Kiss Anna: Almahéj-teák
SZÉLLEL, HOLDDAL
Almahéj-teák illatoznak,
világod, én Uram,
azóta felemás, mióta van,
kedvére árt – feledett kerted
rejtve hogy mit érlel,
ha tudnád legalább!
Ne bánd, hogy kerék alá,
malom alá, sós kútba
löktél, forrasztófűveddel
illettél, én sem bánom,
jó nekem törött szárnyon!,
vonul vénsége örvénylő
egén az ember madárlánya,
rálel egy rongybabára,
s látja volt magát
mezítláb, templomfalnál
böngészni málnabokrot,
angyal-susogás kísérti, hogy a
való édessége bűn!,
felverni álmod!
De én itattam számból
bagolyfiókát, míg
ellobbant egy boldogtalan
egér után! Ki szárnyra szabadul,
tudja honnét derül, borul.
Én vagyok itt!,
öklödön bóbiskálok, Uram,
vélem a mirhafű-illatú Kelet,
nem bánom engedetlen éveim,
almahéj-teák illatából
sejlő irdatlan kertedet.
Porát idáig hordják a szelek,
horpadt küszöbön járják a
keservest maguknak, senkinek.
Hirtelen vérezni kezd a
múlt, az ember lánya, ollót, fésűt
eldob, széllel, holddal vegyül,
magafélékkel, mint
vadmadár háborgó ég alatt,
velük boldogabb, tudjuk,
Nyugat Bolondjai, nézz ránk!,
Miaszonyunk zászlója édesen
meg-meg üti keleti orcánk.
HAJNALOK
Rosszkedvünk teléből
épp kiértem, feledve végtelen
színlapsorát, terített hajnalát,
Déri Müller Helén álmos
teakészletét.(„Ez a fiú
szeret téged, menj el vele,
hagyd itt ezt a hülyét!”)
Fel se fogtam a tél halálra vált
pihéi közt, Szindbád.
KÉT VILÁGBAN
Ne köss lábamra csengőt,
ha sötét felhőid elszöknek, Uram,
tiéd a hóból minden madárnyom!
Szabad voltom tiéd, az álom,
tiéd mind, kiké e képtelen világ,
hitemre!, ha nem volnál,
ki kelljen találnom!,
néhány visszás csodád!
Félek, hogy hagynám a
fenébe, rózsáid épp omolnak,
hol könnyebb hozzád vénülnünk,
Uram, szelíd bolondjaid közt.
De az ilyen bolondabb, megy
felhőnek, falnak, elég az ész
magánya, szédült, örvénylő eged,
az ember madárlánya
hozzád felsuhog, két világban él,
kire világol homlokod.
Nem bánom törött
szárnyam, engedetlen éveim
veszélyeit nem bánom!,
ne dönts rám holdat, napot,
ne köss lábamra csengőt,
hagyj üres lapjaim havára
szabadon leszállnom,
nem bánom engedetlen
éveim, forrásából hogy ittam,
kígyószagát ha érzem álmaimban,
nem bánom, ha volnék halál,
élet is, havas szoknyám
örvénye is, nem bánom,
nem bánom!
ALMÁK HULLNAK
időn át, szélen át, felhőiden,
hóomláson, sztyeppéd
szélverésén. Hallani hogy:
„…ki ide tévedsz, tudd,
minket vittek fel semmiért
havakba, Sehovába,
csontjainkon megőszült
farkasok sírnak a holdra…”,
hallani,
zúgni az ördögi sínpárt,
kőbáb-őseinket a szélből,
világos almáival itthoni dombot,
s egyre, hogy:
„…ki ide tévedsz…”
szédül minden egymásba,
országokon át vérrel
világol az út, vad győzelem,
havon sikoltó gyolcs tusája
(téli had, sokféle, mint az
eb gúnyája, elszabadult).
Gyöngédebb világot
szél vet, arat, lenföldek a hajnali
hold alatt, világos almáit hullató
dombon a szél megrészegül,
kibontja zöld haját.
De már eldobált rongyok,
telefonok, balsejtés gyötri a
vedlő rózsát, ne sápadj!,
vesd szirmát fürdővizedbe,
lapozz létbe, nemlétbe,
ha jobb eltűnni, madárnyomot
hagyni magunk után. Ébredni,
világ végén, hol Észak
vízszintes szele, orsói szála sem
tart meg ha lódulnak a bárkák,
mert hogy ne magad szerint
élj…!, inkább kezdjen ki a só!,
itthoni üres lármák!
Ne sápadj!,
csak szél, hideglelés,
mi álom üres pusztáira téved.
Ne sápadj!,
míg tudod, hogy ki volnál,
dédapád kardját mért törték el,
hogy vét a sanda öröm, mert
ez még az a nép!
HISZEN KÖNNYŰ
Almák vetik le magukat a
ködből, éhség rágja a fát,
sötét szárny az avarra,
holló hívja, mossa fiát.
Almahéj-teák illatoznak,
kesztyűimet elhagyom,
ősz lehet, ősszel a tükrök
őszintébbek, szépsége múltát
ki nem féli, feled tükröt,
jóskövet. Világos almák
hullnak még a dombon,
almahéj-teák illatoznak,
almahéj-teák, a
halál ravasz, én mondom,
változik, kedvelteti magát.
Útra lengenek utoljára a
pillék, halhatatlan bábokkal
leng a gyom, reménytelen
gubót szőni a holdra,
ne félts nagyon!,
hiszen könnyű sötét lapokat
húzni, néhány almát
hagyni az asztalon. Mint
Keletről hazafelé apró almákkal
zsebemben, táskában, még a
cipőmben is. Ajándék.
Mert letett a nagy madár az
alkonyatban, otthagyott egy
névvel, ami az ottaniak nyelvén
cobolyt jelent, szent állatot,
az ősüket. S Nyugatra a
Kerouac-fesztiválra
angolul zagyváló, füvet szívó,
kiszámíthatatlan közönség
szívéhez ugyanazzal a
botrányos névvel: Kiss.
Ünnepelték a nőt, ki ezt merészeli.
Mint rongybábot, valaki néha
falhoz ver, mert nem boldogul
velem, valaki játszmákba kever
születésem, a kígyó-história óta,
attól sem tart, hogy logikáját
eltanulom, kiköltök egy tojást a
hónom alatt, madarak
nagynénje lesz belőlem, és
ő lép a sötét bábbal.
De hogy van a világgal…!
Felpillantok lomjaim közül,
s az ég ott fenn merő kísértés,
almahéjteák illatoznak,
sarkamra csukott ajtók mögül is,
de már velem se könnyebb,
mossa a vér, a vér, a könny
mossa a földet, fölötte csapkod
rémült madaraim szárnya,
felszakad minden sebem,
bár hinném, hogy az ég
szabálya fordítja a játszmát,
minthogy nem!
Szó világossága deríti
asztalom, hortenziákra nyitott
ablakaim, ősz lehet, az
udvarok világa, mint az ég,
hortenziák és lepkebáb, még
lengenek, ősszel a tükrök őszintébbek,
szépsége múltát ki nem féli,
feled tükröt, jóskövet.
Világos almák hullnak még a
dombon, almahéj-teák
illatoznak, almahéj-teák, a
halál ravasz, én mondom,
változik, kedvelteti magát.
Átváltoznak magukká a
pillék is, halhatatlan bábokkal
leng a gyom, reménytelen
gubót szőni a holdra,
ne félts nagyon!, hiszen könnyű
sötét lapokat húzni –
Talán csak álmodom
lepkék, madarak ivadéka,
kígyócskák valakije, sarkára
csukott ajtóké – kit megkötni is
könnyebb, mint tudni ezt…!
De volt, kik gyönyörködtek benne,
kik, mint a vén tanúhegyek!
Almák vetik le magukat a
ködből, idő rágja a fát, sötét
szárny az avarra, holló hívja,
mossa fiát, almahéj-teák
illatoznak, almahéj teák.
Illusztráció: “Almadombor”
Ezek is érdekelhetik!
Simai Mihály: »ÉVSZÁM-MISZTIKA«, »TITOK, ÉJFÉL, KALAP stb.« (versek) →
Baka Györgyi: A hallgatag kerub (versek) →
Bánfai Zsolt: Levél önmagamhoz, Szobor (versek) →
