Gátfalvi István (1951-2020)
Az a Számla ki lett fizetve…
Könyvtárában külön polcon őrizte a számára dedikált köteteket. Nem túl hivalkodó helyen, nem a ritkán érkező vendégeinek szánva, de hosszú évek óta már önmaga sem lapozgatta őket; ha szóba került valaki, inkább elmondta a fél könyvet emlékezetből. Majd, többnyire, ráfutott a történet anekdotikus szálára, természetesen valamely vendéglátóipari egység adta a hátteret, bár nem ritkán saját kis cselédszobánál alig nagyobb otthona. Harmadmagával élt ott, feleség, két apró gyerek, és a meghódításra váró nagyvilág. Szalagos magnója rögzítette hangjátékainkat, de készültek próbafelvételek versfelolvasásról, vagy elénekelt versekről; egy mikrofonnal, zajos, tompa volt már akkor visszahallgatva, de szólt még tavaly, tavalyelőtt is, az évek múltával egyre tisztábban, egyre szimfonikusabban. Ami, persze, nem igaz. Csak nekünk. Talán még neki sem.
A személyes hangvételű – alkotótársnak járó – dedikációkkal ellátott könyvek és a történetek a nyolcvanas évek elején, vagy annak felező-idejében keletkeztek. Aztán: csapó. Az utolsó kockák még sok-sok évtizedig peregtek, de a valós idejű történetek abbamaradtak. Ami volt, az csupán katarzisból katarzisba tántorgás, beleájulás halálba, betegségbe, végeérhetetlen szürkületbe. És ezt olvasni jó, megírni, regénynek, még jobb, de megélni – nem annyira. Lenne itt pontosabb szavam is ennél; elhagyom. Ő a legutóbbit tette, én talán az előbbit tenném majd, ha látnék abban értelmet. Ami persze mindenben van és mindennek van, épp csak időnként infúzióra szorulna az a sok-sok értelem a mindent elsöprő értelmetlenség közepette. És mit ér az infúzió egy haldokló test utolsó néhány napjában?
Dühös vagyok? Szomorú? Azt gondolom, csupán csalódott, de az nagyon. Csalódtam az életben – még sincs annak gondja mindenre és mindenkire. Most is, lám, hogy lemaradt arról, hogy jóvá tegyen valamit. Nézem István könyveit, Restár, Karácsondi és mások – teccenek olykor emlékezni, netán megemlékezni rájuk, barátaim? Nem, ez nem jó fordulat, át is húzom, ahogyan a még élők nevét le sem írom – dúdolgassunk helyette Cseh Tamást. És mondogassuk, hogy ez a fránya járvány, ez hogy ellepte a mögöttünk álló hatvankilenc évet.
Lemaradt az élet, írtam imént, no, megmagyarázom: pár éve egy rangos poziban lévő ember segítette Gátfalvi Istvánt ahhoz, hogy elkészülhessen az első kötete. Ugyanő másfél éve, futólag, eltűnődött egy folytatás lehetőségén. Nem villanyozta ez föl Istvánt, bár akarta azt a könyvet, ahogy örült a késve kapott Napút-lehetőségnek; azóta sem kérdeztem meg Szondi Gyuritól, volt-e már lapbemutató egy mentőautóban, nyolc tíz dialízisre utazó betegtárs-hallgatóság előtt; ám a könyv örökké terv maradt. Állandóan a régi filmtekercsek között bóklászott. Minden szóhoz egy bizonyos negát keresett, ami pont úgy van exponálva, pont úgy, de elő kellene hívni. Majd ez a régi barát néhány hete elment meghalni – már akkor meg akartam írni azt a néhány emléket, ami hozzá és Istvánhoz kötötte megélt nyolcvanas éveinket, romló memóriánkban. De nem írtam meg – prózában. Megtették azt mások; derűs szomorúsággal olvastam, hogyan helyezik a vis maiort az örökkévaló fölé, azt állítva ezzel, hogy a vis maior élhetőbb az örökkévalónál. Hát – váll vagy mérleg. Vonjon ki ezt, ki azt.
Gátfalvi István kedd hajnalban ment el, ahogy a régi kalendáriumokban írva vagyon: hosszúszenvedésután. Békeporajira. Itt töltött hatvankilenc esztendőt s élt is valamennyit. István, barátom, jó éjszakát…
Tamási Orosz János
Az a Számla ki… (Tamási Orosz János, Gátfalvi István – 2010. 05. 06. 14. 25.)
Visszalapozó:
http://www.naputonline.hu/2018/02/07/gatfalvi-istvan-szamla/
Illusztráció: In memoriam Gátfalvi István
Ezek is érdekelhetik!
»Hazatért« Jelenits István (1932-2024) →
Gráfik Imre 80 éves! →
„75 éves lenne Tarján Tamás” →
