OPEN 17. – Csokonai Vitéz Mihály
AKIT CIMBALOMNAK HÍVTAK
Az énekes és dalos Csokonairól
Táv irat: tudodemiasperontizmusstopcsokonaitudtaeztstop
Nem az egészről, csak egy részről, a zeneileg „túlsúlyos” de kevésbé ismert Csokonairól szólunk, hisz irodalomtörténeti helyének meghatározása már régen elkészült. Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy a klasszikusaink közül a legkevésbé őt ismerjük. Emberként is szobormereven, magos talpazaton áll feszesen, és miként azt a költő Gulyás Pál megjegyezte: debreceni szobrán furulya helyett hárfát tart a kezében. (A hárfa, tudjuk, jelkép, de vajon a furulya nem lehet az?)
A Csokonai-kép élességére törekedve elsőként Cs.Szabó Lászlót idézzük, aki európai magasságból néz a korra és Csokonaira: „1794-ben a Párizstól rettegő Bécs hirtelen lesújt a legjobb elmékre Magyarországon.(…) Ebből a megfélemlített társadalomból hajtott ki a magyar líra második óriása, Csokonai. Amit Balassi tett a reneszánsz verssé hevített katonaénekkel, amit Zrínyi tett az eposszá nemesített énekes haditudósítással, azt tette Csokonai a diákköltészetben tovább bujkáló vágáns örökséggel, a virágénekekkel, amikor filozofikus mozarti lírává csiszolta. Koldusszegény, beteg és önző művész volt, különbékét kötött a félelmes világgal, hogy belső sebeit kultiválja. Jól mondom. Kultiválja és nem gyógyítsa, mert ő már az a modern pelikán természet, akinek a versei fel-feltépett sebeiből táplálkoznak. A racionalistákat olvassa, de az elvadult, remete Rousseau-hoz húz a szíve; költészetében összeolvad a német és olasz rokokó, az angol és francia felvilágosodás, a kéziratos diákköltészet s a romantika előjátéka.(…) Honfitársai alig ismerték, amíg élt, költői értékét csak a 19. század derekán fedezték föl, európai méreteivel a 20. század jött tisztába.” [1]
Horváth János írja, hogy „költői egyénisége bármely más kortársáénál alkalmasabb lehetett volna valódi népies gyakorlat kezdeményezésére. Annak azonban még nem érkezett el az ideje. A népiesség csak egy már nagyobb mértékben elidegenedett műköltészet divatja után s hozzá viszonyítva juthatott jelentékenyebb szerephez. Műköltészetünk elidegenedése még csak kezdődőben van a XVIII. század végén s Csokonai sem az ár ellen úszik, sőt ifjabb kori, hagyományosan magyar pályakezdéséhez képest maga is általában európai modernségek felé halad.”[2]
Ezért – ahogy más helyütt írja –, inkább igaz az a megállapítás, hogy „Csokonai formában, szellemben oly sokszerű, gazdag költői egyéniség, hogy bármely irodalmi csoport („iskola”) találhat benne magának valót, anélkül, hogy bármelyik is kizárólag magáénak foglalhatná le.”[3]
Sokrétű, sokszínű, sokhangú, tehetnénk hozzá, s címünkhöz híven azt is mondhatnánk, hogy olyan, mint a Cimbalom! (Ez volt Csokonai ragadványneve a debreceni kollégiumban.) Ezért első helyen, itt kell szólnunk zenei tudásáról, zenei műveltségéről s daloló kedvéről. Azt, hogy kottázni és kottát olvasni is tudott, a reánk maradt lejegyzésből sejteni, Kazinczyhoz és Nagy Gáborhoz írt leveleiből pedig tudni lehet.[4]
Az egyik 1794-es kiadási tervében, amelyben „Csokonai Vitéz Mihálynak, a nemes debreceni kollégiumban a poézis és hozzá tartozó széptudományok közönséges tanítójának Elegyes munkái fognak a következő tavasszal sajtó alá menni négy darabban”, ebben a jelentésben, a 19. pontban ez olvasható: „Sok Áriák, Menuetto, Stajer, Lengyel, Magyar, Török ‘sat. Nóták, musikái kotákkal.” [5] Ezt a tudását minden bizonnyal a híres debreceni kántusban szerezte, ahol megtanult hangjegyet olvasni és hangszeren is játszani. [6] Tudjuk hogy „klavírozott”, zongorázott és fuvolázott. [7] Még első életrajzírója, személyes jó barátja, Domby Miklós jegyezte föl: „ A’ Musáktól és Gratiaktól egy illyen mondva készített szép lelket nem is lehet mu’sika tudás nélkül képzelni, és méltán, mert ő ebben megtanításokat is adott.”
*
Az, hogy kész dallamokra írjon valaki verset – az un.”sperontizmus”–, a XVIII. században virágkorát érte. (Nevét e divat a Sperontes néven ismert Johannes Sigismund Scholze (1705–50) német zeneszerzőtől kapta. Szokás magyarázni e divatot a rokokó melódiaszomjával is, amelynek Csokonai, a formakultúra és a tágabb értelemben vett „zeneiség” egyik legnagyobb magyar művésze, szintén hódolt. [8]
De saját maga is szerzett dalokat, énekeket. Nagy Gábor korabeli feljegyzéséből idézünk: „Ő 1793-ban egy énekes Vígjátékot készített ‘s adott elő a’ Debreceni Kollégiomban… Ezen Versek abban vagynak; a’ mint neki, ki a’ Musikához is értett, több darabjai, úgy ez is nótára készítve.” [9] Kazinczynak küldött egyik levelében pedig ezt írja: „Nálam voltak… más apró verseim is…eggynehány magam tsinálta nótákkal eggyütt.” [10]
A tervezett több kötetes kiadáshoz készített 1794/95-i címjegyzékben a 164 tételből álló listán 15 vers mellett szerepel a „Nota” jelzés. (Ebből három Csokonai eredeti lejegyzésében maradt ránk.) Néhány címet – a mellette található feljegyzéssel együtt – felsorolunk:
I. A’ Vidám Természetű Poeta.
VII. A feléledt pásztor. Kettős dal. Nótáján igazítani.
IX. Eggy kétségbeesett Magagyilkos. Nótáját rendbe szedni
XI. Eggy kesergő Magyar. Notáját ki tsinálni…stb.
Szilágyi Ferenc jeles Csokonai szakértőnktől idézzük azt a következtetést, amit már most – az eddigi példák után is – el kell mondanunk: „Csokonai nem pusztán a kor divatjának, a sperontizmusnak hódolt: tudatosan tért vissza egy régi, az antikvitástól a XVII.– XVIII. századig élő hagyományhoz, az énekelt vershez, amely az illiterátus, írástudatlan nép körében is irodalmi, költői kultúrát volt képes teremteni.” [11]
Itt hosszabban kell idéznünk a zenetudós Molnár Antal 1955-ben megjelent adatközlő áttekintését, aki ebben a témában nagyon fontos megállapítás tett, és nagy segítséget adott. Ebben a tanulmányában a XVIII. század végének és a XIX. század első felének magyarországi zenéjéről, a gyűjteményekben fellelhető és kimutatható nyugatias magyar dallamokról szól. A tanulmány elolvasása után először lehangoló volt, ami elém tárult a kor magyar műveltségéről. De ezen elgondolkodva lassan kialakult egy kép, egy vízió, és összeállt Csokonai versei kapcsán az a négy kategória, amelyet be is tudunk mutatni.
Molnár Antal rögtön az elején, főhelyen – kiragadott példaként – szól Csokonairól, az idegen, nem magyar, nyugati forrásból idevándorolt, idekerült dallamok s műdalok kapcsán. „Csokonairól tudvalévő, hogy több verse készült dallamra és az is tudott, hogy több versére utólag alkalmaztak dallamot. Harmadik lehetőség: a költő egyszerre készítette versét és annak dallamát, az egykori poéták, „dalnokok” módján. Utóbbira valószínű példák: az Európa elragadtatása énekei, a Cultura és Az özvegy Karnyóné című színművekben lévő dallamok egy része. Szinte bizonyosnak mondható: A tihanyi echóhoz és A reményhez című vers kész dallamon épült, amaz németen, emez pedig Kossovits ismert, verbunkszerű melódiáján.
A Csokonai–versre utólag ráhúzott énekek közül említhetjük, mint a legismertebbet, Haydn Trauergesang című dalát; ennek melódiája a költő versei közül A pillangóhoz címűt ékesíti a Márton-féle bécsi kiadás mellékleteként (1803, 1813).
*
Az említett típusok közül be is mutatunk néhány jellemző példát. Az 1798-ban írt Siralom című versének 2. fele megtalálható betét dalként a Cultura című színművében is. Erről Horváth Jánost idézve elmondható, hogy még nem népdal a későbbi műköltők értelmében. „Egyszerű dallamképlete (négy nyolcas!), mely később uralkodó alakja lesz a műnépdalnak, önkénytelen népi inspirációra vall.”[12] Mivel az eredetijét ismerjük, elképzelhető, hogy Csokonai saját szerzeménye. Dallama megtalálható Pálóczinál is,[13] Szabolcsi Bence egy 1824-es kézirat nyomán közli kottáját. [14]
Az egyik legismertebb Csokonai vers A tihanyi echóhoz, amelyet már korán megzenésítettek s csakhamar országszerte énekeltek: az iskolai és egyéb kórusok kedvelt dala lett és maradt az egész 19.századon át. (Ismerte dallammal együtt Arany János is.) [15]
Az Oda vagy Daphnis hajnalkor Csokonai vers ismert osztrák dallamra készülhetett. (Sárospataki melódiáriumban, Tóth István énekes gyűjteményében is előfordul.) Mivel feltűnően jó a deklamáció, valószínű – véli Molnár Antal –, hogy eleve vagy utólag átsimításokon esett át a melódia. Vagy talán maga a költő készítette, éppen verse céljára, a népszerű németes modorban. [16] Érdekes, hogy Pálóczi Horváth is tervezte ennek átvételét, egy strófát fel is írt, de a dallam helye üresen maradt. [17]
Az esküvés című Lilla dal 1797-ben, a Tartózkodó kérelem 1803-ban született. Mindkettőhöz szerzett dallamot a pozsonyi Pfeifer Ferenc, aki 1818-ban Hat magyar énekek címmel adott ki megzenésített Csokonai verseket.
A reményhez című versét ismert táncdallamra írta Csokonai. 1794-ben jelenet meg Kossovits kottája Bécsben, amely 12 magyar táncot tartalmaz: ennek utolsó darabjára, egy lassú magyarra szerezte versét. De ez az alapja (eredetije?) Liszt V. rapszódiájának is.
Csokonai egyik legismertebb költeménye a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című, amelyről azt írja Horváth János, hogy „egy német daltémának magyaros variánsa. Helyzetdal, melyet azonban, mint később Petőfinek is hasonló természetű bordalait, az átlagos közvélemény a költő személyére ért, holott nyilvánvaló benne az alakító, szerep–játszó szándék humora. Parasztdala mint genre-alakítás minősíthető népinek, versalakja sem magyar (jámbus!).” [18]
*
Újra a tudós Molnár Antalnak adjuk át a szót, aki – nyilván immáron velünk együtt – is felteszi a kérdést, hogy milyen következtetés vonható le a fenti sokféleségből? Ennyiből is világos, írja, hogy „az egykorúak semmiféle gyakorlati különbséget nem tettek magyaros és idegen muzsika között, mikor ilyesmivel kedveltették, díszítették a költői terméket.(…) Mi most, a XX. század derekán ellenkezőleg járunk el. Szinte kémiai vizsgálattal választjuk szét a nagyjából kétfélét: hazai és külföldi származást a honi dallamok légiójában. Vagyis Szabolcsi Bence módszerét követjük, ahogy A magyar zenetörténet kézikönyvében (1947) egy-egy Csokonai-dallamot hol a kollégiumok magyaros műdalai közé, hol a nyugati dalformák közé, hol pedig a verbunkos dalirodalmához sorol.
Egyébként számos, a költő halála utáni gyűjteményben, kollégiumi melodáriumban találunk Csokonai dallamokat: ezekben „a régi diákos, a németes, és az újabb népies, részben verbunkszerű stílus egyenrangú félként, egymással jól megfér. Ezen kevésbé csodálkozunk, ha megtudjuk, hogy az un. verbunkos külföldön korábban lépett föl (az 1770–es évek óta), mint itthon.(…) Ha a XIX. század legmagyarosabb műzenéje, a verbunkos–alapon épülő sem tisztára hazai gyökerű, úgy világos: a nyugatias ízeknek annál több esélyük volt hazai népszerűségre, minél közelebb kelteződtek ahhoz a nagyon is vegyes ízlésű magyar zenetörténeti korhoz, amit biedermeyernek szokás emlegetni.” [19]
Arany János híres dallamgyűjteményéből, az általa Társas daloknak mondott II. részből csak megemlítjük, hogy milyen Csokonai verseket és dalokat ismert, és azokhoz milyen dallam társult:
1.sz. Mégyek már… című versére értéktelen minét-dallam
4.sz. Igyunk barátim… később is idézendő ivónóta, amelyik Pálóczi -Horváth kedves dala is volt, német eredetű rokokó dal.
5.sz. Ott, hol a patakocska…,a Haldokló Pásztor, a hagyomány szerint lengyel dallam.
24.sz. A már idézett A tihanyi ekhóhoz, vulgáris osztrák dallam.
De folytatható ez a sor a filepszállási orgonista kántor, Tóth István-féle szerényebb, valószínűleg csak magáncélra készült gyűjteményével (1832-43). Itt is nagyszámú Csokonai vers található, a következő dallamokkal: osztrák polkaszerű dallam, bécsi rokokó dallam, mazurka-dallam, ismert, közönséges osztrák, népdalszerű muzsika stb.
Az alábbiakban idézendő dal Aranynál is, Tóth Istvánnál is megtalálható. Erről valóban elmondható Arany Jánossal, hogy „német dal, cikornyás hangmenettel”.
AZ ESTVÉHEZ.
CSENDES Este! légy tanúja,
Mint kesergek én,
Szívemet mint vérzi búja
LILLA’ szép nevén.
Lágy árnyékkal
Szőjj be engemet,
’S e’ tájékkal
Zengd keservemet.
Mert csalárd az emberekben
Már a’ szív nagyon,
És az érzéketlenekben
Több kegyes vagyon.
Csendes Este! ah, tekints-le,
Nézd e’ bánatot.
Könny helyett szememre hints-le
Tiszta harmatot:
Mert elfogytak
Régi könnyeim,
Úgy rám rogytak
Szenvedéseim.
Nincsen a’ ki sírna vélem,
Szánna engemet.
Így vesződöm, míg leélem
Kínos éltemet.
Csendes Este! már alusznak
Mások édesen,
Vagy viszonti kedvbe’ úsznak
Ők szerelmesen.
Én aggódom:
Hát mit is tegyek?
Nincs más módom,
Nincs hová legyek.
Édes Este! ah, ne hagyj-el,
Zárj le más szemet,
És lakásomig ragadj-el
Innen engemet.
Csendes Este! balzsamozd-el
Durva kínomat,
Vagy reám végtére hozd-el
Vártt halálomat.
Mert fájdalmam
Többre-többre nő,
És nyúgalmam
Senkitől se’ jő.
LILLA is midőn eszembe
Ötlik, elhalok,
’S újra felfakadtt sebembe’
Szinte meghalok.
Csendes Este! ah, ne hozd-el
Még halálomat,
Kérlek, óh, ne balzsamozd-el
Gyenge kínomat.
Inkább áztasd
Szűz szemed’ te is,
És dupláztasd
Kínom’ ezzel is.
LILLA’ vesztén sírdogálni
Drága sors nekem,
Sírdogálva haldogálni
Szép halál nekem.
*
Az idézett dallamra figyelve, de a többi, idegen eredetű énekre, dallamra is gondolva nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy századokig Ausztria gyarmata voltunk. A képzőművészetben – ezt ma úgy mondhatnók, hogy a képi látásban– uralkodó ízlésünket csaknem kizáróan német (osztrák) mesterek határozták meg. Az ébredés kora előtt magyar állami tisztviselők magyar felekkel németül tárgyaltak. [20] És ez így volt a zenében is: gyakran hallott megállapítás, hogy a műzenében is német gyarmat voltunk. „Ez odamódosítandó, hogy az olasz, francia és német muzsikát osztrák közvetítéssel kaptuk. Szimfonikus, kamarazenei és operai közönségünk Mekkája végig az egész XIX. századon Bécs maradt.(…) Akkori legmagyarosabb műzenénk korifeusai jórészt idegen, német származásúak.
Operai (filharmonikus ) zenekarunk tagjai túlnyomóan Nyugatról idevetődött zenészek voltak; a zenekar hivatalos szolgálati nyelve kb. 1914-ig a német. (…) Az 1910-es évekig még napirenden volt Operánkban, hogy külföldről szerződtetett, idegen énekművész adott elő magyar nyelven, de szörnyű kiejtéssel. Pl. Beethoven Fideliójában kb. így hangzott egy prózai párbeszéd:
Oh Lenóra, me–nyít szen–vetél!
Semít, semít, kedves Floreszta–nóm!
És ezen senki sem talált kivetnivalót; hát még valaha, a múlt század első évtizedeiben! Dalszínpadon imponált a mentől értelmetlenebb és magyartalanabb. Jól beszélni nyelvünket a paraszt is tudja; attól eltérni, az a disztingvált – így vélekedtek az egykorúak.” [21]
És ekkor megjelenik valaki, váratlanul: jön a kollégiumból, mert – tegyük hozzá: elcsapták, kicsapták, s ezért át sem léphette a küszöbét többet! – s benne új szellem, európai műveltség él: ismeri Rousseau-t s az angol felvilágosodást, Linné tanait, Kazinczy révén – akivel levelezik – a rokokó és barokk költészet apraját–nagyját. Ekkor – levelezéssel– kezdődik barátsága Pálóczi Horváth Ádámmal is, aki erős hatással van rá. Jön a kollégiumból, a benne élő muzsikáló és daloló kedvvel ugyan, de csalódottan, s lesz az utak vándora – immáron egész életére. Igazából itt és ekkor találkozik a pórnéppel. S ennek hatására – de Rousseau és Herder, de még inkább az említett Pálóczi Horváth hatására – aztán becsempészi a paraszti nyelvet az irodalomba: a szavakat, szólásokat és szokásokat, a táncokat (vagy csak azokra való hivatkozást), a meséket és a népdalokat. Teszi és teheti, mivel maga is beáll gyűjtőnek, lejegyzőnek. Életrajzából ismert, hogy iskolatársánál, Kovács Sámuel rektor úrnál többször is járt, és hosszabb időt töltött Bicskén. Leveléből tudjuk, hogy több mint háromszáz (!?) népdalt „szedett össze”, de sajnos ezek eltűntek nyomtalanul.[22]
Azt is tudjuk, hogy mint tanár lelkes híve és kezdeményezője volt a népdalgyűjtés gondolatának. Csurgón „tanítványait is arra bíztatja, hogy gyűjtsenek népdalokat. Sőt, ha valamit csak töredékesen tud lejegyezni, tanítványait kéri a hiányzó részek felderítésére.”
Így kerül a gyűjteményébe egyik volt tanítványa leveléből az Amott kerekedik egy fekete felhő… kezdetű rabének szövege. A MTA Könyvtárának kézirattárában megtalálható Szabó Mihály levele, amelynek egy részlete az említett népdalszöveggel így hangzik:
„Egykor hajdanában azt mondotta volt az Úr nékem, hogy ha megkapnám valahol az Amott kerekedik egy fekete felleg nótát, több részét közölném vele. Imé tehát akár kell akár nem, én amit itt, amott hallottam hozzá, ide írom:
Amott kerekedék egy fekete felhő
Abba tollászkodik sárga lábú holló.
Várj meg holló várj meg hadd izenjek tőlled
Apámnak anyámnak, jegybéli mátkámnak.
Ha kérdik mi vagyok, mondgyad hogy rab vagyok
A török udvarba térdig vasban járok.
Megesmered arról, hogy üveg az ablaka
Bádog az ajtaja, a szél az asztala.
Lábom is elunta vas bölcsőt ringatni,
Kezem is elunta sír harangot huzni.” (1801.)
Csokonai nem csak véletlenül tévedt a néphagyomány területére, hanem tudatos munka volt nála. A Tempefői megírása óta lényegesen közelebb jutott a népi alakokhoz, érdeklődéssel fordul feléjük, népdalokat énekeltet, köztük a Rákóczi–nótát, kanásztáncot járat és színre hozza a népies dudaszót, hogy gyönyörködtessen vele, hogy terjessze és megőrizze. Erősebbé tette ezt a közeledést az azóta jobban megismert Rousseau és Herder, de elsősorban és közvetlenebbül Pálóczi Horváth Ádám, akit aztán személyesen keresett fel Nagybajomban, s ez a most már személyes barátság erősen hatott a Cultura népi jeleneteire. Horváth Ádám még inkább elmélyítette a nép iránti érdeklődését, a népi szólások, dal, tánc, a magyar viselet, sajátos nemzeti és nemzetmentő hagyományainak megbecsülését. [23]
*
Összegzésként hadd térünk vissza Molnár Antal tanulmányának egy fontos megállapításához: miután felidézi, hogy a régebbi századok is éltek nyugati dallamok áthonosításával a magyar verselés emelésére – és itt Balassit idézi –, felhívja a figyelmet arra, hogy 1800 körül, a német klasszikus zene virágzásakor valóságos áradás következik be. „Két körülmény vág itt egybe – írja–, hogy ekkora keletje legyen nálunk az idegen dallammal adott hazai versnek. Az egyik a nemzetközi érvényű nagymuzsika aranykora: kihatásával a mi műveltjeinket sem kapta meg kevésbé, mint általában a peremországok haladni vágyó köreit. (Haydn, Mozart, Beethoven egyik legközvetlenebb „lerakata” Magyarország.) Hogy a versekkel együtt elterjedő dallamok mégsem kiválóak a többségükben, annak oka az irodalmi körök sekélyesebb zenei ízlésében keresendő.(…) a másik ok: reformkori nagy föllendülésünk minden ágazatban; az a kor a nemzeti művelődés hatalmas pótlási időszaka. Mindent egyszerre igyekezett kulturális téren kiegészíteni, ami csak valaha csonkán maradt.(…)
A helyreállító művelődési mozgalmakban többnyire az irodalom vezet. Nálunk is ez maradt volt aránylag legérintetlenebb a történelmi katasztrófáktól. Ellenben a többi művészeti téren, elsősorban zenein: módfelett elmaradtunk. Ezzel szemben óriási a nemzeti lendület nyelvi és irodalmi szándékokban. Ha nem is mindig kifinomult érzékkel, de nagyarányú nemzeti, hazafias akarattal és sokszor a tősgyökerestül vezetett nyelvtudással készült itt néhány évtized alatt az építkező anyag. Nélküle nemcsak Vörösmarty, de később Petőfi, Arany sem képzelhető el.” [24]
Hasonlóan vélekedik Horváth János is: „[Csokonai] idegen versalakú dalokat nagy számmal költött s azok megfelelő dallammal a múlt század első évtizedeinek legnépszerűbb dalkincsévé váltak, mert idegen formájuk s dallamuk ellenére is költőjük egyéniségének különleges magyar ízével voltak teljesek.” [25]
Mindezeket tudnunk kell ahhoz, hogy Csokonai szerepét és nagyságát megértsük: aki a korforduló keresztútján állva már egy új világot látott és álmodott és teremtett, miközben még a régiben élt minden kortársával együtt. S ahogy ez csak a legnagyobbaknak adatott meg, egyszerre alkotott a régi és az új szerint, alig szétválaszthatóan. Kerülgetem a szót – mintha félnék kimondani –, hogy egyszerre volt európai és magyar.
Móser Zoltán
[1] A magyar költészet századai. I. Cs. Szabó László: Alkalom. Bp.,1982. 36.
[2] Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. 2. kiadás Bp., 1978. 76.
[3] Horváth János: i.m.74.
[4] Csokonai összes művei 1.kötet, 1922., 251.
[5] Csokonai Vitéz Mihály Minden Munkája. (Szerk. Vargha Balázs) 1973. II. 787.
[6] Sonkoly István: A „Karnyóné” dallamai. In. Ethnographia LXXVIII. évf. 1967. 585-592.
[7] Csokonai összes művei 1. kötet 247.
[8] Csokonai összes művei 1 kötet 247.
[9] Csokonai összes művei – Színpadi művei 2. 236.
[10] Csokonai összes művei 1. kötet 247.
[11] Csokonai összes művei 1. kötet 251.
[12] Horváth János: i.m. 81.
[13] Pálóczi Horváth Ádám: Ötödfészáz énekek…1813. Kritikai kiadás Bp.,1953. 139/a.sz. 261.,801.
[14] Szabolcsi Bence: A magyar zenetörténet kézikönyve. Bp., 1947. 72.*i
[15] Arany János népdalgyűjteménye. (Közzéteszi Kodály Zoltán és Gyulai Ágost.) Bp.,1952. NGY.II.24.sz.)
[16] Molnár Antal: i.m.117.l.
[17] Pálóczi Horváth Ádám: i.m. 181.l.
[18] Horváth János. i.m. 81.
[19] Molnár Antal: i.m. 104-105.l
[20] Molnár Antal: i.m. 133.
[21] Erről olvashatunk Arany János elbeszélő költeményében, a Bolond Istókban is. (Lásd a 2. ének 64-74. versszakát.)
[22] „Régibb és újabb magyar népbeli dalok (Volkslieder), mellyeket más csínos nemzeteknek példájára imitt–amott kézírásból és hallomásból öszveszedvén, az elvesztéstől megmenteni kívánt Csokonai Vitéz Mihály. – Van már illyen mindenes nóta mintegy 300, – már mintegy 450.” (Levél részlet 1797. novemberéből.)
[23] In Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Színművek 2. 1795–99. Bp., 1978. 321.Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Pukánszkyné Kádár Jolán
[24] Molnár Antal: i.m. 123.
[25] Horváth János: i.m. 82.
Illusztráció: Open – Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
