Szilasi Katalin: A nagy ház
I.
Úri ház volt, egyemeletes épület a város szélén. Nagy, bokrokkal-fákkal betelepített park vette körbe. A hátsó udvarban többállásos lóistálló, kocsiszín és gazdasági épületek voltak. A ház tulajdonosa, nagyságos Karádi Kálmán, jómódban élt. Apjától földeket örökölt a város határában, amiket bérlőkkel műveltetett. A belvárosban több háza is volt, mind kiadva borsos áron. Karádi a nagy háznak csak az emeleti részét lakta, mióta a felesége meghalt. A földszintet egy özvegyasszony bérelte a fiával. A fiatalember katonatiszt volt, ritkán lehetett látni. A személyzet, szakácsné, cselédlány, udvaros, portás a szuterénhelyiségekben kaptak szállást.
A ház építését – mérnökember lévén – maga Karádi felügyelte, még ifjú házas korában. Az emeletre vezető lépcsőket réz rudakkal lefogatott bordó szőnyeg borította. A lépcsőházban mindkét szinten díszes falikutak voltak felszerelve. A hálószobákhoz fürdőszoba is tartozott, oroszlánlábakon álló fürdőkáddal. Az emeleten félkörívben épített erkély vezetett a ház utcafrontján lévő szobákhoz. Ezekben Karádi lánya, Emília kisasszony lakott, amikor éppen itthon tartózkodott. Az év nagy részét azonban Svájcban, egy leánynevelő intézetben töltötte.
Karádi valaha jókedvű, társaságkedvelő ember volt. Nagy házat vittek, néha a földszinti szobák tele voltak vendégekkel. A felesége halála után megkeseredett, magába fordulóvá vált.
Emília, a lánya, nem hasonlított az anyjára, nem volt szép. Sokat olvasott, verseket, romantikus regényeket. A park kerítésén túl a város régi temetője húzódott, benne Csokonai sírja. Ide járt ki Mili kisasszony naponta, virágot hozott, leült a sír melletti padra, és verseket olvasgatott a méhdongásos csöndben. A líciumbokrok jó hallgatóságnak bizonyultak, csak néha susogtak, ha szél támadt, de akkor is csak halkan.
Karádi látszólag nem sokat törődött a lányával, szerette volna, ha minél hamarabb férjhez megy.
− Megyebál lesz a hónap végén. Csináltass magadnak valami szép ruhát! Meg a hajadat is fésültesd fel divatosabbra!
− Nem sok kedvem van bálba menni. Minek? Ki kérne fel engem?
Karádi nem válaszolt, csak magában gondolta:
− A pénzedért biztosan táncoltatnának ezekben a nehéz időkben.
Emília anya nélkül nőtt fel. A szakácsné volt a dajkája, később egyedüli bizalmasa. Most is hozzá menekült.
− Ne féljen, Mili kisasszony! Ha nem is jön össze a férjnek való, nem dől össze a világ. Minden férfi megéri a pénzét, én csak tudom.
Hogyne tudta volna Róza asszony! Még tizenhat éves sem volt, mikor teherbe ejtette a nagygazda, ahol szolgált. Mikor kiderült az állapota, mehetett, amerre látott. A kicsi nem sokkal a születése után meghalt, így lett a szerencsétlen nő Emília szoptatós dajkája. Aztán ott maradt szakácsnénak meg a kis Milike pótanyjának a nagyságos asszony halála után.
II.
A háborúnak vége volt. Sok család maradt fedél nélkül, igazi kincs lett számukra a nagy ház. Pedig igencsak nyomot hagyott rajta az értelmetlen pusztítás. Nem maradt egyetlen ép ablaka sem, a vízvezeték tönkrement, a vakolat jó része lehullott a becsapódott golyóktól. A szép, kovácsoltvas mellvéd az erkélyen végig életveszélyessé vált. Az új lakók hozzá sem mertek érni, nehogy lezuhanjon az egész vasszerkezet az udvarra.
Tizenkét család feje fölé került tető a nagy házban. Még a pincébe is beköltöztek emberek. Nekik volt talán a legjobb soruk. Télen az alagsor melegebb volt, mint az ablaküveg nélküli szobák, nyáron meg jó hűvös, ha kissé dohos is. Oda nem sütött be a nap.
− Anyukám, én úgy örülök, hogy nem a pincébe kerültünk. Eleget kuporogtunk már pincékben, amikor bombáztak – örvendezett az emeleten egy szép, fiatal lány költözködés közben.
− Csak ne legyen nagy tél Erzsikém, mert itt fenn megfagyunk – mondta az anyja.
− Majd betömködjük az ablakokat rossz takarókkal, kidobott kabátokkal.
− Nemigen dobnak ki manapság az emberek ruhafélét. A boltokban szinte semmit sem lehet kapni.
− De itt ez a nagy cserépkályha, ez a szobát meg a konyhát is bemelegíti. Próbáljuk ki!
Nováknénak tetszett a lánya ötlete. Estefele begyújtottak, tele is lett a szoba füsttel.
− Látja anyukám, milyen jó, hogy nincs üveg az ablakon, kiszellőzik a lakás pillanatok alatt – nevetett a lány.
Másnap Novák meg az alattuk lakó Murvai kitisztították a mindenféle törmeléktől eldugult kéményt.
Novákék négy helyiséget vettek birtokba. A kisebb lett a konyha, a nagyobb a szoba, a fürdőszobát kinevezték kisszobának. Tartozott még a „lakáshoz” egy kamra, ami a világítóudvarból nyílt. A nagylánynak, Erzsinek két öccse volt, Sándor és József. A szobának átalakított fürdőszobáért harc folyt a három testvér között.
− Anyukám, hadd legyen az enyém! Úgyis csak egy ágy fér el benne – kérlelte Erzsi az anyját.
− Persze, mert mindig mindenből neked jusson a jobb. Mert te vagy a nagyobb, meg lány vagy – méltatlankodott az idősebb fiú.
− Majd apátok dönt – vetett véget a vitának Novákné, és kezdte kipakolni a konyhában azt a néhány edényt, amit a bombázások alatt sikerült megmenteni.
III.
Emília végül rászánta magát a ruhavarratásra. A próbákat unta, ráhagyott mindent a varrónőre. Amikor elkészült az estélyi, felvette, és bement a dolgozószobába az apjának megmutatni.
− Na, egész csinos leszel. Itt van édesanyád kedvenc nyaklánca – és a szekreterből elővett egy apró gyémánttal díszített, vékony aranyláncot.
− Szegény anyádnak nagyon jó ízlése volt, remélem, neked is tetszik ez a csecsebecse – mondta, és felcsatolta a lánya nyakára az ékszert.
A bál akkoriban fontos társasági eseménynek számított a város életében. Üzletek köttettek itt, ismeretségek felelevenítésére remek alkalom nyílt. A házasulandó fiatalemberek ekkor szemrevételezték az eladósorba került lányokat. A lányoknak, ha nem voltak elég gazdagok, az volt a dolguk, hogy szépek legyenek, a férfiaknak pedig, hogy minél jobb benyomást keltsenek az após-anyósjelöltben. Legtöbbször az utóbbi volt a fontosabb.
Emília nagyon magányosnak érezte magát a fényes táncteremben. A hatalmas tükrökben megsokszorozódva látta a saját szomorúságát. Szép, bordó-selyem ruhájában körbejárta a vendégeket, néhány idős, ismerős hölgyet köszöntött. Az apja egy kisebb férfitársasághoz csatlakozott. Mikor a lánya elment mellette, rászólt:
− Olyan savanyú képet vágsz, hogy aki rád néz, elmegy az élettől is a kedve.
Egy távoli rokonuk, Helén tanti észrevette Emíliát, azt is, hogy az anya nélküli lány milyen kínosan érzi magát. Odament hozzá:
− Milikém, drágám, gyere, ülj le közénk, míg meg nem kezdődik a tánc. Aztán úgyis sorakoznak majd a fiatalemberek, hogy felkérjenek.
− Köszönöm, tanti – mondta Emília hálásan a kicsi, filigrán asszonynak, aki két eladólányát gardírozta a bálban. A lányok nem hasonlítottak egymásra. Az idősebb, Lonci, szőke volt, jókedvű, fecsegős, a fiatalabb, Etel, komolyabb, barna, csak a szeme nevetett, legtöbbször a nővére gyerekes bohóságain. Emília benne látta meg a rokonlelket, mellé ült le. Hamarosan megindult köztük a beszélgetés könyvekről, zenéről és Svájcról is, ahová Etel nagyon szeretett volna eljutni, de a család anyagi helyzete ezt nem engedhette meg. Észre sem vették, hogy megszólalt a zene. Egy magas, szőke bajuszos katonatiszt állt meg mellettük.
− Szabad? – kérdezte.
Mili ösztönösen hátra húzódott, azt hitte, Etelt hívják táncba, de a fiatalember hozzá fordulva megismételte:
− Szabad, Emília kisasszony?
A lány meglepődött, hogy már a bál legelején felkérték. Jólesett neki, az arca is szinte megszépült a csendes örömtől.
− Milike biztos nem emlékszik rám. Pedig egyfelé lakunk, sőt egy házban. Én az év nagy részében nem vagyok itthon. Tudja, ilyen a nőtlen katonasors. Kegyed meg egész kislány volt még, amikor utoljára találkoztunk.
− Akkor maga a Szathmáry Feri, az Eszter néni fia? A néni sokat mesél magáról. Hogy már hadnagy.
A férfi kicsit önelégülten mosolygott.
− Örülök, hogy emlékszik rám, Milike. Az édesapja mondta, hogy kegyed is itt van, ezért bátorkodtam felkérni. Igazán gyönyörű a ruhája!
Mili tudta, ha valaki nem szép, annak a haját, ruháját, az ízlését szokták dicsérni, de most valahogy jólestek neki a férfi szavai. Meg az is, hogy egész este nem kért fel mást Feri, csak ővele táncolt. Éjfél után az apja bérkocsit hívatott, és hazavitte a lányát. Szathmáry Feri lekísérte őket, Milit felsegítette a kocsiba, és Karáditól is barátságban vált el.
− Holnap délután tiszteletemet teszem maguknál, Karádi bátyám, ha megengedi.
− Gyere csak, öcsém, várunk!
IV.
Novák Erzsi berendezkedett a csöppnyi helyiségben, ami valamikor Emília fürdőszobája volt. Egy kis, fehér szekrényke valahogy túlélte a háborút meg a fosztogatásokat, és ugyan megsántulva, de ott maradt az egyik sarokban. Pipereszekrény lehetett, az egykori tulajdonosa levelek rejtegetésére is használta, sőt Erzsi egy naplófélét is talált benne. A lány visszarakott mindent, nehogy az öccsei felfedezzék. Majd nyugodtabb körülmények között elolvasgatja.
Az anyjával nagytakarításba kezdtek, Erzsi lement az udvaron lévő kútra vízért. Két kannát cipelt fölfelé a lépcsőn, mikor lépéseket hallott maga mögött, aztán valaki elvette tőle az egyik edényt.
− Kézcsókom, kislány! Segítek, nehéz ez magának.
− Maga is itt lakik?
− Igen. Az anyámmal a földszinten. Az apám meghalt a háborúban. Még be sem mutatkoztam, Kovács Péter vagyok.
Közben Novákék ajtajához értek.
− Maga meg Novák Erzsike, ugye? Érdeklődtem ám már maga után – somolygott a fiú.
De Erzsi lehűtötte.
− Nem Erzsike, csak Erzsi. Nem szeretem, ha idegenek becéznek – azzal fogta a vizeskannákat, és bement a lakásba.
− Ki volt az? – kérdezte az anyja kíváncsian.
− Valami Kovács.
− A Peti gyerek? – szólt közbe Novák, aki a konyhában egy hokedlire tett lavórnál borotválkozott. – Rendes fiú az, ott dolgozik a gyárban.
Erzsi vállat vont. Ment a szobába a padlót súrolni. Közben a folyosó másik végében lakó két fiatalemberre gondolt, akik nemrégen Erdélyből jöttek át. Vidám fickók voltak, különösen a fiatalabb, aki mindenféle hangszeren tudott játszani. Kicsit bántotta Erzsit, hogy őt szinte észre sem vették, mindketten egy csinos, fekete hajú, fekete szemű nagylánynak tették a szépet, aki pár évvel idősebb lehetett már Erzsinél.
V.
− Kálmán bátyám! – kezdte egy látogatása alkalmával Szathmáry Feri a beszélgetést, kihasználva, hogy Emília nem volt otthon. – Tisztelettel megkérem a kedves lánya kezét. Az utóbbi hetekben megismertük, megkedveltük egymást, azt gondolom, Milikének sem lenne ellenvetése.
− Túl jóképű vagy öcsém az én lányomhoz. Nem csak a pénzéért vennéd el?
− Őszinte leszek. A hozomány is közrejátszik. Én szegény vagyok, nem nősülhetek, csak ha gazdag lányt veszek feleségül. Mili kisasszony okos, rendes lány, jól meglennénk együtt.
− Na, na! A nőknél ezt soha nem lehet tudni. Ha hozzád megy, én adom. De tudod, hogy anya nélkül nőtt fel. Elég baj ez neki, legalább te ne okozzál szegénynek több fájdalmat.
Feri katonásan összecsapta a bokáját.
− Ígérem − mondta.
Mili a szokott helyén, a temetőben volt, a Csokonai sírja melletti padon üldögélt. Nem olvasott, pedig vitte magával a regényt, amit a svájci intézetbeli barátnője, Hilda küldött neki. Valahogy nem érdekelte most a könyvbeli szerelmesek története, a saját sorsán gondolkozott. Tudta, hogy Feri előbb-utóbb megkéri majd a kezét, azt is, hogy főleg a pénzéért veszi el. Itt, a padon ülve elhatározta, hogy hozzámegy. A svájci neveltetése befejeződött, az apja melletti szeretetlen életnél egy félig-meddig érdekházasság is jobb lesz.
− Milike! Sötétedik. Nem fél itt a temetőben egyedül? – ismerte föl Feri hangját.
− Nem vagyok egyedül, hiszen maga is itt van. Meg aztán az élőktől én mindig jobban félek, mint itt körben ezektől az elcsendesedett emberektől – azzal felállt, és a férfi karjába karolva megindult hazafelé.
− Emília kisasszony, az előbb feleségül kértem magát az édesapjától. Nem bánja? Hozzám jön?
− Igen – válaszolt Mili olyan természetes egyszerűséggel, mintha az időjárásról beszélgettek volna.
− Megcsókolhatom? – fordult felé Feri.
− Megcsókolhat.
VI.
Az egykori parknak a ház körül már nyoma sem volt. Elvadult, mindenfelé burjánzott a gyom. A háború után deszkapalánkkal vették körbe, fatelep lett. Ugyanúgy felverte a gaz a régi temetőt is. Az első világháborúban elesett katonák sírjait senki sem gondozta. A nagy ház aprónépe bújócskázott csak a bokrok között. A nagyobbak meg katonásdit játszottak a sírokról levett sisakokkal a fejükön.
A temetőt egy kitaposott ösvény szelte át, bicikliútnak használták a közelben lakó emberek. Így nem kellett nagy kerülőt tenniük, ha a városból hazafelé igyekeztek. A bicikliút Csokonai sírja mellett vezetett, ott, ahol régen egy kis pad állt. Útban is volt, meg el is korhadt már, az arra járók egyszerűen félrelökték.
Novák Erzsi gyakran biciklizett arra, tejért járt a temető mögötti utcába egy öregasszonyhoz, akinek tehene volt. A lány mindig megállt rövid időre a költő sírjánál. Eleinte ösztönösen, később, amikor elolvasta a szekrénykében megtalált naplót, szándékosan tartott egy kis pihenőt a sírnál. Tavasztól őszig a temetőben talált vadvirágokból rakott kis csokrokat a sírfelirat alatti kőre.
Néha a házbeli Kovács-fiú is elkísérte, nehogy baja essen Erzsikének. A lány eleinte tiltakozott, de aztán hagyta, hadd kerekezzen utána, ha annyira félti. Egyszer Péter meg is akarta csókolni, de Erzsi ellökte magától. A fiú elvörösödött, a lány megsajnálta.
− Ne haragudj, Peti, de én nem vagyok beléd szerelmes.
− Hanem abba az erdélyi zenészbe, mi?
Erzsi elgondolkodott egy kicsit.
− Lehet, nem is tudom.
Hazafelé már egyikőjük sem szólalt meg. Péter aztán elmaradt Erzsi mellől, még köszönni is csak úgy foghegyről köszönt neki, ha véletlenül találkoztak.
VII.
Emília esküvője csendben zajlott, szűk családi körben. Ferinek egyik tiszttársa volt a tanúja, Milinek Hilda, az intézetbeli barátnő. A svájci lány édesanyja magyar volt, de kinn ment férjhez egy jómódú kereskedőhöz, Hilda már ott született. Három évvel idősebb volt Milinél, nagydarab, szőke teremtés. Jószívű és segítőkész volt mindig Emíliához, megérezte benne az anyanélküliség okozta szomorúságot.
Róza asszony, a szakácsné, kitett magáért, Feri anyjának a cselédjével pompás asztalt varázsoltak Karádiék ebédlőjében. Odakinn a konyhában el-elszontyolodott:
− Milyen élete lesz vajon az én kis lánykámnak? Remélem, az a vén boszorka anyósa, Szathmáryné őnagysága nem keseríti meg az életét.
A vacsora végén Mili behívta az ebédlőbe a pityergő asszonyt.
− Itt van, aki anyám helyett anyám volt. Szeretném magammal vinni az új lakásba. Édesapa majd vesz fel helyette valaki mást – fordult az apja felé.
Karádi nem szólt, csak bólintott. Hallgatag volt az egész vacsora alatt. A saját, egykori esküvője járhatott az eszében.
Az ifjú házasok, ahogy az bizonyos társadalmi körökben már szinte bevett szokás volt, Velencébe mentek nászútra. Hazajövet Karádi egyik belvárosi házába költöztek. Az örömapa pazarul berendezett az ifjú párnak egy első emeleti, négyszobás lakást. Úgy gondolta, ezzel letudta a lánya sorsának alakulását.
Emília eleinte furcsának találta az asszonyszerepet. Feri türelmes volt hozzá, s ha nem is a szerelem, de az összetartozás-érzés egyre szorosabb köteléknek bizonyult köztük. Aztán, mikor Emília teherbe esett, a boldog várakozás mellett a kapcsolatukban a gyöngédség is megjelent.
VIII.
A nagy házba új lakók költöztek, egy fiatal házaspár. Az asszony presszóban dolgozott mint pincérnő. A férje sofőr volt, gyakran volt távol. A Novákék melletti két kis helyiséget lakták, gyakran áthallatszott Erzsiékhez a veszekedésük. A férfi féltékenységi jeleneteket rendezett, Novákné szerint nem alaptalanul.
A földszinti házmesterlakásba egy tenyeres-talpas nőszemély telepedett be. Kora nyártól ősz közepéig mezítláb járt, sarkai kirepedeztek. Kövér izzadtságszag úszott utána, amerre ment. A negyvenes évei közepén járhatott. Nem lett volna csúnya nő, de piszkos-szőke haja állandóan az arcába lógott, zsírosan, fésületlenül. Széles csípeje, kövér combjai kidomborodtak, ahogy lehajolva mosta fel a lépcsőházat.
A nagy ház suhancai vigyorogtak rajta, a bátrabbak füttyentettek is, de mikor az asszony felnézett rájuk a vizesvödör mellől, inukba szállt a bátorság. Kimentek inkább a temetőbe a sírok között tekeregni.
Novák Erzsi egy este későn ért haza a légótanfolyamról. Ott volt Jenő is, az erdélyi zenészfiú. Kicsit késve érkezett, és Erzsi mellé telepedett le.
− Ha a kisasszony megengedi?
− Ne hülyéskedj, ülj le gyorsan, már elkezdődött.
Jenő figyelte egy darabig az elrettentésnek szánt oktatófilmet, aztán el-elszundikált. Erzsi oldalba bökte, nehogy horkolni kezdjen, mert esetleg rossz néven veszi az előadást tartó elvtárs. Jenő hálából meghívta a lányt fagylaltozni. Útközben vicceket mesélt, bolondozott. Elszórakoztak, eltelt az idő.
Erzsi tartott tőle, hogy a szülei, főleg a szigorú apja, majd megszidják otthon. Lassan csukták be a ház nagy vasajtaját, a lépcsőházban is lábujjhegyen osontak. A házmesterlakás előtt jártak, mikor kinyílt az ajtó, és Erzsi szembe találta magát az apjával. Novák elvörösödött, visszahúzódott az asszony lakásába, megvárta, míg a lánya meg a fiatalember felértek az emeletre. Jenő tapintatosan hallgatott, nem is nézett Erzsire, mikor elköszönt tőle.
Erzsi az anyját a konyhában találta, paszulyt válogatott a másnapi ebédhez.
− A fene enné meg ezt a sok zsizsiket! Egyenként kell átnéznem a szemeket. Apád is, te is odakódorogtok, rám marad minden. Alig bírtam a vizet is felcipelni a kútról.
Erzsi nézte az anyja visszeres csomók csúfította lábát, a szülésektől, szoptatástól megereszkedett hasát, mellét. Olyan szánalom és szeretet ébredt benne az elhasználódott asszony iránt, hogy a sírás fojtogatta. Odament, megigazította rajta a rosszul begombolt pongyolát, megsimogatta a vállát.
A szobájában, ahogy volt, ruhástól ledőlt az ágyra.
− Vajon énrám is ez a sors vár? – kérdezte gondolatban. Jól kisírta magát, aztán elaludt.
IX.
Mili nehezen szült. Kislánya lett, szép, formás baba és áldott jó teremtés. Alig hallották sírni. Ha mégis nyikkant egyet, Feri már ugrott, hogy fölvegye.
− Teljesen elkapatja, aztán majd nem bírunk vele – szólt rá Mili az ágyból. A szülés után lassan lábadozott. Sápadt volt, sok vért vesztett, legyengült.
− Az én lányom ne sírjon – válaszolta Feri, aki a gyereken keresztül egyre közelebb érezte magához Milit. Már majdnem boldog volt otthon, mikor az ezredben egyre gyakrabban esett szó egy esetleges háborúról. A felesége előtt ameddig csak lehetett, kerülte a témát. Ha kérdezett is Mili ezzel kapcsolatban valamit, arra hivatkozott, hogy hadititokról nem beszélhet. Aztán egyszer csak nem halogathatta tovább.
Mili a nappaliban ült szép, virágos-selyem pongyolájában. A kicsit már lefektette a gyerekszobában, még érződött rajta a csecsemő bőrének puha, édeskés illata.
− Mili kedves! Háború lesz. Mennem kell az ezredemhez. Jobb lenne, ha hazaköltözne a kicsivel az édesapjához. Ilyen időkben nem ajánlatos nőknek egyedül, férfiember nélkül lakni, még a belvárosban sem.
− Elmegy? Pedig már olyan jól megvoltunk így, hármasban – szólalt meg Mili. – Megszoktam, megszerettem magát, és pont most megy el.
− Katonatiszt vagyok. Kötelességem. De visszajövök magukhoz, megígérem – azzal odament Milihez, és megsimogatta asszonyos kontyba feltűzött haját.
Mili nem akart visszaköltözni az apjához a nagy házba, pedig az egész földszint a rendelkezésére állt. Feri anyja a háború hírére elutazott svédországi rokonaihoz. Nem kedvelte a menyét, az unokáját is kétszer, ha látta. A cselédlánya szerint készült újra férjhez menni. Évek óta levelezett egy svéd férfival, az előző nyáron meg is látogatta.
Mili egy alkalommal Helén néniékhez ment látogatóba. Etelnek ígért könyveket, azokat vitte el. A kicsit otthon hagyta Rózára. Sokáig elmaradt, sötétedni kezdett, mikor a hazainduláshoz készülődött. A nagyobbik lánynak, Loncinak a vőlegénye, felajánlotta neki, hogy hazakíséri.
− Maradjon csak, Imre, nem lakom messze – szabadkozott Mili a kalapját igazgatva a hallban lévő, nagy tükörben. – Nem akarom elrabolni Loncitól, hisz maga is hamarosan bevonul.
Ahogy a házuk sötét kapualjához ért, útját állta egy csavargóforma ember.
− Ki maga, mit akar? – kiáltott rá Mili hátratántorodva.
− Csak ezt, cicus! – és kitépte az asszony nyakából a kis aranyláncot, az anyja nyakláncát.
Az utcán, a lépcsőházban senki se járt, Mili remegve futott fel az emeletre.
− Róza, pakolunk! Holnap visszamegyünk a nagy házba, apámhoz.
X.
Novák Erzsi az éjszakai eset óta éppen csak köszönt az apjának, Novák az orra alatt morgott rá valamit. Igyekezett nem maradni kettesben a lányával. Erzsi Jenőt is kerülte, de a bolondos fiú egy alkalommal, mikor a lány tejért ment, a temetőben, Csokonai sírja mellett várta.
− Erzsók lelkem, miért kerülsz engem?
A lány vissza akart fordulni, de Jenő megfogta a karját.
− Komolyan, Erzsi. Ne szégyelld magad az apád helyett! Egyébként nem ő az egyetlen a házban, aki időnként eltéveszti a lakása ajtaját. Az ifjabbak, persze, inkább a pincérnőnél keresnek megkönnyebbülést…
− Ezért nem megyek én sose férjhez – vágott közbe haragosan Erzsi.
− Dehogynem, dehogynem! Nézd csak itt ezt a költőt! Micsoda verseket írt örök szerelméhez, Lillához, de mint férfi, a barátja feleségével is hetyegett. A világ nem csak jó vagy rossz. Az emberek meg főleg nem. Na, gyere, menjünk haza! Hegedülök neked valami szépet, tudom, hogy áthallatszik a szobádba. Majd szóljál, ha belém szerettél!
Erzsi végre nevetni kezdett.
− Mindig hülyéskedsz.
Aztán meglátott a temető árkában néhány szarkalábat. Odaszaladt, leszedte, de most nem vitte Csokonai sírjára, hanem haza a szobájába. Vázája nem volt, egy üres befőttesüvegbe rakta a virágot, és föltette a kis fehér szekrény tetejére.
XI.
Emília, mióta visszaköltözött a nagy házba, egyre búskomorabb lett. Nem járt sehova, naphosszat a szobájában, a kereveten feküdt. Ha Helén tanti lányai szerették volna meglátogatni, Róza asszonnyal letagadtatta magát. Szinte mániákusan várta nap mint nap a postát, küldött-e Feri levelet? Ha nagyritkán érkezett egy-egy tábori lap, visszavonult a szobájába, ott olvasta el. Nem hitte volna, hogy ennyire hiányozni fog neki a férje meg a háború előtti, nyugodt, békés életük. A kislányával is egyre kevesebbet törődött, teljesen rábízta Rózára.
− Vidd innen ezt a gyereket, fáj a fejem, le akarok feküdni.
Az apjával csak az étkezéseknél találkozott, akkor sem sokat beszéltek. Elvoltak mindketten a maguk bánatával.
A háborúból egyre aggasztóbb hírek érkeztek. Milinek lassan rögeszméjévé vált, hogy Feri ott pusztul majd, és soha többet nem fogja látni. Lefogyott, megsápadt, mintha megnőtt volna az örökösen könnyben úszó szeme.
Egy alkalommal Etelnek sikerült bejutnia hozzá. Rossz hírt hozott. Imre, Loncinak a vőlegénye megsebesült egy ütközetben, a fél lábát le kellett vágni. Mili csak nézett a nagy szemeivel, mintha valami szörnyűséget látna a távolban.
− Közeledik – suttogta. Észre sem vette, mikor Etel elment.
A kicsi lány, aki a nagyanyja után az Anna nevet kapta, kinn játszott az udvaron. Eső után volt, ő is, a babája is csupa sár lett. Karádi a városból jött haza, meglátta. Eddig szinte észre sem vette a kicsit, de most megdöbbentette a hasonlóság az elhunyt felesége és az unokája között. Felkapta a lánykát a földről, sietett vele föl a lépcsőn.
− Róza! – kiáltotta. – Mili! Hol vagytok? Hol a lányom? – támadt neki a sietve előkerülő Rózának.
− A nagyságos asszony lefeküdt. Fáj a feje.
Karádi a cseléd kezébe nyomta a kislányt, és berontott Mili szobájába.
− Hát miféle anya vagy te? A gyereked a sárban turkál lenn az udvaron, te meg itt világfájdalmaskodsz! – kiabálta.
Mili sírni kezdett, egyre erősödött a hisztérikus zokogása, mire Karádi kiment, becsapva maga után az ajtót.
Később Róza asszony nézett be a szerencsétlen, beteg nőhöz, orvosságot adott neki. Valami nyugtatót írt fel az orvos Milinek, mikor legutóbb itt volt.
− Mi baja van a nagyságos asszonynak, doktor úr? – kérdezte akkor Róza az orvost.
Az öregúr csak ennyit mondott:
− Vigyázzanak rá! Ne hagyják egyedül!
XII.
Erzsi szerette Jenő hegedűjátékát hallgatni. A fiú otthon, egyedül, mikor nem a nagyközönséget szórakoztatta, valami távolról hozott, ismerősen-idegen kesergőket játszott. Benne volt ezekben a dallamokban a hegyek sóhaja, a völgyek hazahívogató fájdalma.
A lány meg is jegyezte egyszer:
− Te, valami nagy szomorúságod lehet neked! Nem jó itt lenni?
− Jó itt, de szeretnék egy kicsit hazamenni. Nem az emberek miatt. Hiányzik a táj.
Akármilyen szépen hegedült is Jenő, Erzsi nem szerelmesedett bele. Az idősebbik testvér, Laci tetszett neki igazán. Magas, kisportolt fiatalember volt, szótlanabb, komolyabb Jenőnél. Vele nem is tegeződött Erzsi, mindig zavarba jött, amikor összetalálkoztak, és a férfi kezitcsókolommal köszönt neki. A ház legcsinosabb lányát, Varga Katót kísérgette. Erzsi sejtette, hogy Jenő is szerelmes Katóba, de a bátyja miatt titkolja.
Egy kora őszi délután a fiatalság kiült az erkélyre, ott évődtek, bolondoztak egymással. Jenő, aki máskor a fő mókamester szokott lenni, most szomorúan üldögélt Erzsi mellett.
− Neked meg mi bajod van? – kérdezte tőle a lány.
− A bátyám kapott egy jó állást a tanácsnál, feleségül veszi Katót. Lakást is ígértek nekik, el fognak költözni innen.
Erzsi nem szólt semmit, csak megsimította a fiú karját. Látta, hogy Jenőnek jobban fáj ez a hír, mint neki. Közben arra gondolt, hogy lám, Kató, a szép, fekete szemű lány is az idősebb fiút választotta. Jenő, mintha a gondolataiban olvasott volna, megkérdezte:
− És te, szemérmetes Erzsókom, kit választottál volna?
− Mondtam már, hogy én nem megyek férjhez – válaszolta a lány, és hátrább húzódott, hogy helyet adjon az erkélyen a hazafelé siető sofőrnek. Alighogy becsukódott a nagydarab, erőteljes férfi után a lakásajtó, kiabálás, sikoltozás hallatszott ki, majd ütéseknek és egy bútor puffanásának a zaja.
A kint lévők elcsöndesedtek, volt, aki kajánul vigyorogni kezdett. Majd hirtelen kivágódott az ajtó, kirohant rajta Ilona, a pincérnő, utána meg kissé hiányos öltözékben a földszinten lakó Kovács Péter. Az egyik oldalon felrepedt az arca, az orra is vérzett. Az asszonnyal együtt lerohantak a lépcsőn, Kovácsék lakásába. Odabenn Péter anyja egy ideig sápítozott, aztán csönd lett. Erzsi szólalt meg halkan, hogy csak Jenő hallotta:
− Hát ezért mennék férjhez?
A sofőrék lakásából jó ideig semmi sem hallatszott ki, majd égésszagra és füstre figyeltek fel az erkélyen álldogáló fiatalok.
− Tűz van! Bennég a Tóni!
Be akarták törni a nehéz faajtót, de nem boldogultak vele. Kató és Laci épp ekkor értek fel az emeletre. Laci már az utcán észrevette a lakás ablakából kiszivárgó füstöt. Az ajtóhoz rohant, és egy hatalmas rúgással beszakította. A szerencsétlen sofőrön lángolt a ruha, már nem volt eszméleténél. Laci kirántotta az égő lakásból, és amíg a többiek a tüzet oltották, óvatosan levetkőztette a megégett embert. Novákékhoz vitte be, Novákné elővett a szekrényből egy tiszta lepedőt, abba csavarták a testet. A mentő a klinikára szállította, másnapra meghalt.
XIII.
Emília nyugodtabb pillanataiban elővette lánykori naplóját. Amikor férjhez ment, abbahagyta a naplóírást. Boldog volt, kiegyensúlyozott, nem érezte szükségét, hogy kiírja magából, ami bántotta volna.
Eleinte csak néhány sort írt bele a mostani állapotáról, majd egyre több és egyre fájdalmasabb lett a naplóban a panasz.
„Érzem, hogy beteg vagyok, nem szeretek híreket hallani, legszívesebben befognám a fülem, főleg, ha a háborúról beszélnek.”
„Le kellene menni Csokonai sírjához, már régen nem voltam kinn a házból. Róza szerint nem szabad most a temetőbe menni. Naponta temetnek… katonákat.”
„Feri azt mondta, hogy hazajön. Össze kell szednem addig magam, mert csak egy idegroncsot fog itthon találni.”
„Én tudom, hogy nem látom többet a férjemet, hiába vigasztal Etel. Lonci naponta bejár Imréhez, a vőlegényéhez a kórházba. Milyen lesz így fél lábbal Imre élete? És Loncié?”
„Apám szerint rossz anya vagyok. Nem érdemlem meg a szép kislányomat. Lehet, hogy igaza van. Pedig szeretem Annácskát, csak nem igazán tudom, hogy kell egy gyermeket szeretni. Róza jobban ért hozzá. A kislány is inkább hozzá ragaszkodik.”
„Ma azt álmodtam, hogy bejött valaki a szobámba, idejött az ágyamhoz, és kitépte a nyakamból anyám nyakláncát. Én ránéztem, és mintha apám arcát láttam volna fiatalabb korában. Valami olyasmit mondott, hogy ez nem a tied. Én csak rémülten feküdtem, kiabálni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Apám sosem szeretett. Mintha engem hibáztatott volna anyám halála miatt.”
„Róza ma hosszasan sugdolódzott a postással. Aztán apámmal is vitatkoztak. Csak annyit hallottam, hogy meg kell neki mondani. Utána meg Róza heves tiltakozását. Vajon ki és mit nem tudhat meg?”
Több bejegyzés már nem került a naplóba.
Karádi, mint minden este, elment a kaszinóba, új híreket hallani a frontról. Róza lefektette a kis Annát, valami buta dalocskát énekelgetett neki, míg a gyerek el nem aludt. Egy kicsit ő is elbóbiskolt, majd nagy csattanásra riadt fel. Aztán az udvaros feleségének a sikoltozása felverte az egész házat. Róza kirohant a gyerekszobából a körerkélyre, és meglátta odalenn az udvar kövezetén Emília testét. A fejéből folyt a vér, a karja furcsán ki volt csavarodva, mintha nem is hozzátartozna. Már nem volt élet benne. Szorosan összezárt tenyerében a hivatalos levelet szorongatta, amiben értesítést küldtek, hogy Szathmáry Ferenc hadnagy a doberdói ütközetben hősi halált halt.
XIV.
A nagy házban zajlott az élet. Laci és Kató összeházasodtak, az udvaron terítettek nagy asztalt a lakodalomhoz. A lakók adták össze az enni-innivalót, mindenki azt vitt, amit éppen jegyre szerezni tudott. Jenő muzsikált, de olyan szomorúan szólt a hegedűje, hogy még a hallgatag, mogorva Murvai is megjegyezte:
− Mi van öcsém? Halotti tor ez vagy lakodalom?
Az ifjú házasok nem sokkal éjfél után elmentek, már a saját lakásukba. Sugdolóztak is a vendégek.
− Na, Laci belépett a pártba is, azért kapott ilyen gyorsan új lakást.
− Nem új az! Egy kuláké volt, attól rekvirálták. Nagy lakás volt, kettéosztották, a másik felét egy katonatiszt kapta.
− De jól értesült maga, Tóhátiné asszony! Honnan tudja?
− Tudom és kész.
A Tóháti házaspárnak varrószalonja volt a fő utcán. Sok ember megfordult náluk, mindenről tudtak, ami a városban történt.
Hajnal felé széledt szét a vendégsereg.
Néhány nappal az esküvő után Jenő összefutott Erzsivel az udvaron, a kútnál.
− Hazamegyek, Erzsókom, egy kis időre. Valahogy csak átjutok a határon.
− És visszajössz majd?
− Nem tudom… talán.
− Nem lesz többet ilyen jó barátom, mint te.
− Ne búsulj! Férjhez mégy, gyereked lesz, nem lesz szükséged barátra.
− Mindig ezzel a férjhez menéssel jössz! Egyelőre eszem ágában sincs férjhez menni. Mintha egy nőnek másfajta élete nem is lehetne! Tanulni akarok. Befejezem a félben maradt középiskolát, aztán megpróbálok bejutni az egyetemre.
− Édesapádnak régi kommunista múltja van, jó káder. Téged biztos felvesznek.
Erzsit elöntötte a méreg.
− Apámat ne említsd! Nem kell az ő segítsége.
− Még mindig a bögyödben van az a házmesterné-dolog?
− Én szerettem apámat, talán jobban is, mint anyát. Nagyra tartottam, a családban is mindig az ő szava döntött. Talán éppen ezért csalódtam benne olyan nagyon. Ha nem vesznek fel az egyetemre, elmegyek dolgozni, és elköltözöm innen. Valahogy csak el tudom tartani magam.
Jenő mosolyogva nézte a kipirult arcú lányt, ahogy a jövőjét tervezgette. Aztán odalépett hozzá, és megcsókolta a homlokát.
− Ha visszajövök, megkereslek.
− Megtalálsz – felelte Erzsi.
XV.
Emíliát az édesanyja szülővárosában temették el, a nagy családi sírboltba került ő is. A halálát véletlen balesetnek nyilvánították, bár mindenki tudta, mi az igazság.
A temetésen Hilda, a svájci barátnő is ott volt. A kis Anna ösztönösen hozzáhúzódott a nagy szomorúság közepette. Róza napokig sírt, a nagyapja meg alig szólt valakihez. Ahogy a temetőből hazaértek, a kislány odafordult Hildához:
− Most már te leszel az anyukám?
Karádi és Hilda összenéztek, nem mondtak semmit a gyereknek.
Másnap a férfi Hilda elé állt:
− Kisasszony, megtisztelne, ha hozzám jönne feleségül. Annának anya kell, nem akarom, hogy Emília sorsára jusson. Úgy látom, megkedvelte kegyedet.
− Magához megyek – válaszolta kicsit elpirulva Hilda. – De menjünk el innen, ebből a nagy házból! Annyi szerencsétlenség történt itt, ha maradunk, sosem tudjuk elfelejteni.
Karádi régóta maszkszerűvé merevedett arcán mintha valami mosolyféle jelent volna meg. Kezet csókolt Hildának mintegy köszönetképpen.
A nagy ház lassan kiürült. A cselédséget elbocsátották, csak Róza maradt meg a kislány mellett. A lovakat eladták, az istállót megvette egy bútorkereskedő raktárnak. Az ablakokra rázárták a spalettákat, a bejárati ajtót meg a nagy kaput lelakatolták. Helén néni kisebbik lánya, Etel nézett csak néha a házra. Olyankor Csokonai sírjához is elment, virágot vitt, mintha Emíliának vitte volna.
A második világháború kitörése elszabadította az indulatokat. A nagy házban is megjelentek a fosztogatók, törtek-zúztak, ami értéket találtak, elvitték. A bombázások alatt a ház jó szolgálatot tett a környékben lakó szegény embereknek. A bombabiztos, tágas pince menedéket nyújtott nekik.
Karádi Kálmán Hildával és a kis Annával Svájcba mentek, és többet nem is jöttek vissza a hazájukba. Az 1950-es években az állam minden tulajdonukat kisajátította. A háború sebezte épületet az 1970-es évek végéig lakták, többnyire szegény emberek. Majd lebontották, helyére tízemeletes panelház épült.
Vége
Szilasi Katalin a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott (s kiemelt) szerzője
Illusztráció: Egy öreg ház tekintete (fh. W. McTaggart-festményrészlet)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
