Györgyi Csaba: Lárvaház
Most elmondom, hogyan lesznek barátok
a csöndes fák mögé búvó, nagy felhők, jó?
Üres és fehér
– Minden üres és fehér. Mindenem üres és fehér. Emlékszel? – kérdezte a kissé megdőlt vasbeton elem, majd hátat fordított a Szaturnuszról érkezett kislánynak, lehajtotta a fejét, és elindult vissza, a boldog jövőbe.
A lárvák tánca egy létvágy alatti vágyakozás kifejezése, dicsőséges és reménytelen küzdelem a halálnak a magunk teremtette allegóriájával. Nem az idő és a tér hiányzik. Dehogyis! Minden hiányzik.
A lárva saját magában, saját maga számára a minden, s mivel még nem érkezett meg, sőt, mi több, még csak azt sem tudja, hogy el sem indult, így semmi sem az övé. Így értettem meg, hogy egyszer majd onnan kell elrugaszkodnom, ahová az életem során soha nem fogok eljutni.
Ott kezdem, hogy hazudtak nekünk a szabadságról, a levegőnek a tisztasággal való keveredéséről, de még a lefelé fordított kalapok jelentéséről is.
Hamarosan a közeli jövődbe érkezem, és térgépemmel úgy haladok át délköreiden, hogy közben mindegyik, mozdulatlan utasom téged néz majd. Izzásod igézetében még az energia is dadog, az anyag pedig csak azért nem lapul közös perceink falához, mert előbb meg kell találnia, amit civilizációink elveszejtettek: a Hold fényes, tarka, víz alatti suttogását.
Ez nem zagyva, lírainak csúfolt áradás, hanem olyan igazi, mint a madár télen, csak akarni kell érteni. Csak. Akarni. Kell. Érteni.
A földbe ásott tengeralattjáró
Egyszer földbe ástak egy használatból kivont tengeralattjárót, és egy füstös, kis lokált alakítottak ki a gyomrában. Mekkora ötlet, de ennek a továbbiakhoz még sincs semmi köze! Valakim azt akarja, hogy fáklyát dobjak a sárkány szemének sötét éjébe. Engem így húz, így hív a sötétség. Eleinte talán még elég volt, hogy el-eltévedtünk a fekete Nap héja alatt, lent a völgyben, az éj tartóoszlopai között, nehézfejű virágok rejtekösvényein. Minden ólom volt, és én alig láttalak, pedig legszebb éjem kevéske fényét csakis a te szemed szolgáltatta.
Aztán olyan, mindent magába foglaló vihar támadt, hogy többé már nem láttuk egymást. Hamarosan elveszett minden kapcsolat, az idő tudatába az ébredések nyolc lapátja hasított, s csak a csillagok maradtak nekem.
– Lehet, hogy nem is egy ember fogja megmondani az embereknek, hogy mi az ember? – gondoltam magadban. Mi lapul a felső réteged alatt, és azalatt, és azalatt? Büszke szépséged azóta szabadít, hogy először szem elől vesztettelek.
Felkelek, gyáriba öltözöm, kilépek az utcára, s tudom, hogy az egyik fa alól a valóság egy magasabb formájából érkező, s ennek a formának az érdekeit kiszolgáló nyugtalanság szegődik majd a nyomomba.
A kortalan gyárinő
Miután fönt, az irodán, egy nyitott ablakos kávészünetben újra nevet változtatott, a kortalan gyárinő hazaindult. Bár lent, a gyárban senki sem gondolta volna róla, gyors és bonyolult sötétsége mégis úgy tette őt naggyá és sokfélévé, hogy eközben semmiféle hősiességnek nem lett a részese. Ilyen az ember, ha csak saját magát kell utánoznia.
Késett és felejtett, késett és felejtett. Tiszta zavarok belső térképe lehet ilyen vigasztaló, pedig sokan azt mondják, hogy csak a jelen vigasztal. Annyi biztosan igaz, hogy a jelen csak vigasztal.
A kortalan gyárinő egyszer álmodott valakiről, aki éjszakára talált egy száraz, sötét pincét. Reggel aztán, ahogy a kelő nap fényjelei be-bebotladoztak az elérhetetlen magasságba vájt szellőzőnyílásokon, egy bohócnak tanuló, tohonya fénygombolyag már nyitotta is a pinceajtót. Az álombéli szereplő ekkor feleszmélt, és egész testében megrándulva megtisztult.
Az eső anatómiája
Erre a kortalan gyárinő is felébredt, lement a nyolcszázhatodik emeleti könyvtárba, megállt a nagyutazás-regények polca előtt, majd nagyon halkan és nagyon lassan azt mondta, hogy az úgyis csak a végén derül ki, hogy ki a tegnap és ki a holnap.
Kint gyengén megvilágított, régi gyermekjátékokat kergetett a szél, majd végül rejtélyes útjain, ahol folyamatosan kísért az égi vizek földi anyagok által elrontott esetlegessége, megérkezett az eső is.
… és a Nap gyermekei
– Amíg nem vagy én, te sem vagyok. Addig csak másolat vagyok – mondta a Szaturnuszról érkezett kislány.
– Másolat vagyok – felelte a másik, és elindult vissza, a boldog jövőbe.
A maguk körül lassan elforduló lárvaházak
egy képzelt, végtelen kör vonalán oszcillálva
fénybe zárt, fehér gondolatokról hallgatnak.
Illusztráció: a szerző fotómellékletével (Kelemenné Gladys Viktória felvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
