Suhai Pál: Emlékezetes versek hívó szavával
Levél Horváth Ödönnek
Kedves Ödön! Nem tudom, hova küldjem levelemet, mégis meg kell írnom. Talán még lesz idő és mód átadására. Járvány múltán. Találgatom azt is, miért legújabb verseskönyved (ha jól számolom, a hetedik) e kitüntetése. Vajon miért tartottad fontosnak az Írószövetség múlt évi közgyűlésén, hogy éppen nekem…? Hiszen az Ekszpanzió felolvasásain jó, ha néhányszor láttuk-hallottuk egymást. A hasonló sors? Most látom csak: Te is a félárvák közül. Ha másképp is, mint az enyémet, a Te családodat is meghurcolták (Egy kamasz emlékeiből): „Apánkról semmi hír. Azért reméltük, // ha csoda történik, még viszontlátjuk. / Egyszer, hogyha azok a nyomorultak / nem ölik meg. Sírtunk s a földet néztük.” Illően kopár szavak – szavai szonettednek. Rímei, ha itt-ott feltünedeznek is, a hangzás minimumán. És nem is csak itt. Találgatom, miért e visszafogottság? Az előszó alcíme által kiemelt „keskeny út”? Szerénység? Szegénység? Tapasztaltság? Nem tolla teszi az énekesmadarat. A tiédet biztosan nem. A költőt igen. Ma már a csak képletes toll. Dőlésszöge. Verseid dísztelenek, de jól komponáltak. Tudod, hol kezdődik és hogy’ végződik egy vers. Szinte kizárólagos szonettjeid igazi szonettek. Az utolsó mondat a befejezettség, egyszersmind a József Attila-i szalagút kilátójának jóérzésével és/vagy meglepetésével. Emlékezetes versek hívó szavával. Egész nap kötetedet olvastam, s mire befejeztem, elölről kellett kezdenem némely (nem is egy!) kiemelésre méltóért.
Ilyennek tekintem a Téli utazást: „Ott utaztunk szénrakáson hasalva / a mozdony mögötti vagonban, mélyen / nulla fok alatt, negyvennégyben, télen, / a hideg ellen pléddel betakarva.” Mintha csak ismét József Attila szólalna meg, igaz, ő egy háborúval korábbról: „Utoljára Szabadszállásra mentem, / a hadak vége volt / s ez összekuszálódott Budapesten / kenyér nélkül, üresen állt a bolt. / A vonattetőn hasaltam keresztben…” Az utazás oka is hasonló: „Komor fosztogatások / után számunkra már nem maradt semmi / ennivaló. Így nagybátyámban bízva / elindultunk, hátha falun majd jobban // jutunk élelemhez.” Az enjambement-ok verstörő stíluseszközének kitüntetett szerepe – itt is milyen jól illik a mondanivaló komor történetéhez. De mégsem ez, ami igazán megfog e versben. Hanem a versvég – ahogy az egyszeri történést egy szűkszavú közlés emlékké avató foglalatában elhelyezni tudod: „Öregkoromban / ezt az utazást, mint gyermeknek ritka, / cudar élményt, nem könnyű elfeledni.” A tárgyias leírás után a látszólag szenvtelen, tárgyilagos, de egy egész élet sorsképletét táblára író vallomás – felkapom a fejem.
A Tánc a zöldben tavaszi jókedvével tüntet: „Újra tavasz van: ismét zöld a rét; / csodák csodája terjed szerteszét. / Szemem előtt újul meg a világ, / illatos szélben fürdenek a fák, // mind kipattannak a szunnyadó bimbók, / földöntúli álomvilágban ringok.” S bizony, pörgök is, „forgok egy helyben // tengelyem körül.” „Örömömben szinte repülni tudnék.” A tavaszi mámor eme elragadtatásának hosszan részletezett rajza után ismét a szonett versformájára jellemző ellentétezés – a befejező sorok feltételes módjának síkváltása, az általános jókedv konkrét földrajzi helyhez és legalább ennyire konkrét cselekvéshez kapcsolása: „Ha most fentről, a csúcsról, visszafutnék, / a csobogó Málnaforrás vizéből / kortyolgatnék, úgy oltanám el szomjam.” A ditirambus hevét lehűtő forrásvíz hűvöse e hangban is.
A Pánik című vers parnasszista tökélyével nehéz lesz megbirkóznom. Persze itt is a szonettformára jellemző ellentét. De mi és mi között? Hiszen a vers egésze egy pánikjelenet folyamatos leírása-elbeszélése – formálisan az oktáva és a két tercina által közöltek nem állnak ellentétben egymással: „Valójában a nagy tömegből senki / sem tudta, mi történik, s mit kell tenni. / Balról egyre élesebb sikoltások // s vad üvöltések hangzottak.” Ennek a már-már fokozhatatlan zűrzavarnak az újabb részlete az utolsó versszak kezdősorában folytatódik: „Többüket fellökték, földre zuhantak.” A versbefejezés is csupán részletezése az eddigieknek: a gyöngéken „a futásnak eredő sok láb / megnyomorító hada viharzott át”. A szonett első soráig kell visszahátrálnom most, hogy lássam: itt az általános és a konkrét ellentétéről van szó. Az előbbi szerkezetileg a vers első sorának tételében („A fejetlenség tetőfokra hágott.”), az utóbbi vele szemben az összes többinek (a vers további tizenhárom sorának) ezt konkretizáló kifejtésében nyilvánul meg. Így a vers maga nem is más, mint az első sor magas C-jének kitartása az utolsó sorig. Igazi bravúr.
A generalisszimusz persziflázsáról, Sztálin-karikatúrájáról külön dolgozatot kellene írnom. Említetlenül mégse hagyjam – e negyvennyolc soros, terjedelemre is nagyságos mű rímelési bravúrját legalább hadd említsem: egyetlen rímpárnak e hosszú-hosszú versen való következetes végigfonását. Mindvégig ötletesen, bár szinte hanyagul. Így, a költeményt éppen csak érintve említem A szépasszony című szonettedet is. E különös balladát, melynek leleménye a költő jókedvének a vers tengelyébe állítása – az öröm tetőfokát érdekes módon itt is a kerengő dervisek módján előadva: „Jó kedve volt. Minden göncét ledobta / magáról, s teljesen meztelenül, / mint aki egyszer csak transzba kerül, / forogva kitáncolt a szélviharba.” […] „Boldogan, tárt karokkal, körbe-körbe / pörgött a tengelye körül…” De miért? Jókedvében, amiért sikerült versét megírnia „a szépasszonyról, akit szeretője / leitatott és megölt az erdőben, / mert csalfán, orránál fogva vezette.” Így vezettél Te is engem, kedves Ödön. De én meg nem öllek érte. Már csak azért sem, mert látom ám, mintha ebben az esetben is József Attilát akartad volna visszaigazolni: veled is „madarat lehetett volna fogatni, mert jól adtad a bánatost”.
Végül, több verset is átugorva, muszáj még kettőről? – háromról! megemlékeznem: Kedvetlenség, Tudós nők, Egyik sem él. Ezek mind kedvenceim. De mások miért nem tudnak róluk – és költőjükről, Horváth Ödönről miért oly szűkös a szó? Kérdezem, de nem felelek. Visszhangozzék csak a kérdés. Miként Kedvetlenségedről is. Ám ezt a verset a kedv élteti: a mindvégig pazar mondat-szinonimákba oltott nyelvi lelemény. Egyetlen pont körül táncol a rabul ejtett és erőtől duzzadó kifejezőkészség. Mintha csak Rilke párduca forogna itt: „egy pont köré az erő tánca vitte, / s benne egy kábult, nagy akarat áll.” A Te versedben is hasonlóképpen: „Undok egyhangúság fon be, az unalom / szorító vasmarka érződik nyakamon; / démoni közönyöm sötét leple terül / kedélyvilágomra; bambán, esztelenül // bámulok és várom: történjék valami!” „Mennyire más volna, ha a felszínre hoznám / derűs énem! Vígság a jó közérzet titka. / S az életbölcselet. Mégis fásultan, tompán / tekerem a semmit csuklómra.” A kifejezés alig fokozható változatossága az egyhangúságban! Már eddig is. A fokozhatatlan azonban csak most kezdődik. A szavak pontos, még pontosabb kimérése: „Sajnos sok már / bennem a baj. Túl sok. Nyögök, nyöszörgök, mint a / nyíllal átlőtt szügyű, haldokló vén oroszlán.” Honnan ez a remek kép? Utoljára ilyet a British Museum asszír termében láttam: nem tudom már melyik uralkodójuk levadászott haldokló kőoroszlánjában.
A Tudós nők ezzel szemben a lengeség maga: „Kedvelik a vékony selyemruhákat.” Mit mondjak még róluk?: „értekezletre járnak”, „forróvérűek, szépek.” „Jókedvűek, szellemesek, gyöngédek, // ám, ha már elkeltek, mint feleségek / szinte kivétel nélkül megváltoznak: / szegény férjüknek sok gondot okoznak.” Ha a Pánikban az első, itt az utolsó sor (vagy versszak) a csattanó. Ez persze itt is, ott is kevés lenne: kell még hozzá a verstest egészének magától értetődő s talán éppen ezért oly meggyőző természetessége, ennek kidolgozottsága, ellenpontja. Sokat kell tudnia a versről, aki ilyenekre képes. S még ilyenebbekre is.
A végére hagytam (hagytam volna akkor is, ha nem „időrendben” haladok) Egyik sem él című versedet. Hadd legyen ez így az én poénom. Mert ha eddig költészetedben a szerkeszteni tudást és az alulstilizált megszólalás közvetlenségét dicsértem, egyfajta racionalitás jelenlétét a versben, hadd dicsérjem most ezzel (e helyzetdaloddal) a madarat szép színes tolláért is. Greguss Ágosttal szólva: e dalban elbeszélt sorstragédiát. Sorainak Edgar Allan Poe Hollójától elcsent-elénekelt ritmus-sejtelmét. Ide másolom versed egészét: mintegy csomóra kötve általa az általad s az általam mondottakat is:
Apám nincsen,
hogy megintsen,
elhagyott.
A frontra ment,
odaveszett;
rég halott.
Ott a véres,
ölni képes
téli táj
fagya érte,
úgy jött érte
a halál.
Ez gyötörte,
tette tönkre
jó anyám.
Vigasz látnom
a hársfát, hol
sírja áll.
Ezek után ki meri mondani, hogy nem gazdag a mai magyar költészet! A szemébe nevetek. Csak éppen meg kellene becsülni, tudni kellene megbecsülni. Kallódó értékeinket is. Kérlek, kedves Ödön, Te se fordítsd most el a fejedet. Mert búcsúzom, méghozzá szívből gratulálva és barátsággal: Pali
Horváth Ödön
Korunk önéletrajza
Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, 2019
Illusztráció: Korunk önéletrajza (fh. Kennington-részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
