Horváth Florencia: Kifakult (két vers)
Kifakult
Ládák a padláson, porlepte fa,
hideg lámpafény. Katonák kutatnak
az elveszett évtizedek után.
Halmokba szórják idegenek múltját,
letörnek maradékaik. A hétköznapok
mindegyekkel telnek, a rokonok
csak albumokból ismerik egymást.
Ez a hátszél, ez az indíttatás.
Parancsban kapták, törjék fel a zárat.
Mintha megmentené a hazát egy örökölt,
de senkinek sem kellett nagykabát.
Mégis kihúzzák a rakat fenekéről,
zsebéből Szűzanya gyűrötten hull alá.
Falanszter
Tanárnő szerint olyan hosszúak
az óriáskígyók, mint a biológiaterem.
Elképzelem, ahogy a gerincemre
fekszenek. Csigává tekerednek és
nyomnak. Gerincem kicsi kígyó,
elképzelem, hogy nem tud bántani,
aztán meg, hogy belülről támad. Nem
szorít, mint égő házból menekülő gyerek
a plüssmackóját, nem szorít, mint bál
előtt a fűzők házasodni készülő lányokat.
Sorban egymás mellé fekszenek
gerincem vonalán a tekeredett kígyók és
lefelé nyomnak. Hasam a hideg földhöz lapul,
ha képes lennék vetélni, most megtörténne.
Nincsen bennük csont, testük tömény
hús, gyomruk feneketlen üreg, ők a kések és
a vágóhíd. Préselik össze szerveim, ropogtatják
csigolyáim, míg csak az utolsó szusz marad. Nem
bírok megszólalni, túl erőtlen vagyok, hogy
szó hagyhassa el számat, pedig ordítanom kellene,
hiszek benned, Uram.
Illusztráció: Elmosódni
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
