Boldogh Dezső: Mitől lesz egy táj megkopott…
A határon túli Horgoson élő Bata János összegyűjtött versei több mint harminc esztendő terméséből lettek kiválogatva 2018-ban.
A borítón és a kötetben a szerző saját fotói szerepelnek. Havas tájak, fák, egy-két szobor, dombormű, alkonyatok és hasonlók… Szomorú, az elmúlás hangulatát sugárzó képek, melyek jól illeszkednek a versek világaihoz. Ez a három évtized, úgy tűnik, nem hozott radikális változásokat Bata költészetében, sem a formák, sem a közölni kívánt üzenetek tekintetében. Az előszóban Iancu Laura, a kisebbségi lét másik jó ismerője, szabadon áradó felvezetést nyújt a könyv érzelmi befogadásához: „Emlékezés, megemlékezés, de ne csúfítsa szépítés, mondjuk ki: gyászviselés e gondolati líra, poézis. A gyász sírkertjében nincs emlékkereszt, sem kopjafa, csak halott szaggal balzsamozott kert, szivárványos elmúlás, a lehajtott fejek között egy vitéz, ki azt kérdezi magában: Mit ér az ember?”
A szerző által szerkesztett periodika, az Aracs, hosszú esztendők óta a délvidéki irodalmi élet és kulturális – történeti emlékezés egyik fontos műhelye. Ahogy Kabdebó Lóránt írja: „.. lapja vonalvezetésében a magyarság védése, keresztény elkötelezettsége a kommunista nézetek veszélyeinek hangsúlyozásával párosul.” Szerencsére ez a védekező hozzáállás észrevétlenül megtermi a maga gyümölcseit a legújabb időszakban is. Áldott a magyar nyelv, mert mindent pontosan ki lehet fejezni általa, anélkül, hogy túlbonyolítanánk az életet. Szakszerűségét és egyben költői erejét mutatja a szókincs évezredes gazdagsága mellett az is, hogy hagyományokat, eszményeket és gondolkozásmódokat képes megőrizve, megújítva életképes formákban fenntartani, anélkül, hogy a világ jelenlegi fázisának ártalmas tendenciái komolyabb kárt tennének benne. Ellentétben pl. a svéddel és az angollal, a magyarban van ragozás, ezért fölösleges kitenni a személyes névmást. A svédek most kitalálták, hogy a férfira (han) és a nőre (hon) utaló személyes névmás mellé kell egy harmadik is, ha egy illető valamiféle “köztes nemű”. Ezért a svédek kitalálták ezeknek a se-nem-nő-se-nem-férfiaknak a “hen” személyes névmást… Amit használni köteles mindenki, ha a hímnő-egyed így óhajtja. De miért is szerencsés a magyar? Mert itt az “ő” jelöli a férfit is, a nőt is. Többnyire nem is használjuk, csak hangsúlyos helyzetben, mert a magyarban ragozzuk az igét minden számban és személyben. Tehát nálunk nem lehet bevezetni ilyesmiket mint pl. ez a svéd “hen”. Nos, ezért is áldott és szerencsés nyelv a magyar.
Tudja ezt Bata János is, mert a nyelv mindent kimondó erejére bízza mondanivalóit,és ha nem is fejez ki teljesen váratlan gondolati – érzelmi valóságokat, láthatjuk, hogy utolsó végvári vitézként helyén áll, és szerencséjére, az egyre kaotikusabb jelen díszleteinek hátat vetve szemléli csak a történelem változásait. Számára az az aktualitás, ami elképzelhető, de már megtörtént. Kabdebó szerint: „… költői megszólalásával megtalálja a hangoltságot, amellyel érzékeltetni lehet az elcsatolt „részek” magyarságának más módon kimondhatatlan veszélyeztetettségét. A régebbi meg a délszláv háború idején megújuló népirtásos világot ezek nélkül a versek nélkül átérezni nem lehet.” Ez a hangoltság a megfogalmazás szintjén is megjelenik, egy mesterségesen régies nyelvezet vértezetében: „Bátoréjtó szókat csak ama Fönni Úrtól / nyerhetök, de fődi halandó segéjtségömre / nem sijjet gaz tartarok és mindönféle más /pagányok elleni harczba.” (Egy szögén végvári vitéjz panaszolkodásai Horgas, a. D. 3. Decembrius, 1988)
Bata János verseiben kísérleteket tesz a kisember mindennapi világát körülvevő veszélyek érzékletes bemutatására, és a háborús pusztítások, félelmek gyűrűjében a belső idill keresésének szerepét hangsúlyozza, de mindig érződik, hogy a megnyugvás még nem teljes: „A fákról lapáttal / verem a jeget – / már soha többé / nem akarok hallani / eltévedt vadludat.” (Korai tél) Nem is lehet az, még a családi idill, az új jövevény érkezésével sem, hiszen miféle múltakból, köztes létbeli kalandok után választja ki az érkező pont ezt a szerencsétlen, szétcsatolt területektől sebzett országot, és vajon melyiktől szenved jobban? „Öt hónapos lányom mellettem / az ágyban – vajon Ágnes / miről álmodik, ha éjjelente fölsír? / Évmilliók félelmeit / hozza magával, vagy mindennapjaink / tragédiájának hullámai/ jutnak el tudatába hangunk, / tekintetünk közege által?” (Belefagyunk a nyár forróságába)
Bata olyan költő-elődöket szólít meg, akik a vers megírásának idején még nem kerültek bele a nemzeti tantervbe: „Melléd ülnék, szegény, árva Gyóni Géza, / hogy veled osszam meg az utolsó lyukas garast, / mert az uzsorások miatt nekünk csak ennyi maradt” (Melléd ülnék) Az Alkonyul című versben viszont bizonytalanságban hagy bennünket, hogy egy esetleges polgárháború során, ha az ellenség betör a házába és könyveit elégetik – akkor ezt csak a saját műveire, vagy az egész könyvtárára érti-e? Az előbbi eset egy mártírhalál lehetséges vízióját vetíti elő, ami egyben a költő – sors fontosságára is utalhat. A mű zárlatában megbékél az elbeszélő, a kötetben többször visszatérő hű társ szerepeltetésével: „Őszülő pulikutyám / bozontos fejét lábamhoz / szorítja, és fekete szemével / csak engem néz.”
A Megkopott táj verseiben tehát az idill-keresés szándéka elegyedik a szorongató valósággal, a múltak következményeiként megélt szenvedés ránk méretezett ütegeivel, ahol pedig, a legjobb pillanatokban mégis ott lehet a teljesség: a gyermekkor, a téli ünnepek szobamelege, a kutya és a kamrába fészkelő fecskék együtt a Göncöl csillagaival… A költő azonban, a maga rezignált módján, így zárja sorait a kötet egyik legsikerültebb művében: „Nincs semmi, csak megperzselt fű, / az udvarban egy diófa, és / emberek, egyre kevesebben, / kiknek minden szavát értem – ” (Csak elmondani szeretném)
Bata János: Megkopott táj. Válogatott versek 1983–2018. Aracs Könyvek, Aracs Alapítvány, Horgos, 2018
Illusztráció: “Horgoš”
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
