Bródy Sándor: A hús
Ünnepre való húsról kellett gondoskodni. Már szombat volt, a nagy ünnep előtt való. A hajóslegény öreg, törődött, de vállas ember ‒ erről a tárgyról elmélkedett a felesége előtt, aki negyedik éve ágyban fekvő beteg volt, főzni nem tudott, de nem is igen volt mit.
‒ Az Isten ‒ mondá a hajóslegény ‒ bennünket még azonkívül is megbüntet, negyedik éve szárazbabbal, krumplival és tésztával ünnepeljük! Az este meg, meg nem lesz hús. Az ember már egészen pogány lesz.
Az asszony sóhajtott.
‒ Az, az, mért nem is üt kend már engem agyon? Negyedik esztendeje megiszom a kend húsát orvosságban. Ha én elpusztulnék, ‒ de mit akar velem a jó isten? ‒ egy jó idejű szakácsnét, aki bent Pesten tanulta a sok emberre való főzést, elvehetne kend. Akinek csak a lába rossz; az is csak egy kicsinyt.
Az ember nem szólt a terv mellett, de ellene sem. Meg volt az egész dologról a maga véleménye, egészben kifogásolta a nőt, mert nem volt annak gyereke, aki most segítségükre lehetne. Nem helyeselte azt sem, hogy négy esztendeje neki magának kell kotyvasztania, ha valamit enni akar. Mosnia, vasalnia neki kell magára, sőt az asszonyt is ‒ annyira, amennyire ‒ neki kell tisztán tartania. És ünnep előtt, mint most is, megmosdatta, de úgy, hogy rája se nézett. Egyébként, amennyire lehetett, külön élt. Télen azonban össze kellett szorulniok, a nagyobb meleg okán, de azért is, mert a hajók nem jártak, a Duna csak áloméletet él, a hajóslegénynek nincs dolga vele. Épp az állomást kell rendben tartani és ha jön a jég, mint most is, igyekezni, hogy a híd gerendáival heves vitába ne bocsátkozzék. Még jó szerencse, hogy a munkás állomása a szigeten volt, közel a nagyvároshoz és néha bemehetett szerencsét próbálni, keleti eredetű, lomha hordároknak segíteni, kocsit tolni, pakkot vinni. Előkelőbb munkája nem is akadhatott, mert hogy teljes igazság legyen a dologban, nem volt valódi hajóslegény, kinevezett stéger, hanem csak ennek az alkalmazott segédje. Az igazi állomásőr télen hazament, a maga halászfalujába két disznót ölni és aludni. Ő maradt a szigeten, ő viselte a hivatalos ruhát is, a nagy aranygombokat és a tengernagyi sipkát.
Az asszony vigasztalta az urát:
‒ Gazdám ‒ mondá ‒, olyan kend ebben a ruhában, mint egy katonatiszt. Kend ne kapna feleséget?!
A szegény asszony hízelgett, ahogy tudott, de az ura többé nem hallgatott reá, a vállára szedte a ködmönét és befelé indult a városba. Az ajtóban mondott csak annyit, azt is inkább magának:
‒ Húsra vagyok éhes. Húst akarok enni a szent ünnepen! ‒ A kis kék szeme elborult, csaknem barna lett és villogott. Az asszony megrémült tőle, nem látta ilyennek soha még. Befordult a fal felé, szundított és várta, mi fog történni. Sötét délután volt, amikor az ember hazatért, szakálla, bajusza csupa zúzmara, még a szó is belefagyott, hiába szólongatta az asszony:
‒ Hol volt kend?
‒ Mért nem iszik kend egy kis pálinkát; ettől fölmelegedne!
‒ Kedves gazdám, már csak várja ki!
‒ Nem várok többet! ‒ szólt az öreg mogorván és mint egy keshedt, de még vad tigris a kalodában, föl és alá járt a faoduban. ‒ Nem várok; elég volt! ‒ ismételte rekedten.
Az asszony a fejére húzta a paplant. Az alól hallatszott tompa imádsága. Majd meg száraz, érzékenykedés nélkül való beszéde:
‒ Gyorsan végezzen velem kend! Ott a balta a sarokban. Csak egyet. Nagyot koppantson kend erre a fájdalmas fejemre.
A munkás nem szólt, hallgatózott. Tompa elmével hallgatta azt a vad vihart, ami fejében, vérében zúgott. És hallgatózott: milyen csend van odakint. Szétnézett előbb az oduban. Nem tudta, mit keres, de keresett valamit. Talán azért, hogy összetörje, vagy hogy eladja. A puszta tűzhelyen egy nagy fazékban meleg víz forrt, siralmasan, lassan, egyedül. Az asszonynak egy ócska, sárga fejkendője lógott a szögön. Ruhája régen nem volt már, mivel az orvos megmondta, hogy arra alkalmasint nem lesz szükség. A munkás leszakította a kendőt a szögről és odadobta az asszonynak:
‒ Vedd föl. Tisztálkodjál, nem hallod-e, hogy harangoznak?
Csak ő hallotta. Még némák voltak a templomharangok. Szokatlan csendes és nyugodt minden. A beteg asszony kibátorkodott a takaró alól és beszélgetni próbált:
‒ A vásárcsarnokban volt kend? Elkésett? Mind hazahurcolták a holmit? Az úri asszonyok meg a szakácsok kezéből azok a sihederek kiszedik a kosarat, erővel kiszakítják, azokat verné meg az isten! Törvényt erre, hogy mért nem hoznak!
‒ Megmondhattam volna kendnek előre, hogy így lesz; kár a cipő talpát koptatni. De kend nem hallgat rám. István, kendnek a nagy, játékos boltok elé kellett volna állani.
A munkás kínjában fölnevetett és nem mondta el az ünnepi húsért való mai keserves ‒ hősi harcát. De nem is bírta volna elmondani, mert nem tudott számot adni magának sem arról a hatásról, amit rá a drága, piros hússal színültig tele csarnok tett. A kibontott, gyönyörű, kívül hófehér disznók, amint százszámra lógtak a vaskapcsokon. Egy mészárszék az egész városrész ‒ egy vaspalotában. Gyönyörű majorság, mind tisztán megölve, nem él, mégis olyan, mintha élne. És mind kapkodják, hordják, viszik szanaszét, kilószám, mázsaszám, mintha ingyen adnák. Csavargósorban lévő férfiak és nők jönnek, nem is alkudnak, viszik. Nevet a tenger hús, a vevők, a kövér asszonyok, a gutaütéses vendéglősök; kiabálnak a kofák. Valami kegyetlen erős ‒ de nem rossz ‒ illat megkábította a hajóslegényt, nem tudott kínálkozni sem, hogy egy fél kiló húsért akár egy mázsát is cipel haza, akárkinek. Támolygott, bolondul kérdezősködött, vitába elegyedett fiatal csavargókkal, míg egy rendőr megszólította:
‒ Öreg, min járatja kend itt azt a huncut szemét. Még hozzá ragad valami!
Megijedt. Majdnem eltalálták a gondolatát. Csakhogy lopni nem akart, rabolni azonban, ‒ ehhez hirtelen támadt valami kedve. Összeborzongott ettől a gesztustól, összeszedte magát és meg sem állott hazáig. Itthon azonban megint összezavarodott a sok, eddig ismeretlen vágyakozástól, amelyek benne hirtelen föltámadtak. Elkedvetlenedését, megaláztatását valami cselekedetben akarta kifejezni. Esetleg felgyújtani azt a faalkotmányt, amelyben összeszorulva él egy munkátlan, beteg öreg asszonnyal? Egy baltával nekiesni kint a sziget díszfáinak? Keresni valami jó tartós kötelet és végezni magával, kitölteni a haragját saját magán? Mért hogy annyira elesett, gyámoltalan és becstelen, hogy karácsonyra nem tud enni, keríteni egy kis húst! Mindezek mégis csak hirtelen villanások voltak, a zűrzavart, amely benne támadt, egy gondolat világította meg, azt is az az asszony adta és táplálta.
‒ Mit gondolkozik, István! Nekem is jobb, magának is jobb!
‒ Jó! ‒ mondá a férfi és a szája már összetapadt a láztól. Már nem tudott gondolkozni, eszébe se jutott, hogy azután még rosszabb lesz a sorsa, megtudják, börtönbe kerül, talán az életét is elveszik. Semmi következést nem látott, csak egy tényt: élete útjából eltakarítani ezt a haszontalan terhet, aki hűdötten, csaknem élettelenül fekszik, csak az esze, a gyomra és a gyomra és a nyelve él még. Az is lassan, akadozva forgott:
‒ Mért is akaszkodtam én kendre, amikor mindég göthös voltam. Most úgy cselekszik kend velem, ahogy megérdemlem. Cselekedje, no!…
Már csakugyan kezdték a munkát a budai harangok. A jégtáblák is megakadtak a stég cölöpjein és rángatták a hajósember odúját. A munkás esze másutt járt, de a lába kivitte, megnézte, nincs-e valami baj? Körül is nézett, nem jár-e valaki a tájékon. Nagy fekete némaság volt minden. A Duna jege is elült, amint a hajóhídhoz ért. A munkás szétnézett és megállapította, hogy minden rendben van, sehol ember, vagy valami más élő, aki láthatná, amint készülődik, amint cselekedni fog. De amint befelé indult, mégis hallott valami neszelést a part felől. Lassan lebandukolt, amerről a hang jött, letérdelt a parton és a sötétben kinyújtotta a kezét a feléje úszó jégtábla felé. Két összefázott-fagyott, még gágogó vadkacsa nyakát fogta meg. Azok neszeltek, mozgolódtak, jöttek feléje az éjszakában. Az állatok alig ellenkeztek, nem lehetetlen, hogy valami homályos sejtésük volt arról, hogy a jó isten küldte le őket, egy darab jégen, valahonnan messziről, a Vág völgyéről… Jöttek, sietve, éjjel, nappal, a lábuk, a szárnyuk odafagyott a jéghez. Különben kövérek voltak és sem nem fiatalok, sem nem öregek.
‒ Hús, hús, a legfinomabb hús! ‒ kiáltotta el magát a munkás. Vitte be, mutatta az asszonynak, akit anyjuknak nevezett. Az, az ágyban ülve ölte meg ‒ mert az asszony ezt jobban tudja ‒ a két jámbor madár-állatot. A hagymát is ő aprózta fel, még egyszer kifejtette minden asszonyi erejét és ügyességét. Olyan volt, mint régen.
Éjfél felé még meg is csókolták egymást.
‒ Főzök én még kendnek, de olyan paprikásat, István!
‒ Veszek én még neked új szoknyát, de pirosat!
‒ Valljad meg István, úgy éltünk mi mint két galamb!
A férfi beismerte. Az asszony még beszélgetni óhajtott. De a férfi elhallgattatta:
‒ Húst ettem, hússal vagyok teli. Most már aludni akarok.
Nagy nyugalomban, szépen elszenderedtek és alkalmasint ‒ amennyire embernek egyáltalán lehető ‒, boldogok voltak.
Illusztráció: Bródy Sándor fényképével
Ezek is érdekelhetik!
Kányádi Sándor: Citromfák és mogyoróbokrok fölött (novella) →
Lovik Károly: Tíz krajcár →
Kaffka Margit: A padlásra, Ind legenda →
