Kocsis István: Felfoghatatlan rejtélyek
(Kocsis István írói és történetírói munkássága)
Írni szeretnék Kocsis István írói és történetírói munkásságáról – rendhagyó, de komoly, hiteles életrajzot –, de elbizonytalanodom.
Megoldhatatlan rejtélyek bizonytalanítanak el.
Nemcsak a műveit, de a vallomásait is újraolvasom, hogy megértsem. Nem lesz könnyű, az biztos… Például megértettem vallomásaiból, miért foglalkozott évekig Széchenyi Istvánnal, de azt már nem, miért nem elég egy könyvet írnia róla. (Legfeljebb egy regényt és egy drámát.) De ő két regényt és négy drámát írt Széchenyi Istvánról.
Még abban sem vagyok biztos, hogy ezt az igen termékeny írót az írás kényszere hajtja. Mit is nyilatkozott erről? Azt volt képes nyilatkozni, hogy akármennyire furcsa, a bizonytalanság szüli az íráshoz szükséges feszültséget. Akiben már nincs egy százaléknyi bizonytalanság sem, az már nem ír. S még azt is képes volt hozzátenni, hogy bizonyos szint felett az írás sem más, mint felkészülés a legnagyobb titkok megértésére. Mert írás közben az is megvilágosodhat előttünk, amit előbb képtelenek voltunk felfogni. És ez azt is jelenti, hogy az írás is lehet annyira eredményes, mint mondjuk a magas színvonalon végzett meditáció.
Történészkedése is rejtélyes. Több ezer oldalt írt a XX. századról – tulajdonképpen Trianon előzményeiről, Trianonról és Trianon következményeiről –, de történetírói küldetéstudatát ezzel nem tudta kielégíteni… Hozzáfogott az őstörténet rejtélyei megfejtéséhez… Már e megfejtésben is túl van az ezredik oldalon, de folytatja. Mi ez? Talán nem is történetírás, hanem valamiféle menekülés? De miért menekül olyan gyakran az őstörténet világába, a mitológia meg a népmese világába? A táltos paripa és Tündér Ilona kultuszához. Ott érzi magát biztonságban?
Szívesen válaszolgat arra kérdésre, hogy megküzd-e egymással az ő személyében az író és a történetíró. De a mi XXI. század eleji világunkban ezt a kérdést egyenesen illetlenség felvetni. És nem természetes a mi világunkban a polihisztorság se, a többműfajúság se. Ha valaki drámaíró, akkor legyen drámaíró. Ha történész, akkor legyen történész, de döntse el, hogy melyik korszak érdekli… Hogy fér össze a XX. század történetének és az őstörténetnek a tanulmányozása? Ő meg önkényesen átugrik a XX. század világából a szakrális királyság világába.
Elsősorban írói munkásságáról írnék szívesen, de úgy érzem, előbb meg kell fejtenem a rejtélyét annak, hogyan lett ebből az emberből író, hiszen nem is akart író lenni, sikertelen szerelmes leveleken és még sikertelenebb szerelmes verseken kívül nem is írt semmit, íráskészsége sem volt… Nem állt fenn a veszélye annak, hogy a jövendőben íróvá válik.
De 1959-ben átélt valamit, amit nem tudott nemhogy megmagyarázni, de még felfogni se.
Különös drámai helyzetet élt át… Azzal kezdődött, hogy egy nagy nagyon nagy hibát követett el! Történelmet és testnevelést tanított az avasújvárosi iskolában, de mintha ez neki, a 19 éves kamasznak kevés lett volna, elvállalt egy másodállást is. Oktató lett egy sofőriskolában. Talán felhozható mentségére, hogy úgy kezdődött, hogy a sofőriskola egyik oktatójáról kiderült: analfabéta. Szükség volt egy írástudó helyettesítőre. Ehhez annak a Kocsis István nevű kamasznak volt kamasz-önbizalma, de semmiféle képzettsége, semmiféle tudása.
Nem, ez a történet így nem lesz érthető… Meg kell értenünk, mi volt e kamasz-önbizalom – vagy inkább kamasz-felelőtlenség – mögött!
1956-ban, tizenhat éves korában érettségizett. Nem volt érett, ráadásul tizenhatnak sem látszott! És már akkor is rettenetes hibát készült elkövetni: a kolozsvári Bolyai János Tudományegyetem jogtudományi karára akart felvételizni. Perecz Sándornak, Avas járás egykori főszolgabírájának köszönheti, hogy végül nem jogra felvételizett! Vitte hozzá az egyetem tájékoztató füzetét, s megkérte, segítsen felkészülnie. Perecz Sándor csak lapozgatta a tájékoztatót, sokáig hallgatott, majd csendesen megjegyezte: – Szívesen segítenék, de nincs azon az egyetemen jogtudományi kar. Nagyon sajnálom. – Ő akkor odaugrott, s mutatta, mit írnak a jogtudományi karról. Még fel is olvasott a tájékoztatóból. – Nincs olyan kar – ismételte meg Perecz bácsi. – Nagyon jó volna, ha lenne… Ha lenne, biztatnálak, hogy csakis a jogtudományi karra felvételizz. De sajnos… – Nem szólt többet. De ha reggelig beszél, ő akkor se értette volna meg jobban, hogy 1956 nyarán nem szabad jogra felvételizni.
Perecz Sándor főszolgabíró úr tanácsát hogy ne fogadta volna meg! Gyermekkorában senkit se tisztelt jobban, mint őt. Sok ezer kötetes könyvtára volt Perecz Sándornak – ő húszezer kötetes könyvtárszobára emlékezett, de édesanyja évtizedekkel később megpróbálta meggyőzni arról, hogy ott bizony ötezernél több könyv nem volt… Hétéves korában már rendszeresen járt az ő Sándor bácsi barátjához, aki nehezen viselte, hogy szőlősgazdává változott szolgabíróból. – Na, lássuk, hány könyvet bírsz el –, mondta mindig búcsúzáskor, s már vihette is az öl könyvet. Meséskönyve nem volt sok, azokat hamar kiolvasta, s következett a Jókai-, majd a Dumas-, majd a Verne-, majd a Gárdonyi-sorozat…
Végül történelem–magyar szakra felvételizett korunknak ez a különös drámaírója. (Vagy még különösebb történésze? Nehéz eldönteni.) De nem vették fel, csak néhány hónap múlva levelező tagozatra. Amikor már történelmet és testnevelést tanított Avasújvárosban – mint helyettes, mint képesítés nélküli tanár. (Az egyetemet majd csak 1965-ben végezte el. 1961-ben iratkozott be a Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Másodévesnek, de akkor már nappali tagozatra.)
Tizenévesen természetesen nagy igyekezettel játszotta meg a felnőttet! De hiába: történelemóráin le tudta kötni a gyerekek figyelmét, tornaórákon viszont nem. Igazgatója, Pajzos József – kiváló ember és tanító egyébként – a legjobb szándékkal tanácsolta, hogy ha nem képes fegyelmet tartani tornaóráin, próbálkozzam esetleg „klasszikus” módszerekkel: ha X-ék (akiknél a járási első titkár gyakran ebédelt) gyermekét meg tudja különböztetni a többitől, akkor a pálca használatának nem lesz következménye. Mit tesz ilyen helyzetben egy kamasz? Ő természetesen senki mást nem vert meg, csak X-ék gyermekét. Még aznap éjjel első titkári parancsra rúgtak ki az állásomból. Illett volna kétségbeesnie, szégyellnie magát, de a kamaszvirtus inkább a büszkeségét erősítette. S még szerencséje is volt: a szomszédos Kőszegremetén egy tanítói állást senki nem óhajtott betölteni. Igaz, az a falu megközelíthetetlen volt: se vasútja, se járható országútja… Hogy mekkora szerencse érte, azt persze ő akkor még nem tudta. Kőszegremeténél aligha létezett akkor érdekesebb hely Európában. Mintha visszavarázsolták volna az első világháború előtti időkbe. Bizony, mintha a XIX. század nyolcvanas éveiben lett volna ott tanító! Döbbenten tapasztalta, hogy ott csak azt tekintik valóságosnak, ami Trianon előtt történt. A jelenkort mintha olyan rossz álomnak tekintették volna, amelyről beszélni sem érdemes. Mintha a legújabb kort, a Trianon utánit, a falu határánál sikerült volna feltartóztatniuk a kőszegremetei „varázslóknak”! Volt ott két tanítónő, fiatalok, szépek, komoly képesítéssel, egyikük az igazgatói tisztet is viselte, de a falu mintha az új tanítót (ezt a felelőtlen kamaszgyereket) tekintette volna oskolamesternek. Mert 1880-ban még nem voltak tanítókisasszonyok? Szállásadójánál megérkezése estéjén megjelentek ünneplő ruhában a presbitérium tagjai, szépen megvendégelte őket a házigazdája, de ő nehezen fogta fel, hogy őt ünnepelni jöttek; asztalbontáskor reményüket is kifejezték, hogy másnap az ő jelenlétükben tiszteletét teszi a parókián… Másnap aztán még különösebben viselkedtek, amikor bevezették a templomba is. Mutatták, hol a helye, a tanító úr helye. Mutatták azt is, hol ül a falu bírája, bár a falunak akkor éppen nem is volt bírája… – Minden vasárnap ott ül azért, ha nem is látszik – mondták. – Hol van most? – kérdezte az új tanító mélységes tudatlanságában. – Lehet, hogy a tejúton, de lehet, hogy valahol az erdő mélyén… – Ó, már nem él – mondta ő szomorúan. – Hova gondol a tanító úr? Amíg a falu él, a falu bírója is. A falunak éppúgy van bírója, mint tanító ura. Tiszteletes ura, tanító ura és bírója mindig van a falunak, akkor is volt tanító ura, amikor csak a tanítókisasszonyok tanítottak… Ha az új tanító akkor nem vallotta volna be, hogy katolikus, bizonnyal választania kellett volna: vagy olyan szerepet vállal a falu egyházi életében, mint XIX. századi elődje, vagy távozik. Olyan volt ott tényleg, mint a mesében. Ő ott egy egyszerű vidéki tanító bácsi volt, a legnehezebb időben… Azt mondták a komoly köszegremetei férfiak, nem biztos, hogy meg tudnák neki bocsátani, ha arra vetemedne, hogy a falu kis boltjában állami bort vásároljon… – Ha megszomjazik a tanító úr, akkor induljon el vagy lefelé vagy felfelé az utcán, s a kapuk beszippantják – mondták. Be is szippantották igen gyakran, de ő akkor még nem volt borívó, ezért a borivás szertartásai helyett más szertartásokat találtak ki. Például a héjába sült krumpli elfogyasztásának a szertartását… Még valami nagyon furcsát is kértek tőle: ne javítsa meg senkinek a kerékpárját. Kiderült, hogy nem tudták megbocsátani egy tanítóúr-elődjének, hogy javítgatta a kerékpárokat.
Előszeretettel nyilatkozgatja, hogy elképzelni sem tudja, hogy bármikor is hatalmasabb úr lehetne, mint tanító bácsi korában Kőszegremetén. Nagyon tisztelhették ott az oskolamestereket a XIX. század nyolcvanas éveiben. Egyszer – bizonnyal tudálékos kamasz pózában – a gimnáziumban tanultakat mondta el a Föld történetéről, az ember eredetéről. Minden harag nélkül, de olyan mélységes csodálkozással néztek rá, hogy fölényérzete égető szégyenben semmisült meg. Megszólalt végre egyikük: – Nagy szerencse, hogy csak viccelt a tanító úr. – Ebből is látszik, hogy annak ellenére szerették és tisztelték – és megajándékozták a mélységes bizalmukkal, amelyben ő szabadnak és védettnek érezhette magát –, hogy nem ő tanította a kőszegremeteieket, nem ő nevelte őket, hanem a kőszegremeteiek őt! Azok, akik ismerték az „elvarázsolásnak” az ősi tudományát: a múltat varázsolták jelenné, a jelent pedig rossz álommá.
Mindebből természetesen ő csak annyit fogott fel akkor, hogy rejtélyes módon tisztelik, szeretik és védelmezik…
De talán most már érthető lesz az a rejtélyes kamasz-önbizalom!
Sosem vezetett gépkocsit, gépjármű motort még nem szedtek szét a jelenlétében, de –mint említettem – oktató lett egy sofőriskolában.
Tanítványai mindenben jobbak voltak, mint ő, s erről mihamar meg is győződhetett. Idejében el kellett volna menekülnie… Nem tette! Tanított, de nem álltak rendelkezésére szakkönyvek. Végre lett az is, egy hatalmas könyv, mérnökök számára írták, tele színes, térkép nagyságú mellékletekkel. A porlasztó, ez volt a címe. Ő beleszeretett ebbe a könyvbe, s mert más tankönyv nem volt, hetekig tanította a porlasztót. Kiragasztotta a hatalmas színes rajzokat, már újításokon törte a fejét, s megosztotta újító gondolatait a tanítványaival. Éppen a pálcát emelte, hogy mutasson valamit az egyik színes rajzon, amikor az egyik tanítványa szemtelenül arra kérte, hogy mivel ő nem érti a rajzot, mutassa neki az alkatrészen. S állt is fel, közeledett feléje, nyújtotta feléje a tenyerét, amelyben volt valami, s kérte, azon mutassa. Ő meg csak nézte, mi van a tanítványa tenyerében, de nem jött rá. – Na, ezen mutassa, mert ez egy tehergépkocsi porlasztója. – Csak nézte tovább, mi van abban a tenyérben, majd nézte a szép színes képeket, s nagyon szomorún mondhatta: – Az nem lehet porlasztó. A porlasztó nem lehet olyan kicsi… Kacagtak a tanítványai, kacagtak – az a tanóra már nem is állt másból, csak kacagásból –, de akkor még megbocsátottak neki! A nagy bajok akkor kezdődtek, amikor már a gépkocsi-vezetést oktatta. Mert ebben aztán valóban nagy eredményeket ért el. Mármint gépkocsi-felborításban. A világrekordot is beállította: három tehergépkocsit és egy vontatótraktort borított fel két hónap alatt… A harmadik borulás volt az, amely nagyon megviselte. A máramarosi hegyekben történt, egy szerpentinen. Huszonnégyen ültek, mind tanítványai, a tehergépkocsin. Mellette az analfabéta oktatótársa aludt részegen… Amikor a borulás után magához tért, azt sem tudta, hány órát feküdt a felborult kocsi kabinjában eszméletlenül. De rögtön azzal vádolta magát, hogy bizonnyal nem is ájult el, csak szeretné elhitetni önmagával, csak szeretne elájulni, hogy minél később kelljen szembesülnie a rettenetes ténnyel, hogy felelőtlensége miatt meghaltak a tanítványai. Az idő és a tér teljesen megváltozott. Száz esztendő alatt mászott ki a kabinból! Amit érzékelt, teljesen valószerűtlen volt. Csak a felborult kocsit látta, fákat, a domboldalt, de a tanítványai közül senkit. És tudta, hogy ami iszonyatos, azzal akkor fog szembesülni, ha megkerüli a felborult kocsit. Száz esztendeig késlekedett, majd elindult, s ötszáz év alatt meg is kerülte a kocsit. S akkor nem hitt a szemének: a túloldalon ott voltak mind a tanítványai, de valószerűtlenül: mozdulatlanul álltak mindannyian, s ahányan voltak, annyi felé néztek. És sapka volt a fejükön. S megvilágosodott előtte, mit jelent az, hogy sapka van a fejükön; hogy azt jelenti: mindenki él, és hirtelen hatalmas boldogság árasztotta el. Elmosolyodhatott, mert valaki kiáltotta, hogy hát ez még vigyorog is. Ha nem mosolyodott volna el, talán nem verték volna meg. De elmosolyodott, s legalább tízen neki estek. Nem védekezett, nem is érezte az ütéseket, még olyan állapotban volt, hogy a fizikai fájdalmat képtelen volt érezni. A tanítványainak is mindegy volt már, hogy őt püfölik vagy egy homokzsákot: ütötték, hogy szabadulhassanak attól az elviselhetetlen valamitől, ami a mellkasukat feszítette. Ő meg a nagy verés közben nem is eshetett össze: az ütések minden oldalról megtámogatták. Később a tanítványai tudni vélték, hogy amikor magához tért, azt mondta: aki nem tud vezetni, ne vezessen. De hogy pontosan mit élt át, azt két évtizeden át képtelen volt hitelesen megírni, pedig legalább százszor megpróbálta. Húsz év múlva, a Magellán című drámájában is ezt kísérelte meg. Akkor azt hitte, végre sikerült. Ma már tudja, hogy akkor se…
Folytatom mindjárt azzal rövid írásomat, ami a legbosszantóbb: mintha még egyetlen könyvét sem tudta volna ez a nagyra becsült író méltóképpen befejezni. Van pedig neki vagy ötven könyve… Befejezhetett volna legalább egyet…
A drámáit is igyekszik befejezni. Mintha már bosszantaná az is, hogy első drámáját még nem fejezte be. Pontosan ötven esztendővel ezelőtt írta meg ennek első változatát. Meg is jelent folytatásokban még abban az esztendőben az Utunk című irodalmi hetilapban, 1967-ben pedig első könyvében, az Egyenletekben. Novellákat, elsősorban szerelemes novellákat tartalmaz ez a kötet és azt a különös drámát… Olyan német zászlóaljparancsnok a hőse, aki a II. világháború idején a katonái számára megteremti a békét: rettenetes fegyelmet tartva fákat számláltat katonáival, és így a háborúból kiléphetett az ő zászlóalja. Ezért lett a dráma címe: Megszámláltatott fák. Nem hős orosz vagy amerikai katonák lövik le, mint minden addig megjelent vagy bemutatott háborús drámában, hanem saját hadserege tábori csendőrsége. – Ilyen a valódi drámai hős – nyilatkozta akkor az újdonsült drámaíró az ivócimboráinak. Lefordította a svájci Andreas Oplatka németre a darabot még a hetvenes években, de Nyugat-Németország színházai nem merték bemutatni. – Mi németek nem vehetünk részt egy német főtiszt felmentésében – magyarázták, s hiába mondta a fordító, hogy a darab nem a német kérdésről szól, hanem egy rendkívüli ember rendkívüli drámájáról, nem tudott bátorságot önteni a német rendezőkbe!
Tavaly fejezte be e dráma tízedik változatát. A baj csak az, hogy a tíz változat közül vagy négy megjelent… Ezek hasonlítanak is egymásra, meg nem is hasonlítanak… Keresem a mentséget ez igen szorgalmas író számára… Nem találom.
Széchenyi Istvánról négy drámát is írt (A huszárkapitány, Tizenkettedik lánc, Döbling, Crescence), Árpád-házi Szent Margitról hármat (Árpád-házi Szent Margit, Apa és leánya, Az áldozat) Bolyai Jánosról hármat (Bolyai János estéje, A kitüntetés, A Tér), Vincent van Goghról csak kettőt (Tárlat az utcán, Vincent van Gogh), de vagy hat változatban, Stuart Máriáról kettőt (A korona aranyból van, A királynő aranyból van), Magellánról csak egyet, de három változatban… Nem folytatom, nincs kedvem hozzá… Egy hihetetlen tényre azért még felhívom a figyelmet: a „Magyarországnak fényes tüköre” című, Mátyás királyról szóló drámájának csak egy változata van, pedig tizenöt esztendő telt el a befejezése óta… Abban viszont nincs semmi különös, hogy A magyar Trisztán és Izolda (Bocskai István és Mária Krisztierna) című drámájának csak egyetlen változata van, hiszen csak nemrégiben fejezte be… A Fény éjszakája című drámájának sincs több változata, de nemcsak azért, mert csak három éve fejezete be, hanem azért elsősorban, mert illetlenség lenne megírni az új változatát… A dráma alcíme: Németh László és hősei. Nem véletlenül. Heten indulnak el megmenteni Németh Lászlót, mind a heten történelmi drámáinak hősei: VII. Gergely pápa, Matild grófnő, Széchenyi István, Crescence – Széchenyi Istvánné –, Bolyai János, Galileo Galilei és II. József császár. Miért is? Németh László a dráma nyitó jelenetében különös, felfoghatatlan halálvágyról beszél. De a záró jelenetben már derűlátó, s vidáman tervezget. Mi történt közben? A hét látogatónak talán az a legnagyobb győzelme – hisz a tét mégiscsak az, hogy házigazdájuk legyőzze a fortélyos halálvágyat –, hogy bebizonyítják, soha senkinek nem voltak még olyan igazságtalanok az önvádjai, mint amilyenekkel Németh László önmagát ostorozza. És ő a hősei által teremtett varázslat jótékony hatása alól – szerencsére! – nem tudja kivonni magát.
Drámái újabb és újabb változataira igyekszik is felhívni a figyelmet Kocsis István, ahányszor csak teheti, nem dicsekvésképpen, de nem is mentegetőzésképpen, hanem hogy ismételgethesse: drámáinak mindig az utolsó változata a hiteles, az a teljes változat.
Én viszont azt mondom, hogy talán nem kellett volna felhívnia a figyelmet drámái új változataira… Mert az az igazság, hogy kényes kérdést vetett fel… Annyira kényest, hogy drámaírónak talán még beszélnie sem illene róla… Miért? Mert magyarázkodását csak azzal kezdheti és semmi mással, hogy csak azt a drámát szabad újraírni, amelynek témájáról bizton állíthatjuk, hogy örökérvényű… Melyek ezek? Elsősorban a valódi történelmi drámák, amelyekben nagy, közismert történelmi személyiségek küzdenek meg önmagukkal és ellenfeleikkel… Ő egyébként a következőket tartotta fontosnak bevallani: „Én bizony igyekszem tökéletesíteni a drámáimat, valahányszor ez igyekezetemnek értelmét látom. És ez a szokásom nem új. Már a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején is nagy kedvvel gyakoroltam az újraírást.”
Folytathatom is e rövid jegyzetet az „újraírást” valóban nagy kedvvel gyakorló író néhány történelemkönyve felsorolásával, hisz ezek újabb és újabb kiadásának címe alatt is igen gyakran ott szerénytelenkedik zárójelben, hogy hányadik javított vagy átdolgozott kiadás… Ilyképpen: Magyarország Szent Koronája. A Szent Korona misztériuma és tana (2000; második, átdolgozott kiadása: 2001; harmadik, átdolgozott és bővített kiadása: 2005; negyedik, átdolgozott és bővített kiadása: 2008; ötödik, átdolgozott és bővített kiadása: 2010), Széchenyi. A magyarságtudat regénye (2002; második, átdolgozott kiadása: 2003), A táltos paripa (az ősi magyar hitvilág, hitélet, vallás kérdéskörei, különös tekintettel a táltos paripa és a tündérvilág titkára, 2008; második, átdolgozott kiadása: 2008; harmadik, átdolgozott kiadása: 2010). És nem ódzkodik attól, hogy be is vallja, miképpen születtek az újabb és újabb, de egyre terjedelmesebb változatok. (Az utóbbi időben azért hajlandó ezeket zsebkönyvekben összefoglalni… Megértvén végre, mit vár tőle rohanó korunk olvasója?)
Színházi bemutatóiról írnék legszívesebben, de lemondtam arról, hogy ezekről részletesen szóljak… Mert nem értem, miért elégedetlen! Száznál több bemutatója volt, s a legnagyobb magyar színészek mind játszottak a darabjaiban Zsoldos Árpádtól Bessenyei Ferencig, mégis állandóan panaszkodik. Újabban főleg azt panaszolja, hogy a Kárpát-medencei magyar színházak – sem a magyarországiak, sem az erdélyiek, sem a felvidékiek, sem a délvidékiek – nem veszik igénybe méltóképpen a magyar dráma segítségét, hogy méltóképpen válaszolhassanak korunk nagy kihívásaira…
Pedig nagy drámaírónak képzelhette volna magát már a hetvenes évek közepén! Amikor a finnországi Lahtiban az Árva Bethlen Kata című darabját láthatta… Hannu Launonen és Ilka Firon fordították a drámát finn nyelvre, Inkeri Luoma-Aho művésznő játszotta Bethlen Katát… Miképpen élhette át akkor, hogy mit jelent megbecsült drámaírónak lenni?… A Radnóti Színházban a Tárlat az utcán című darabjában – éppen a finnországi útja idején – Bessenyei Ferenc játszotta Gauguin-t, Darvas Iván pedig Van Goghot. Ugyanott játszotta Sinkovits Imre a Bolyai János estéje című monodrámájat. Tehát drámaírói önbizalma is lehetett volna már, amikor megérkezett Finnországba! Ahol ő – életében először és utoljára – a legjelentősebb vendégek közé soroltatott. Akkor is teljesítették a kívánságait, ha teljesíthetetlenek voltak! Ha véletlenül azt mondta, hogy másnap sízni szeretne, de aztán elfelejtve ez óhaját, kijelentette, hogy lovagolni szeretne a finn tavak között, akkor reggel vitték a sípályára, de délben már ott volt a sípályán a felnyergelt ló is! Mondta is egy finn tisztségviselőnek, hogy ilyen tiszteletet egy drámaíró nem érdemel. Komoly arccal válaszolta a finn úr, hogy nemrég Arthur Millert ugyanilyen tisztelettel fogadták. Mindent félreértett szegény! Mert nem azt bizonygatta, hogy a magyar vendéget is olyan tisztelettel fogadták, mint Arthur Millert, hanem azt, hogy Arthur Millert is ugyanolyan tisztelettel fogadták, mint a magyar vendéget.
Örvendezhetne méltóképpen legújabb bemutatóinak is! Az elmúlt két évadban két jelentős színház játszotta a darabjait: az egri Gárdonyi Géza Színház és a budapesti Új Színház. Az egriek A Fény éjszakája című drámáját és a Jászai Mari című monodrámáját mutatták be, az Új Színház pedig Az Áldozat (Szent Margit legendája) című darabját. Még dicsekedett is, hogy a Gárdonyi Géza Színháznak (Blaskó Balázs igazgatásával) és az Új Színháznak (Dörner György irányításával) és neki, korunk legjelentősebb drámaírójának mintha azonos lenne a hitvallása. Igazolja ezt azzal, hogy a bemutatókra készülődvén kiderült (a Blaskó Balázzsal, Dörner Györggyel és a rendezőkkel: Beke Sándorral, Nagy Viktorral és a színművészekkel folytatott hosszú beszélgetéseken), hogy mindannyian a magyar színjátszás Aranykora legnagyobb egyénisége, Jászai Mari művészi hitvallásának éppen az egyik legfontosabb igazságát vallják egybehangzóan és következetesen magukénak. Amely bizony arról szól, amire ő számtalanszor felhívta már a figyelmet, éppen arról, hogy a Színháznak a régebbi korok magyar hagyományai, misztériumai csodaköveiből kell bevehetetlen várat építenie – ha nemcsak meg akar maradni, de be is akarja tölteni a küldetését.
Következő kérdésem: hogy lett ebből a novella- és drámaíróból történetíró?
Amikor már két drámát és egy regényt is írt Széchenyi Istvánról, rádöbbent, hogy még mindig nem tudja felfogni Széchenyi István rendkívüli személyiségének minden rejtélyét. Rádöbbent, hogy a második ezredforduló idején élő emberként nem is lehet erre képes… De az újkor és legújabb kor többi nagy személyiségeinek a rejtélyét se tudja felfogni a második ezredforduló idején élő ember… De az ő többi kedvenc hőseiét se… A Mátyás királyét, a Báthory Istvánét, a Bocskai Istvánét, a Bethlen Miklósét, a Bethlen Katáét biztosan nem… Miért nem?! Azért nem – jött rá a rettenetes igazságra –, mert a magyar hivatalos, tehát támogatott, tehát mérvadó történetírás nem hajlandó figyelembe venni, miképpen határozta meg a Szent Korona a régi magyar életet. (Így nem mutathatja be, hogy Szent Korona tana megőrző erejévé vált a magyar alkotmánynak, a magyar államiságnak, meghatározójává a magyar közjogfejlődésnek, de jelentősége nem akkor volt a legnagyobb, amikor a magyar nemzet jólétben és biztonságban élt, hanem akkor, amikor nehéz helyzetekbe került. Történelme legnehezebb helyzetein a Szent Korona segítségével lett úrrá a magyar nemzet. Megteremtője volt a nemzeti egységnek a magyar történelem legnehezebb, legdrámaibb helyzeteiben.) Ő meg mit tehetett válaszképpen? Írt öt könyvet a Szent Korona misztériumáról és tanáról (a legújabb: A Szentkorona-eszme időszerűsége, 2012), de a Szent Koronáról szóló második könyv írása közben már sejthette azt is, hogy nem áll fenn a lehetősége annak, hogy abbahagyja a kérdéskörrel való foglalkozást… Amikor először leírta, hogy a Szent Korona a történelmi magyar közjogban nem más, mint a régi korok szakrális királyának a jogutódja.
Mert ennek a megállapításnak lettek nagyon súlyosak a következményei… Ő ugyan nem akart többet, mint megérteni a szakrális király titkát. De ezt megérteni akarván, rádöbbent arra is, hogy a régi korok történelmének a legérdekesebb kérdése éppen a szakrális király beavatása… A szakrális király beavatása rejtélyes kérdéskörei közül pedig a legeslegérdekesebb a Tündér Ilona és a táltos paripa kultusza… Két könyvet is írt erről. (A táltos paripa és A szakrális szerelem.)
– Hogy jön ahhoz egy mai író, hogy a Tündér Ilona és a táltos paripa kultuszával foglalkozzon? – kiáltottam fel döbbenten, miután e könyveket elolvastam. – A legtöbb európai országban már ezer esztendővel ezelőtt betiltották az ezzel való foglalkozást…
Ráadásul ilyesmiket mer nyilatkozgatni:
A régi magyarok számára a táltos paripa meg a tündérvilág természetes, hétköznapi valóság volt. Mert a régi magyar hitélet világában a beavatást vállaló beléphetett Tündérhonba: beléphetett egy magasabb rendű, csak a meditációban – régen bizonnyal így mondták: révülésben – megtapasztalható térbe. De csak az tudja felfogni, miről van szó, aki nemcsak a táltos paripának, hanem a boldogasszony-kultusznak, a tündérkultusznak, Tündér Ilona kultuszának is megismeri a rejtélyeit…
Meg akartam érteni, hogy miről van szó, s kerestem a rejtélyesebbnél rejtélyesebb összefüggéseket…
Mindazonáltal nem volt könnyű felfognom, hogy éppen Tündér Ilona az, aki mitológiánkban és archaikus népmeséinkben sokkal rejtélyesebb, mint bárki, illetve bármi más. Gyakran nagyon magasan helyezkedik el az Égi Hierarchiában (betöltve Nagyboldogasszony szerepkörét), de sok esetben ő is egyszerű boldogasszony, Időtlen Égi Asszony. Ha „csak ennyi”, akkor a népmese hőse el is nyerheti a szerelmét, és következhet a különleges lakodalom, amelyről nehéz megállapítani, hogy az Égi vagy a földi világban történik. Az Égi vagy a földi világban? Tündér Ilona égi lény, de a régi korok magyarja – mint a népmesében a legkisebb királyfi – elindult megkeresni. És meg is találta? Megtalálhatta az égi lényt, aki fényből való? Megtalálhatta, mégpedig a Tündér Ilona kastélyában… Ahova hogyan is jutott be? A táltos paripa hátán… Mindenekelőtt arra kellett tehát képesnek lennie, hogy felismerje, megszelídítse, majd megülje a táltos paripát…
Ennél már csak a táltos paripa titkát volt nehezebb felfognom… Annak a paripának a titkát, aki gyorsabban száll, mint a gondolat. Mi a táltos paripa? A legnagyobb önfegyelemmel, önmegtartóztatással összegyűjtött, megőrzött, majd finomított, átalakított energia – „csodatevő” energia, melynek beavató, teremtő erejét a mai ember már nem ismeri fel, ezért elpazarolja vagy szunnyadni hagyja. Miért nevezhetjük csodatevő energiának a táltos paripát? Mert aki képessé válik arra, hogy „meglovagolja”, azt a fény rejtélyes világába, az Élő Égi Térbe röpítheti. Aki ezt először éli át, az képtelen felfogni, miféle csoda történt, hisz miképpen is foghatná fel, hogy az a fényözön, amelynek közepében létezve mindenhova, akármilyen messzire, akármilyen magasságba eljut, egészen Tündér Ilona kastélyáig, az nem más, mint az ő táltos paripája… Ez a fénybe öltözés gyakorlata.
És mit bátorkodik mindezekhez még hozzáfűzni az én kedvenc írom? Nem kevesebbet, mint azt, hogy annak a felismerése talán a legfontosabb, hogy a régi magyar élet ma tanulmányozható személyes tapasztalatok által is. Hiszen a korabeli „meditációs gyakorlatok” (azaz révülések) segítségével ma is azt érjük el, amit a régi korok magyarja. És ha így van, akkor ma is be lehet lépni a régi magyar hit világába. És feltehetjük a kérdést: ha a táltos paripa a mai kutatót is átröpítheti Tündérországba (pontosan Tündér Ilona kastélyába), akkor az miért ne vállalhatná e rejtélyes utazást? Mert elvárják tőle, hogy jó hangosan azzal ijesztgesse el magától a táltos paripát, hogy márpedig metafizikai világ nem is létezik?
Mire akarja felhívni a figyelmet a személyes tapasztalatok emlegetésével? Valóban arra, hogy ha képesekké válunk a táltos paripa hátán berepülni a Tündér Ilona kastélyába, és megtanulunk ott tájékozódni, akkor a réges-régi magyar élet legsajátosabb rejtélyei tárulhatnak fel előttünk?
Még szerencse, hogy bevallja azt is, hogy amikor először írt e kérdésekről, arra is válaszolnia kellett: szabad-e írni róluk? De arra is: joga van-e hallgatni róluk? Szerencsére felismerte, hogy Danténak ugyanaz az alapélménye! Amit Dante az Isteni Színjátékban elmond a szakrális szerelemről, az bizony nagyon hasonlít arra, amit a régi magyar hitvilág emlékeit megőrző mitológiában megismerhetünk. Igen, a régi magyar hitvilág boldogasszonyait, tündéreit is felidézi Dante Beatricéje. Ezért mondhatjuk azt, hogy a régi idők magyarja is bizonnyal bejárta azt az utat, amelyet később Dante. Neki is volt Beatricéje, azaz Tündér Ilonája. Akivel miképpen is találkozhatott? Fénybe öltözötten… Bizony, Dantét olvasva is a régi korok magyarjainak a világában járunk. Dante Beatricéjének a rejtélye talán ma már nem is fejthető meg a régi magyar hitvilág ismerete nélkül. Természetesen Petőfi János vitéze Iluskájának és Vörösmarty Csongor és Tündéje Tündéjének a rejtélye sem.
Mindezek után kénytelen vagyok levonni a legelképesztőbb következtetést:
Ha hiteles, amit a Tündér Ilona és a táltos paripa kultuszáról leír, akkor egy idő után nagyon sokan azokat az írásait fogják legfontosabbaknak tartani e rejtélyes utakra tévedt történésznek és drámaírónak, amelyek erről szólnak… Nem, nem mint szépirodalmi alkotásokat – melyek csak akkor fontosak, ha a maguk nemében felülmúlhatatlanok –, nem is mint a régi magyar élet legfontosabb rejtélyének hiteles megfejtését, hanem mint méltó választ egy nagy kihívásra… Hisz ezekben felhívta a figyelmet arra, miképpen lehet sikeresen szembefordulni a kábítószer-fogyasztás veszélyével… Pótolva a kábítószert valamivel, ami sokkal intenzívebb – és tartósabb – élménnyel ajándékozza meg a rászorulót, mint a veszedelmes szer, ráadásul minden káros mellékhatás nélkül…
De ha ez így van, akkor ez az eddig csak általam nagyra becsült író bizony kiérdemelte a Nobel-díjat: mint azok megmentője, akik képesekké válnak az ő könyvei hatására ellenállni a kábítószer csábításának.
Igaz, nem Irodalmi Nobel-díjra számíthat, hanem csak valamiféle tudományosra, de szerintem ő ezt sem utasítaná vissza, hisz annyit még ő is tud, hogy ha drámaíró kapja meg a Nobel-díjat, akármelyiket, akkor néhány esztendőn belül száz nyelven és legalább ötezer színházban játsszák a darabjait… S ha a Nobel-díjnak nem is, ennek biztosan örvendeni fog ez az elégedetlenkedő, ráadásul telhetetlen alak, akinek egyetlen szerencséje, hogy megajándékoztam figyelmemmel és pártfogásommal.
Illusztráció: Önszócikk
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Önszócikk+ →
Sárközi László: Önszócikk →
Lajtos Nóra: Önszócikk →
