Demeter Adél Hajnalka: Az ünnepi találkozás
Karácsonykor mindig meglátogatjuk a családot. Anya, apa, nagyszülők, meg persze anyósék.
Minden alkalommal színesbe csomagolt, fényes papírú szaloncukrokat viszünk magunkkal, hogy az öregek műfenyőjére is tudjunk rakni párat. Aztán körülötte üldögélünk és némán bámuljuk egymást. Sajnos az erre szánt idő mindig hosszabb, mint kellene, hiszen az együtt töltött ünnepi nagytalálkozás legalább három órát jelent. Igaz, az első órában még örülünk egymásnak, felmérjük a rég nem látott házat, a változást a környéken, de egy óra után már muszáj beszélgetni is. Márpedig az egyértelmű, hogy anyádnak nem mesélhetsz arról, hogy el akarsz válni, vagy, hogy utálod a munkád, a feleséged megcsal, ezért jobb híján némán várod, hogy ők irányítsanak.
Persze őket csak az érdekli, hogy mikor lesz gyerek. Bár már tudom, hogy mindig ez lesz, és a betoppanás pillanatától számolom a másodperceket a fejemben, hogy na, most, most fogja nekem szegezni, most fog kérdőre vonni, de mégis kivárom és hagyom, hogy megtegye. Izzadó tenyérrel és gyomorkaparó szorongással tűröm.
Végül mégis ők haragszanak, nem érik be a sokszoros ünnepi találkozások tanulságának alázatával, vagy a szeretetet átformáló némasággal. Ezért inkább már mindannyian haragszunk egymásra, rendszerint eltörik valami, amit megelőzően valamelyik apa arra int minket, hogy ideje lenne orvoshoz menni, mert ma már mindenki nem képes rá. Persze nem volt mindig ilyen a világ, a gyermek jött, ha kell, ha nem. Szóval a hangulatnak annyi, ami valójában lehet, hogy nem is létezett. Aztán két órán át takarítunk a házban, fát hordunk a kályha mellé és feldíszítjük a fenyőt. Egymás kezébe adogatjuk a gömböket, sorban, mintha a harag ellenére is próbálnánk megérinteni egymást. Kivesszük a kartondobozból még azt a spirálos, hosszú, éles végű, furcsa díszt is, amit csillag híján a szüleim a fa csúcsára tesznek. Lehet nekünk ez jutott a betlehemi helyett. Ezen minden évben elmosolyodok.
Idén anyámékhoz mentünk először, akik friss házi kenyérrel és borral vártak. Volt a hálószobájukban egy Utolsó vacsora-hamisítvány, amiről az apám mindig szentül állította, hogy valódi. Amikor már a vitáink vége fele jártunk, azért bevállalta, hogy lehet, hogy igazam van, de a képen akkor is Jézus van. Szóval azt a nyomtatott valamit soha nem lehetett kidobni. Most viszont ott volt a konyha falán, az asztal fölött és tele volt rakva képekkel, rólunk. Egy fotó, amikor Barcelonában voltunk, egy kép az unokatestvérem esküvőjéről, aztán amikor összeköltöztünk, egy halom az eljegyzésről. Még a feleségem gyermekkori képeit is beszerezték, pedig tudom, hogy nem kedvelték, a háta mögött gyakran csak meddő kurvának nevezték. Most viszont a róla és rólam készült fotók ellepték az egész Utolsó vacsorát, eltakarva a tanítványok szánakozó arcát, a szent jegyeket, kizárólag csak Jézus fél lábát engedve kilátszani, az asztal alatt. Persze azt is csak nehezen észrevehetően, már-már belevegyült a barcelonai turistatömeg teniszcipői közé, de az olyan, mint én, aki évekig bámulta dühvel Jézust, akármikor felismeri még a saruját is.
Anyám örömmel mutogatta egyenként az összes képet. Akár egy műtárgyról az alkotója, úgy magyarázta a fotók jelentőségét. A sorrendet, meg hogy szerinte ezek a legfontosabb jelenetei az életünknek. Szórakozottan ecsetelte, hogy csak azt az egyet sajnálja, hogy az első csókot soha senki nem tudja megörökíteni. Két óra hosszáig zavarunkban képtelenek voltunk szóhoz jutni. A feleségem és én bátortalanul nyúltunk egy-egy szelet diós kalácsért, vagy sajtos perecért, csak a kólás üvegbe előkészített házi bort töltögettük bátrabban, hátha feloldja a feszültséget. Lassan már hat órája ültünk ott, együtt a családi asztal körül, és teljesen kiment a fejünkből, hogy apósékhoz is el kellene ugrani még ma. Észre sem vettük, hogy időközben anyámék is elkezdtek koccintgatni, jókat nevetni, mintha nem is otthon, házas életünk legszorongatóbb helyszínének kellős közepén ültünk volna. Elszálltak a hosszú tévénézés közben elfogyasztott vacsorák, a semmitmondó és érdektelen karácsonyi találkozások, a magukra záródó, fenyődíszítős, tűzgyújtós pillanatok. Eszünkbe se jutott semmi.
Este, amikor a feleségem apja telefonon próbált elérni, gyorsan lefordítottam a mobilt, még mielőbb bárki észrevehetné a hívást. Ránéztem a nőre, akit négy évvel ezelőtt vettem feleségül. Barcelonában kértem meg a kezét, rá néhány hónapra volt az eljegyzési buli, valamikor ősszel, szeptember közepén, akkortájt, amikor azt megelőzően egy évvel lehetett az abortusza. Soha nem volt miatta bűntudatom, bár tudtam, hogy hamarosan el fogom venni. Fiatalok voltunk és még olyan sokat vártunk az élettől. Persze ekkortájt már kezdtek terjengeni róla a pletykák a munkahelyi szerelmi ügyeiről. A vállalatnál dolgozó Lidi néni, aki anyám virágüzlete mellett lakott, gyakran utalgatott arra, hogy jobb lenne vigyáznom ezzel a nővel. Anyám azonnal rá is szállt, soha nem hagyta békén, házasságunk első két évét teljesen lefoglalták a ki nem mondott gyanúsítgatások. Ahogy az idő telt, anyám lassan beletörődött abba, hogy a nő, aki az ő legjobb szándékával sem érdemelt meg engem, végül is félrekefél, de azt már nem tudta elfogadni, hogy még egy szülésre is képtelen. Ezután én váltam a célponttá. Vagy azzal ingereltek, hogy vizsgáltassam ki magam, vagy csináljak végre valaki másnak gyereket. Az ilyen alkalmakat követően, persze képes lettem volna megölni a nőt, akit négy évvel ezelőtt elvettem. Soha nem gondoltam végig, hogy mi volt az oka annak, hogy meg akartam házasodni. Nem annak, hogy meg is házasodtam, hanem annak, hogy akartam. Már gondolni sem tudtam arra, hogy mi volt a barcelonai nyaralásunk előtt, hogy mit éreztem akkor, amikor megtaláltam a kukában a pozitív terhességi tesztet, hogy mitől félt, vagy hogy én mitől féltem.
Akkor, karácsonykor, részegen ülve a házban, ahol felnőttem, ahová egész életemben csak egy nőt hoztam haza, akit most kábán és félig kifordult derékkal, de tökéletesen kényelmes pozícióból bámultam. Akkor ott, megfigyeltem a túl korán szürkülésnek induló haját, a mosogatástól felpattogzott, lakkal kifestett körmeit, a túl sok bortól kiszáradt száját. Keresni kezdtem az arcán azokat a jeleket, amikről könnyedén felismerhetem. Egy anyajegyet, egy szeplőt, a zsírpárnákat a hasán, amit bő ruhákkal próbál elrejteni. Egy mozdulatot, hangot, bármit, amiről felismerhetem őt. Semmit sem találtam, hiszen lassan, de folyamatosan változott meg mindene és alakult át. Értelmezhetetlen volt, de mégis az enyém.
Felemelte a vizes pohárba töltött bort és ledöntötte a maradékot. Láttam a mozdulataiban, hogy most legszívesebben rágyújtana és csöndben szívná el azt a megmaradt egy szál cigarettát, ami azóta is egy aranyszínű Dunhill-dobozban ücsöröghet, amióta mindketten leszoktunk a dohányzásról.
Demeter Adél Hajnalka a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója
Illusztráció: Ünnepi találkozás
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
