Bucsy Balázs: Apróvad
Nem volt semmi feszültség kettőnk között, egyszerűen nem értettük meg egymást, és ahogy nőttem, úgy távolodtunk el egymástól. Talán a természetünkből fakadt. Ő attól volt boldog, hogy már hajnalban az erdőben kúszott-mászott, vagy éppen egy lesen kuporgott órákig a megfelelő pillanatra várva. Aztán lőtt. Egy szép találat esetén – amilyen kövér és kevély ember – szinte a duplájára dagadt. Megjelölte a találatot – az első vért –, pózolt, vonszolta a tetemet. Majd otthon boncolt, belezett, ivott és elkészítette a zsákmányt – többnyire persze csak a fagyasztónak. Mintha valami ősi hívásnak engedelmeskedett volna, hogy saját kezűleg ejtse el a betevőt.
Ha visszagondolok, gyermekkoromban is ez a legkorábbi emlékképem róla. Ahogy a kis kunyhóban reggel kinyitottam a szemem, ő már ott állt, háttal nekem a konyhában: egy ütött-kopott kantáros katonai nadrágban, felső nélkül – gondolom, a vér miatt – és valami apróvadat trancsírozott. Azóta minden sokat változott: a környékre rá se lehet ismerni. A réteket felosztották hétvégi telkeknek, azokon lassan nyaralók nőttek ki. A kibontott borospincékből garázsok lettek, és a szőlő helyét a nagy gonddal felügyelt angol gyep vette át, a gyümölcsfákból is csak mutatóba hagytak meg egyet–kettőt. Gyakorlatilag ugyanaz zajlott le, mint a brazil őserdőkben, csak itt nem kókuszzsír miatt irtották a természetet, hanem pingpongasztalokat és emeletes grillsütőket telepítettek a helyére. A benyomuló elvált férjek lettek az újdonsült jöttmentek, őket követték új családjaik és további kiköltözők. Az igazi hegyi emberek még a végsőkig tartották magukat, szorgalmasan kapálták a szőlőt és büszkén mutogatták azt a pár liter saját bort. De – ahogy az lenni szokott – a végén ők is beadták a derekukat, mert nem tudtak versenyre kelni az idővel. Persze lehet, hogy nem is akartak. Ha először vonakodva is, de végül igent mondtak a városaik ajánlataira. – A szőlőt aztán ki ne irtsa! Igen, ez germersdorfi, persze, hogy muszáj metszeni! Csak ködös időben és vigyázzon, srégen vágja az ágakat, úgy nem fog gombásodni. – De már ők sem gondolták komolyan. Elhagyták a hegyoldalt, átadva a helyüket az üdülőknek, a vadásztársaságoknak, s a családi kulcsos nyaralóknak, hogy pár év alatt nyüzsgő, zsúfolt hangyaboly legyen.
Régen ez a düledező faház volt az egyetlen lakott szöglete az egész öreghegynek. Nem is tudom, mi lehetett korábban, valami nagyobb fáskamra vagy almatároló. Ide került le aztán anyám gondoskodásénak és apám kibontakozó ácstehetségének köszönhetően egy összetákolt faágy és egy asztal, székekkel. Akkor még csak egy szobából állt, ami annyira kicsi volt, hogy örömszámba ment, ha még ezen a kis helyen is el tudtunk veszíteni valamit. A szoba funkcióját tekintve mindenre jó volt; a kis spirituszégő fölött lefőzött kávé konyhává avatta, de este ez volt a kártyaasztal a tobozból fabrikált römi-kupákkal szegélyezve. A nagy zsugázás közben tisztán emlékszem a tekintetére. Mintha a vesémbe látott volna: mit keres itt ez az anyámasszony katonája? Lehet pacifista, vagy ennél is rosszabb: vegetáriánus. A fejem fölött látta a képzeletbeli táblát: képtelen lennék elsütni egy fegyvert. Ezáltal végérvényesen képtelen volt a véres hobbijához illeszteni. Ahogy a hely varázsa és eldugott magánya elpárolgott, úgy kezdett el növekedni apámban a vágy a hivalkodásra. Egyre sikeresebbé vált, és ezzel párhuzamosan bővült a hétvégi ház is. Hatalmas gerendákból külön hálószobák épültek emelt terasszal, kandallóval, mígnem viskónak hatott az eredeti, ami természetesen már csak az emlékünkben létezett. Aztán az ingatlanválság romba döntötte az egészet, na, nem úgy, mint egy földrengés, inkább mint egy alattomos szú. Apránként bomlasztotta szét, láthatatlanul szétrágcsálta.
Apám a válság éveit kétségbeesett kapálózással töltötte, mindent próbált visszaállítani az eredetibe, lázas őrületében észre sem vette, hogy mindent és mindenkit felszámolt. Furcsa volt az emberek hozzáállása is, főleg az időseké. Nagymamám újjászületett. Ott motoszkált benne, éltette, hogy még újra szükség lehet rá. A vészterhes években helyt kell állnia, mint a háborúban. Aztán, ahogy kifele jöttünk a mélypontról, egyre-másra cégek profitjáról szóltak a hírek, ismét futotta nyaralásra, egyre többen dolgoztak, ezzel együtt kezdték feladni az idősebbek is. Az ínség elmúlt – nem számít már senki rájuk – feladhatják a harcállást és nyugovóra térhetnek. Ezzel együtt jött rá apám, hogy már semmi nem lesz úgy, mint régen. Nem lesz annyi, mint régen. A mentőakciói mindent felégettek, elvesztettük anyámat, a nagyszülőket. Az összes vállalkozásától meg kellett válnia, a családi házon jelzáloghitel volt. És ez még mindig szerencsésebb volt, mert a banki behajtó csengetett, nem az ilyen–olyan régi barátok, akiknek milliókkal tartozott.
Az egyetlen vagyona a nyaralóvá nemesedett vadászháza maradt, amit még a legnagyobb szükségben sem adott fel. Utolsó mérgében aztán egy éjszaka lehajtott, a kedvenc karosszékét beigazította a sarokba, és anyám képét kirakta az íróasztalra. Kicsit a fal felé fordítva, hogy fél szemmel azért végig tudja nézni, ahogy leült, a puska tusára ráfogott a lábával, majd szétloccsantotta a fejét.
Bucsy Balázs a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Az utolsó vadászat
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
