Bánáti Péter: A Weiss bácsi-ügy
Egyszer volt egy háború.
Az amerikai imperialisták megtámadták Észak-Koreát. A felháborodás hatalmas volt nálunk, illetve az egész béketáborban.
Lakógyűléseket hívtak össze, hogy azok is tiltakozhassanak, akik csak úgy lakók.
A lakógyűlés izgalmas dolog volt, mindig komoly szervező munka, nyüzsgés előzte meg. Előtte a lakásokba becsöngettek egy ívvel, azt alá kellett írni, de ki is volt plakátozva a kapu alatt. Lakógyűlés ekkor és ekkor, tárgy, mindenkit szeretettel várunk. A szomszédok, ha találkoztak, megkérdezték egymástól, maguk jönnek, hát persze, és maguk, már hogyne mennénk.
Mi, gyerekek, fegyelmezetten vettük tudomásul, hogy elmarad az aznapi lábtengózás, fejelés.
A gyűlés előtt be kellett rendezni a helyszínt. Először persze takarítás, ami a vice dolga. Aztán le kellett vinni az ülőalkalmatosságokat, jóval a kezdés előtt. Erről megállapodás volt, hogy korábban le kell vinni, annak előtte ugyanis sokat csúszott a kezdés a rendezgetés miatt, hogy ki hová üljön, meg hogy mindenki jól lásson, és így tovább. Hirtelen mennyiféle fenéknek szolgáló jószág a házunk udvarán! Rendes székek, hokedlik. Suszterszék, zongoraszék, nádszék. Tonett és art deco. Egy illető mindig valami kékre mázolt fejőszéken gubbasztott, aminek visszafelé felkanyarodott a lába, mintha jókedvéven táncolna. Aztán rájöttem, azért rúg ki a fejőszék lába, hogy ne süllyedjen el a sárban fejés közben. Még mondta is Fentőssy úr, amikor először tűnt fel a különös holmi, hát mit képzel ez itten, nem az istállóban vagyunk. A Serfőző úr mindannyiszor egy kisebbfajta fotelt cipeltetett le valakivel. Ezt is furcsállták néhányan, de azután elmagyarázta, hogy sajnálja, ő csak ezen tud ülni, nagyon fáj a dereka, egy repesz van a hátában, az kínozza, és beszéd közben barátságosan mosolygott. Valaki megkérdezte, hogy ugyan hol szedte össze a repeszt, mire mondta, hogy az ostrom idején, amikor az oro… azaz a szovjet csapatok lőtték a fasisztákat.
Kizárólag a Becsey úr volt, aki mindig szék nélkül jelent meg. Csak úgy lejött, és a falnak támaszkodva állt, egyébként soha nem szólt hozzá semmihez.
A házbizalmi (a Lakóbizottság elnöke), Suki bácsi, nagyon agilis férfi volt, nyugdíjas évei elején járt, imádott házbizalmi lenni, vagy ahogy anya megfogalmazta: „A Suki egyszer bele fog örülni a házbizalmiságba, meglátjátok! Vagy ott hal meg egy lakógyűlésen!” Mert anya szerint a Suki bácsi túlságosan is szeret szerepelni, viszont az egyetlen szereplési lehetősége a lakógyűlés. Éppen arról fog beszélni, hogy már megint szemetes a kapualj, a pince pedig teli van mindenféle felesleges kacatokkal, ami tűzveszélyes, a lift túl gyakran rossz, hogy ez így nem mehet tovább, és akkor hopp, kopp, az asztalra borul. Apa erre azt mondta, hogy színész ennél szebb halálra nem vágyhat, és ott volt például a Molier.
Suki bácsi türelme a Becsey szomszéd viselkedésével kapcsolatban pont akkor fogyott el, az Észak-Korea lakógyűlés előtt. A Becsey kicsit korábban jelent meg. Ténfergett, sétálgatott, elszívott egy cigarettát. Vizsgálgatta a porolót a hátsólépcső mellett, lekukkantott a pincelejáróba, járatta a szemét a széksorokon, meg ilyenek. Miután nem volt több vizsgálni való, hátát a falnak vetve figyelte, ahogy Suki lakótárs rendezgeti az elnökségi asztalon a terítőt, kancsó friss víz, lefelé fordított bordás poharak egy vajszínű bakelit tálcán, hamutartók. A kancsóra rá volt helyezve egy csorba tányér, a hamutartó fémből volt, sárga zománccal. Azután nézte, hogy a Suki kiszögez egy szolidaritási plakátot, amit neki futár hozott valahonnan reggel (El a kezekkel Koreától!). A plakáton egy koreai anya ölelte magához karonülő gyermekét, és haragosan nézett az éppen távolodó, bombákat dobáló repülőgépekre. A háttérben lángoló falusi épületek.
Suki bácsi elég nehezen rakta fel egyedül a plakátot, de azért haladt. Dolgozott némán, hanem amikor az utolsó szög is kikerült a fogai közül, odaszólt a Becsey lakótársnak, úgy vissza, maga mögé, hogy hozzon széket, mindenki ül, csak ő áll mindig, nyilván most is állni akar.
Ez talált.
A Becsey nyelt egy nagyot, és azt válaszolta, hogy neki most tényleg nem szükséges szék egyáltalán, mert hamarosan el kell mennie valahová. De Suki bácsi nem hagyta magát. „Én pedig a legnagyobb tisztelettel kérem Önt, hozzon széket, hacsak nincs valami kifogása az ellen, hogy a többiek ülnek.” Már hogy lenne, morogta a Becsey. Sarkon fordult, elment, és lehozott egy széket. És végig ott maradt, pedig azt mondta, hogy el kell mennie. Mindent láttam és hallottam, mert az első emeleti folyosóról bámészkodtam.
Erre a lakógyűlésre érkeztek hivatalos személyek is valahonnan, az egyik katonaruhában volt. Nagyon megörültek a Suki bácsival, amikor meglátták egymást, hogy ők régen együtt dolgoztak egy bizonyos üzemben hosszú éveken keresztül.
A lakók is megjelentek, mindenki leült, az elnökség, akik közé bekerültek a hivatalosak is, az asztalhoz, ami jelen esetben nem bizonyult elég hosszúnak. Én anyám mellett a sámlinkra, azt nyikorgattam, érdekes volt, hogy soha nem dőlt össze alattam, pedig már erősen kinyomható volt jobbra-balra, a téglalap alakból romboid lett, majd megint téglalap. Ezeket a geometriai dolgokat apa magyarázta el. Így téglalap, így meg romboid, rombusz, romboid, mint a sárkány. Elkezdődött a lakógyűlés, anyám combjához támasztottam a fejem, csendesen nyikorgattam a sámlit, lehetett volna hangosabban is, de tudtam, hogy az illetlenség. Különben is, az első sorban ültünk.
Apa túlórázott, neki nem kellett jönnie.
Megkezdődött a lakógyűlés.
Érzékeltem, hogy magasra csap a harag, az indulat. Perzselő, azok a rohadék amerikaiak és azok a szegény észak-koreaiak, akiket elvágnak a rokonaiktól, testvért uszítanak testvér ellen. Patakokban folyik a vér. Valami híd tövében több ezer ártatlan koreait gyilkoltak le, leginkább öregeket, asszonyokat és gyerekeket. Táborok vannak, tisztára olyanok, mint Asvic, Bukkenváld, ott senyvednek az igaz koreai hazafiak. Ezt részletezte a szónok. És az amerikaiak bombáznak. Lebombáznak mindent.
Ő is remegett, mi is vele. Izgalmas volt, amiket mondott. A pohárért nyúlt, ivott, folytatta volna, de hirtelen repülőgépzúgás hallatszott egészen alacsonyról, egyre közelebbről jött a zúgás, mindenki felkapta a fejét. És akkor áthúzott a gép az udvar fölött, szinte beleakadt a kéményeinkbe, csak egy villanás volt. Még a szegecselést is lehetett látni a gép törzsén! Egy Dakota 2-es volt, megismertem. Visszafojtottuk a lélegzetünket. Féltünk valahányan. Eltévedt, kiáltotta dühösen kis szünet után az egyik hivatalos, az, aki katonaruhában volt, eltévedt, és tilos is ilyen alacsonyan repülni! A fene a sok hülyét!
Egy eltévedt repülőgép!
Nekem azon járt az eszem, szegény pilóta, most kapni fog rendesen, amiért eltévedt, de mindenekelőtt reméltem, hogy nem zuhan le, csak megtalálja a repülőteret! És nagyon tetszett, ahogy ott ültünk égre meredő állakkal, kidagadó gigákkal, már rég elment a repülőgép, de még mindig mindenki az eget kémlelte. Bíborszínű volt az ég, szürke, fekete felhőfoszlányokkal. Látszott, hogy a szónok kezében remeg a papír és nem mer megszólalni.
És akkor valaki köhentett, feltette a kezét. Tessék, lakótárs, mondta Suki bácsi, furcsállkodó arccal. Hiszen a hivatalos szónok még nem fejezte be, csak a göpzi miatt nem folytatta. Suki bácsi később megjegyezte, azért adtam neki szót, mert azt hittem, hogy a repülőgéppel kapcsolatban akar valami megnyugtatót közölni. Többeknek is mentegetőzött ekképpen. Anya azonban nem hitte el, most mit mentegetőzik, hát szót adott, és kész. Amúgy meg be volt szarva, mint mi, hogy itt vannak az amcsik, pont amikor éppen lakógyűlésezünk ellenük, vagyis hogy kitört a harmadik világháború. Anya nem beszélt a levegőbe, mert láttuk, hogy a szemben lévő iskola pinceablakaira nehéz, nagy vastag zsalugátereket szerelnek, meg más épület pinceablakaira is. Állítólag azért, hogy odamenekülhessünk atomtámadás esetén és ne jöjjön ránk a sugárzás.
A lakótárs, aki szót kapott, felállt és azt mondta, hogy ő szeretné szóba hozni a Weiss bácsi-ügyet, ha már így együtt vagyunk. Az az érzése, hogy ide tartozik. Ő egyébként mélyen elítéli azt, amit az amerikaiak csinálnak Koreában és elmondhatja, hogy több tiltakozó ívet is volt szerencséje aláírni. Tehát a Weiss bácsi-ügy. Mindenki forogni kezdett, amíg megtalálták a Weisséket. A Weiss bácsi kábé úgy ült a felesége mellett az utolsó sorban, akárcsak én az anyám mellett. Felugrottam a sámlimra, hogy láthassam őket. Nem sokáig bámulhattam, mert anyám visszanyomott, vagyis visszarántott. Akkorát rántott, hogy szinte megfájdult a vállam, le kellett ülnöm ismét.
Miben áll a Weiss bácsi-ügy, kérdezte elgondolkodva a félbeszakított szónok, aki mégis csak hivatalos személy volt. Valami rendkívüli, ugye? A beszéde már az asztalon hevert, anya még korábban odasúgta nekem, hű, ez hosszú beszéd lesz, nézd milyen vastag a paksaméta. A helyzet valóban rendkívüli volt, ezt jól ítélte meg a hivatalos, hiszen csak egyetlen napirendi pontot szavaztak meg a lakók, tiltakozás az amerikai imperialisták koreai agressziója ellen. Levezető elnök Suki elvtárs, jegyzőkönyvvezető Varjasné, Erzsike, elnökség tagjai, mellette, ellenszavazat, tartózkodás. Szó sem volt előzetesen semmiféle Weiss bácsi-ügyről. A szónok lenézett Suki bácsira, aki bólintott, hogy igen, kapjon szót a lakótárs.
Abban, kérem, válaszolta a hozzászóló, hogy bennünket nagyon idegesít és zavar. De mi idegesíti, mi zavarja önt, illetve önöket? Az idegesít… és a lakótársnak elfúlt a hangja haragjában. Csend lett, csak a felszólaló zihálása hallatszott. És valahonnan távolról a szerencsétlen repülőgép döngicsélése.
Tudtam, miről van szó.
Arról volt szó, hogy a Weiss bácsi, miután visszajött ’onnan’, illetve miután a felesége, meg a gyerekei nem jöttek vissza ’onnan’, s kiderült, hogy már nem is fognak visszajönni sem ’onnan’, sem máshonnan, tehát mindezek után a Weiss bácsi újra megnősült. Szerencséjére a lakása üres volt, mert aki ott lakott, az utolsó pillanatban elmenekült. A házmester lelakatolta az ajtót, jöttek az oroszok, aztán a Weiss bácsi. Egy drabális nőt vett el, egy monstrumot, egy akkora nőt, hogy az már beteges. Anyám így mondta vacsora közben, képzeld apus, a Weiss új felesége négy számmal nagyobb, mint a Weiss, és nem is zsé. Apa ekkor dühösen anyára nézett, majd rám pillantott, talán azt várta, hogy megkérdezem. Úgy tettem, mintha nem is figyelnék rájuk, tudtam mi az, hogy zsé. Csak valahogy szégyelltem ezt a dolgot, azt gondoltam, aki zsé, az kábé olyan, mintha valami veleszületett kellemetlen betegsége lenne. Betegség, amit nem illik észrevenni, amiről nem illik beszélni. Nyúlszájúnak vagy négernek lenni sokkal egyszerűbb, ezek látszanak, nem lehet nem észrevenni, hogy valaki nyúlszájú vagy néger, a zsé azonban többnyire nem látszik, mégis tudják az emberek, hogy ki a zsé és ki nem. Én mindenesetre örültem, hogy nem vagyok zsé, most mit foglalkozzanak mindig azzal, hogy én beteg vagyok, nekem meg miért kelljen állandóan szégyenkeznem.
Láttam, apa megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nem kérdezek semmit, nem is mondok semmit, csak kanalazom a krumplifőzelékemet, meg tologatom a fasírtot, amiről egyébként akkor ott azt képzeltem, valami sűrű sárban előre mozgó tank, egy T-34-es. Különben az ilyen tologatásért nagyon meg szoktak szidni, de most nem szólt rám egyikük sem. Az a nő biztos beteg, azért ilyen nagy, folytatta anya. Az lehet, mondta apa, és felállt, hogy bekapcsolja a rádiót. Egészen addig állt ott, amíg a macskaszem szépen ki nem zöldült, akkor visszaült. Szív küldi szívnek, szívesen. Meglehetősen hangosra állította, amit anya nem szeretett.
Tényleg sokkal nagyobb volt, én is úgy találtam. Anya szerint négy számmal volt nagyobb, mint a Weiss úr, szerintem nyolc számmal. A nő szeretett volna barátkozni, de a szomszédok elhessentették, mint egy kellemetlenkedő bogarat. Anyám is azt mondta neki, hogy sajnos most nem ér rá, amikor megpróbált vele a kapualjban, felnézett az új szomszédra, és már mentünk is tovább.
Suki bácsi nem bírta ülve, felpattant, már ketten álltak az asztal mögött. A hivatalos előre dűlve támaszkodott az asztalon, a Suki bácsi meg lógott a levegőben. Úgy lógott egy darabig, de akkor a katonaruhás odamorogta neki, ülj le, te hülye. Erre leült. Egyáltalán nem látszott sértődöttnek, holott lehülyézték.
A választottak és a hivatalosak pusmogni kezdtek, aztán a szónok intett, hogy a lakótárs kezdheti. Hát tényleg, lehet, hogy ennek nagyon is sok köze van az Észak-Korea problémához, gondolhatta. Majd kiderül. Egyébként pedig demokrácia van, szólásszabadság.
Ki akar még hozzászólni a kérdéshez, mert aki felvetette a dolgot, nem volt képes tovább beszélni, csak kapkodott a levegő után, kérdezte most a hivatalos. Elég sokan szóltak hozzá, és akik hozzászóltak, mind azzal kezdték, és azzal is fejezték be, hogy nem csak a maguk nevében beszélnek, hanem a többiek, vagyis a lakókollektíva nevében is. És senki ne higgye, hogy itt személyeskedés történik, nem volt előre egyeztetve semmi. Csak tényleg, ez az egész rettenetesen idegesítő. Amit a Weiss bácsi csinál, illetve csinálnak a Weissnével, kihívás a ház lakóival szemben, provokáció. Több macskát is tartanak, a macskáik miatt bűz van a lépcsőházban. Bömböltetik a rádiójukat. Nyitott ablaknál üvöltve veszekednek, ráadásul a Weiss bácsinak olyan kellemetlen, vékony hangja van. A félemeleten laknak és mégis lifttel járnak. Más is lakik a félemeleten, azok nem használják, csak felszaladnak, és már otthon is vannak. (Ezt a vice tette szóvá, aki a liftet kezelte, és mindig ki kellett mennie, ha felcsöngetett valaki. Egy menet 30 fillér.) A Weiss bácsi felesége fát vág a konyhában, döng az egész ház. Valaki látta, hogy egyszer a Weiss bácsi a lépcsőházban megszívta az orrát, és köpött, egész pontosan leköpött a liftaknába, vagy még pontosabban a lift tetejére. Meg ilyenek. Néztem anyára, hozzászól-e, de anya nem szólt hozzá, viszont rám förmedt, hogy azonnal hagyjam abba a sámli nyikorgatását, most már nagyon idegesítő. Lehet, mert a katonaruhás is többször rám pislantott és csóválta a fejét. Te meg megrántottad a kezem, mondtam anyának dühösen, de erre megsimogatta a fejem, és azt mondta, hazamegyünk és megpuszilom, jó?! Jó, válaszoltam.
A szónok, aki átvette a levezető elnök szerepét, a Weissék felé fordította a fejét. Egyébként a Suki bácsi mutatta meg neki, hogy kik a Weissék. Bámulta őket mereven, a két kezére nehezedve, azok meg ültek moccanatlan még csak nem is pislogtak. Csend volt, legalább egy végtelennek tűnő percig. Akkor a Weiss bácsi felnézett a feleségére, a nő meg lenézett rá. Felálltak, megfogták a széküket, és felmentek a félemeleti lakásukba, aminek az ajtaja éppen az udvar felé nézett. Gyalog, persze. Először a Weiss bácsi ment be, aztán a nő. A nő még visszaszólt, áthajolva a korláton, tessék minket békén hagyni, hamarosan elköltözünk, nem szeretünk itt. Hallani lehetett, ahogy a Weisséknél valaki beakasztja a biztonsági láncot, ekkor mindenki morogni kezdett, hogy nahát, vagy legalábbis nagyon sokan morogtak.
Rendben van, intett a hivatalos, bevesszük a jegyzőkönyvbe. Mit, kérdezte Varjasné, mit, hát azt, elvtársnő, hogy elköltöznek, majd a végére írja, új bekezdésben, soremelés után, rendkívüli bejelentés, a Weissék elköszöntek a lakóközösségtől, mert elköltöznek. Ezeket egész halkan mondta. Anya sem értette, úgy kérdezte meg tőlem, hogy mit mondott. Büszke voltam, hogy milyen jó fülem van.
Ezután a szónok tovább beszélt Észak-Koreáról, hogy azok milyen hősiesek, az amcsik pedig milyen szemetek. Táborok és a többi. És hogy Sztálin generalisszimusz a béketábor vezetője, meg hogy Magyarország segíti Észak-Koreát, amiért az észak-koreaiak igen hálásak. És a kínaiak, meg Mao Ce Tung is segítenek. Talán még hevesebben beszélt, mint a göpzi előtt, pedig akkor is nagyon dühösnek látszott.
A végén, éppen amikor befejezte, mi pedig tapsoltunk, teljesen váratlanul befutott egy férfi tangóharmonikával, mondta az elnökségnek, hogy ő a műsor, énekelt három számot, a Poljuskát, az Amuri partizánokat és a Lila orgonákat. A Varjasné megkérdezte, hogy valami koreai számot nem tud-e, sajnos nem tudott, és az Internacionálét, erősködött Erzsike. Mire a harmonikás azt mondta, hogy arra nincs utasítása. Persze, jó lett volna, ha játszik még, de berakta a dobozába a tangóharmonikáját, aztán elrohant, hogy várja a taxi.
És tényleg, kábé két hét múlva elköltöztek. Mintha az Észak-Korea lakógyűlés óta a nő még nagyobb, a Weiss bácsi még kisebb lett volna, pedig csak néhány nap múlt el. A Weiss bácsi ellenőrizte, hogy be van-e zárva a lakás, a kulcsot odaadta a házmesternek. Állítólag Zuglóban vettek egy házat, oda költöznek. Aztán kiment a lovas kocsihoz, aminek a platóján ott voltak lekötözve a bútoraik, és ott ült a hatalmas felesége egy öblös karosszékben. A kocsis mutatta, hogy szálljon fel a bakra ő is, de a Weiss bácsi a felesége mellé telepedett, egy másik karosszékbe, úgy ültek ott mindketten, mintha valami színházban lettek volna. Nem szóltak semmit, a Weiss bácsiról csöpögött az izzadtság, mert ő meg a kocsis cipekedtek, csak a Weiss bácsi rosszabbul bírta.
Akkor a kocsis megkérdezte: mehetünk? A Weiss bácsi némán intett a fejével, hogy igen, erre a kocsis kioldotta a fékező kart, meglegyintette a ló hátát az ostorával, közben azt mondta, hóóó, Fingós, és elporoszkáltak. Egy nagy zajos teherautó tépett el mellettük, azt hittem a ló megijed, az érdekes lett volna, ha vágtatni kezd velük bútorostul, de nem, csak ment bánatosan emelgetve a lábait, városi ló volt. A kocsi aztán befordult a Kiss József utcába, és ők eltűntek.
A következő csütörtökön pedig láttam az új filmhíradóban a házunkat fölülről, a kamera bekukucskált az udvarunkba, meg más házak udvarába is, ott ültünk, mint a káposztafejek. És még mutattak legalább öt más lakógyűlést is, felülről, meg mindenféle szögből. Szóval nem is tévedt el a repülőgép, hanem filmezés volt, csak ezt nem mondták meg előre. Másutt volt kamera, nálunk nem, csak a repülőgép. Az egyik felvételen a harmonika művészt is lehetett látni.
Egyébként a katonaruhás, aki nekem eleve nem volt annyira szimpatikus, a lakógyűlés után nem ment el, hanem betelepedett a Suki bácsihoz, ittak és hangosan énekeltek, még a konyhaajtót sem csukták be. Apa úgy este tizenegy felé lázongani kezdett, hogy szólni kéne nekik, ne üvöltsenek már annyira, de Anya nem engedte, hadd danoljanak, ha jó kedvük van, minek kell neked mindig ugrálni.
Tényleg, mondta Apa, ők hadd, nekem meg minek.
“Hangos jajgatás hallatszik Rámában…” (Dalí)
Illusztráció: Úton (fh. Dalí)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
