Nagy Judit Áfonya: Szeszcsempész
– Utolsó kör, mondja a pultosnő a rongyot csavargatva, amivel feltörli a sörhabot –, én bezárok, mielőtt ezek ideérnek!
Persze a tüntetőkre gondol, akiket leszorítottak a körútról, és most kerülő úton próbálnak eljutni a Keletihez, hogy támogassák a sztrájkoló vasutasokat, és mellesleg kormányt is váltsanak. Mindjárt lebénul a fél ország.
– Ezek is csak emberek – mondom –, eddig békés az egész, sehol egy lángoló autó vagy feldöntött kuka.
– Csak várja ki a végét, mindig így kezdődik – replikázik az asszony –, én már annyi tüntetést láttam, maga azt el se tudja képzelni. Jönnek, először csak szép nyugodtan, zászlók meg molinók, egy kis danolászás meg skandálás, aztán befordulnak az utcánkba, meglátják a rendőrfalanxot. Na én mondom, akkor fog csak beindulni az igazi felfordulás! Mit tudja még maga, milyenek ezek a tüntetők, hát mikor született? 90-ben? Később? Én még láttam, mi volt itt 56-ban, anyám befogta a fülem, amikor megkezdődtek a puskalövések. Aztán a lánctalpak. Tudja maga, hogy ropog az emberi csont azok alatt a szörnygépek alatt? Így ni! – mondja, és ráncos ujjbütykeivel kopogni kezd a lakkozott fapulton.
Fizetek, rágyújtok. Még fel se száll a füst a cigarettámról, már csattan mögöttem a kocsma ajtaja, utána pedig ereszkedni kezd az alumínium biztonsági rács is, ami majd megóvja a késdobálót ettől a fél évszázada egyfolytában csak tüntető, skandáló csürhétől.
Már hallani is őket. Énekelnek. Valami popszámot, amit egy rapper meg egy instaceleb írt. A szabadság és a nemzeti szív lerágott csont, helyettük sűrűn kihallani a dalból, hogy majd kiszárad és megrohad ez a hatalom is, mint a narancshéj.
Sietősebbre veszem, bár nem mintha félnék. Millenniumi gyerektől szokatlan ugyan, de alapvetően kerülöm a bajt. Nem érdekel a politika. Nem érdekelnek a kormányok. Nem akarok külföldre menni, nem akarok itthon se maradni. Család? Ugyan! Gyerek? Nekem? Kösz, nem. Hát akkor mit akarsz? – szokta kérdezni az anyám, én meg csak megrántom a vállam, nem megyek bele újra és újra ugyanabba a vitába, ő pedig sértődötten nekiáll mosogatni, mert azt hiszi, direkt nem válaszolok neki. Pedig csak nem tudom, mit akarok. Leginkább azt szoktam tudni, mit nem. Most például nem akarok vegyülni ezekkel, hogy aztán engem is nyakon csapjanak egy gumibottal még itt, az utcában, vagy később, a Baross téren, ha sikerül addig eljutnom.
Szedem a lábam, de magam sem tudom, hova. Vagy miért. Jól beszorítanak, mögöttem jönnek már az éneklők, előttem a sarkon ott állnak a rendőrök. Átlépek a villamossíneken, aztán keresztbe rohanok az autóúton, úgyis elterelték már a forgalmat mindenhonnan, sötét is van, nem látja senki. Vagy nem érdekli őket.
Susognak a platánfák a Fiumei temetőben. A magas fal, ami elhatárolja a holtakat az élőktől, kopott-vörös téglaszemekkel kacsingat rám, és mintha egy-két fagally is lehajolna, hogy magához csalogasson. Bár ebben nem vagyok biztos, talán csak a vodka-sör kombó dolgozik az agyamban, mindenesetre felugrom, megkapaszkodom a fal tetején, és felhúzom magam. Még jó, hogy egy-kilencven vagyok, csak az atlétikát ne hagytam volna abba, most nem fájna így a vállam. Arra már a Jóisten se vesz rá, hogy felálljak és tyúklépésben egyensúlyozzak a támfal tetején, inkább rágyújtok megint, lelógatom a lábam, mint egy rossz gyerek, úgy lóbálom idegességemben. Amikor a tömeg ideér, füstkarikákat fújok, minden karika korona egy-egy ember fejére, ami aztán lecsúszik a nyakukra, mint egy fojtózsinór. Vagy végtelen, hosszú kaloda, amibe a birkák önként beteszik a fejüket, miközben forradalmárt játszanak. Aztán a füst eloszlik, a tüdőm meg elfárad, hát fújkáljon ezeknek a jó büdös franc!
Egy sörös doboz repül keresztül a fejek felett, eltalál valakit, hallom, ahogy az illető káromkodik, aztán nekiáll keménykedni a mögötte lévőkkel. Azok persze nem hagyják magukat, de mielőtt meglenne az első bunyó, pár józanabb srác szétszedi őket. Az egyik magyar zászlót terít a sértett vállára, aki most úgy néz ki, mint egy célba ért hosszútávfutó a győzelem után.
– Na még egyszer – mondja mellettem valaki, aztán felröhög, és újabb dobozt hajít át a menetelők füstkoronáján.
– Szerintem gyorsan állj le ezzel, mielőtt leszednek és megtaposnak – mondom a srácnak, akiről azt sem tudom, mikor került fel mellém a falra.
Vagy talán korábban is ott volt már, csak elrejtették előlem a temetőből átlógó platánágak?
Fémkarika-piercing van az orrában, a haja belelóg a szemébe.
– Ezek nem fognak egy ujjal se hozzám érni, beszari kis patkány mind – röhög, aztán közelebb ül és egy üveg bort kezd bontogatni.
A parafadugót egy rozsdás bicskával piszkálja. Erről eszembe jut a nővérem, aki ilyenkor a műkörmével egyszerűen csak benyomja a dugót. Nálam bezzeg mindig van dugóhúzó, a kulcscsomómon hordom, szükség esetére.
– Kinyissam? – kérdem a sráctól, de megrázza a fejét.
Az arca nagy és kerek, mint a telihold, és legalább annyira valószerűtlenül fehér is. A platánlevelek árnyéka nagy, sötét tetoválásokat fest rá, már amikor nem hunyorog megállás nélkül a közvilágítás. Pislognak a lámpák egy ideje, de nem különösebben érdekel, arra gyanakszom, ez is a tömegoszlatási terv része.
– Megvan, nesze – nyújtja felém az üveget– , igyál. Ez minőségi bor, itt dugdossák a Bozóky-kriptában.
Még épp csak meghúzom az üveget, de reflexből köpöm is ki. A menetelők észre sem veszik a vörös permetet, ami megjelöli őket, mint a festék a rablott pénzt.
– Hogy mi van azzal a kriptával?
A srác oldalra dől a fal tetején, vihog, aztán a kezét nyújtja az üvegért.
– A múlt század elején itt rejtegették a csempészett piát, te sügér, aztán jött a forradalom, meg a terror, meg az anyám kínja. A csempészeket vagy elkapták, vagy meglógtak Nyugatra, mit tudom én. Egy csomó pia maradt itt, amiről senki se tud.
– Ja – mondom –, kivéve téged, meg most már engem. Ezért meg kell, hogy ölj, ugye?
Visszaadja az üveget, de már nem nevet. Hideg a keze, amikor hozzáérek, és fagyos az üveg ott, ahol korábban megfogta.
Futkos a gerincemen a rémület, akár egy kényszerzubbonyos őrült. Próbálom jobban megnézni magamnak, de az utcai lámpák csak pislognak, ebben a hétköznapi diszkófényben nehéz lenne megmondani, hogy az arcán táncolnak-e az árnyékok, vagy a hátam mögötti sötét sírkertből feltörekvő kriptafalon.
– Öltem én már eleget, kishaver – motyogja, és iszik tovább. Úgy dönti magába a bort, hogy a fele mellémegy, és vörös csíkokkal festi meg a temetőfalat. – Szerencséd van, már leálltam ezekkel, jobb lett volna inkább csempészkedni, most nem lennék ilyen szarban.
Rágyújtok. Megint. Illedelmességből megkínálom, de nem kér. A menet nem akar véget érni, de hallani már pár ingerült kiáltozást, kicsit meg is torpan a tömeg. Az érkezők nekiverődnek az álldogálóknak, a hangfalakból áradó szólamok összemosódnak.
– Mindjárt kezdődik a balhé, végre egy kis izgalom – mondja a srác, aztán feláll és kiegyenesedik a fal tetején.
Nem látom az árnyékban a lábát.
– Átmegyek a szovjetekhez, talán most az egyszer elnézik nekem, hogy odapofátlankodom, mert nem bírják amúgy a fajtám. De onnan sokkal jobban látni a kereszteződést – mondja, majd kiissza a teljes üveget.
Csak másodpercekkel később esik le nekem, hogy a régi katonai parcellára gondol a temető másik oldalán, és ekkor végre felfogom, hogy nagyon részeg vagyok, de lehet, hogy simán csak elmebeteg.
Leugrom a falról, majd’ kitörik a bokám. Szembemegyek a tömeggel, és reménykedem, hogy az Orczy tértől még jár busz, de ha kell, gyalogolok is, csak tűnjek el innen!
Le kéne állni a piálással – mondogatom magamban.
Öreganyám az, aki hisz a szellemekben, én ehhez túl hightech-generáció vagyok.
A tömeg múlt századi borosüveget rugdos.
Az órámra nézek. Lemondhatok az éjszakai buszról. Rágyújtok inkább.
Elmúlt éjfél.
Nagy Judit Áfonya a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “Ködgáz”
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
