nagybetűs Isten, másnak csak kisbetűvel az, tehát isten –, ravaszul szövi a szálakat. Éppenséggel mostanság olvasom tollba-mondott művét, az Ószövetséget, mert bár történetei közül sok ismeret ragadt rám bogáncsként a hátam mögé hajított háromnegyed évszázad alatt, úgy vélem, ha saját szememmel s elmémmel olvasom végig az emberiségre hagyott szöveget, esélyesebb, hogy megfejtsem a lényét. A Mindenhatóét. A büntetőét és jutalmazóét. Aki odalökte az utamba a kőtömböt. Tudom, a rövid utak nem vezetnek sehova. Csakhogy már réges-rég nem rövid ez az út. Mármint az enyém. Odüsszeuszként hányódom. De ez meg fals összehasonlítás, sántít, mint minden hasonlat. Az én utamat nem kalandok hátráltatják. Hanem a kőtömb. Vajon kinek-minek a reinkarnációja? Kedvenc filozófusom, az indiai Osho is az előző életek tanában gondolkodott (akárcsak a Látó), de ő azt is tudni véli: milyen tudásra kell szert tennünk ahhoz, hogy ne kelljen újra és újra visszatérnünk a Földre s beleszületnünk a meg nem oldott élethelyzetünkbe. Az együttérzés elsajátítása lenne a kiút. Nem szokványos módja konfliktusaink megoldásának. Nem a fizikai-pszichikai erők párharca, nem az erőviszonyok egyensúlyozása lesz az eszközünk. Egy másik síkra kell lendítenünk a történetünket. Egy másik dimenzióba. A részvétébe.
Illusztráció: 2650
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Nemere István, Virágh László →
2650 – Demény Péter, Pusztay János →
2650 – Lackfi János, Kerékgyártó György →
