Dráma

december 17th, 2020 |

0

Lajtos Nóra: Fehér szektor

– kamaradarab két ülésben –

Főbb szerepekben:

Narrátor
Hat Nőbeteg
Hála Nóra (N.) – páciens
Dr. Rhédey Zita – főorvosnő
Hang

Színpad: üresen; félhomály

A Hat Nőbeteg és Hála Nóra egyesével lépnek a színpadra, csíkos nadrágú pizsamában, papucsban, fehér köntösben, öv nélkül lóg rajtuk. A Hetedik Szereplő (Hála Nóra) fehér gyolcshálóingben, mezítláb, kék-fehér csíkos köpenyben. Miközben feltűnnek, a következőt mondják – visszhangozva, majd a hetedik Szereplőnél uniszónóban:

„Lélekmadár,
magasan száll,
tolla is könnyből.”

Megvilágosodik a terem. A hét Szereplő egymás mellett sorban ül, háttal a közönségnek, összekucorodva. majd egyesével a fenekükön kifordulnak (kiperdülnek) a közönséggel szemben összekulcsolt térdekkel, és úgy mondják el monológjukat. Mikor az egyikőjük elmondta a monológját, egy hirtelen mozdulattal hanyatt vágja magát. Hullapózt vesz fel. Miután mind a heten kiterülve fekszenek, szappanbuborékok „jelennek meg” a színen, és amikor az utolsó buborék is elpukkan, újra félhomály a teremben.

ELSŐ: Vannak, akiken nem lehet segíteni… a ’szedd már össze magad’-tól csípőből összeomlanak, kötélen és permetszeren jár az eszük, a megfulladás max három perc alatt megtörténik, fagyállóval gyorsabb talán… mindig erre jár az agyuk, közben kenyeret vesznek, kovászoltat, mert az az élet.

MÁSODIK: Vannak, akiken nem lehet segíteni, mert íróasztalnál pötyögik, hogy fáznak, lelkükön Múzsák tanyáznak, tanyát vernek a festőállványon, a kottapapíron hangjegyek cikáznak, a szünetjelek is fáznak, és a mínusz húsz fokos hidegben begyógyszerezve egy padra dőlve kihűlnek a kabátok.

HARMADIK: Vannak, akiken nem lehet segíteni, mert az ugrálóköteleket szorosan összefonják, gyermekkoruk selejtes titkait, majd ki a garázsban, ki a kamrában, ki a pincében, ki a nagyerdei fára csavarja föl magát, és megnyúlt testtel széklettel és vizelettel párolog el belőlük a lélek.

NEGYEDIK: Vannak, akiken nem lehet segíteni, mert az állomáson várják, amit előtte éjjel kieszeltek, hogy a sorompótól háromszáz méterre már nem látszik az alakjuk… így centizik ki a létet, a semmit, háttal ülnek a sínpárra, de előtte még felhívják a gyereket, hogy ’egyél rendesen, mire hazaérek!’

ÖTÖDIK: Vannak, akiken nem lehet segíteni, pedig olyan nehéz a húszemeletes tetőjére kimászni, mert biztonsági őr a liftkezelő egyben, aki lakcímkártyát kér, de meg is lehet mászni az emeleteket, s kötél híján azt hiszik, tudnak repülni…. a vodka is hat már a Xanaxszal, a Frontinnal, a Rivotrillal.

HATODIK: Vannak, akiken nem lehet segíteni, mert borderline személyiségzavarban élnek, pszichogén rohamaik vannak, izomgörcsös ájulásokkal, amikor legurulnak a lépcsőről, könyöktörés, koponya CT, fóbiájukban, szorongó mániás depressziójukban csak túlélni tudják a mindennapokat.

NŐI HANG: „A hetedik, te magad légy!”

HÁLA NÓRA: S vannak, akiken azért nem lehet segíteni, mert a Víztorony tetejéről kémlelik az eget, vagy a hídfőkön várják a pillanatot, vagy lelocsolt benzinnel gyújtanak rá az utolsó cigire, vagy a kádban hajszárítóval játszanak, vagy késsel-pengével vágják fel a Nagy Könyv utolsó lapjait…

(Szappanbuborékok)

A Szereplők (a színpaddal szemben balról jobb felé haladva) újra felülnek egyesével, összekulcsolt térdekkel, miközben sorban a következőket mondják (a versdarabok 3. sorát tá-ti-ti tá-tá ritmusban skandálva, szinte suttogva, de jól artikulálva), majd „visszaperdülnek” egyesével, háttal a közönségnek:

ELSŐ:

fehér szektor,
bordó korlát;
tó vize sápad

MÁSODIK:

mozsárban tört
csempekő szív:
csönd-kapu nyílik

HARMADIK:

kar a karban,
depresszió:
váll alagútja

NEGYEDIK:

kézfejbe szúrt
branül-titok:
gyöngyhalász álma

ÖTÖDIK:

falat ökle-
lő dühroham:
hangtalan részvét

HATODIK:

pirulahegy,
farkaskaland:
rács vasa zördül

HÁLA NÓRA:

köntösövből
görcsölt magány:
holdtalan éjjel

Színpadi tér: a Szereplők felállnak, és ide-oda bolyongva szédelegnek a színpadon.

ELSŐ: „Nem vagyok én őrült!”.

MÁSODIK: „Hisz ezek bolondok!”

HARMADIK: „Itt bolondulok én meg!”

NARRÁTOR (női hang): Nem vagyok őrült! – mind ebben a hiszemben tengenek a pszichiátria folyosóin. Öv nélküli frottírköntösükbe burkolózva közelednek egymás felé, köszönve egymásnak, még a fél nyolcas vizit előtt.

(az egyik Nőbeteg leül egy piros agyonkopottas székre, a többiek a földön lévő – a színpad hátsó felére odakészített ágyneműkbe fekszenek, vagy idegesen ülve remegnek…)

A reggeli ügyeletes, akinek az a feladata, hogy a porta előtt ülve, az oda felszerelt piros gombbal vezérelje a csapóajtót, egy piros, hideg műbőrborítású széken fészkelődik, s álmosan figyeli a ki-bejáró orvosokat és nővéreket, betegtársakat és látogatóikat. A már előző este odakészített szék szövetén feltűnő látványt nyújt a szakadás mentén kikandikáló szivacsdarab, akár egy meztelen csiga képe.

A reggeli műszak egyébként hajnali ötkor kezdődik. Amíg N. bent volt – mivel aludni úgysem tudott–, mindig ő vállalta a kezdést. Szerette szemlélni, ahogyan indul a nap. Ilyenkor lehetett csak leginkább észlelni, mint gurulnak egymás után a hajnali pára cseppjei a nagy ablaktábla felső sarkából lefelé: akárcsak a tudatában egy újabb átvirrasztott éjszaka félálombeli zajtalan eseményei. (Hála Nóra pantomimjátéka az ablaktáblával)

HÁLA NÓRA: Először a nővérek tűnnek föl: reggeli kávéjukat szorongatják kezükben, majd a hozzám hasonlóan korán kelők, vagy a nem alvók társasága kéredzkedik ki az üvegajtón túli, félszabad világba, a földszinti kávéautomatákhoz. Miki térdig felgyűrt nadrágszárral közelít felém, ismeri már a kérésemet: mindig forró csokit rendelek magamnak. A még előző éjjel – amolyan szertartásos pótcselekedetként – a köpenyzsebembe készített aprók után kutatok, majd Miki kezébe pergetem azokat. Mikit azért szeretem, mert ő a leggyorsabb: nem marad lent cigikávézni.

Van ebben a habos löttyben valami, ami néhány percre képes az embert átemelni a kinti világba, a szabad, „normális” létbe: „hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején” (közben eljátssza, hogy iszik)

NARRÁTOR: – idézi magában N. a Költő szavait, miközben a csokit szürcsölgeti. A tűzforró lé végigfolyik a garaton át a nyelőcsőbe, gyakran felpörkölve azt.

HÁLA NÓRA:„Ilyenkor érzékelem leginkább, hogy vagyok”

NARRÁTOR: Úgy érzi, szükséges ezt naponta átélnie.

A nyugalom, a remegés egymást öleli. Az egyórás ügyelet lejárta után N. visszatér a kórterembe, és lassan keltegetni kezdi a szobatársakat; sőt néha még a szomszéd szobákban is jó reggelt köszönt.  Mindig rácsodálkozik, hányféleképpen is képesek az emberek ébredezni: a macskanyújtózkodó pózoktól a nyüszítő-dünnyögő apró sóhajokig (ezeket a mozdulatsorokat látjuk a háttérben fekvő betegtársak játékában). A fél nyolcas vizitre azonban már mindannyian haptákban ülnek a csinosan elsimított, kétrét hajtott paplanon. Először nem tudta N., hogyan illik, de példát vett a többiektől, és harmadnapon már az ő lepedője feszült legszebben a vaságy alázat-kemény matracára.

Majd a fiatal főorvosnő, Rhédey Zita doktornő kopogós lépteire hegyezi fülét (a háttérben cipőkopogás hangzik)

HÁLA NÓRA: „ilyen lehet egy kerub verdesése”

NARRÁTOR: – gondolja magában N., miközben ezek a cipősarok-kopogások izgató emlékképecskékként rögzülnek benne.

(Megjelenik a színen Rhédey Zita főorvosnő öt fehér köpenyes kollégával a színen.)

Rhédey doktornő rövid hajat visel, a jobb oldalon hosszabbra hagyva, és kerekded arcához illő szemüveget hord. Enyhén kreol bőrén visszafogott smink nyomai látszódnak. Ötöd-hatodmagával jelenik meg a szobaajtóban. Innen a sorrend a következő: először az ajtó melletti jobb első ágyhoz lépnek oda (a HETEDIK=HÁLA NÓRA ágyához), majd az óramutató járásával ellentétes irányban folytatódik a vizit. N. mindig a kezeit figyeli: milyen kicsik, de arányosak, szinte elvesznek a félembernyi lázlap kötegében. Egyenes testtartással, határozott, amolyan katonás, szigorú hangvétellel és temperamentummal közelít a betegei felé, akik elfogadják vezényszavait, s bízva bíznak tudásában, abban, hogy minél hamarabb sikerül eltalálnia a gyógyszereiket és az adagolást. Néha kisistennek képzelik, szabadítójuknak, kapaszkodónak, ahogyan egy kisgyermek szorítja szülei ujjait, miközben első lépéseit gyakorolja a világban.

Dr. RHÉDEY ZITA: „Továbbiszépnapotkívánok!”, „viszontlátásrahölgyeim!”

NARRÁTOR: Ezeket a búcsúszlogeneket N. mindig elérzékenyülve fogadta, pláne, ha aznapra Rhédey doktornő nem hívatta magához. Ilyen jellegű magánbeszélgetésekre hetente általában kétszer adódott alkalom. Azokon a napokon mindinkább izgatottabb volt, és ezt az összevissza kúszó-gyűrődő lepedőjén lehetett leginkább lemérni. Ilyenkor nemigen haladt az olvasással sem, pedig rengeteg könyvet sikerült felhalmoznia: részben sajátot, részben figyelmes látogatóitól kapottakat, sőt az alagsori könyvkuckóból is kölcsönözött még egy párat. Szép sorban sorakoztak a gurulós kórházi szekrénykén, névsorba szedve, lássák fegyelmezettségét, hogy tudniillik ad az apró részletekre is.

(Jobb szélen áll egy kórházi kis szekrény, könyv-és CD-toronnyal)

 A CD-ket is éppilyen rendezetten pakolta egymás mellé, mindig csak a kis éji vagy hajnali zenék feküdtek hanyagul az asztalkán, tokjukból kiesve, csupaszon, mint valamely fényesre nyalt tányérok.

Gyakran játszotta azt, hogy ránézve egyikre-másikra, a cím által igyekezett felidézni magában a fődallamot: mint amikor a pókháló sikeresen belesimul a szivárványszínű pókhálózó keféjébe, úgy kígyóztak alá ilyenkor tudatában is az ismerős hangok. Ilyenkor mindig rég nem érzett boldogság töltötte el…

Halk zene hallatszik: Grieg: Peer Gynt – Solvejg dala

Hirtelen elsötétül a tér. Egy középre felszerelt fehér vászonsötétítőre kivetítve látszódnak a Rorschach-féle pacalenyomatok képei. Hat paca követi egymást. HÁLA NÓRÁn kívül a másik hat Szereplő hangján halljuk egyenként a pacaverseket:

ELSŐ:  (Klecks I.)

Denevér. Puha szárnyakon
száll a korom,
a kisfiamék csináltak ilyen
falevéllenyomatot…
beteg virág vagyok.
kicsit zavarnak ezek
a részecske leválások,
hogy nincs határozott
kontúrja az egésznek.
Töredezett, apró ablakok.
Fakó lépcsein szállnak a napok,
a dolgozó. méh fullánkja.
az elszáradt női nemi szerv.
A belek alagútjain.
Ezt a két pontot: először is kiszúrtam,
de nem tudok arcot hozzárendelni.
Talán kihűl. E lángoló. Arc.
Talán. Csendesen. Meg is szólalok.
Érdekes ez a hosszú
szimmetrikus tengely, vonal,
ami megszakítja ezt a fehér űrt.
A kisfiamnak vannak ilyen játékfigurái.
Ebből egyet megfogna. Agresszíven.
Aki agresszív: boldogul.
Véres kövön a mámor tántorog.

MÁSODIK: (Klecks II.)

Legelsőre méhlepény:
az állatok megeszik, kivéve a teveféléket.
Egy időben az anyáknak is felajánlották,
hogy egyék meg. A placentából turmixot csináltak.
A turmixolt méhlepénynek véríze van.
A fűszerezett-sütött kevésbé émelyítő.
Csak gusztus kérdése. Tálalása fémtepsiben.
Megint mást látok itt…
mint mikor két japán összetalálkozik:
kimonójuk van, guggolnak. Japán kávéház.
Attila törzsvendég. meg Rejtő és Szinyei.
ott megint mást látok.
Dalínak is volt Krisztus vérző sebeit
ábrázoló festménye. Ezek itt sebfoltok.
Ez megint lehet női hüvely.
míg a gazda álmodozik, a menyecske kilopódzik.
dinom. dánom. zum-zum-zum.

HARMADIK: (Klecks III.)

Befejezetlen cicaarc. Szemek. A bajusz hiányzik.
A fül megvan. Itt most sok mindent elhallgatok.
Itt két neander-völgyi ember feje vagy etiópiai.
Azért nem tudok mit kezdeni velük, mert
magas sarkúban vannak.
Két hölgy, de csonka az egész, masni középen.
A légy, hogy néz ki, nem tudom.
Itt az alakja: kar, láb, szem.
A piros nem tartozik ide. Menstruáció. Vatta.
Nem tudom, miért vannak ezek az élesebb
veszélyesnek tűnő kitüremkedések.
Hazugsággal fogom vegyíteni az igazat…
mégse szolgáltatom ki magamat teljesen!
Nem látok női arcot benne, akárhogy nézem.
Megint itt van a tengely, ami a végtelenbe megy.
Meg egy fehér petty. Lehetne kék is.
Kékpettyes elefánt.

NEGYEDIK: (Klecks IV.)

Magyar népmesékben.
az óriás, amitől féltem.
Egyfejű sárkány.
Hozzá kell szokni.
hogy felnőtt vagyok.
Ha megfordítom,
szárnyas valami.
Lehet egy áldásos gesztus.
Kinyitom a kezem.
Királyi, ördögi szarv.
Elvisz az ördög. békakirály.
Korona. Hamu.
Alul női csikló. Ritkás erdő
alatt a langy tó.
Ez olyan, mint
egy mutatványos.
Hátra szaltózik. Műugrás
a vízbe. Nagyon szép.
Nem bírom tovább.
Nem írom tovább.

ÖTÖDIK: (Klecks V.)

Denevér, az biztos. Talán lepke.
Talán lepkét ettem. Szárnyalok.
A lepkéket nem szokás lelőni, a
lepidopterákat pláne.
Amott két megfáradt gyereket látok.
Nekidőlnek egy kőnek.
Farakás. Farakásnak dől az erdő. neki durrog.
Dörren. Csöppen. Csöpög az orr. Furcsa
absztrakt illusztráció. Degas táncosnőjéhez.
A tánc csillaga. Tüllruha. féllábú nő. Teltkebel.
itt látom a fejét. Prém. Kecses mozdulat.
ha megfordítjuk: magába roskadó nénike.
Szemüvege is van. De én egyedül nem tudom
felforgatni a világot. Jobb volna megdögleni.
hétfőn négykor. Ősz van újra. Szilvaíz.

HATODIK: (Klecks VI.)

Így egy fa, de nem az életfa.
Bár van gyökérzete.
Felül nyitott. Alul zárt.
Fából voltak a combjai.
Faragott fejfák alatt két méterrel
mondjuk már teljesen mindegy.
De alul meg tud kapaszkodni…
Egy arc, de nem tudom, micsoda.
Hosszú orr, száj. Azt gondoltam az előbb,
hogy ez száj (völgytorok). Vágytorok.
Szájba venni. A levegőt. ki tiltja meg?
hogy elmondjam, ami fáj, ami rág…
A fehérnek lenne valami funkciója.
A fehér nem semmi. Én vagyok semmi.
Hozzá tartozna a képhez, és nem
ürességet hordozna. Én. én. én.

te. ő. miti. ők.

dómi.réfá.miszó.dó’.
Sose lesz vége. Sose lesz vége.
Sose lesz vége.
Sose lesz.
sose.
S.O.S!

***

NARRÁTOR: Egyszer, épp az alvásmegvonás napjára időzítve töltették ki vele az 566 kérdéssorból álló MMPI-tesztet. Az azért nem volt egy sétagalopp. Bizonyos kérdések éppoly ismerősen csengtek, ahogyan egy szonátában a főtétel tér vissza-vissza, ám egy idő után mégsem volt képes uralni a helyzetet, és a felénél úgy érezte: feladja, nem csinálja végig. Aztán persze befejezte, már csak önmaga miatt is.

HÁLA NÓRA: Ez az alvásmegvonásos terápia egyébként általában az elektrosokk kezelést megelőző próbálkozás. Azon a napon egyáltalán nem lehet aludni, de mivel még előtte éjjel sem hunytam le a szemem, így a huszonnégy órás fentlétből majd összesen negyvenórás ébrenlét lett. Úgy éjfél és egy óra között kerültem olyan állapotba, hogy az üresen tátongó ebédlőben az egyik étkezőasztal morzsás viaszosvászonjára hajtottam a fejem. De amint éreztem, hogy a mozsársúlyú tiltott álom készül rám törni, azonnal felálltam, és újabb sétákat tettem a folyosón oda-vissza, újraértelmezve a falakon található gipsz- és szárazvirág-képek krikszkrakszait, amelyeket napközben nem is vettem észre, vagy a még a vacsoráról maradt ragadós teafoltokat a kőpadló négyzetein, amelyeken gyakran valamiféle ábrákat, arcvonásokat véltem látni. Az egyik ilyen maszatdombon túl a Kisfiam arca körvonalazódott ki, és mint egy zarándokhely, úgy tértem mindig vissza újból és újból arra a helyre, amely a folyosó fordulójára esett.

(mozdulat-és mozgássor a szöveg alapján)

NARRÁTOR: Mélység és magasság: az ebédlőből a parkolóra lehetett látni és a zöldség-gyümölcsös bódékra. N. szerette a csendes éjjeleket, amelyeket szerencsére csak ritkán zavartak meg az akutosok kiabálásai, kirohanásai. Kint ülni a folyosón, fejében Muszorgszkijjal vagy Chopin-etűdökkel.

HÁLA NÓRA: Minden éjszaka türelmesen csak arra vártam, hogy a napfény megszülessen az ég üvegablakán.

NARRÁTOR: Volt egy magánzuga is, a rehabos részlegnél, ott, ahol az osztály telefonja volt felszerelve, de az éjjel egyáltalán nem veszélyeztette az ember magányos terrénumát. Aztán ezt az egyik lány, Helga, hamar kipécézte magának. Helga is insomniában (alvászavarban) szenvedett, akárcsak N., de elég zárkózott személyiségek lévén nem sokat értekeztek egymással saját mellvédű éjszakáikon. Amikor N. második alkalommal került az osztályra, Helga még mindig ott volt, ő nem úszta meg az elektrosokk-kezelést, ahogyan később N. sem. Ahogyan egy idősebb kolléganő-sorstársa sem. Évike állandóan sírt: még az étkezések alkalmával is. Először nem bírta részvéttelenül nézni, amint Évike szájának íve minduntalan elkenődik az arcán. Úgy emlékszik viszont, és ilyet sohasem látott azelőtt, hogy Évike könnytelenül sírt. Dehát a pszichiátrián minden megtörténhet. Mert…

HÁLA NÓRA: „tulajdonképpen milyen mesebeli ritkasággal fordul elő az életben, hogy az embernek nyolc-tíz óra hosszán át semmi egyéb tennivalója nincsen, csak várni az idő múlását?”

NARRÁTOR: N.-nek meg kellett állapítania:

HÁLA NÓRA: A fehér szektor falai között a Psziché lepkeszárnyai minduntalan összecsukódnak.

egymásba horgolom a betűket
a szavaknak fonalszárnyai nőnek
s tovarepülnek éveim
gombolyag-égboltján

jelölő és jelentés vagyok egyszerre
magamra gombolok minden
metaforát és hasonlatot

s papírcsőrömben az idő
elröppen majd lassan kihullik
verseim grammatikájából az én
az ember útjának felező egén

NARRÁTOR: Még mielőtt a többi betegtársakról is szót ejtenénk, valamint az osztály belső aranyszabályairól, van két dolog, amiről mindenképp illik szólni. Az egyik: N. és Rhédey Zita doktornő kapcsolata, a másik: az akut és a rehab osztály közötti különbségek.

Rhédey doktornővel való viszonyában már a kezdetektől ott volt a tisztelet, szeretet és hála érzése. Kölcsönösen megkedvelték egymást, N. úgy emlékszik vissza, hogy már a legelső találkozás alkalmával. N. több álmatlan éjszaka után egyik éjjel elvesztette az önkontrollját, és egymás után kapkodta be a gyógyszereket. Majd – megérezvén, hogy baj lehet – egy papírfecnire jegyezte fel, mikből mennyit szedett be, és alig olvasható írással írta le: „Szeretlek benneteket! Csak aludni akartam.” Hajnalban rosszullétre panaszkodva beszállították a kórházba. Ez épp a Semmelweis napra esett, amikor is csak ügyelet van. Másnap az Édesanyja kíséretében keresték fel Rhédey doktornőt, akit többen ajánlottak nekik. Rhédey doktornőre várni kellett, a felvételt a rezidens Hamvassy doktornő és Angéla nővér végezték el. Majd végre megjelent a vizsgálóban Rhédey doktornő is. Fiatalos lendülettel csüccsent le az N.-nel szemközti székre, miután kezet nyújtva bemutatkozott. Azonnal a zsebében kezdett el kutatni, mígnem rátalált, amit keresett: arra a bizonyos papírjegyzetre. Kérdőn nézett N.-re, kérte tőle, hogy olvassa el, amiket odaírt. N. elvette a papírdarabkát, és csak meresztette a szemeit: ő is alig bírta kivenni a kósza sorokat, amit előző éjjel – mint Radnóti – sort sor alá tapogatózva odafirkált. N. nem értette, hogyan került ez a főorvosnő kezeihez, de később megtudta, hogy a mikró tetején hagyott soraira a húga talált rá, ő nyújtotta át Rhédey doktornőnek, aki végül amolyan búcsúlevélfélének nevezte az írást. N. tiltakozott ellene, s közben kinézett az ablakon: könnyel teli szemei az első emeleti messzeségbe tévedtek.

HÁLA NÓRA:

A mindenség morzsáit gyűjtögetem, majd
tenyerembe szórom egy élet maradványait;
rákulcsolt ujjakkal, akarat-ököllel fügét
mutatok a világnak, s közben egy szellő
fújja el – majdnem némán – morzsalétem
mollba merülő megszentelt darabjait.

Halálmadár szárnya, embervoltom árnya
száll tova, és nekifeszül a végtelennek:
s tükrében a Léthe-vizének próbálgatja fel
egykori arcvonásaim érett, búzakalász-sápadt,
a végső aratásra megérett halotti maszkjait.

Rhédey doktornővel való bizalmi kapcsolata aztán tovább erősödött. Amikor a családja kérdőre vonta, hogyan tehetett ilyesmit, nem gondolt-e a kisfiára, magára húzta a paplant, és befordult a falnak, tudván, bármilyen választ is ad, az úgysem lenne kellőképp kielégítő. Tudta, hogy egyedül csak Rhédey doktornő értheti meg tettét, aki majd a segítségére lesz. És így is történt. Igaz, orvosi szempontból N. nem volt egy könnyű eset, ugyanis az első zárójelentésében húszféle gyógyszer szerepelt: hogy tudniillik ennyifélét próbáltak ki rajta, míg végül sikerült beállítani a megfelelő kombinációt, de sajnos az is csak hetekig tartott, utána hamar visszakerült N. az osztályra. Ezután viszont egyre erősebbnek érezte magát, s az őszi szünet után visszaállhatott a munkába is. Sokat gondolt ekkor is Rhédey doktornőre. HÁLA NÓRA: Például, amikor a Tragédiát tanítottam: „csak egy parancs kötvén le: szeretet.” Vagy amikor a doktori műhelyórán Csáth Gézáról esett szó.

NARRÁTOR: Azóta is N. állandó sms-eivel és e-mail-jeivel bombázza Rhédey doktornőt, amit az bizonyára csak N. ragaszkodásaként fog föl, de talán nem neheztel értük rá.

Intermezzo: A földön fekvő, betakart betegtársak egyenként felülnek és elszavalnak egy-egy verset, majd visszafekszenek:

ELSŐ:

nincs kurzora a félelemnek
minden mappámba beköltözött
törölni szeretném magamat
vagy letölteni Isten asztalára
a gondolatjelek keresztbe húzzák az időt
minden kérdőjel kisimul a végén
semmi vagyok ha akarom
a semmi ágán csüngő árnyék

MÁSODIK:

szomorúfűz hajamba bele-belekap
egy Bach-fúga, rátekeredik a főtémára
és csak a hulló hajszálak melankóliája
az amiből kicsavarodik az utolsó tétel

mert nincs kottája a fájdalomnak
andante-színű most a lelkem
szárnyakat növeszt a halálhoz
így közelít mert nincs
már hangja a zongorás fotográfiámnak
megbékéltem a mollba hajló elmúlással

kibéleltem magam a csönddel

HARMADIK:

rózsafát ültettem szívembe, majd
bársonytakaró alá rejtettem szirmait,
s mint elárvult csigaház egy bakancstalp alatt
úgy tört össze és némult el bennem a sok kacat-emlék

NARRÁTOR: N. soha nem értette azt a fajta megkülönböztetést, amit az akut és az ún. rehab osztály között tettek mind az orvosok, mind az ápolók. Egészen addig nem is érdekelte a dolog, amíg jómaga is oda nem keveredett, máig nem érthető módon. Egy ártatlan telefonbeszélgetés volt az oka tulajdonképpen. Pontosabban három telefonról van szó, és ezek közül csak az első nevezhető teljesen ártatlannak, amikor is egy fővárosi neves kiadó vezetője felhívta, hogy kiadnák a verseit. Ezt az örömhírt N. már a barátnőjének posztumuszként aposztrofálta, mire ő ezt jelezte N. édesanyjának, aki pedig értesítette a férjet a dologról. Mire észbe kaphatott volna, már a kézfejébe nyomta Rhédey doktornő a dupla adagú Rivotril-csodát, amitől egy percen belül már alig tud saját lábára állni az ember, s kénytelen a nővérekre támaszkodva elbukdácsolni a szobájáig, majd ráesni az ágyára, ruhástul.

A zárt osztály kórtermei között van az izoláló, csehovi 6-os számú kórterem, ami egy eléggé szigetelt helyiség lenne, de még így is kihallatszottak lakójának kiáltozásai, a dörömbölések zajai. N. ilyenkor elővette a fülhallgatóját, és aktív zenehallgatással igyekezett tompítani a kiszivárgó hangokon.

HÁLA NÓRA: A félelem határt kap, mint a lét: Te csak várj, míg felkel majd a nap! – NARRÁTOR: – énekelte magában a reggelre várva.

HÁLA NÓRA: Az akutosok csak a portáig mehetnek, tovább nem, ha mégis tovább bátorkodnának, vissza kell fordítani őket. Ahogyan Terka mamikát is, aki a szobatársai ruháit is magára öltve csoszogott mindig a folyosón, kezében még kis batyujával, és aki állandóan azt kérdezte, merre van a vasútállomás.

NARRÁTOR: Többen teljesen alvajárók módjára közlekednek, mint a rovarirtóval lefújt legyek. Feltűnően sok a fiatal közöttük: imbolyognak, csoszognak a sok nyugtatótól, bábu-merev tekintetükkel nemigen találkozhatunk, s többen artikulálatlan hangokkal adják tudtára környezetüknek, hogy azért mégsem két lábon járó hullák. Az ebédlőben nem tartózkodhatnak, csak a saját folyosókon álló asztaloknál fogyaszthatják el az ételeket.

HÁLA NÓRA: Egyszer – megfeledkezvén hovávalóságomról – leültem az ismerős betegtársaim közé, mire felállíttattak, és kivezettek az ebédlőtérből. Olyan megalázottnak éreztem magam, hogy aznap nem voltam hajlandó semmit sem enni.

NARRÁTOR: Létcsendéletek. Három színesebb egyéniség volt az akutosok között.

HÁLA NÓRA: Az egyikőjük állandóan galopp-lépésben közlekedett. Gyakran úgy tűnt, mintha valamilyen keleti táncot lejtene közben, ahogyan a csípőjét is jobbra-balra tologatta. Elvira kábítószer-elvonási tüneteket is produkált, ilyenkor nagyon hangosan nevetett. Egyszer megdicsérte a fülbevalómat, és mivel nekem abból a bizsuból kétféle színű is volt, a fehéret neki adtam, mert nagyon jól illett dús, göndör, ébenfekete hajához. Klaudia, a másik beteg mindenkitől el akarta szedni a mobilját, merthogy neki a barátjával kell beszélnie, de közben alig tudott megállni a lábán, és a beszédét is alig lehetett érteni. Mindig átlopakodott a rehabos részlegre, bevágtatott a kórtermekbe, és mániákus berohanásaival gyakran rátámadt a betegtársakra, ezért azok a mobiljaikat napokig a párnájuk alatt vagy a zsebükbe rejtve tárolták.

A harmadik lány, Zsanett egy úgynevezett dohánysodró részleget vezetett: gyakran – ellentétben az aranyszabállyal – a rehabosok étkezőasztalain készültek a cigik.

NARRÁTOR: A kézzel sodrás a cigarettakészítés legautentikusabb módja. Nem kell hozzá más, csak a dohány, meg egy papír. Állítólag készülhet még cigi sodróval és rollboxszal is, ami egy tárolóféle is egyben, de…

HÁLA NÓRA: …Zsanett csak kézzel sodorta magának a cigijeit. Fülhallgatóval a fülén ült, és gyors, motorikus kézmozgással készítette egymás után a szívnivalóit. Egyszer, amikor éppen a portamissziómat teljesítettem, odajött hozzám, és egy papír zsebkendőt nyújtott elém, rajta a nevével és egy mobilszámmal, illetve egy rövid szöveggel:

ZSANETT (egyik nő) HANGJA: „Kérem, csörgesse meg az alábbi számot, ami az édesanyámé! Köszönöm!”

HÁLA NÓRA: Nem értettem, miért írta le, és miért nem szóban közölte velem ezt Zsanett. Azért kellett megcsörgetni a mamáját, mert akkor az majd tudta, hogy telefonközelben lesz a lánya, és visszahívja őt.

NARRÁTOR: N. teljesítette Zsanett kérését – igaz, kissé bizalmatlanul –, de valóban csöngött máris a kórházi telefon. Szívfájdító beszélgetésüket muszáj közzétenni, így jobban megérthető, milyen az, amikor valakiről a szülei mondanak le.

ZSANETT: „Anya, három és fél órája várom, hogy hívj, hallasz engem? (…) Vedd le, kérlek a kihangosítást, mert nem hallani!! Kérlek, vedd le, anya, a kihangosítást!! (…) Azt mondtad, hogy az orvossal is beszélsz, anya!! (…) Add vissza apát nekem…! Add vissza nekem apát, kérlek, hallasz anya?!…Ne csináld ezt…!” „Nem csinálhatod ezt velem!”

NARRÁTOR: Zsanett már hatodik éve, hogy vissza-visszakerül a pszichiátriára, elmondása szerint 46. alkalommal van bent. Ezt a pszichiátriában forgóajtó-jelenségnek hívják, amikor is a beteg ki-be járkál a kórházban, ugyanis csak tünetmentessé válik, de valójában nem gyógyul meg. Ekkor egy Mészöly-mondat jutott N. eszébe:

HÁLA NÓRA: „Üvegfal mögött a szeretet. S: tele légypiszokkal az üveg.”

***

Versintarziák következnek ismét:

NEGYEDIK:

felmetszettem a szemhéjamat,
hogy pupillámra rakjon fészket a remény;
körbemetéltem a nyakamat,
hogy sálat horgoljon rá az emlékezet;
kipakoltam a beleimet,
hogy kacskaringós utamat megismerjem;
felvágtam az ereimet,
hogy kádvörösen folyjon el, ami elmúlt;
kitekertem a nyakamat,
hogy ez az álom véget érjen:
kicibáltam az agyvelejem,
hogy az álmomra se emlékezzem.

ÖTÖDIK:

Mint megsebzett galamb
szárnyaszegetten
ömlik a vérem
ömlik a vérem
hófehér arcomra
csordogál alázuhog
Viktória-vízesés
minden gondolatom
mészitta sziklakövek alatt sírok
ne lássatok
ne lássátok
hajléktalan puhatestem
kicsigázok a galambködös végtelenbe
a vérvörös tengerben
alámerít kezem
olajággal a számban
örökre éhezem
mindhalálig éhezem

HATODIK:

meztelenre vetkőztetve gondolataimat,
még álmomban is szégyellem magam,
pőre zokogásban törne ki belőlem
a tegnapok jaja, de nem tudok sírni,
már egy fél éve nem…
nincs már sem ajtaja, sem kilincse
a vágynak, lakat alatt, mozsárban tört
csöndben haldoklik minden holnapom,
szabadulásra várva;
nyelvet találni a végtelenhez,
ez az, aminek értelme volna,
de a dagadó lábak és légszomjak
nászaiból csak csóktalan
vágy fogan… ujjbegyeim
vércseppecskéi mint vöröslő csillagok…
nem ragyogok már soha többet,
szemem fénytelen, matt tükör;
augusztusi csillaghulláskor
törik el bennem minden akarat,
színtelen ilyenkor még a szivárvány is,
egyetlen kincsem: a félelmem.

NARRÁTOR: Hét hónap alatt háromszor került N. a fehér szektor falai közé.

HÁLA NÓRA: Százszor száradt verejtékkel, már isteni vérrel is átitatva – még mindig csak itt! És így. Második alkalommal az akutra vettek föl. Rövid éjszakáimon fává kérgesedett bennem a szorongás. Az akutra „felvételt nyert” egyéneknek ugyanis másnap egy bírósági szemlén kell részt venniük, amely abból áll, hogy egy bíró, egy bírósági írnok és egy független pszichiáter szakorvos különféle kérdéseket tesz föl a páciensnek, amelyekből eldöntik, hogy jogos-e az illető akuton való tartása, kezelése. Minden ellenkezése ellenére sem engedtek ki onnan. Pedig semmiféle szuicid tettem nem volt (nem úgy, mint a nyári gyógyszer-intoxikációkor, ami annak lett végül feltüntetve), csak egy ártatlannak tűnő elszólásom a posztumusz kötetemről. Szóba se kerüljön közöttetek se ostoba beszéd vagy kétértelműség – figyelmeztet Efezeus, jogosan. Az ott eltöltött öt éjjel minden nap letörtek bennem akarat-gyönge ágaim, amelyekre napközbeni reményeimet aggattam.

NARRÁTOR: A hétvége telt a legnehezebben: kétszer injekciót is kapott falat öklelő dührohamára, még délelőtt, amitől délben elpihent egy kicsit. Az esti gyógyszerosztásokat pedig, amelyek nyolc óra után voltak, soha nem tudta kivárni. Ilyenkor előre ment a guruló gyógyszerosztó kiskocsinak a nővérfülkéhez. Mara nővér nagyon együttérző módon bánt vele, így szerencsére nem zavarta vissza a szobájába, hanem teljesítette kérését.

Történt egyszer, már a rehabon, hogy egy telefonbeszélgetés alkalmával ütlegelni kezdte a falat. Szerencséjére csak két szobatársa tartózkodott a szobában, s közülük az egyik épp aludt. Zsuzsikát egy franciakrémessel fizette le N., hogy ne szóljon az esetről az orvosoknak, mert tudta, azonnal átköltöztetik a zárt osztályra. Könyörgő hangjában valami túlvilági titok rejlett, amit nehéz volt evilági értelemmel felfogni.

HÁLA NÓRA: Amit még tisztázni illik: a szorongás nem egyenlő az izgulással. Tanulmányaim, zongorafellépéseim során számtalanszor, alkalomról alkalomra újraéltem már a test kontrollálatlan voltát, a kézfejek jéghideg, vacogó remegését, amelyeket az agyammal kellett minduntalan újraprogramoznom, hogy az adott helyzetben működőképesek lehessenek. A szorongás a vízforraló működéséhez hasonlítható: ahogyan egyre fokozódik az emberben az ingerültség, míg eljut a legfelső, fortyogó határig, a teljes testet átható ad abszurdum, a rosszullétig. Az ilyenkor alkalmazandó kemikáliákkal csak az a gond, hogy míg az adott krízisen képesek – viszonylag hamar – átsegíteni az egyént, később bosszulják meg magukat.

ELSŐ: (kibújik a paplan alól, felül) A kórházi játékszabályok egyike egyébként, hogy semmiféle gyógyszert nem tarthatnak maguknál a betegek. A felvételre kerülés alkalmával le kell adniuk a nővéreknek, akik becímkézik, ha van nálunk gyógyszer, vagy egyszerűen hazaküldik azokat. Ha valaki mégis eltitkolja kegyes pirulacsempészetét, azt a szokásos kórterem-átkutatás alkalmával könnyen tetten érhetik. Megszokott dolog ugyanis a pszichiátrián – a legváratlanabb pillanatban – gyors szekrényke-átnézést tartani. Ez úgy történik, hogy kora délután két nővér megjelenik a színen, és kipakoltat mindent a szekrényekből, megnézi a zsebeket, a párnákat stb. Én egy WC guriga belsejébe préseltem bele egy üvegcsét, amin rajta kaptak, így második alkalommal a családtagokkal hozattam be a szorongásoldót, amit átmenetileg a köpenyzsebbe vagy a papír zsebkendő nejlontokjába bújtattam.

MÁSODIK: (az ELSŐ visszafekszik, a MÁSODIK felül) Érdekes még, hogy mi mindent nem lehet a betegeknek maguknál tartaniuk a pszichiátrián. Itt van máris a hajszárító vagy a borotvapenge. Ezt mondjuk még kapiskáljuk is, miért kerülnek tiltólistára, illetve egy nagy fiókba, ha mégis ragaszkodik hozzá valaki, hogy bent tárolják őket a nővérszobában. A mobiltöltő viszont már kiveri a biztosítékot: sem önakasztásra, sem fojtásra nem alkalmas. Persze nincsenek is konnektorok, illetve azok lennének, csak nincs bennünk áram. Szóval a telefonokat az esti gyógyszerosztásnál kell leadni, és a reggeli gyógyszerosztásnál kapják vissza őket a betegek, miután persze mindenkinek felcímkézett töltője van a már előbb említett nővérszobában. Az ember viszont mindig tanul az elődeitől: engem egy élelmes betegtársam eszméltetett rá arra, hogy a fürdőszobában, a tükör fölött lévő konnektorba áramot lehet csalni, ha fel van kapcsolva a fürdőben a villany. Ennek ellenére persze tiltott a töltő egyéni használata, tehát hiába tudjuk ezt, észrevétlenül, óvatosan kell töltögetni, illetve jó búvóhelyet kell találni magának a töltőnek is.

HARMADIK (a MÁSODIK visszafekszik, a HARMADIK felül) Az evőeszközök közül a kés használata tilos, mármint a funkciójára alkalmas késeké: csak „egyszerhasználatos-azonnaleltörik” műanyag vágóeszközzel lehet (pontosabban: nem lehet) étkezni, vagy esetleg, recés, lekerekített végűvel. A villa sem lehet nagyon szúrós végű, de akkor meg mitől villa a villa?! Ezek is elkobzásra kerülnek az étkezőben, ha kifénylenek a kezünkből, ahogyan szegény Margóval is megesett. A sajátja helyett kapott egy műanyagot, amivel lehetetlen volt húst vágni például, vagy tömbsajtot szeletelni. A pohár is csak műanyag lehet természetesen, éppen ezért olyan fogmosó-feelingje van így minden reggelinek és vacsorának.

NEGYEDIK: Mindig együtt étkezünk a szobatársakkal, együtt sétálunk, együtt sírunk és olykor-olykor együtt nevetünk is. Megfigyeltem, hogy milyen hihetetlen gyorsasággal, egyetlen nap alatt kovácsolódik közösséggé a társaság: ha éppen jött valaki közénk, azonnal befogadtuk, a távozót pedig azonnal hiányolni kezdtük: illatát, gesztusait. Bizonyára lelki érzékenységünkből adódott ez az attitűdje mindnyájunknak.

ÖTÖDIK: Erzsikével kerültem a legszorosabb kapcsolatba: Erzsike a fiát veszítette el autóbalesetben, aki kamionsofőr volt, és aki valószínűleg rosszullét miatt hajtott neki féknyom nélkül egy fának. Nem hinném, hogy ennél nagyobb tragédia érhet egy embert, pláne egy anyát, aki minduntalan Jánoskájáról beszélt, illetve a félárván maradt kis Dávidkáról, aki miatt még érdemes talán végig menni a gyászmunka kegyetlenül gyötrelmes útján. Erzsike az egyik nap eltervezte, hogy rátetováltatja a bal karjára a fia arcát. Odahívott az ágyához, maga mellé ültetett, és kérdezte volna a véleményemet, hogy a kis asztalkájára kitett fotók közül szerinte melyik legyen. Hosszú hallgatásomat gyanúsan figyelte Erzsike, mire könnybe borult a szemünk, s agyonmaszatolt arcunk egymáshoz ért. Hagytam, hogy Erzsike lélekrázó zokogásban törjön ki.

NARRÁTOR: Amikor valaki öt centivel a föld felett lebeg, gyakran képzeli magát Euphorionnak, aki azt hitte, hogy tud repülni, s egy szirtről a mélybe vetette magát. Van egy pont, egy kapu, ahol véget ér az odalent, és kezdődik az idefent.

HATODIK: Tulajdonképp most jöttem csak rá, hogy mi is vonzotta N.-t annyira a főépület hatodik emeleti keskeny ablakrésébe. Egy időben félnapokra felköltözött oda zenét hallgatni, olvasni, mígnem vissza nem zavarták az osztályra, ahol pediglen feketelistára került, azaz nem hagyhatta el az osztályt, csak családtag kíséretével. Ez volt az egyik legszörnyűbb korlátozás, amit igen nehezen viselt. A másik az ablakok zártsága. Az ablakokon nincsenek rácsok, merthogy kilincsük sincs, és csak a nővér nyithatja ki, ha megkérik rá. A nővérek a kis zörgő gyógyszerosztó kocsikon hozzák magukkal a kinyitó szerkezetet, amit kérésre működésbe hoznak.

HÁLA NÓRA: Az egyik esti gyógyszerosztásnál, amikor kinyittattuk az ablakot, az eső nyirkos párafüstje úgy szállt fel a járdáról, mint egy szürke ruhás angyal mosolya. Én visszamosolyogtam rá, s közben csak ketten tudtuk, hogy valójában fentről jön a szabadítás.

***

Intermezzo: 1. álomjelenet
Háttérzene: Ravel: Bolero- zongorán
Egy női HANG mondja el Esti Kornélia első utazásának történetét, miközben minden Szereplő fekszik, a teremben sötétség.
(Esti Kornélia első utazása, amelyben egy mazsolás óriáskuglófban talál rá önmagára)

HANG: Esti Kornélia izgatottan ült föl az ágyában. A tavaszi eső bolero-ritmuskoppanásai idegesen verték a hálószoba ablakredőnyét, amelyek néhány perc elteltével már csak ritmusszilánkokká forgácsolódtak Esti Kornélia tudatában. Hajnalodott.

Amint körbenézett a félhomályban, egy mazsolás óriáskuglófot látott maga mellett az ágyban, a közepében kuporgó önmagával. Akaratlanul is csipás szemeihez nyúlt, majd egy erőteljesebb mozdulattal végighúzta mutatóujjait a csukott szemhéjakon, és tágra nyílt szemekkel bámulta az óriáskuglófot, melynek vaníliás illata érzékenyen csapta meg Esti Kornélia orrát. Hajnali égdörrenés kísérte a szobafalon átcikázó villámfényt, mellyel egyidőben odabent találta magát az aszalt szőlőszemek fogságában. Egytől egyig minden megaszalódott bogyószem őt nézte. Amikor még odakint ült az ágyában, nem értette, miért kuporodik úgy össze, mint az éjszaka fekete rácsai között a hold. Aztán észrevette meztelenségét. Csak a lábai nem voltak csupaszon: az egyiken kék, a másikon narancssárga zoknikat viselt. A lét és a semmi együttes tapasztalata érintette meg: a világmindenség éteri kékje kapaszkodott föl a narancsszínű naplementék időkötelén, amely nyugtalanítón himbálózott jobbra és balra. Szédülés-érzet fogta el hirtelen, s egy ügyes ugrással, kissé bátortalanul, de elengedve a kötelet, ismét kívül termett óriáskuglófos önmagán.

Eszébe jutott egy gyermekkori mondóka, amelyet édesanyja porcukor-édes hangján hallott újra magában, s közben annak cirógató kezeit is ott érezte egész testén, amint azok a fejétől lefelé haladva gyengéd-halk szavakkal simogatják testét-lelkét:

„Zöld erdő a hajad,
Sík mező homlokod,
Pillangók – szemeid.
Szuszogó orrocska,
Tátogó szájacska.
Itt lemegy – nyakához.
Itt megáll – a hasnál.

***

(Újra megvilágosodik a színpad)

HÁLA NÓRA: Tavasz volt, tavaly ilyenkor: a szobába besurrant a frissesség, mint egyfajta álruhás remény. A szüleimhez engedtek csak haza azon a szívszorító éjszakán. Kivizsgálások hosszú során voltam túl, végül megtagadtam a kórházi ápolást. Ez még a nyári nyolchetes bentfekvésem előtt volt, doktoravatóm és könyvheti dedikálásom örömpercei előtt. Nem akartam gondolni másra, csak a kisfiam szempárjára, amint már a tekintetével is szorosan magához ölelem őt a féltés jogán és a férjem kézszorításaira. Ám a kimerültség bizonyos fokozatán túl már semmi nem számít. Elfárad az ember lelke: csendesen, szinte észrevétlenül csatolja le vállairól a szárnyait, s közben eszébe jut, talán mégiscsak repülni volna jó még valahová: el, önmagunktól minél távolabb, s közben a kiteregetett ruhák szárnyalásától tanulni újra a gondolat röpülését. Mert a lélek akkor öregszik, ha már csak a földön járnak a vágyai, szárnytalanul.

NARRÁTOR: N.-t szédülés fogta el néha. Nem olyan erős, mint amikor az osztályteremben összeesett. Muszorgszkijt tanította: az óra végén járt…

HÁLA NÓRA: Világosan emlékszem, ahogyan a fekete táblafilccel kanyarítom a táblára a kilencedik kép, a Holtakkal a holtak nyelvén tétel címét. Aztán vízért nyúlnék, egy diáklány a flakonjával kínálna, de nincs tovább. Kemény padon fekszem, a kollégák vizes zsebkendői hozzák vissza belém a percekre tovaröppenő tudatot.

NARRÁTOR: Aztán huszonnégy óra múlva ugyanez megismétlődik a neurológián, majd a Várad utcai pszichiátriai szakrendelésen, a lépcsőn lefelé jövet, még tavasszal, és a kórház falai között is: nyáron, a zuhanyzóban, a fül-orr-gége szakrendelésen a fülledt váróteremben, majd ősszel a házuktól nem messze, az úton, a munkába menet, a zebrán, és télen a tanáriban szalad ki alóla a talaj. Azóta biztosak a léptei.

HÁLA NÓRA: Ha korábban le is akartam volna vágni az előttem álló utat, már tudom: nem érdemes. Ahogyan a gyászmunkát is végig kell csinálni tisztességgel, különben nem nyugszanak meg a halottaink.

HANG:

nagymama az, akinek kendője alatt hullámosan simul rövid fehér haja,
akinek hagymaszagú otthonkája alól kilóg a szoknyája, és a combfixe harisnyagumival van rögzítve,
akinek tejbe aprított kenyér az élete, aki tisztára mossa lavórban a tányérokat meg a holdat
nagymama az, aki kötőtűjével harcot vív a halállal, aki csipkefüggönyt horgol minden ablakrésre
aki köménymagos-leveses délben megszámolja mind a tizenkét harangszót, kőmívesek jajait
nagymama az, aki elefántcsont borítójú imádságos könyvéből magában olvassa, hogy az Úr legyen
teveled foglalkozik amikor a kedvencedet főzi, aki mézeslepényt süt a kisunokáinak,
aki tudja, az izzóforró testet hogyan lehet pitypangkönnyedén lehűteni, aki a Teremtőhöz imádkozik
érted, aki frissen vasalt kötényt és kapcát ad nagypapának, akinek fehérszalonnás a lehelete
nagymama az, aki télen sem hord mamuszt, csak bélelt papucsot, aki kinyitja, ha csöngetnek
a kiskaput,
aki cimmerfrájos névjegyet osztogat, aki kisházában üldögélve a teraszon vendégeket fogad,
aki a vendégkönyvet szabályosan vezeti, aki az unokavejétől kérdezi az aznapi euróárfolyamot…
nagymama az, aki az Apróból nézegeti az eladó telkeket apának, aki nyolc tojásból gyúr cérnametéltet,
aki lányával nézi a legyenönismilliomost, aki a lottószámokat soha nem tudja, mert azt nagypapa tudta,
aki a nyárikonyhában főzi a kocsonyát húsvétra, aki anyával a gyógyfürdő vizében mosdatja nyolcvanéves lelkét:
nagymama az voltál nekünk, mint áldozói ostya a szánkban, mert áldott vagy Te áldott vagy Te az asszonyok között, mindörökre áldott

NARRÁTOR: Drága Nagyija kezdte a sort még tavalyelőtt, egy hóvirágnyílásos februári reggelen. Nem érkezett időben, nem várta meg, de nem bánja. Már nem. Azóta is beszél Hozzá, úgy érzi, még itt van valahol mellette. Júniusban a doktori témáját patronáló kiváló mestere követte őt. Épp nyaralni indult a családjával, amikor jött a hír: a Parkinson-kór ismét áldozatot szedett.

HÁLA NÓRA:

Írok majd egyszer jobbat is, szebbet is…
ha majd a Vöröskő-utcai kis szobája
ablakában újra virágba borul a hegyoldal,
és újradzsungelesedik a kedves budaörsi
kert, ahová azóta is – titkon – vissza-visszajár
mint hűséges kertész: a balladát táncoló
öröklét virágaihoz.

Írok majd egyszer arról is, miként szemlélte
az utolsó pillanatig az ablakból a világot,
mert el lehetett onnan látni – de ez csak az
ő titka – a polgári tyúkól-meleg szülői házig,
el a kedves költő zsíros városáig:
a gólyafészkű, cserépkályhás otthonig,
el Brüsszeltől Csíkszeredáig,
el a Tejút-sűrű szép szavú Irodalomig!

Írok majd egyszer még erről is: amikor
harminchatfokos lázban égtünk mindannyian
abban a farkasréti kánikulában—
fullasztó volt a csönd és a magunkra hagyatottság,
a lélekindító Hiány mázsás érzése—

És végül írok majd egyszer arról is,
hogyan tanultam tőle becsületet és alázatot,
munkafegyelmet és szűkszavú mindentmondást…
de most még nem tudok gondolni másra,
csak a Mindenszentek imába hajló fohászára
és arra a soha nem felejthető napbarnított kézfogásra…

Köszönet és hála immáron örökké Érte,
hogy ismerhettem, tisztelhettem s tanulhattam Tőle!
Búcsúzom, Tanár Úr, de őrzi majd kedves lényét híven
felebaráti s örökmécsű tanítványi emlékezetem:
„Do-ona no-obis pa-a-cem, pa-cem!”
„Do-onaa no-obis pa-a-a-a-cem!”

NARRÁTOR: Majd ismét egy kemény tél következett: a zongoratanárnője, Éva néni halála és a szomszéd Irénke nénié. Egy héten kétszer állni a ravatalozóban: „két sírcsokor rendel”…A szúrós fenyőágakat markolva emlékezett a hajdanvolt zongoraórákra: Éva néni eleganciájára, amint egy új Mendelssohn-darabot mutat be. Az átmenet az egyik hangnemből a másikba, hasonlít a halálhoz, amennyiben vele az egyén megsemmisül. Lélek-megsemmisítő és akaratgyöngítő volt már maga az a gondolat is, hogy ők már nem adnak okos tanácsokat, holott saját halálukkal teljesedik ki egész valójuk, és bölcsebbek, mint valaha emberként voltak.

És végül Szabolcs: hazajön Bécsből, az egyetemi kollégákkal találkozik, indexeket ír alá, s kirúgja maga alól a földet. Csendesen vallotta: „A testek csak grammatikák”. Neki el lehet hinni…Utoljára a folyóirat-olvasóban futottak össze: Szabolcs bordó, csíkos inget viselt. Rengeteg terve volt, de azt mondta: nem érdemes. Pedig az! De neki már mindegy

HÁLA NÓRA: Versmécsesekben sirattuk el a kollégát, a költőtársat, miközben talán valahol magunkat sajnáltattuk az esernyők alatt mint megcsonkított gombaszárak, akikbe belehasított a Hiány.” Az eső-és könnycseppek artikulálatlanul olvadtak egymásba: „Requiem aeternam dona eis Domine, et lux perpetua luceat eis”. Egy időre – úgy éreztem – minden, de minden bevégeztetett…

szomorúfűzfává terebélyesedik
bennem a fájdalom, a lehajló semmi–
ágak íve mint megannyi legörbült
gyerekszáj: kincs-
kereső kisködmönök
szívmeleg magánya;
rügyeket fakaszt bennünk a
Hiányod, a nincs-
telenség, a talanság;
érezni, ahogyan kihull
verseidből a grammatikai
én, s ketté-
törik mint áldozati ostya:
Jó Halálnak boldogsága
légy velünk ma – –

üvegtested szilánkjaiba
lépünk, miközben össze-
szedegetni próbáljuk
a Veled-való-lét emlék-
diribjeit, ám a daraboknak
angyalszárnyai nőnek, és
kirepülnek imádkozó
tenyereink közül mint a
szótlanság s a szeretet tört-
fehér hóvirág-szirmai, s már
kétlem, amit vallasz, hogy
a szavak megtanítanak arra,
hogy mit lehet elviselni – –

kitömött hattyú az értelem– –
aki gondolkodik, nem talál helyet
a szétnyíló
és összecsukódó lombok között
s mi, az itt maradottak csupán
elvegyülni szégyenülünk eme
karneváli létünk alakoskodásában,
és Liszt Totentanz-a ritmusára
csetlünk-botlunk, miért-ek
jambusára, miközben Rád
gondolunk, Halotti Pompád
kimunkált koreográfiájára – –

hátizsákos Titkaid magaddal
vitted Árkádia szent oltárán
áldozni föl meg nem írt műveid
daktilusait, a fikció ezernyi húrú
színárnyalatait; a kegyelem
kelyhéből halk szavaid isszuk
s azok újjászületnek bennünk
a létezés apoteózisában
az alkotás misztériumában– –

mert nem tudsz már nyomtalan
lenni: Ittlétednek súlya volt, mély
barázdás irodalomtörténetünk
újraír majd Téged is, ahogyan
egykor a Mester által kivésetett
Piéta-sorsod immár vég-
érvényesen beteljesedik:

legyen Néked könnyű
a föld, mint prímszámok
pilláján az örök álom:
Isten törött Csellója,
taníts meg bennünket
vonó s húrok nélkül élni:
Megyünk és hallgatunk.

(aléchem sálom!)

***

NARRÁTOR: Kész a leltár. 2500 mg Depakine Chrono, 200 mg Quetiapin, 60 mg Mizapin., 200 mg Lamolep, 3 mg Haloperidol, 2 mg Xanax SR. Most ezek biztosítják N. számára a stabilitást. Amolyan mankók ezek, amelyekre állítólag szüksége van. De csak az egyik mankó; a másik a pszichoterápia. Fokozatosan tehetők csak le ezek a segédeszközök, mígnem – és ez a legszebb az egészben – a végén átnyújthatók másoknak.

N. ma már sokat mosolyog, és élvezi, ha egy-egy borúsabban induló reggelen a sarki közértben a pultos hölgy egykedvű ábrázatára enyhe mosolyt képes csalni, miközben leméretteti vele a debreceni párost. N. gyakran veszi nyakába a várost, észreveszi a tavaly elmulasztott rügyfakadást: a sárgán kibomló aranyeső látványába kapaszkodnak gondolatai, majd mély levegőt szív be, és a szívét a szeretet felemelő érzése önti el. Meg a háláé. És a köszöneté. Egy féltő családnak: az aggódó férjnek, szüleinek, orvos húgának; a példás barátoknak, kollégáknak, tanítványoknak; az empatikus orvosoknak, Rhédey doktornőnek, a nővéreknek. De legesleginkább a kisfiának, akit még fel kell nevelnie. És persze mindenekelőtt az égieknek.

HÁLA NÓRA: A kontrollok alkalmával – a várakozások közben – sokszor emlékszem vissza a fehér szektor falai között eltöltött hosszú időszak eseményeire: ilyenkor a fehér szektorról le-lekerül a lepel. Az emlékdarabok között ott vannak például az alagsori, reggeli fél 7-es, színes léggömbökkel tartott tornáknak, vagy a pergő-forgó, hangulatos néptáncórák ritmusának emlékei. Vagy a vasárnapi súlymérések alkalmai, amelynek eredménye hetente csalódással zárult esetemben. Vagy az irodalmi csoportfoglalkozások meghitt hangulatai Teréz anya magvas gondolataival a szeretetről, vagy amikor egy szembecsukósdi asszociációs játékban ágait kifeszített almafának képzeltem magam. Vagy szívesen gondoltam arra, amikor az egyik közös kimenőnkön Erzsikével fodrászhoz mentünk, és rövidre vágattam félhosszú hajamat, hogy hasonlítson az Rhédey doktornőjére. Vagy Emese és Lili csodás rózsacsokrának illatáradatára. Vagy a kora délutáni nagy sétákra a parkban, csoportosan vagy egyedül, vagy amikor kollégám, Dávid csendes-óceáni naplemente-fotósorozatát hozta magával nézegetőbe, vagy egy szintén nyárközépi süteményes piknikre a padon a kolléganőimmel. Vagy a kisfiammal való együttlétekre, aki a park közepén található kis tavi medence élővilágát fürkészte gyakran, s benne főképp a kiálló köveken sütkérező teknősök hadát.

NARRÁTOR: Aztán otthon tovább folytatódik az emlékek – már korántsem ilyen vidám lajstroma: mint hulló tárgyakat a föld, úgy vonzza N.-t magához barna bőrborítású naplója, amely ezen nehéz időszakának őszinte őrzője. Ebben szerepelnek a napi események mellett azok az üzenetváltások is, amelyeket a mobiljából másolt be N., mindhárom alkalommal jóval a szabadulásai után. Ezek a léleképítő sms-ek máig hatnak, érvényességük akkor szűnik csak meg létezni, ha többet már nem olvassa el őket.

***

HANG: augusztus 9.
20: 29

HÁLA NÓRA hangja: Kedves R. Doktornő! Idegenség-érzet, 10 mondat / nap. Itthon lett az otthonból, de majd biztosan jobb lesz. Dsida sorai estére: „Ha most lezuhannék a hegyről, kiesne egy parányi fekete betű Isten regényéből.” 5 óra alvás volt az éjjel. Üdvözli: n.

HANG: 21: 11

Rhédey doktornő hangja: Tűrhető az öt óra alvás, remélem, hogy ma viszont többet sikerül. Az otthon is meglesz újra, csak türelem. Továbbra is arra kérem, próbáljon lazítani, és örüljön annak, amije van. Jó éjt!

***

HANG: Lefekvéshez készülődik. A kórházi tusfürdőjére pillant, amelyből az utolsó cseppek folynak rá a bőrére. Nagyot lélegzik, miközben megkönnyebbülten dobja ki az üres flakont a fürdő szemetesébe. Belebújik frottírköntösébe, majd megakad a szeme annak övén.

HÁLA NÓRA hangja: „Mikor került ez vissza a bújtatójába”?

HANG: Leül a kád szélére, és boldogság fogja el. Arra gondol, hogy a köntösnek is két vége van, ahogyan ennek a történetnek is: eleje és vége. Vagy mint az alagútnak, amelyen sikeresen túljutva önmagához hazaérkezett végre.

(A Szereplők egyesével kikelnek az „ágyból”, mint egy palást, magukra veszik a takarójukat, és úgy mondják egyesével a versdarabokat.)

ELSŐ:

ájulások
piruettje
ó, dance macabre!

MÁSODIK:

nyolc plusz két hét
Muszorgszkij-éj:
völgyből a hegyre

HARMADIK:

vanitatum
vanitas-félsz:
rózsacsokor-vágy

NEGYEDIK:

könyvek, cd-k
sms-ek:
látogató had

ÖTÖDIK:

fiúgyermek
síró hangja:
angyali jajszó

HATODIK:

hat emelet-
nyi magasság:
félelem tépáz

HÁLA NÓRA:

múlt időnek
sarka törik:
tűzliliom-nyár

(Majd kezükbe szorítják a kispárnájukat is, és kisétálnak a színről)

ELSŐ:

pizsamaszár,
papucs-léptek:
csosszan a lélek

* * *

MÁSODIK:

fehér köpeny,
vizit-remény:
lázlapos leltár

* * *

HARMADIK:

főorvosnő
vezényszava:
hitbeli hídfő

* * *

NEGYEDIK:

kilincs nélkül
minden ablak
tükrözi fényét

* * *

ÖTÖDIK:

piros gombként
szorongó tér:
háttal a falnak

* * *

HATODIK

guruló ágy
fékezve vár
ritmusos tapsra

(Lassan elsötétül a szín…)

HÁLA NÓRA:

lélekkapuk
zárja nyílik:
fényt hoz a Lámpás!

(hirtelen fényben úszik a terem…)

VÉGE AZ ELSŐ ÜLÉSNEK

MÁSODIK ÜLÉS

(14+1 Stációban)

Prológus

KAR: (a HÉT Szereplő egyszerre skandálja, az elejét halkabban, majd crescendo)

Tél hoz, tél visz el,
ne hidd, hogy min-
den elmúlik, csak
te múlsz el, ha itt
az idő, ott az idő
már nem idő, csak
meleg ágy, hideg ágy
hideg ágyban hálsz, halsz,
háládatlan magányban,
köntösöved rojtjában, rojtjában,
köntösöved rojtjában, rojtjában.

 I. stáció

Színpad: hófehér téglautánzatú fal már majdnem kész állapotban, két munkásember festékes öltözetben…

NARRÁTOR: Minden a befalazással kezdődött. Fél 9 körül, a reggeliztetés alkalmával két kőműves jelent meg a színen, hogy nekilássanak az akut osztály eddig folyosóra nyíló részlegének teljes elszigeteléséhez, a Fal felhúzásához. Amint egyre fogyott a cementes vödörből a falazó anyag, úgy emelkedett egyre magasabbra a fal, mígnem elérte a plafont. A vékonyabb munkásember kezében könnyedén simult a vakolókanál, ahogyan hófehér anyaggal bevonta a téglarakás mindkét oldalát. Kint és bent: a két világ kontúrjai kettéváltak, főképp, amikor az apró rácsos, gombfogós ajtót is beillesztették a helyére. Nomen est omen: a zárt osztály végre önmagára talált.

ELSŐ: (ahogyan elhagyta az első részben a színt, ugyanúgy tűnik föl a színen: kispárnával, paplannal)

Az étkezésekkor ki-kinyitották az ajtót a nővérek, ilyenkor ki-be kószálhattunk. Voltak, akik nagyon nehezen viselték a bezártságot: ekkor a frissen felhúzott képződmény siratófalként funkcionált, de a zárt ajtó rángatása volt jellemzőbb inkább. Egyszer N. is mindkét kezével belekapaszkodott a rácsba, és minden erejével megrázta. De az erős vasrácsos ajtó meg sem ingott. Én gyermekkori élményeimet igyekeztem felidézni magamban: a házunk építését. Ikeremeletes ház volt, sok ablakkal és ajtóval. Az állványokon imbolygó mesterek amolyan légtornászoknak tűntek. Szédítő volt a látványuk is. Az akut osztály leválasztása viszont mintha elfedte volna felhőtlen gyermekkorom szívbeli képeit: mészillatporos emlékeimre egyszerre rakódtak rám a kirekesztettség és magamra hagyatottság érzései. (lefekszik, csendesen magára húzva a takaróját)

MÁSODIK: Aznap kerültem a részlegre. Ebben az évben már negyedjére vagyok a fehér szektor lakója. Jól ismerem a margarinos kenyér ízét is, melynek majszolása közben láttam, amint a nővérpult mögötti mosdókagylóban – akárcsak kétezer éve Júdea ötödik helytartója – kezeit tisztogatja az egyik kőműves. A folyékony szappannak nemigen sikerült levinnie a szennyeződést, de a kézfertőtlenítő már valamivel hatékonyabbnak bizonyult. A másik munkás – sietősebb lévén – lezseren a nadrágjába dörzsölte a kezeit, felkapta a két vödröt, és könnyed lépteivel elhagyta a részleget. Kollégája még illedelmesen elköszönt a nővérektől, majd követte társát.

HARMADIK: Mi pedig, a zárt osztály lakói, lassan elkezdtük felfedezni hófehér, áttörhetetlen bástyafalunkat, ahonnan már korántsem olyan könnyű kilógni, mint egykor. S most valahonnan a mélyből felrémlettek Pilinszky sorai: „Ami történt, valahogy mégse tud véget érni.”

II. stáció

NARRÁTOR: Az első emeleten, az ambulancia mögötti üvegajtón túl, különféle irodák között ott van a konferenciaterem, amit N. – már az általános részlegre kerülve – gyakran meglátogatott. Volt ott ugyanis egy szép, nagy termetű fekete zongora, amelyekből néha órákon keresztül csodaszép hangokat csalt elő, teljesen megfeledkezve néha önmagáról is.

(A háttérben hangszóróból hangzik Bach Wohltemperierte Klavier első darabja)

Bach Wohltemperierte Klavier első darabjával kezdte mindig, amolyan ujjgyakorlatként, amit követett a szerző szintén jól ismert G-dúr menüettje, majd Daquen Kakukkja. A klasszikusok közül Beethoventől választott ismert darabokat: a Für Elise-t, a Holdfény-szonátaként elhíresült cisz-moll szonáta első tételét, és a tempósabb 49. opus számú G-dúr zongoraszonátát. Fürge ujjai csak úgy peregtek a fekete-fehér elefántcsont-billentyűszőnyegen, amit az akutosok nagy csodálattal figyeltek. Majd következtek a romantikusok érzékeny, olykor lélekfakasztó melódiái: Chopin cisz-moll keringője különös érzéseket keltett benne. A négy keresztes előjegyzés sorában benne érezte egész melankolikus fájdalmát. Majd Krisztusra gondolt, amint az vállára veszi keresztjét: éppúgy, ahogyan a teremben vele együtt mindannyian a saját keresztjeit hordozzák betegtársai is.

HÁLA NÓRA: Remegő kezekkel nyúlok a billentyűkhöz: a koncertterem hallgatósága tovább fokozza azt a néma csöndet, amit legbelül, akár egy dunna alatt megbúvó gyermek tapasztalhat, aki tréfából bújócskázik szülei elől, miközben levegőt is alig mer venni, nehogy hullámozni látszódjék a takaró. Tapintható az izgalom, míg végül megszólalnak az első hangok. Az akutosoknak való játékomban már csak az lebegett a szemeim előtt, hogy a szerző tiszteletére úgy játszhassam el végre ezt a grandiózus walzert, hogy abban a háromnegyedes lüktetésben a hangsúlyos első hang erőteljesebb fájdalomérzete fel tudjon oldódni a következő két hangsúlytalan, légkönnyű hang szeretetérintős simogatásában.

NEGYEDIK: N. zongorajátékait egy-egy lírai darab előadása erősítette: stílusosan Ady A fekete zongora című költeményét, Móra Ferenc – a lét és a semmi között táncoló – A hegedű című versét, és Marie Marel megkapó szövegét szólaltatta meg: „A tájat festi ezüstös fénypászma, / lassan felébred szívemnek vágya. / Éjszaka vándora, bús magam kérlek, / ne rejtsd el arcodat, lássalak téged.”

ÖTÖDIK: S elérkezett végül N. a legkedvesebb művéhez: Mendelssohn Dal szöveg nélkül című albumának csodálatosan hömpölygő darabjához. Akárhányszor játssza, eltűnnek számára a külvilág piszmogó hangjai, s csak saját énjében talál rá arra a mondásra, mely szerint az esőcsepp kivájja a követ, de nem erővel, hanem gyakori eséssel.

HATODIK: Minden hangot éteri pontossággal komponált meg a zeneszerző, akinek másik legkedvesebb műve, e-moll hegedűversenyének virtuozitása minduntalan lélekpezsdítő ámulatba ejtette N.-t. Zongorajátéka közben pedig gyakran ki-kitekintett az ablakon, s kissé elkalandozva arra gondolt:

HÁLA NÓRA: Ha üres az égbolt tükre, körbekaszálok egy szál pipacsot.

 III. stáció

HANG: „Az est beálltával pedig vivének hozzá sok ördöngőst, és egy szóval kiűzé a tisztátalan lelkeket, és meggyógyít vala minden beteget. Hogy beteljesedjék, amit Ésaiás próféta mondott, így szólván: Ő vette el a mi erőtlenségünket, és ő hordozta a mi betegségünket.” (Máté 8: 16–17)

NARRÁTOR: A 4-es számú kórteremben heten próbálkoztak a gyógyulás reményében életük megváltoztatásával. Nem tudni, N.-en kívül ki értette meg azt, hogy csak egy része bajuknak ez a mentális rendellenesség, és sokkal inkább a tévelygés állapotában vannak megkötözve, és Isten az orvosok és gyógyszerek által gyógyít. N. hirtelenjében felütötte a kis szekrényén fekvő Teréz anya bölcsességének tárházát, ahol is ezt olvasni:

HÁLA NÓRA: „Különös szeretetet érzek az orvosok iránt. Az övék nem egy munka, inkább hivatás arra, hogy Isten szeretete legyenek; hogy Isten nevében tudják gyógyítani mindazokat, akik szenvednek. Isten titeket egy különleges misszióra választott ki. Orvosnak lenni lehetőséget jelent arra, hogy Istent érintsétek meg a betegekben, a szegényekben és a gazdagokban, tekintve, hogy a betegség mindenkit elér.”

***

ELSŐ: Az úgynevezett nagycsoport mindenki számára kötelező alkalom. Itt van lehetőség az aktuális heti problémák megbeszélésére, olyanokra például, hogy a hűtőből különös módon hogyan kelnek lábra az ételek, vagy hogy például ne járkáljunk át mások kórtermeibe, vagy a portabeosztás is itt történik. A kiscsoportos pszichoterápiás foglalkozás már csak ajánlott formában látogatható.

HÁLA NÓRA: Az egyik ilyen kiscsoportos alkalmon történt, hogy erős nyomást éreztem a tarkóm tájékán. Igyekeztem minden figyelmemet a beszélgetésre összpontosítani, de a kellemetlen, később már zsibbadássá merevedett fájdalom elterelte figyelmem az adott témáról. A foglalkozás végén, miközben felálltam, hogy elhagyjam a termet, mint egy avantgárd festmény kontúrtalan színkavalkádja, úgy festett előttem a tér, az időt pedig már nem voltam képes felfogni, amint két széken is keresztülestem ájulás közben.

MÁSODIK: Épp nagy esemény történt mindeközben: adjunktusi, főorvosi kitüntetések átadása katonazenekar kíséretében, így elég nehéz volt utolérni egy orvost, s hogy az minél hamarabb fáradjon le az alagsori terembe. Amint az kiderült, igen magas vérnyomáskiugrás okozhatta az eszméletvesztését N-nek, akihez Rhédey doktornő azonnal ott termett N. ágyánál, s értetlenül állt az eset előtt.

IV. stáció

HARMADIK: Épp akkor érkezett a kórterembe N. édesanyja is, aki nagy szomorúsággal és kétségbeeséssel fogadta lánya rosszullétét, miközben Rhédey doktornővel váltott néhány szót. Az ásványvizes palack mellé kipakolta a büfében vásárolt gesztenyepürét, amit N. végül hazaküldött a kisfiának. Rhédey doktornő közben máris egy infúzióról gondoskodott, amit Mara nővér igyekezett bekötni N.-nek, akinek ritka rossz vénája miatt csak harmadik tűszúrásra sikerült végül a kézfejbe beültetni a branült. Nem érzett fájdalmat, csak nagy kimerültséget, és amint az infúziócsövön keresztül látta a folyadék vénájába való szivárgását, a Szűzanya fájdalmas, Fiát kísérő könnyáradatára gondolt. Mária csak szemével tudja végigsimítani fia fájó homlokát, de ez ő jelenléte új erőt ad a fáradt Kereszthordozónak.

NARRÁTOR: Ahogyan Rhédey doktornőnek is nagy áldozatot kellett hoznia, amikor anyai óvó-féltő szeretetével elengedte kisfiát egy angliai körútra. Szavakba aligha önthető ilyenkor az az aggodalom, ami a szülői szívbe befészkeli magát, akár a fürj, aki a talajba kapart mélyedésbe készíti fészkét, melyet jól elrejt a növényzet közé. Ennél mélyebbre akárha fúródhatna az anyai szorongás fullánkja.

 V. stáció

NEGYEDIK: N. nem igazán békés teremtés, gyakran fal felé forduló pózban összegömbölyödve lehet találni. Többször voltak erős dühkitörései, ezeket injekciókkal sikerült lecsillapítani. Volt, hogy miközben ebédelésre szólítottak bennünket a nővérek, N. épp a falnak verte a fejét, máskor bekékült a kisujja, úgy verte öklével a falat. Ekkor az úgynevezett éber szedálás következik, amely után kb. fél órával magához tér a páciens. N.-nek is csak a feje kóválygott:

HANG: ez a neurózis… tejföl…, kelj föl…, kelj föl és járj…; nem eszek…, nem fogok enni…, aki nem dolgozik, ne is egyék…, adjanak enni –

NARRÁTOR: jutottak eszébe valahonnan nagyon-nagyon mélyről József Attila szabad ötleteinek asszociációs szavai.

ÖTÖDIK: Olvasott éjjel-nappal, azzal igyekezett lekötni magát: egy kockás, kis alakú füzetbe írta ki a neki tetsző idézeteket, meg saját verseket, majd memorizálni próbálta őket, ezzel is kondícióban tartva elméjét.

míg üres a papír, minden gondolat
visszavonható,
míg üres a szív, minden érzés
márványcseppkőbe zárható;
az igekötőket, ha élni hagyjuk,
könnyű szófelhő-takarók:
kiélni, leélni, felélni, megélni
elélni, átélni, összevissza élni;
ennyi cifra szolga teremt bennünk rendet,
ha akarjuk, ha mégsem, akkor is, ÍRNI…
mert nincs útjuk visszafelé a szavaknak,
csak szitakötő röpte van, vagy mázsás medvenóta-jaj
beírni, kiírni, leírni, felírni, megírni, elírni,
átírni, ráírni, ideírni, odaírni, szétírni, összeírni,
visszaríni nincs mit, mert testbe szorult a létezés,
s szögekbe minden holnapunk: halotti csók a Múzsa csókja,
áttetsző fény: redőnyrés játéka a falon…
a teleírt papírlapot összegyűrni,
az összeaszalódó betűket markunkba szórni:
ez az akarat szabadsága, de ez maga a fájdalom.

HATODIK: N.-nek nagyon sok látogatója volt: barátnők, kollégák, tanítványok; mindegyikőjük Cirenei Simonként volt jelen, hogy valamit enyhítsen N. súlyos depresszióján. Beszélgetésükkel sokat segítettek N. kereszthordozásában.

HÁLA NÓRA:

Tolom az ágyam a sokkoló szoba
felé, kedd van vagy csütörtök,
egy ajtóval – szól a nővér – arrébb
felállva vár a sokkoló stáb: orvos
aneszteziológus, csak semmi pánik
bal karba már folyik az izomlazító
infúzió; csak semmi illúzió,
majd, ha elalszom, tudniillik izom-
relaxációban nem érezni semmit;
már az ágyamon fekszem figyelem,
amint a doktornőm apró kezei
közül előkerül a gumipántos pánt-
lika nélküli koponyaabroncs, és
tere nyílik az időnek, amint csinosan
rám igazítják, az altatógáz mindjárt
hat már, s az agyban
összekoccannak a molekulák.

NARRÁTOR: Rhédey doktornővel való beszélgetéseiben is a keserű lelki fájdalomérzet került a felszínre. Egyik alkalommal Rhédey doktornő Felkai főorvos úr jelenlétében felvetette a sokkolás lehetőségét. Az ECT-ként elhíresült kezelést kivételes esetekben vetik csak be: ha már a gyógyszeres terápia kudarcot vall egy betegnél, illetve általában bipoláris depresszió alkalmával. A sokkolásnak vannak határozott előnyei: olcsó, gyors, fájdalommentes. Rohamot idéz elő mesterségesen. N.-nek csak a Ken Kesey regényéből vett emlékképek derengtek föl a Rezgetőről. Nem is gondolta, hogy manapság is végeznek elektrosokkolást. Pedig így van. Keddi és csütörtöki napokon, reggel 8-kor, azaz a vizit után azonnal, elindul a páciens a saját ágyát tolva a sokkoló szobába, majd felfekszik az ágyára, s közben már megy is belé az izomlazító infúzió: a csont-, ízület- és izomsérülések elkerülése érdekében az ECT-t izomrelaxációban végzik. Majd a páciens szájába dugnak egy kis lapátszerű tárgyat, hogy a kezeléskor nehogy összekoccanjanak a fogai, illetve el ne harapja a nyelvét. A doktornő egy gumírozott, elektródákkal ellátott fejpántot helyez a páciens fejére, majd csinosan eligazítja azt, és kiadja a parancsot: „kezdhetjük!” Az alkalmazott áramerősséget egy komputer szabályozza, ez készülékenként változó: kb. 600 mA körüli.

HÁLA NÓRA: Ekkor egy altatógázt tartalmazó maszkkal mellettem termett az aneszteziológus, aki az arcom elé tartotta a fekete gumimaszkot. Ez az utolsó képem, utána már elmosódnak a tér és idő koordinátái: megtörténik a pár másodpercig tartó áramátvezetés a halántékon, amiből semmit nem érezni, csak már a kórteremben térek magamhoz.

Az első kezelés mellékhatásaként elsősorban a szörnyű fejfájás jelentkezett, ami 12 órán át tartott. Vietnámi balzsammal próbáltam enyhíteni a fájdalmat, de mindenféle fájdalomcsillapítás kudarcot vallott. A csütörtöki kezelés után már elmaradt a kínzó fejfájás gyötrelme, akkor pedig némi memória-kiesésem volt, de egy pár óra múlva az is elmúlt, és már emlékeztem a szobatársaim nevére. Harmadik alkalommal viszont az égetett haj gyomorfelfordító szaga csapta meg az orrom: bizonyára hajszál került a gépezetbe, ami az elektromos kisülés során elégett. Ekkor gondoltam meg magam, hogy aláírjam-e a következő sokkolást, mert minden egyes ülést a beteg beleegyező aláírásával végzik csak el. Még egy utolsó próbálkozás történt, aztán mivel nem mutatkozott nagyobb változás nálam, így a negyedik ECT után leállították a kezelést.

VI. stáció

NARRÁTOR: A pszichiátrián ritkán adódik alkalom műkedvelő eseményre. Egyszer a már említésre került konferenciateremben időszaki kiállítást rendeztek egy vidéki festő képeiből. A pasztell tónusú tájképek mellett vigasztaló kontrasztként találhattak a látogatók erősebb kontúrú csendéleteket is.

HATODIK: Engem mégsem ezek a képek fogtak meg, hanem egy bibliai témájú festmény, amelyen Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak. Köztudott, hogy ezen a Veronika-kendőn megmaradt a Megváltó arca. Azért érdekes szent ereklye ez a kendő, mert – ellentétben a torinói lepellel – itt a nyitott szemű Kereszthordozó arcképe jelenítődik meg. Sokáig néztem. a képet: a festmény középpontjában a szenvedő Krisztus arca áll, bal vállán a kereszttel. A kép már azt a jelenetet ábrázolja, amikor bíborszínű köntösében Veronika térdepelve maga előtt tartja a fehér négyszögletű gyolcskendőt, amelyen már észrevehetően látható a jézusi arc. A kép bal oldalán, szélen Cirenei Simon zöld ingben segíti Krisztust a keresztjét vinni. Az egész kompozícióban az zavart a legjobban, hogy nem az arcképes kendő került a középpontba mint a kép fő tárgya, de ettől eltekintve mégis hatásos művészi élményhez juttatott bennünket, akik már régóta ki voltunk éhezve ilyesféle látványra.

HÁLA NÓRA: Eszembe jutott, hogy ez a megindító Kálvária-epizód megihlette Petrarcát is, aki egyik versében így fogalmaz: „Szent Uram, Jézus! – mondja mind magában/ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm!”

VII. stáció

NARRÁTOR: N. már alig várta, hogy három hét után egy rövid, hétvégi eltávra hazaengedjék. Rhédey doktornő beleegyezett N. kérésébe, mert már elég stabilnak látta ahhoz, hogy nyugodt szívvel aláírja kimenőjét.  Így egy pénteki napon megírta a kimenőt engedélyező papírját N.-nek, aki hálás szívvel köszönte meg ezt Rhédey doktornőnek. Valami belső bizsergést érzett legbelül, némi izgatottságot, hogy végre újra láthatja a kisfiát, a családját. Amikor az édesanyja hazavitte, csak a férje volt otthon, aki hitvesi csókkal üdvözölte N.-t. N. újra felfedezte a lakásuk helyiségeit: valamiért tágasabbnak érezte a hálószobát, a franciaágyat, amelyre le akart dőlni egy kicsit. Amint betért az elsötétített szobába, hirtelen megint összefolytak előtte a falak kontúrjai: a barackvirág színű függöny mint valami hályog települt rá N. szemeire, aki nekiesett az egyik, ajtó mellett ruhásszekrénynek. Ebben a második elesésében nem veszítette el az eszméletét, viszont nagy erővel vágódott a feje a bútorhoz. A férje azonnal intézkedett, és szinte postafordultával visszavitte N.-t a részlegre, ahol az feküdt.

ÖTÖDIK: Rhédey doktornő, amikor meglátta ismét N.-t, akit kb. 20 perce engedett haza, először nem értette, mit keres az megint az osztályon. A történtek elmondása után egy beteghordó egy tolókocsiban vitte el N.-t a traumatológiára, ahol koponyaröntgent készítettek a fejéről. Szerencsére sem törést, sem repedést nem diagnosztizáltak nála, így – ha már nem is olyan könnyű szívvel, de – végül hazaengedte N.-t a doktornő.

HÁLA NÓRA: Azért is volt olyan fontos ez a hétvégi kimenő a számomra, mert szombaton a húszéves érettségi találkozóra voltam hivatalos. Nagy lelkesedéssel vettem részt ezen a nem hétköznapi eseményen, amelyre szinte minden osztálytársam eljutott. Az osztályfőnök a negyedikes naplót hozta magával, majd körbe ültük a termet, és megkezdődött a névsorolvasás. Sorban mindenki elmondta, mi minden történt vele az elmúlt években. Öröm volt hallgatni, hogy mostanára valahol mindannyian révbe értek: családot alapítottak, és a legtöbben olyan munkát végeznek, amit szeretnek. Úgy éreztem, valahol mindenki megérett már húsz évvel az érettségi után arra, hogy legbelül elhihesse: a tenger végén nem feneketlen szakadék van, hanem egy másik kontinens.

VIII. stáció

(zenei feldolgozásban halljuk)

Megsirattak, meggyászoltak,
úgy bizony, Uram.
Sírtak, sírtak mindannyian
Nem magukért, csak miattad,
úgy bizony, Uram!

Jeruzsálem leányai
ne engem sirassatok,
inkább magatokat
sirassátok s gyermekeiteket.

Meggyászoltak, megsirattak
úgy bizony, Uram.
Sírtak, sírtak mindannyian
Nem magukért, csak miattad,
úgy bizony, Uram!

(Részlet Sillye Jenő – Kovács Gábor
Keresztút című oratóriumából:
A siránkozók)

IX. stáció

NARRÁTOR: Hamar elröppentek a hétvégi kimenő órái. N. még mindig az alvászavarával küzdött minden éjjel. Nagyon kimerültnek érezte magát és lélekszorítóan szomorúnak, amikor a vasárnapi ebéd után lassan szedelőzködnie kellett, hogy visszatérjen a részlegre.

HÁLA NÓRA: Összepakoltam a tiszta törülközők mellé a frissen megszáradt pizsamámat, új fogkefémet és egy nagyobb, narancssárga pohárra cseréltem az addig használtat, amiből mindig túlcsordult a tejeskávé vagy az ízetlen tea, akár egy álmatlan éjszaka utáni emlékfolyó.

***

Intermezzo: 2. álomjelenet: (A szín elsötétül; minden Szereplő fekszik. A közönséggel együtt hallgatják Hála Nóra alteregójának, Esti Kornéliának második meséjét. A fehér gyolcsvászon ismét feltűnik, arra vetítődnek ki a mese nagybetűs szavai, de csak felvillantva. Halk zene szól háttérzeneként: Smetana Moldvája.)
Esti Kornélia csodálatos utazása a Moldvával és a kavicsokkal

HANG: Soha áttetszőbb nem volt az az éjszaka, mint akkor, amikor Esti Kornélia álmában felcsendültek Smetana Moldvájának gyöngyöző harmathangjai. Soha nem álmodott még azelőtt hangokkal, csak képei voltak, azok is gyakrabban színtelen fonalfoszlányok, amelyeken nem volt érdemes sokáig csüngeni. Az álmok olyankor mindig megpihentek az éj csillagcsöndkapu kilincsén.

Mi,-láá,ti,-dóóré-mii-mi-mi fáá-fáá-mii miré-réré-dóórédóó-dó tii,-ti,ti,láá, ̶  csodálatos ez a vezérmotívuma a műnek, de míg idáig eljutunk, az Értől kell elindulnunk, s eljutni a szent Óceánig. A két kis csobogó halk patakzörej, mint valami álmodozó lány arcáról lepergő örömkönnyek indítják útjára a zeneművel együtt Esti Kornélia tudatfolyamát. A lágyan csörgedező patakban áztatja lábait, miközben fénylő kavicsokkal szemezget az áttetsző víztükrön keresztül. Még nem tudja, mire lesznek jók, de felvesz belőlük hét kisebb darabot. Minden itt kezdődött, valójában ez a történet is. És ha valami elkezdődik, az alfája lesz minden fénynyalábos kurta mesének és minden illatszemcsés távoli múltnak. Ezért is álmodta rá titokban az egyik piciny kavicsra az A betűt. (Mert vannak álom-titkok is, csak azokat nem pecsétek őrzik, hanem finom, apró horgolt zsákocskák.)

A patakzúgások közben teljesen átadta magát a pihentető nyugalomnak: szívereinek álomittas verőereiben is kellemesen lassan csordogált a vér, ahogyan a piano-szellő ringatta hangok mezzofortévá terebélyesedtek. És lassan duzzadni kezdett a két patak, mint nagyanyáink régi fateknőjében a vízgőztől felpúposodó lepedődarabok, s közben Esti Kornéliát a végtelenségig nyúló jóérzés fogta el, amelyre ébredésekor is hűen emlékezett. A SZERETET minden porcikáját átható érzése kelt ki benne, s ez került rá észrevétlenül a második kavicsdarabra. Álmában talán el is húzódott az ajka, olyan éterien csodálatosnak érezte a hárfa- és hegedűfutamok húrérintős hangjait. SOHA nem szerette volna elengedni ezt az érzést, ezért is véste bele e szócskát a harmadik kavicsdarabba.

Ám a két kis folyócska csak folyt tovább, már erőteljesebben hömpölygött, s Esti Kornélia álmaiban is csak úgy sodródott az elmúlt nap emléke, amikor is a szentmise áldozásakor kicsúszott alóla a Tejút szőnyege, és a holdösvényen csak nehezen talált rá ismét önmagára. De arra gondolt: EL kell tudnia engedni ezt a rossz álomnak is beillő eseményt, ahogyan a most már fortévá erősödő dallamív karakteres kiáltó szavát: NEM. Ezek kerültek a negyedik és ötödik kövekre, mert nem lehet izgatottság nélkül, álomban ringatózva megélni azt a katartikus élményt, amikor is a fődallam kékítőt oldó teljes tisztasággal, fortissimóval hirdeti a két folyó egyesülését a Moldvában, megállíthatatlan bikaként: erőteljesen, áldozati tudattal.

Lassan hajnalodott: Esti Kornélia is már csak félálomban követte még végig a folyó visszafogottabb elterülését, amint megérkezik kikötőjébe. A révbe ért, elcsendesedő hangok egyre magasabb regiszterekben csendültek fel, és Esti Kornélia egy rádiós ébresztőjének dalslágerére ébredt: „Most MÚLIK pontosan,/ Engedem, hadd menjen…”

Engedte, hogy a Moldva kavicsdarabjai egésszé álljanak össze. Esti Kornélia lehunyta szemeit, és boldogság töltötte el a szívét. A paplan alatt elbújó képzeletbeli kavicsdarabokból jól kiolvashatóvá vált az egyik legszentebb idézet Pál apostoltól. S a történetnek – mint minden napfivéres és holdnővéres kalandnak – úgy lehet csak befejezése, hogy a végére pont kerül. Ezzel a hetedik kavicsra festett pöttyel érkezett meg Esti Kornélia a Moldva hosszan kitartott nyugvópontjához, amely hétpecsétes titokzacskóban azt súgta neki lelkének legmélyebb folyamáradatában: A SZERETET SOHA EL NEM MÚLIK.

(A teremben ismét világosság, a zene elnémul, és ott folytatódik a jelenet, ahol az álom előtt félbemaradt.)

HÁLA NÓRA: Közben eszembe villant hazaszökésemnek az izgalma: augusztus közepén, egy tikkasztó nap végén, este 8-kor civil ruhát öltve elindultam a kórház hátsó bejárata felé. S mentem az autókat irányító sorompó melletti járdán – érintve a Költő síremlékét – mentem, sietettem a lakásunk felé. Izgatottan és szaporán szedtem a lábamat: mérhetetlen szabadságot éreztem, akár egy léggömb, mely kiszabadul egy kisgyermek apró kezei közül, s felszálltában a levegő urának képzeli magát. A fogadtatásom nem volt olyan szívet ölelgető, mint amire számítottam: a férjem arcára kiült az ijedség halvány pírja, a kisfiam viszont azonnal a nyakamba ugrott. Nincs az a legszentebb érzés, ami ezt az öleléssé szelídült nyakszorítást felül múlhatta volna. Tudtam, hogy csak egy pillantásnyi időre lehetek a szeretteim körében, mégis megnyugodtam, hogy láthattam őket. Édesanyám azonnal visszaszállított a kórházba, ahova már ajtózárás után érkeztem. A portárs rosszalló tekintettel engedett be végül. Látszott a portárson, hogy némi magyarázatot várna tőlem, de felszaladtam a lépcsőn, és megnyomtam a csengőt. Bejutottam végre a részlegre, s gyors átöltözése után már az ágyamban vártam a gyógyszerosztást.

***

NARRÁTOR: N. otthon a konyhában tárolta a gyógyszereit. Vad elhatározását, amit még az éjjel megálmodott, most igyekezett titokban megvalósítani: gondosan, a neten tanulmányozott ismeretei alapján összeszedett négyféle gyógyszeréből 10-10 szemet, és egy fémdobozkába csomagolta azokat. Nehéz kérdés volt: hová dughatná el, hogy az osztályra való megérkezésekor, amikor mindent átnéznek a nővérek, ne találjanak rá. Végül másképp döntött: négy csomag tízes csomagolású papír zsebkendőt vett elő, s azokba rejtette el tízesével a pirulákat, majd visszazárta a zsebkendőzacskók tokját.

Vasárnap délután 4-ig kellett visszaérkeznie N.-nek az osztályra. Megtörtént a szokásos ellenőrzés, és szerencséjére mindenféle gyanú nélkül sikerült becsempésznie a gyógyszereket, amit – tervei szerint – éjszaka a gyógyszerosztás után kb. két órányival, fél 11-kor tervezett beszedni, hogy végre kialudhassa magát. Amikor a zörgő gyógyszerosztó kocsi kigurult a kórteremből, magára húzta takaróját, és várta, hogy múljék az idő. Sokszor versdarabokkal kényeztette elméjét, hátha sikerülne elaludni rajtuk, könnyebben, mintha bárányokat számolgatna. Miután elérkezett az Idő, halk léptekkel surrant be a mosdóba egy szívószálas ivólével, és halkan kicsomagolta az elrejtett bogyókat a zsebkendők közül. Miután együtt volt mind a 40 szem, négy nagyobb nyeléssel leteremtette a fehér tablettákat a torkán. Visszabújt az ágyába, s várta a hatást. Dsida Jenő Utolsó Miatyánkját próbálkozott felidézni, mert annyira ideillő volt most, amikor egy hosszabb alvásra készült:

HÁLA NÓRA:

„Parányi pirula
itt a lámpaoltás.
Miatyánk ki vagy a mennyekben!
Megint egy sikoltás.

Aludni, aludni,
csend, nyugalom, béke,
Szenteltessék meg a Te neved!
Lesz-e ennek vége?

Magas bácsi sóhajt,
aki meghal, jól jár.
Jöjjön el a Te országod!
Hat az altató már.

Csillagok villognak.
Hunyorogva int egy.
Legyen meg a Te akaratod!
Nekem minden mindegy!”

„Számomra nem létezett a világ, helyesebben a tabletták voltak a világ, csak amikor már a gyomromban vagy valahol félúton voltak a gyomrom és a torkom közt, akkor fogott el valami hiányérzet-, valami csalódás-, valami ürességféle, melytől megrémültem és szédülni kezdtem.”

NARRÁTOR: N. szeretett volna kitámolyogni a folyosóra, ezért leszállt az ágyról, pontosabban leszédült. A nagy huppanás megtörte a kórterem márványsima csöndjét, és az egyik szobatársa azonnal mellette termett. N.-nek még sikerült annyit mondania, hogy szóljanak a nővéreknek, miközben csápolva szedte a levegőt.  A segítség azonnal meg is érkezett. N. korábban egy papírra felírta, mikből mennyit szedett be, és az ágya melletti kis szekrénykén hagyta a listát. Beszélni már nem tudott, csak a földről mutatott a szekrény felé. Az ápolónő felvette a cetlit, és rémülten csak annyit kérdezett:

HANG: „Ezt mindet beszedte?”

NARRÁTOR: N. egy utolsó fejbólintással jelezte válaszát, majd köd települt a szemeire: „a ködben szabadok vagyunk, nem úgy, mint a sötétségben” – suhant át az agyán az utolsó gondolat, majd beállt az eszméletlenek sorába.

A légszomjtól valamivel jobb a
megfulladás. Mert akkor már vége.
A légszomjnak. Az életszomjnak is.
De előtte még kivédhetetlenek:
az ökölcsapások a szegycsonton.
Mintha betörnék a bordákat.
De azok nem törnek el.
Csak az álmaid. Azok törnek.
Mert törékenyek. Aztán meg
se fény, se alagút, se kapu.
Pedig azt mondják, ez van Odaát.
De nem volt Odaát semmi.
Talán ezért is jössz vissza. A fényre.
Hogy el tudd mondani: „Nincs.”
„Semmi.” „Baj.” Nincs. Semmi.

 X. stáció

NARRÁTOR: Megfosztották ruháitól, pontosabban a mellkasát tették szabaddá, és három nagy ökölcsapást érzett a szegycsontjánál. Azt hitte, összetörik a csontját, de csak a szívét próbálták kontrolláltabb állapotba hozni. Miután az ékszereitől is megszabadították, átszállították az intenzív osztályra, ahol megkatéterezték, majd bepelenkázták.  Ő csak aludni szeretett volna. Egy nagyot. Nem így képzelte. Így sikerült. Ha egyfajta gyógyszerből szedett volna be 40 szemet, az nem lett volna ennyire káros. Ráadásul nem számolt az esti adagjával.  Pedig gondosan utána olvasott a toxikus határoknak. Később, amikor három nap után magához tért, Rhédey doktornő dühösen fogadta. N.-t ez nagyon megviselte, mert nem tudta elmondani neki, hogyan számolta ki a dózist. Egy pár óra elteltével mégis behívatta magához Rhédey doktornő N.-t, aki eldadogta, mit miért csinált. Rhédey doktornő tágra nyitott szemekkel hallgatta N. mentegetőző hanglejtésű, akadozó szavait, mire válaszként csak annyit mondhatott:

Dr. RHÉDEY ZITA HANGJA: „Nem tudom sírjak-e vagy nevessek, hiszen Ön nem orvos és nem gyógyszerész.”

NARRÁTOR: A háromnapos tudatkimaradás alatt N. többet álmodott, mint valaha. Ezek lidérces rémálmok voltak többnyire. Például az egyikben egy nagy, bőrkesztyűs, dagadt szemű ember fojtogatta N.-t. A kesztyű jelentése: gyászhír. És tessék: aznap volt N. édesapja nagybátyjának a temetése.  Egy másik álmában az édesanyjával rohannak a vonathoz, de közben a másik sínen jön a vonat, ami elüti a valamiért azon a vágányon siető édesanyját. Anyát holtan látni: boldogság. Talán el is húzódott N. szája, talán a kisfia születésére gondolt. Nem lehetett volna eldönteni, hogy milyen érzelmek szunnyadnak épp benne.

Intermezzo: 3.álomjelenet: Esti Kornélia utazása, amelyben a prímszámokkal találkozik szülésének emlékei között

(Háttérzene: Rahmaninov: Rapszódia)

HANG: Az alhas tájékán, a méhe környékén Esti Kornélia egérkaparászásra lett figyelmes. Kellemes belső motoszkálást érzékelt. Utoljára hét éve érzett ilyet, állapotossága 23. hetében. Azok voltak az első, különös magzatmozgások, egy prímszámos héten. És végül a születés csodája is egy pímszámos időpontban történt: a 41. héten. 11. hó 19. napján, 1 óra 37 perckor. 53 cm, 3163 gramm. Még ma is őrzi azt a csuklókarkötőt, amit újszülöttje karjára helyeztek, rajta a fenti számadatokkal.

Pontosan ötször volt körbetekeredve a kisfia nyakán a köldökzsinór, aztán egy saját csomó a hatvanegy centis kékes-fehér tápvivő megcsavarodott csövön. Ha túl hosszú a köldökzsinór, akkor magára tekerheti a szülőcsatornában a mocorgó, életéért küzdő magzat. Az övé így is tett.  Funiculus umbilicalis. Micsoda zeneiség cseng ebben a hossztengelye körül többszörösen is csavart orvosi kifejezésében! – gondolta Esti Kornélia. Csak úgy lüktet, akárcsak a benne futó két verőér és egy visszér. Mint egy hármasút. A három vándorral. Egy csodálatos belső utazás anya és magzata között. Kanyarog, mint egy mesebeli ösvény az élet erdőjében, fel és alá. Tekeredő Kerekerdő.

Aztán elvágatik. De csak ott és akkor. A születés apoteózisában. Szül, szülés, születés: 3, 5, 7 betű. Aztán a 11. napon leesik a csonk. Fürdetés közben. Vannak kultúrák, ahol megeszik. Ma inkább az őssejt nyerése a köldökzsinórból a trendi. Amúgy hasznos is. Egész életre szóló biztosítéka az egyénnek. Szupergörlök mázlija. Neki nincs elraktározva az őssejtje az őssejtbankban – szögezi le magában Esti Kornélia. A halált úgysem lehet túlélni. De most születés van: életindulás!

A világosságra érkezés pillanatában csak nézett rá a nagy szemeivel. Nem sírt fel. Nem úgy volt, ahogyan a könyvekben olvasta, a filmekben látta: hogy ráteszik a melleire, megkérdezik, mi legyen a neve. Nem tették rá, nem kérdezték meg. Azonnal elvitték tőle. Hogy felébresszék. Az életre.

A gátvarrás tizenegy öltésből állt. A kitolási fázis utáni leggyötrelmesebb fájdalom. Legalább felszívódó a gátvarró cérna, ez kicsit megnyugtatta Esti Kornéliát. Az más kérdés, hogy hetekig nem bírt ülni, csak fekve szoptatott. Azaz csak próbálkozott a szoptatással. Sikertelenül.  Fejte a tejet. Csakis kézzel. Esti Kornélia nem engedte, hogy elapadjanak a tejcsatornái. Gondosan átmasszírozta melleit, amelyből csak úgy spriccelt a langyos, édeskés ízű anyatej. Ragadós ujjai közé fogta mellbimbóit, s egyszer a hónalj, másszor föntről végezte a préselő munkát. Majd csöndes magányában mindig rácsodálkozott a Tejút misztériumára. Egy görög monda szerint ugyanis Héraklészt az alvó Héra mellére helyezték születése után. Így kapott halhatatlanságot az újszülött az istennőtől. A felébredő anyaisten viszont olyan hévvel taszította el magától fiát, hogy a teje szétfröccsent az égen. Csillagösvény-fényben.

A szülés után hét óra múlva rosszul lett: benne maradt egy méhlepénydarab. Babszemnyi volt. Kicsírázott benne a halálfélelem. Amikor elmúlt az életveszély, tejláz kínozta. Jól felfújtatott vöröslő gumilabdák voltak a mellei. Égtek, izzottak, mint a galagonya ruhái – őszi éjjeleken. A novemberi cúg besüvített az ablakréseken, a pokrócok alá is, amit ráterítettek. A lázálmaiba is: egy befagyott folyó tetején csúszkált, amíg be nem repedt alatta a jég. A fagyos víz körbeölelte meleg testét mint egy fürdőlepedő. De ezt csak álmodta. Tény, hogy megfázott, még a szülőszobán, az antibiotikumra meg beödémásodott a garatnál. Majdnem megfulladt, mire beoltották.

Aztán a 13. napon hazaengedték. Közölték vele, hogy tudja-e, hogy a gyermeke nem fog tudni megtanulni beszélni, járni. Esti Kornélia szemei előtt egy pillanatra elhomályosult minden. Szorongattató dühkitörésével nekiment a családjának. Merthogy eltitkolták előle. Hogy nem sírt fel. És oxigénhiányos állapotba került. Az ő kisfia. Aztán a vészjósló szavakat ontó rezidens doktornő fegyelmit kapott. Ezt később tudta meg Esti Kornélia. Nem is látta egyszer sem a kisfiát, szabadságról jött meg aznap, amikor hazamehettek végre. Csak a neonatológus jegyzetéből olvasta ki a kisfia jövőjét.

7 hónaposan már felállt, 11 hónaposan elindult, és azóta is a leggyorsabb futó az osztályban. Versmondásból mindig megtapsolják, képregényeket ír. Szóval megtanult járni és beszélni. Lehet, hogy az őrangyala egy percig sem volt pihenő üzemmódban, de attól angyalok az angyalok, hogy csodát mutassanak, és a szárnyuk alatt vigyék fel titokban a csillagokba az aggódó anya halálfélelmeit. Mert minden percét leste a kezdetektől: nem bízott a bébi őrzőben. Éjszaka legalábbis biztosan nem.

Ma is ő altatja. Ötször is felkel éjjelenként, hogy betakarja és a mobiltelefonja fényével megvilágítsa kisfia arcát. Az békésen alszik, talán a Négyszögletű Kerek Erdő lakóival cimboráskodik. (Igaz, a négy nem prímszám, de az álomban úgyis azzá kerekedik.) Szörnyeteg Lajos a legjobb barátja.

Anyám, az álmok nem hazudnak! Esti Kornélia talán ezért sem mer álmodni. Tudatalattijában is retteg az álmoktól. A legjobban attól, amelyikben egy édesapát az álmában a gyertyákkal felravatalozott kisfia szólítja meg, hogy nem látja, hogy elég? Felborult ugyanis egy gyertya, ami megégette a takarót és a drága kis halott egyik karját. Freud egy előttünk ismeretlen eseményt vélt felfedni ebben az álomban. Esti Kornélia nem fejt álmot. Már régóta nem. Legtöbbször csak csiklandozzák a tudatát éjjeli emlékképei. Aztán egyre lentebb hömpölyögnek benne az álomerezetű psziché hullámai. S megrekednek benne.

A méhe környékén. Az alhas tájékán.

***

NARRÁTOR: Egy következő álmában meg akarták erőszakolni, de el tudott menekülni: egy téli délután volt. A városi víztoronyba szaladt föl, ahol a 34 méteres magasságban körkörösen lehet végigmenni ezen a harmadik, legmagasabb szinten. Valahogy sikerült N.-nek úgy haladnia, hogy éppen mindig takarásban volt a farmerzakós férfitől, aki végül megunta a játszmát és elhagyta a terepet. N. hallotta, amint az a meredek csigalépcsőn távozik, majd egy erős tűszúrást érzett a fejében, ami lerántotta a földre: a kimerültségtől és ijedségtől elájult. Csak későn, félig kihűlve találtak rá N.-re.

Ami kezdődött, befejeződik. N. nem esett kómába, de az ébredésére még várni kellett.

 XI. stáció

ELSŐ: N. kifeszítve feküdt az ágyán: két karja derékszöget zárt be a testével, bennük a branülök, melyeken keresztül csordogált az infúzió. Versenyt futni az idővel: ez volt most a legnagyobb céljuk az orvosainak. Minden harmadik percben be-besípolt az EKG-monitor. A légzését intubálással segítették. A vérnyomásmérő percenként felfújtatta magát Z. bal karján. Nem volt rajta felsőruházat, így láthatóak voltak a csukló-, az alkar- és a hasfal-falcolások nyomai. A jobb belbokáján lévő seb volt a legfrissebb öncsonkítása, azt be is kötözték. Egyszer meg is verselte a falcolás élményét:

MÁSODIK:

„Pengeéles gyönyörként izzik
a fájdalom, vércseppecskék isszák
a szorongó létet.
S mint a Töviskoszorús
szemében a megváltó ígéret,
úgy szelídül pipacspiros
hegekké minden borotvanyom.

NARRÁTOR: A bal csuklóján égési sebek hegei látszódtak. Mint később kiderült: vasalóval égette magát, hallucinálása közepette.

HARMADIK:

Úgyse mered megtenni
szól a pszeudo hangod
ott belül, de hát imádsz
vasalni: már hólyagbu-
borékocskás a bal csuklód…
a vasalóégetés nem
kellemes tevékenység, de
ha fortyogó-szorongó
léted végleg lemerült, kit
imád tücsköd, hegedűd?!

NARRÁTOR: Egész családja ott ült felváltva az ágya mellett. N. a rémálmai között békésen aludta át az őt körülvevők gyötrelmes aggódásait. A keresztanyja 50. születésnapja volt aznap, hogy az intenzívre került. Ő is meglátogatta N.-t, s miközben könnyeivel küszködött, titkon arra gondolt, hogy bizony a születésben ott lapul a halál is, amelyhez sokféleképp közelíthetünk. Montaigne például már harmincnyolcadik évében (N. is épp ennyi volt) elég idősnek vélte magát arra, hogy csak a múzsákkal társalogva, békébe és nyugalomba vonuljon vissza.

XII. stáció

NEGYEDIK: N. nem akart öngyilkos lenni, csak szerette volna végre kialudnia magát. Egyébként is N.-nek határozott nézetei voltak az öngyilkosságról.

HÁLA NÓRA: Az ember azért küzd, hogy életben maradjon, és nem azért, hogy öngyilkos legyen. Mert az öngyilkosság természeténél fogva önző: az ember előbb magára gondol, és csak azután a többiekre.

NEGYEDIK: Közben N.-nél egyszer csak vészhelyzet állt fenn: egy reményteljes pillanatban (mert minden perc maga volt a remény az érte izgulók számára) leállt a légzése. Bevégeztetett. A keringés és légzés leállása után 4-5 percig tart a klinikai halál, amíg a beteg visszahozható az életbe. Bármennyire is nehéz és kiszolgáltatott – mégis szerencsés – helyzetben volt N., mert az orvosoknak azonnal sikerült stabilizálniuk állapotát gyors újraélesztéssel. A pillanatnyi légzésleállás után édesanyja rémülten vette észre, hogy lányának lábai jéghidegek. Aggodalmát komolyan fogadták az orvosok is, mire végül rájöttek, hogy nem valamiféle keringési zavar, hanem a klímaberendezés hűsítő sugárzása esett épp N. lábfejeire, attól voltak olyan nyirkosak és hidegek N. alsó végtagjai.

XIII. stáció

ÖTÖDIK: (felülnek az „ágyukon”, majd visszafekszenek): Másfél nap elteltével – miután stabilizálódott az állapota – lekapcsolták róla a gépeket, s a kifeszített kezeit is visszahelyezték maga mellé, s átvitték egy megfigyelő kórterembe, ahol egyedül találta magát a sötétben. Eszmélete visszatértekor körbepásztázta szemeivel a szobát: hol lehet, s mi történt, hogy nem a saját ágyában fekszik? Mire lassan összeálltak volna benne a tudatcserepei, egy ápolónő jelent meg a színen. Kedvesen, szinte suttogva térképezte föl N. elmeállapotát olyan kérdéseivel, mint például: hogy hívják, hány éves, hol lakik? A lakáscímen sokat gondolkodott, de türelmesen kivárta válaszát az ápolónő, miközben felrakta az infúziós állványra a nátrium-kloridot tartalmazó infúziós zacskót.

HATODIK: Erőtlen hangon megkérdezte, mennyi az idő: épp éjfél volt. Nem tudta, mennyi idő telt el a gyógyszerbeszedése óta, erre is rákérdezett: második napja volt a rosszullétének. Ki akart menni a mosdóba, de az ápolónő tájékoztatta, hogy fel van vezetve a katéter, így nyugodtan kieresztheti a vizeletét. Az infúzió kb. hét óra alatt csöpögött le, addigra reggel lett. Kinyitotta a szemeit és élvezte, hogy újra lát.

HÁLA NÓRA: A látás az élet utazásához kapott térkép, amelyen néha igen nehéz eligazodni: sok út van rajta, keresztül-kasul haladók, folyók, melyeket meg kell úszni, tavak, melyekben akár a víz, úgy egy-egy életszakaszában az emberi lélek is állandó. Miközben ezeken elmélkedtem, mellettem termett az ápolónő. Lekapcsolta az infúziós készüléket, majd megszabadított a katéteremtől, s végül a branült is visszadugaszolta, s leragasztotta egy fehér szalaggal. Nem sokkal később feltűnt a színen jobb oldalról az intenzíves orvos, balomon pedig a kezelőorvosom, Rhédey doktornő. Vakon is felismertem volna Rhédey doktornőt, annak érzékien finom illatáról. (Később, amikor már elhagyhattam a kórházat, szinte naponta megcsapta az orromat ez a jellegzetesen lágy illat, amolyan olfaktorikus hallucináció gyanánt.) Hogylétem felől érdeklődtek, mire gyenge hangon válaszoltam, hogy „jól, csak álmosan”. A fejem fölött a két orvos összenézett, s Rhédey doktornő szavaiból megtudtam, hogy visszakerülhetek az osztályra.

NARRÁTOR: Egyetlen jó dolog volt ebben a reggelben: megláthatta édesanyját, és egy ideig engedték, hogy annak karjai között lehessen. Az emberi érintések mindig megnyugtatók, mert bennük összekapaszkodhatnak a szívek vérerei, amelyeken keresztül szeretethullámok áramolhatnak szét az egymást ölelkezőkben. „Könnyek édes özönében/fürdik újra sápadt képem!…” – azonosult N. a költő Ábrányi Emil soraival.

XIV. stáció

NARRÁTOR: Amikor a beteghordó visszaszállította a részlegre, látta, amint a kis szerényét nyikorgó hanggal áttolják a zárt osztály egyik kórtermébe, ráadásul a 6-os számú izolálóba, amelynek egyik falán két nagy ablak tátong: ezeken keresztül figyelhetik meg az orvosok a betegeket. Minden apró ellenszegülésükre azonnal tudnak reagálni, a legelvetemültebbeket pedig – a beteg épségének érdekében – kikötözik.

NARRÁTOR: Mária néni például a branüljét tépte ki sorozatosan, ilyen esetekben azonnal ott teremnek a nővérek a kulccsal működő vászonbilinccsel, amellyel az ágy széléhez tudják odakötözni a beteg csuklóit.

HANG:

Rohamok után van logikája
még a bilincses kikötözésnek,
de ha nem vétettél, és nem
hisznek neked, vénakeresőbe
indul a branül tűje: karba, csuk-
lóba, kézfejbe, lábfejbe;
ötödjére marad a bal csukló töve,
a csikló már rég összezáródik,
csak az infúzió csöve tekeredik,
akár egy kígyó; a kígyónak méreg-
foga van, neked már csak mérged…
az úgyiskirántom-ra kapod az
újabb kulcsos bilincset, orrod
viszkethet, szemed könnyezhet, nincs
segítség, csak az égieknél egy
fohászod, ha meghallják, de már
rizsszemű a félhold is, félholtra
meszelt kegyelem…

Mikor ezt megtudta N., hogy hová került, hisztisen ragaszkodott volna korábbi ágyához is, telefonjához, discman-jéhez, de mindezektől meg kellett válnia. Elég kemény hangon bántak vele, persze ez a begyógyszerezésének a velejárója volt. (Csak amikor újra visszakerült az általános részlegre, napokkal később tudott bocsánatot kérni Zsuzsa nővértől, akinek az éjszakai ügyeletét tette nem éppen nyugissá N.)

Egyik éjjel, amikor kiment N. a mosdóba, azonnal utána mentek, bekopogtattak a WC-ajtón, hogy vajon nem tesz-e éppen kárt magában valamilyen módon a mellékhelyiségben. (Ott nagyon érdekes jelenséget tapasztalt meg Z.: minden alkalommal csak a porcelán mosdóhoz érintett homloka indította el benne a vizelési ingert. Ezt nem tudta megmagyarázni, hogyan lehetséges, de kivétel nélkül csak akkor tudott távozni belőle a vizelet.)

HANG:

Már a mellékhelység sem a privát
terrénumod: a vakablakokon átszi-
várog mozgó árnyad, amint kiszállsz
az ágyadból éjjeli kettőkor, s a
figyelő tekintetek rád irányulnak,
s bekopogtatnak illedelmesen, hogy
mit csinálsz a vécében. Épp vizeletet
ürítenék – válaszolod, de elapad
közben benned a húgy, feszít az
alhasad, tudod, hogy még nem
vagy kész; ekkor jön az észszerűen
megmagyarázhatatlan jelenség:
a homlokot kell a hideg mosdótálhoz
nyomni, s azonnal tovább csordogálsz,
de hogy bevált a trükk, és jött az inger,
kattoghat tovább az agyad, akár a Singer.
Majd kivágod az ajtót, hogy Íme, itt vagyok!
és hogy egy éjjeli vizelés még nem indok
a Semmire…
Ágyadban hallod a vécécsésze és
a mosdókagyló hajnalig tartó
nevetését, (velük együtt nevetsz, mert
csak így lehet kibírni): bocsásd
meg, jó Uram a nővérek – ápolók
figyelmes óvó-féltő tévedését!

NARRÁTOR: Mivel se kés, se olló, se köntösöv, se sál, se fülhallgatózsinór nem áll a zárt osztályosok rendelkezésére, így elég ötletzseninek kell lennie a páciensnek, hogy valami öndestruktív módszert kitaláljon. Valójában csak a tusolócső marad mint potenciális fojtóeszköz, ami két és félszer tekerhető körbe a nyakon, de nem nagy a valószínűsége annak, hogy ezzel bárki is megpróbálkozna.

HANG:

Ha már köntösövünk
elveszik, marad a zu-
hanyzó gégecsöve, ami
két és félszer tekeredik
a nyakadra, elég erősen,
stabilan tartva, de lógni
így sem tudsz rajta: csak
ajtaja lesz a félelmednek,
kilincse a szorongásnak, s
egy belső hang megszólal,
hogy: ta-ta-ta,
ta-ta-ta: ta-ta-ta
álmaid vasláncos lakata.

NARRÁTOR: Esetlegesen még a faliórát egykor tartó szög vagy reumakenőcs lenyelésével lehet kísérletezni, de ezek az ötletek már csak a legelvetemültebbek agyában születhetnek meg.

HANG:

A szögek nem finomak,
s mégis eszed, ha felhúznak:
hogy kellene a papírhoz toll is
vagy ceruza, de menjen vissza a
szobába, csak ennyi a duma;
dunna alatt alszik az indulat
s a düh, a vasas szájíz pedig
aligha felejthető, gégemetszésre
sincs már idő, hát marad
a csoda: egy kiköpött mész-emlék
itta szúrós, vérízű-szagú szögvacsora.

***

Voltarenes lett a kenyér:
műanyagkéssel kented
rá, mint otthon a mézet,
ettől majd ellazulnak a
nyelvizmok, a garat,
száll a tűz-ajtón az élet…
mentolos lehelettel mégy
el, ne mondja senki, hogy
bűzös voltál, csak voltál,
aki voltál, s lettél, aki vagy:
Rimbaud kenyér-lesője,
gél-galacsinos csinos kis
különc-utas.

HÁLA NÓRA: Összességében a zárt osztályon minden megtörténhet: három pár zoknimat és két alsóneműmet adtam oda egyik-másik betegtársamnak, mert nem mindenkihez viszonyultak úgy a családtagjai, mint hozzám. Gizi néni mindig eltévesztette a saját kórtermét, és olyankor az épp üresen talált betegtársai ágyába feküdt bele. Én sem egyszer találtam saját ágyamban Gizi nénit, akit olyankor áttessékeltem a sajátjába.

HANG:
Gizi néni mit tetszik itt
csinálni? Ez nem a Gizi
néni ágya! Keljünk fel,
itt a papucsa, segítek bele-
bújni: így ni! Menjünk
a saját ágyunkba, a 3-as
ba, ez itt a hírhedt 6-os!
Persze felőlem cserélhet-
nénk, de nem lehet. Én
lennék Gizi néni, aki min-
dig eltéved, s mások ágyában
álmodnám mások árnyéktalan
áldásos álmait.

NARRÁTOR: Az említett 6-os számú csehovi – izoláló – kórterem pedig akár egy sziklasír, olyan masszív és reménytelen sóhajokkal teli. Csak ezen a kórteremajtón van gombfogantyú, amit csak kívülről lehet kinyitni. A kijutás lehetetlenségének tapasztalata iszonyú szorongást keltő: lehet dübörögni, sírórohamot kapni. A vakablakok is süketen fogadják a bent tartottak kiabálásait. Aztán egyszer N. egy pogácsás papírtányérra írja rá, hogy engedjék ki, nem tarthatják bent, hiszen nem csinált semmi olyat és különben is, mennyire méltatlan ez a hely hozzá, de a többiekhez is. Aztán kicsúsztatja az ajtó alatt a zsírfoltos üzenetét. Nem hallatszódnak léptek, minden zavaros, a párnahuzat elázottan gyűrődik a feje alatt. Majd ebben a plafonleső magányában is megzavarják.

(A színpadon fekvő hat Szereplő egyesével ismét felkel, csak most felállva mondják a szövegüket, majd elhagyja a színpadot, otthagyva az ágybelijüket, amit N. két kupacba fog majd hordani a darab végére a színpad két szélére.)

HATODIK: Történt ugyanis egy reggelen, hogy az egyik szobatársán találta vadi új pizsamáját, amelyet még celofános csomagolásban tett el előző este a szekrényébe. Iszonyú heves indulat terebélyesedett ki N.-ben, s ezzel a hévvel ment neki Gabriellának.

(Lemegy a színpadról, HÁLA NÓRA a háttérben közben összefogja az ő ágybelijét is, és a másikra rakja)

ÖTÖDIK: Egy betegápoló lett figyelmes a dulakodásukra, s igyekezett szétválasztani őket. N.-t annyira felbőszítette az eset, hogy nyugtató injekcióval lehetett csak lecsillapítani.

(Lemegy.)

NEGYEDIK: Másszor N. teljes elkeseredettségében – a kisfiára gondolásakor – a fél literes ásványvizes palackjával kezdte el a fejét ütlegelni, majd párnájába fúrta arcát, s végül a takaróját húzta magára, mint egy leplet. Fekete rózsa nő ki a paplanból, szirmain villogó, sárga pettyek: N. könnycseppjei. Sírógörcse csak egy gyors hatású vénás injekcióval oldódott, majd kimerültségében végre utolérte egy háromszavas álom:

(Lemegy.)

HANG:

Nincs.
Semmi.
Baj.

***

15.

HÁLA NÓRA: Néhány súlyos elmekórtani esettől eltekintve az emberek többsége abba őrül bele, hogy megpróbál kitörni a hétköznapok egyformaságából. Az embert gyakran szétszakítja az a horgolt öntudat, amivel élni kényszerül. Aztán amikor a Bethesda-tóra gondol, amelyet Jeruzsálemben egy forrás táplál, és az Írás szerint a betegek tóba merülésük után meggyógyulnak, nagy nyugalom árasztja el a szikkadt lelket.

NARRÁTOR: „Időnként egy angyal felkavarja a tó vizét, és aki először belelép, meggyógyul” – írta tovább magában a Történetet N. A Bethesda szó maga is a kegyelem, irgalmasság házát jelenti. Ez valahol N. számára azonosnak tűnt a feltámadással. Mert nem lehet, hogy ne legyen megváltás.

Önmérgezésének harmadnapján megengedték, hogy kisétáljon a kórházhoz tartozó parkba. Miképpen minden alkalommal, amikor bekerült a kórházba N., felment a főépület legmagasabb szintjére, ahol a szemészet részlege kapott helyet, és kiült a két kis lifttel szemközti sarki, hatodik emeleti ablakpárkányra. A kissé huzatos levegő gyengéden csapta meg N. hullafehér arcát, miközben kiüresedett tekintettel bámulta föntről az utcai körforgalmat, a magasba ágaskodó többméteres tujákat, amelynek tetejét csak innen, föntről látni, s közben arra gondolt: akár egy pillangó halála, olyan gyorsszárnyú lehet a végzet.

HANG:

A hatodik emeleti
szemészetről egy
belső udvarra, hét
tujatörpére, két fe-
nyőre, három zser-
bóépületre látni…
innen látszódik
még a madártejha-
bos ég, télen pedig
tejberizsültetvény a
gyep; a szél játékau-
tókkal játszik, tolo-
gatja jobbra és balra,
meg-megállítva
a szatyros, biciklis
bábukat… idefönn
a csöndet sem hallani
babrálni a csenddel
kiülve az ablakpárkányra
huzatos lesz a lét s
füledbe cseng egy sláger
dirib-darabjaira törve:
vigyázzamadárrahakertedberepül…
némi láblógatás után
teszed a dolgod: még
egyszer megneszeled
a feketerigó kikerics-
énekét és hazasétálsz
kisfiad fényképével
a pénztárcádban az élet
sokhúrú énekmámorában.

NARRÁTOR: Majd leugrott a párkányról, és lesétált a parkba. A rekkenő hőségben a zöld szektor árnyékos padjára telepedett le, s egyszer csak – mindenféle előzmény nélkül – elindultak könnyei az arcán: ekkor érintette meg igazán cselekedetének súlyossága. Sok mindent megértett egyszerre: a kisfiára és a férjére gondolt, a szüleire és a húgára, akiknek éjjeleit-nappalait tette könyörtelen méretű szorongássá; Rhédey doktornő és ápolói aggodalmai is megmételyezték azok hétköznapjait, pedig N. nem szeretett volna senkit megbántani, se fájdalmat okozni, de ez egy borderline-osnak sajnos csak később esik le, mit tett. Rokonai, barátai, kollégái is szorítottak, imádkoztak érte, hogy mihamarabb kikerüljön ebből a mentális viharból. A felhők lassan, ha el is tűntek felette, csak átmeneti volt a napfényes, nyugodt létezés: kilenc hetes nyári bent tartózkodása után ősszel újrakezdődött a kálváriája.

HARMADIK:

Körhinta-magány
ban vesztegel egy
élet: hin-tapa-lin
ta hin-tapa-linta
ki tudja, hol a régi
Duna, melyben
lábait áztatja a bölcs
(Lemegy.)

MÁSODIK:

csörgős koporsómban
ringatom
ma-gamma-gam
ma-gamma-gam
minek élni, ha az
ember halni akar,
m o n d d ? !
(Lemegy.)

ELSŐ:

Néha azt hiszem,
csak úgy hazalát
ogatsz odaátról
mint idegen t e n
te b a b a t e n t e
hogy meglesd ál-
maim szivárvány-
mosolyát, de hol
van már az este!
ki nem bírja kivárni
Megváltója érke-
zését: e- lé- besi-et.
(Lemegy.)

***

HANG:

Peron s utóirat:
az árván hagyott
versekre nagyon kell
vigyázni pont. Pont,
vesszőcske)
Isten nem hagy élve…

(Egyedül HÁLA NÓRA van a színpadon, kezd félhomály lenni. Két kupacban az ágybelik a színpad két oldalára hordva. s közben felállítódik a fehér téglás rácsos ajtójú Fal, amely mögül szólal majd meg HÁLA NÓRA.)

HÁLA NÓRA: A Fal áthághatatlan merevségébe ütköztem ismét.

Aztán végül belenyugodtam a helyzetembe: elfogadtam, hogy erről az érzelmi hullámvasútról csak az árnyképű végzet árán szállhatunk le, s hullhatunk alá az örökkévalóságban. Mert mihelyt elvégeztük a feladatunkat, és sikeresen megbirkóztunk vele, hazamehetünk. Végre. Tekintet nélkül. Mindannyian.

Epilógus

KAR: (a HÉT Szereplő egyszerre skandálja a színpadról lemenve az elejét hangosabban, majd de-crescendo)

Tél hoz, tél visz el,
ne hidd, hogy min-
den elmúlik, csak
te múlsz el, ha itt
az idő, ott az idő
már nem idő, csak
meleg ágy, hideg ágy
hideg ágyban hálsz, halsz,
háládatlan magányban,
köntösöved rojtjában, rojtjában,
köntösöved rojtjában, rojtjában.

HÁLA NÓRA ledönti a Falat, átmegy rajta, és kisétál a színpadról. A terem elsötétül az üres színpaddal.

VÉGE

Lajtos Nóra a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott (s kiemelt) alkotója

Illusztráció: “Fehér szektor”

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Pekár István János – Szabó Benedek: Rákóczi tér ’92 →

Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN) →

Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →

Benyhe István: A Templom és az ország →