Páll Szilárd két prózája: Dédanyám története, Toportyán
Dédanyám története
Dédanyámmal egyszer találkoztam életemben, én nyolcéves voltam, ő pedig – ráncos, és számomra kortalan. Látogatásunkat többnyire egy szalmaágyban, párnák közé szorítva trónolta végig, az étkezőasztalt ágyához tolták, és miközben evett, az asszonyok feszülten figyelték, reszkető kezéből esik-e a ki villa, löttyen-e ki a leves. Néhányszor engem is megszólított, járok-e már iskolába, kérdezte, hasonlítok a nővéremre, mondta később, meg hogy szememet nagyapámtól örököltem. Lina mama lassan, nehézkesen beszélt, mozdulatai bizonytalanok voltak, ám amikor a zongorához kísérték, és a billentyűk fölé hajolt, a reszketés elszállt kezéből, különös erő és lendület költözött ujjaiba. Én akkor, nyolcéves kölyökként igencsak félelmetesnek véltem ezt az átváltozást. A búcsúzkodásnál májfoltos kezével átölelt, szúrós puszit nyomott arcomra, én meg ijedten gondoltam, nekem hamarosan végem, mert megkaptam a halálcsókot, itt fogok elpusztulni, távol otthonomtól és pajtásaimtól.
Dédanyámnak és férjének, Vászjának, három gyerekük született: Szvetlána, nagyapám, Anatolij, és Szergej. Azt mondják, Szergej magzatvizet nyelt, majdnem megfulladt születéskor, de nem emiatt volt ő, akárcsak a mesebeli legkisebb gyerek, a mama kedvence: a családi legendárium szerint egy jó humorú, víg kedélyű srác volt, mindig mosolygós, aranyos és szeretni való. Nem csak szülei, testvérei is imádták, ő volt a család kicsi kincse, kivételes tehetség, akire komoly művészi karrier vár. Míg Szveta zenetanár volt, nagyapám vegyészmérnök – nem mintha csak úgy hemzsegtek volna Leningrád utcáin a zenetanárok és mérnökök – addig Szerjozsáról úgy vélték, gondolkodásával, egész habitusával ő áll a család polgári értékrendjéhez a legközelebb. Benne testesül meg leginkább a remény, hogy más lenne ez a világ, ha valamennyien olyanok volnának, mint ő. Festőművésznek készült, bár az, hogy tehetséges volt-e valójában, ma már nem tudni, karrierjét kettétörte a háború, festményei, rajzai mind egy szálig eltűntek. Még a választott hivatása is egyfajta kihívást jelentett; a nyomorba süllyesztett orosz polgárság nehezen találta helyét az új rendben, az értelmiség identitászavarral küzdött, és egy olyan országban, ahol csak a kétkezi munkásnak, a hűséges proletár típusnak volt becsülete, festőnek készülni felért egy nyílt provokációval. Olyan volt-e Szergej valójában, mint amilyennek családja látta őt, vagy csak az idő szépítette meg az emlékét, ma már bizonyossággal megmondani nem lehet; mint ahogy nem tudni azt sem, mi lett volna az ő titkos lázadásával, ha nem tör ki a háború, és egészen fiatalon nem hívják be katonának. A háború kitörése után nagyapámat Nyizsnij Novgorodba, azaz Gorkijba küldték egy fegyvergyárba dolgozni, vele költözött a család, Szvetlánát és férjét kivéve, ide érkezett Szergej katonai behívólevele is 1942 végén. A behívólevél mindenkit sokkolt. Éppen őt, a legkisebbet, a legtörékenyebbet! Mi lesz a mi kicsikénkkel, a mi öcsikénkkel, hiszen szinte gyerek még! Amilyen álmodozó természet, finom lélek, azonnal felfalja őt a háború, leteríti az első golyó!
Szergejt azonban nem terítette le az első golyó. Sőt, a második sem. Egy ideig Moszkva környékén állomásozott, majd a balti front közelébe került. Rövid levelekben üzent anyjának, távirati stílusban, sebtében megírt mondatokat, jól vagyok, mama, üdvözlöm apát, Szvetát és Tolját, meg ehhez hasonló, hivatalos szövegeket; mindegyikben közölte azt is, ő remekül megvan, ne aggódjanak, és reméli, hamarosan győznek és találkozni fognak. Dédanyám sejtette, a postát cenzúrázzák, talán még egy sablont is kiosztanak nekik, hogy miket szabad papírra vetni, és a fiú valódi állapotáról sok mindent nem tudhat meg, ráadásul a levelek egy része el is kallódott, de ez majdhogynem mindegy is volt, mindaddig, amíg érkezett a következő, mert ezeknek a leveleknek valójában egyetlen, életbevágóan fontos üzenete volt: itt vagyok, és még élek!
És Szergej még élt, üzent, amikor megfordult a háború menete, a németek visszavonulni kényszerültek, Leningrád felszabadult, és a család hazatért. Negyvenöt januárjában még érkezett tőle egy lap, azt írta, jól vagyok, mama, remélem, hamarosan győzünk és találkozunk – aztán semmi. A család figyelte a híreket, és reménykedett. Bizonyára Lengyelországba vitték, Varsó fele tart ő is, sőt, ki tudja, talán már Németországban táborozik. Csakhogy Berlin felszabadult, Németország kapitulált, a háború Európában hivatalosan véget ért, érkeztek a frontról a katonák, de Szerjozsa nem volt köztük, és haláláról sem jött semmilyen értesítés. Nyáron Lina és Vászja útra kelt, felkereste a leningrádi katonai parancsnokságot, Moszkvába is elutazott, ám kiderült, fiúk az eltűntek listáján sem szerepel. Nyoma veszett? Foglyul esett, majd megneszelte, hogy az elengedett hadifoglyokat Sztálin kivégezteti, és inkább disszidált? Hiszen mindenki hallott a Vezér hátborzongató parancsáról, a szovjet katona nem eshet fogságba, az utolsó golyót saját magának kell tartogatnia, akit pedig mégis foglyul ejtenek, az nyilván áruló. A nép még a háborúban elesett fiait és lányait gyászolta, de már ismét száz-ezerszámra tűntek el nyomtalanul emberek, ezúttal már nem a nácik golyói meg bombái, hanem a titkosrendőrség okozta vesztüket. Nem lehetett tudni, a kaotikus adminisztráció az ok, amiért nem sikerül Szerjozsa nyomára bukkanni, vagy letartóztatták és munkatáborba hurcolták. Hogyha bujkál valahol, netán külföldre szökött, jobb is, ha egyelőre inkognitóban marad, vélte a család. Lináék tudták, ebben az országban hazaárulónak lenni igencsak relatív dolog. Ha annak tartják Szergejt, ám legyen, majd csak vége lesz ennek az őrültségnek is, igazság tétetik, eljön a nap, amikor az ő fiúk is felbukkan, hiszen Szerjozsa valójában egy háborús hős, évekig harcolt, védte hazáját, miképpen tarthatja bárki is árulónak?
Még abban az évben, másfél héttel az ortodox karácsony előtt, egy falábú, kopott katonasubába öltözött férfi érkezett Lináék házához. Bekopogott a földszinti szomszéd ablakán, egy összehajtott papírlapot szúrt be az ablakrésbe, ám mire odabent felkapcsolták a villanyt, már csak a hátát látták az utca végén a sarkon beforduló, sántikáló katonának. A levelet Lina Mihajlovna Muravinának, azaz dédanyámnak címezték, nem szerepelt rajta sem dátum, sem feladó, és csak egy rövid üzenet állt benne: Drága mama! Ne aggódjatok értem, jól vagyok. Nagyon szeretek, és csókolok mindenkit. Szerjozsa.
Néhány perccel később már talpon volt az egész család. Lina sebtében magára kapott egy kabátot, rohant ki az utcára. Kopogós, cudar hideg volt odakint, az utcán ólmos, nehéz csend, egyetlen teremtett lélek sem járt a közelben, de már nem találta a katonát. Lina visszaszaladt, ugrasztotta a családot, induljanak, tegyék tűvé a várost, a katona minden bizonnyal nem idevalósi, ezért a legjobb, ha a vasútállomásokon keresik. Dédszüleim egy, a Puskarszkaja útról nyíló rövid zsákutcában laktak, a bombázások során csodával határos módon épen maradt épületek egyikében, a történelmi központhoz tartozó Petrogradszkij negyedben, ahonnét, délkelet felé haladva, ma az Állatkerthez, meg a Péter-Pál Erődhöz vezet az út, nem messze onnét már a Néva folyik, a Téli Palotával a folyó másik oldalán. Így Lina is, miután a befagyott Néva fölött átrohant a Szentháromság, akkori nevén a Kirov hídon, haladt tovább Nyevszkij-en, bukdácsolt fagyott jégpáncélon, romos épületek, útszéleken parkoltatott tankok között, egy óra elteltével már a Moszkvai pályaudvaron járt, ahová, évtizedekkel később, a mi vonatunk is befutott, ám hiába, nem sikerült a falábú katona nyomára bukkanni. Sem neki, sem a többieknek a balti, varsói, és vityebszki állomásokon.
Lina három napig egyfolytában sírt, szemét le nem hunyta, nem evett, nem ivott, azt gondolták, beleőrül a kudarcba. Több, mint három éve volt annak, hogy fiát behívatták, három éve könyörgött az Úrnak minden reggel és minden este, hogy ne vegye el tőle, hagyja meg neki Szerjozsát. Míg tartott a háború, éjszakánként, mint valami hadvezérnek, megjelentek előtte az újsághírek, tudósítások alapján megrajzolt frontvonalak, és elképzelte a helyet, ahol Szergejnek épp akkor lennie kell, ahol kel, fekszik és lélegzik. Minden alkalommal, ha levél érkezett, hálát adott az Úrnak, amiért megkímélte életét, a háború befejeztével pedig azt hitte, mindaz, ami a fiával történik, kész csoda, mert az Úr meghallgatta imáit, fohászaiból védőszárnyakat szőtt köréje, és megóvta minden bajtól, szenvedéstől, ellenséges golyótól.
Három nap elteltével dédanyám maga köré gyűjtötte a család apraját-nagyját, és kijelentette, mostantól legyenek óvatosak, ne üljenek fel semmilyen pletykának, idegenek előtt ne említsék sem Szerjozsát, sem a levelet, oka lehetett annak, hogy a küldönc azonnal elsietett, nem maradt reggelire, holott tudhatta volna, nagy szeretettel fogadják, bármennyire is szűkösen élnek, egy falat kenyér, meg egy gyűszűnyi vodka jutott volna neki is ezen a zord téli reggelen. Ha marad, minden bizonnyal bajba keveri magát, és ki tudja, talán Szergejt is. Nem kizárt, maga Szergej kérte meg társát, tűnjön el azonnal, miután a levelet átadta, hiszen fia világéletében bölcs volt és előrelátó. Azt nem tudhatják, Szerjozsát munkatáborba vitték-e, vagy bujkál valahol, de hírt adott magáról, vagyis él, most ez a legfontosabb, előbb-utóbb hazajön. És mostantól kezdve nem engedi, hogy bárki is feltételes módban beszéljen a legkisebb gyereke létezéséről. Legyenek erősek, és reménykedjenek. Azzal Lina kitörölte az utolsó könnycseppeket szeméből, és útjára engedte a családot. Életében soha többé nem látták mások előtt sírni, akkor sem, amikor férjét, vagy amikor a másik két gyerekét temette.
Nehéz, nyomorúságos időket hoztak a háború utáni évek, nélkülözéssel, éhezéssel, állami terrorral. Az ország alig tért magához az egyik háborúból, máris készült a másikra. Szergejről hír nem érkezett, újabb levelet nem küldött, a bizonytalanság nem csak dédanyámékat tette próbára, hanem családok millióit, emberek tűntek el egyik napról a másikra, nem csak volt katonák, hanem civilek, békés polgárok is. A hadügy eközben ismét leltározta a háborúban elesetteket, azokat is, akiknek holtteste nem került ugyan elő, de sejthető volt, hol halt meg. Újabb, és egyre hosszabb listák váltak hozzáférhetővé, ám Szergej továbbra nem szerepelt egyikben sem. A városban történetek, legendák keringtek az eltűntnek hitt, majd váratlanul megkerült katonákról, olyanokról, akik évekig feküdtek sérülten valamelyik kórházban, elveszett emlékezetük tért vissza hirtelen, és minden hasonló történet hallatán dédszüleimnél is lobbant egyet a remény szikrája. Suttogva, félve mondott hírek, hírecskék voltak ezek, valóságtartalmukat ellenőrizni nem volt mód, a karhatalom lesben állt, a besúgók éberen figyeltek minden szóbeszédre, füleltek, mikor, melyik sarok mögül bukkan fel egy újabb áruló, vagy imperialista ügynök, és egy eltűnt katonáról beszélni felért a nyílt hazaárulással.
Sztálin Atyácskát a fél világ istenként imádta, és az istenek, mint tudjuk, örökké élnek, ám egy napon ő is feldobta a talpát, és ismét fordult egyet a történelem kereke. Utódja, Nyikita Hruscsov lazított kicsit a rezsim szorításán, szélnek eresztette a politikai foglyok nagy részét, köztük az egykori, még életben maradt, Gulágra küldött katonákat, és sok Nyugatra szökött orosz is bátorkodott hírt adni magáról. Ismét érkeztek a városba a halottnak hitt, egykori katonák, ismét készültek az újabb listák, ezúttal a munkatáborokban elhunytakról, Szergej viszont se nem jött, se nem üzent, neve továbbra sem került elő semmilyen nyilvántartásból. Vászja és Lina hiába kilincselte újfent végig a hivatalokat, utazott fel Moszkvába, a hadügyminisztériumba, nézett bele irattárak anyagaiba. Annyit tudtak meg, hogy Szergej 1944-ben a fehérorosz fronton volt felcser egy gyalogos ezredben, szilveszter előtt északnyugat irányba vonult az ezrede, de hogy ezt követően mi történt vele, nem derült ki. Az iratok szerint katonaként megszűnt létezni.
– Én tudom, hogy él – korholta Lina Vászját, amikor férje arról győzködte feleségét, lassan bele kell törődniük fiúk elvesztésébe – és megtiltom, hogy te, vagy bárki a családban úgy beszéljetek róla, mint egy halottról.
És Lina előtt továbbra sem szabadott feltételes módban szólalni Szergej Vasziljevics Muravin létezéséről. Tényként kezelték halálát, de csak egymás között, ha Lina nem volt jelen. A Muravin szülők legfiatalabb sarjának sorsa olyan családi titokká vált, melyről most már nyilvánosan szabadott beszélni, de az idegenek előtt mégis szégyellték említeni, hiszen Lina bizakodásának már alig volt alapja. Őbenne semmiféle kétely nem dolgozott, családi ünnepeken, Szerjozsa születésnapján mindig előbányászta azt a néhány, a fiatal fiúról megmaradt fotót, a háborús évek során kapott leveleket, végül, de nem utolsó sorban a falábú katonától kapott üzenetet, mutogatta, olvasta ezeket, és mintha az idő egy soha nem szélesedő árok lenne csupán, mely könnyűszerrel átléphető, kiadta az ukázt, hogy reggeli és esti imájukban ne feledjenek meg fohászkodni az Úrhoz, hogy továbbra is vigyázzon Szerjozsára, adjon neki erőt, hogy minél előbb hazatérhessen.
Múltak az évek, anyám felnőtt nővé érett, megismerkedett a Leningrádban tanuló apámmal, férjhez ment hozzá, külföldre költözött. Gyógyultak a háborús sebek is, a fájó emlékek könyvek hasábjaira, mozik filmvásznaira költöztek át. Emberek milliói könnyezték meg Solohov, Kalatozov, Csuhraj háborús témájú műveit, Borisz Paszternak kicsempészett regényéből a szovjet forradalom visszásságait is megismerhette a világ, a zaklatott ötvenes évek is elmúltak, ám Szerjozsáról továbbra sem tudtak semmit. A hatóságok végül hivatalosan is halottnak nyilvánították, ám az erről szóló értesítést Lina azonnal összetépte. A fiataloknak pedig, akik a háború idején, vagy azt követően születtek, már külön kellett elmesélni, ki is volt az a Szergej, akit Lina mama oly gyakran emleget, ám vigyázzanak, miket mondanak, ha Lina mama előtt szóba kerül a neve.
Az egyik éjszaka Lina kiabálására ébredtek. Szvetlána szaladt oda elsőként – mi történt, anyukám, rosszakat álmodtál?
– Őt láttam – suttogta Lina – Idejött szobámba, leült mellém, az ágy szélére, azt mondta, szenvedtem eleget, most megérint, és visz magával.
– Ki volt az, anyukám? Ki akart téged magával vinni?
– A halál. Ő járt itt. Esküszöm az egy élő istenre, ő volt az. Itt állt mellettem, ahol te is állsz. Vinni akart, de nem hagytam. Rákiáltottam, nem lehet, nem megyek, még nem, fiamat várom. „Lina, Linácska, az nem úgy van, ahogy te gondolod”, mondta a halál. Nem tehetem! Menj innen, takarodj, kiáltottam, aztán meg már nem tudom, mi történt velem, csak süllyedtem, az ágy mintha egy folyékony valami lenne, úgy éreztem, elmerülök benne, azt hittem, tényleg meghaltam, majd arra ébredtem, hogy a párnámat harapdálom kínomban, és te itt állsz mellettem.
– Na és apu? Ő hol volt? Nem hallott téged?
Ekkor vették észre, hogy Vászja a széles franciaágy másik szélén mozdulatlanul, féloldalra dőlve fekszik, kezével szíve fölött pizsamáját szorongatja, és tekintete a semmibe mered.
Vaszját a Csornaja Recska, azaz a Fekete Patak melletti temetőben földelték el, nem messze a helytől, ahol egy D’Antesse nevű francia tiszt párbajban Puskint megölte. Míg a pópa a gyászszertartást vezette, a sírásók a fagyos földdel, meg a koporsóval bajlódtak, mindenki Lina rezzenéstelen arcát figyelte, ahogy szobormereven állja végig a temetést, egyetlen könny szeméből ki nem cseppen. „Helyettem vitte el, énhelyettem”, ismételte folyton a gyásznépnek, amikor azok részvétüket fejezték ki és vigasztalták. Ekkor még senki sem emlegette Lina álmát; hisz az orvosok is megmondták, Vászjának már régóta voltak szívproblémái, csak nem akarta saját bajával a családot terhelni.
Férje elvesztése után Linában még az a kevéske életkedv is kialudt, ami a nélkülözésekkel, szenvedéssel, gyötrelemmel terhelt években még megvolt benne. Korábban ünnepnapokon, ha összegyűlt a rokonság, vagy ha gyerekzsivajtól zengett a lakás, még hallották nevetni, a kicsikkel vidáman csevegni, de Vászja halála után nem csak sírni, nevetni sem látták többé. Szótlanná vált és hallgataggá, elmaradhatatlan imái sem voltak már hangos kinyilatkozások többé, hanem halk, hosszas meditációk. Magánbeszélgetések Istennel, aki oly kíméletes volt a háború alatt fiával, ámde azóta nem adta jelét szeretetének, és férjét is elvette tőle. Olykor csak úgy váratlanul, leült a zongora elé, eljátszott egy-egy rövid, mélabús zenedarabot Szkrjabintól, Schuberttől, vagy kedvencétől, Csajkovszijtól; máskor meg csak ácsorgott a nappaliban a szemközti grundra néző ablak előtt, nem szólt és nem válaszolt senkinek, néha hirtelen megfordult, és egy valahonnan távolról érkező, csak őáltala hallott hangra lett figyelmes. „Legyetek már csendben, halljátok ezt?” – kérdezte – „micsodát mama?” – kérdeztek vissza – „hát ezt, a léptek hangját, nézzétek már, áll-e valaki az ajtó előtt” – felelte Lina, és miután kiderült, rajta kívül a hangokat nem hallja senki, az ajtó előtt sem állnak, csak legyintett a többiek felé, de látszódott rajta, bosszankodik, amiért azt hiszik csak képzelődik, hiszen tényleg járt itt valaki, ő tisztán hallotta.
Dédapám halála után, a hatvanas évek elején Anatolij saját lakáshoz jutott, feleségével és nagybátyámmal egy észak-leningrádi panellakásba költözött. Szvetlánának gyereke nem volt, az ő férjét még a blokád idején érte bombatalálat, a megüresedett szobát sógornője, Nagyezsda Petrovna foglalta el családjával. Az enyhülés évei voltak ezek a világpolitikában, Hruscsov óvatos gazdasági reformokkal próbálkozott, Solzsenyicin publikálhatta a gulágról írt első regényét, a szovjetek elsőként küldtek embert az űrbe, bár igaz, hősüket később el is tették láb alól. A Nyugat napirendre tért a magyarországi katonainvázió fölött, és az Öböl-válság után, mely majdnem atomháborúhoz vezetett, enyhült a nagyhatalmak közti feszültség. Mindeközben a május 9-i parádékon felvonuló háborús veteránok arcán sűrűsödtek a ráncok, díszegyenruhájukon pedig a kitüntetések.
Ha létezett egy utolsó, vagy inkább, utolsó utáni időszak, amikor Szergej, ha még élt, hírt adhatott volna magáról, hát ez volt az. Ekkoriban még mindig fordultak elő kisebb csodák, fel-felbukkant egy-egy elfeledettnek hitt volt katona, aki a munkatáborok felszámolása után letelepedett a távoli Szibériában, családot alapított, vagy valamely távoli országba, Dél-Amerikába, Ausztráliába vetődött, és úgy gondolta, a politikai helyzet lehetővé teszi, hogy élete alkonyához közelítve felbukkanjon. Szerjozsa nem tartozott ezek közé sem, furcsa is lett volna ez a közel húszéves hallgatás, és a logikának ellentmondó, tudva azt, hogy mennyire mély volt kötődése anyjához, a családhoz, hiszen annak idején a frontról is minden alkalmat megragadott, hogy üzenjen haza, és az otthoniakat megnyugtassa.
Másfél évvel Hruscsov megbuktatása után dédanyámnál melldaganatot diagnosztizáltak az orvosok. Mindkét mellét leoperálták, ám azt nem tudták megállapítani, áttétes-e a rák. Lina a kórházban lefogyott, a magas, hosszú-csontú, egykori orosz szépség egy vasalódeszkára emlékeztetett a leginkább, akibe csak hálni jár a lélek. Lakásában még egy tüdőgyulladást is elkapott, magas lázban égett napokig, a doktor szerint ebben az állapotában kockázatos és értelmetlen őt a kórházba visszavinni, a legjobb, ha saját ágyán, a család körében küzd a kórral, mert itt már nem segít sem orvos, sem gyógyszer, minden attól függ, mennyire erős a test, a lélek, és az élni akarás. Szvetlána és Nagyezsda egymást váltogatva virrasztott Lina ágya mellett, mérték a lázát, ecetes-vizes törülközővel borogatták arcát, kezét és lábát. Az egyik éjszaka Lina különösen válságos állapotba került; csapkodta magát, a paplant rángatta és elkékült ábrázattal üvöltözött: „hiába jöttél, nem megyek!” „Hazudsz! Hazudsz!”, „fiamat akarom!”. Egész éjszaka kiabált, pörölt, Szvetlána félóránként mosta verejtékes nyakát, cserélte tűzforró homlokán a vizes kendőt, ettől Lina kissé lecsillapodott, majd a kiáltozás kezdődött elölről. Pirkadatkor elaludt, édes, mély álomba zuhant, légzését is alig lehetett hallani. Szvetlána most már azt figyelte, él-e még az anyja, óvatos mozdulattal mérte pulzusát, hallgatta szuszogását, majd mikor azt látta, alig mozdul, láza napok óta először ment le harminchét fok alá, egy széket húzott az ágy mellé, és virrasztott. Reggel azt hitte, kísértetet lát. Azt látta, hogy Lina mama kimászik az ágyból, az ablakhoz totyog, méltatlankodik az áporodott levegő miatt, nyitja az ablakot, és reggeli teáját, meg kedvencét, a trüffelkrémes apró csokit kéri. Néhány órával később nagyanyám sírva telefonált a Puskarszkaja úti lakásba: hajnalban Anatolijra rosszullét tört rá, mellkasát fájlalta, majd összeesett. Mire a mentők kijöttek, már késő volt. Nagyapám, Vaszjához hasonlóan szívrohamot szenvedett, az orvosok nem tudtak segíteni rajta.
A temetést öt nappal későbbre szervezték, hogy anyám megkaphassa a beutazási engedélyt, és időben odaérjen; akkorra Lina felerősödött annyira, hogy a temetésen is részt vegyen. Támogatni kellett, igaz, két oldalról megtartani, nehogy elvágódjon, de végigállta a szertartást, nem engedte, hogy elküldjék vagy leültessék. És akárcsak férje halálakor, száraz maradt a szeme, egyetlen könnycseppet sem hullajtott szegény nagyapámért. Mondogatták is a szomszédok, rokonok, eszét vette a rettenetes gyász, nézzék, mintha itt sem lenne, folyton bámul valamerre, dadog magában, Vászjáról, Anatolijról motyog nehezen érthető mondatokat. Ekkor viszont már suttogtak egyebet is: azt, hogy Lina paktumot kötött a halállal, mert az már nem lehet véletlen, ha ő megbetegszik, valaki más hal meg helyette, lám, ezúttal is azt hitték, elviszi őt a rák, ha nem az, akkor a tüdőgyulladás; egy egész éjjelen át viaskodott a halállal, most meg, miután fia odalett, már ismét kutyabaja az öregasszonynak. Különösen Nagyezsda Petrovna terjesztette előszeretettel az efféle mendemondákat, de cáfolni nem tudott az egyébként igen mértéktartó, csendes Szvetlána sem. Nagyezsda mindenesetre négy hónapos terhes lányát már a temetésre sem engedte elmenni, mert az ősi tanítás szerint az halált hoz rájuk, figyelmeztette a férfiakat, egy szál gyufával nem szabad három cigarettát meggyújtani, az ajtón soha ne kopogjanak hármat, mert ez is mind hívószó a halálnak, ha pedig halottaskocsit látnak, kabátjukon, ingükön azonnal érintsenek meg egy gombot.
Anatolij halála után újabb lakosokkal bővült a Puskarszkaja úti lakás. Nagyezsda Petrovna úgy kalkulált, hogyha Lina meghal, szobájába költözteti lányát, férjével és születendő gyerekével, és most, hogy Lina mama megmaradt, nem óhajtottak visszatáncolni, ezért Szvetlána a nappaliba ment át, a szobáját pedig megkapták a fiatalok. És szóbeszéd ide, vagy amoda, Lina tényleg felépült a rákbetegségből. Igaz, nagyapám halála után még zárkózottabbá vált, egyre többet és hosszabb ideig üldögélt szobájában, amit lehetett magyarázni azzal is, hogy zavarta őt Nagyezsda Petrovna hangoskodása, parancsolgatása, piaci kofának, folyton zümmögő bögölynek, hohol libának nevezte őt, Nagyezsda ukrán származására utalva. Megtiltotta, hogy őt saját születésnapján felköszöntsék, és ha másvalakit ünnepeltek, vagy készültek a pravoszláv újévre, szobájába vonult, és elő sem jött addig, míg az ünnepség véget nem ért. Csak vasárnaponként élénkült meg valamelyest, ilyenkor kora reggeltől noszogatta a családot, készüljenek, öltözzenek, hogy együtt kérjék a pópa áldását a családra és különös tekintettel Szerjozsára.
Ebben az időszakban Szergejről, a vasárnapi istentiszteletet leszámítva, kevés szó esett a családban, és akkor is valamilyen más eseményhez kapcsolódóan, hogyha a németek elleni honvédő háború került szóba, vagy Sztálinról vitáztak. Lina mélységesen gyűlölte Sztálint, az orosz nép legnagyobb átkának tartotta, a többiek viszont tisztelettel beszéltek róla, Nagyezsda pedig egyenesen rajongott érte, így Joszif Viszarionovics neve csillapodni nem akaró vitákat generált a két nő között. A helyzet egyértelmű volt: Linának Szergej hiányzott, Nagyezsdának Sztálin. Mikor Nagyezsda hallotta, Lina mennyire vehemensen szidja a Nagy Vezért, a Sátán követének nevezi, paranoiás diktátornak, miközben az ő szemében Sztálin az orosz történelem legnagyobb alakja volt, akihez hasonló csodálatos vezetője Péter cár óta nem volt, és nem is lesz az orosz népnek, azzal szúrt vissza, ami Linának a legjobban fájt: Szergej emlékével. Arra válaszoljon, Lina Mihajlovna, hogyha tényleg fogolytáborba került a maga fia a háború végén, és megszökött, akkor annyi év alatt miért nem adott hírt magáról? – kiabálta ilyenkor Nagyezsda. – Miért nem ír, üzen a Leningrádba látogató egykori honfitársaival, turistákkal, mi? Münchenben, Washingtonban, Londonban a rádióban éjjel-nappal gyaláznak bennünket, ha tényleg kint él valahol, miért nem küld magának egy nótát legalább az éteren keresztül? Erre Linának nem volt válasza, sértődötten vonult szobájába, és előfordult, hogy nem mutatkozott napokig.
Azon a verőfényes nyári délutánon, amikor nyafogva követeltem, hogy a Petrogradszkij negyed komor épületei helyett a Néva-part, vagy a kék tenger felé vegyük az irányt, dédanyám hangulata meglepő átalakuláson ment át. Már kora reggeltől talpon volt, a konyhában ült, személyesen irányította az előkészületeket, a legdrágább porcelán étkészletet kérette elő, és többször is emlékeztette Natalja Grigorievnát, azaz nagyanyámat, el ne felejtse, a Nyevszkij Proszpekt legjobb cukrászdájából kell vásárolnia a tortát. Ekkor láttam először, a süketségnek is megvan a maga előnye, mert míg nekem a felnőttek minden kérdésére illedelmesen válaszolnom kellett, addig Lina mama azt hallotta meg, amihez éppen kedve volt. Míg anyám minden szavára élénken reagált, addig bármilyen hangosan is zakatolt a halszagú Nagyezsda Petrovna, mintha csak a huzat járná át fülét, még csak feléje sem fordult. Nagyezsdára csak akkor szentelt figyelmet, amikor a zongorához kellett őt kísérni, hogy több évnyi szünet után lejátsszon néhány rövid klasszikus zongoradarabot, meg amikor magához kérette ládikóját, a Szerjozsától kapott, utolsó, kétsoros levéllel.
– Larisza, hozzátok sokan járnak át Nyugatról – mondta anyámnak, miután felolvasta a levelet. – Ti biztos hallotok ezt-azt, utánajárnál egy kicsit, hátha ismeri valaki az én Szerjozsámat?
– Tudod, milyen rég nem beszélt öcsémről? – mondotta leplezetlen csalódottsággal hangjában Szvetlána, amikor bennünket a villamosmegállóig kísért – már azt hittük, megfeledkezett róla.
A csoda azonban egyetlen napig tartott, miután elmentünk, Lina mama ismét visszahúzódó lett, letargiába esett. Anyám nem tudott segíteni neki, nyilván, hiszen hol is érdeklődhetnénk egy olyan orosz ember felől, akiről már közel negyed évszázada senki sem hallott? A bezártság, a magára kényszerített magány hatására, melyet fokozott a rosszabbodó hallása és gyengülő látása, Lina állapota rohamosan romlott. Évente kétszer, férje és fia születésnapján autóba ültették, kivitték a temetőbe, ám a vasárnapi templomi látogatás is egyre nehezebb logisztikai szervezést igényelt. Két embernek kellett segítenie, hogy Linát a lépcsőkön levigyék. Míg a tolószékben a templom, a temetőben a sír felé gurították, Lina folyton lamentált, hogy őt szándékosan gyöngítik, ő saját lábán is el tud menni bárhová. Rettenetesen lefáraszt, én is alig bírok a lábamon állni, mire hazakeveredünk – panaszkodott leveleiben Szvetlána – és ha ez nem lenne éppen elég, anyuka néha összekeveri a napokat, néha hétköznap azt hiszi, most vasárnap van, és kiabál velünk, amiért nem akarjuk templomba vinni, és becsapjuk. Anyukám már a lakásban is alig bír önállóan mozogni, írta Szvetlána később, félóra is eltelik, míg a mosdót megjárja, ezt leszámítva napestig a szobájában gubbaszt; tévét nem néz, rádiót nem hallgat, csak ül, fekszik, Jézus mártíromságát ábrázoló ikonnal kezében, vagy bokájáig érő pendelyében a szoba falára helyezett feszület előtt térdepel és imádkozik, és folyton kéri a Fennvalót, óvja családját, de legfőképpen idegenbe szakadt Szergej fiát, viselje gondját, ha már az ő élete úgy alakult, hogy nem tudott oltalmat nyújtani neki.
A hetvenes években jártunk már ekkor, az olajválság előtti időkben. Prosperált a szabad világ, és a jólét morzsáiból hullott a vasfüggöny mögötti országokba is. Ez volt az az időszak, amikor azt hittük, a rock örökké élni fog, és a Brezsnyev vezette szovjet birodalom az idők végezetéig fennmarad. Arról már nagyanyám tudósított, hogy Szvetlána vastagbélrákos, a műtéthez nem kíván hozzájárulni, különben is, az orvosok szerint elkéstek ezzel. Három hónap alatt szervezete teljesen leépült, lefogyott, hozzáöregedett anyjához. Hogy Szvetlána szenvedése miként hatott Linára, pontosan megmondani nem lehet, néha ugyanúgy korholta lányát, mint mindig az elmúlt évtizedekben, amiért nem készíti ki gyógyszereit, nem elég forró a tea, vagy mert már megint elfelejtett zongorázni egy kicsit, pedig magyarázta ő eleget, így kiesik a gyakorlatból; ám bizonyos az is, bármennyire is rossz volt már ekkor a hallása, tudatáig eljutott lánya szenvedése, a fájdalom okozta kiabálások áttörték süketsége falait, beférkőztek gondolataiba, abba a káoszba, amit az öregsége okozott, mert olyankor, mikor Szveta lánya kiabált, csak ült ágyában, ajkát harapdálta, testét ringatta előre-hátra, imákat mormogott, kezéből ki nem engedte volna a szorosan markolt ikont és rózsafüzért.
Ezúttal éjszakai rémálom, a halállal vívott alkudozás, hadakozás nem volt – legalábbis Lina részéről nem; Szvetlána volt az, aki élete utolsó éjszakáján ébren tartotta a lakás összes lakóját, nyöszörgött és üvöltözött, azzal a különbséggel, hogy ő nem kergette, hanem hívta a halált, jöjjön már végre, szabadítsa meg ettől az elviselhetetlen szenvedéstől.
Nem sokkal Szvetlána halála után Nagyezsda lányának megszületett a második gyereke, és a bővülő családnak kapóra jött Szvetlána megüresedett szobája. Hogy a gyerekágynak is helyet szorítsanak, a zongorát eladták – Lina már túl öreg volt a zenéléshez, más meg amúgy sem tudott zongorázni – a fiatalok Lina tágas szobájába költöztek be, Linát pedig az egykor cselédszobának épített, kis ablakú, szűk szobácskába pakolták át, ahol az ágyon, egy szekrényen, meg egy asztalon kívül egyéb nem is fért el; a helyiség annyira szűk, írta levelében nagyanyám, hogy egy olyan testes asszonyság, mint ő, meg sem tud fordulni benne. Neki amúgy sem kell több hely, egész nap az ágyban fekszik, érvelt Nagyezsda, amikor nagyanyámmal találkozott; hiszen annyira gyenge szegénykém, hogy már a mosdóig sem bír járókeret nélkül elvánszorogni, de nem is engedik egyedül mozogni a lakásban, mert mivel se nem lát, se nem hall, mindennek nekimegy és mindent felborít. Ezzel eldőlt, hogy a Puskarszaja úti lakást Nagyezsda Petrovna családja örökli, jóllehet nagyanyám közelebbi örökösnek számított, nem is szólva arról, hogy dédanyámnak csak Anatolij révén voltak egyenes ági leszármazottjai de Nagyezsda volt az egyedüli, aki vállalta dédanyám gondozását, így a lakás tulajdonlásának kérdése fel sem vetődött.
Lina mama lánya halálát, az átköltöztetést is túlélte, ám hogy mindez mennyire viselte meg, arról a külvilág keveset érzékelt: süketsége, rossz látása, zárkózottsága, egy sötét szobába kényszerített magánya áthatolhatatlan falat jelentettek közte és a külvilág között. Tényleg nem tudott, vagy nem akart meghalni. Egy idő után már annyi ereje sem volt, hogy új otthonát saját erejéből elhagyja. Az egykori cselédszoba volt az étkezője, vécéje és fürdőszobája, ahonnan csak vasárnaponként vitték ki, de nem a templomba, hanem a konyhába, hogy a helyiségben felmossanak és kiszellőztessenek. Csak olyankor költözött némi élet Linába, amikor nagyanyám havonta egyszer meglátogatta, és vitt neki a trüffelkrémes apró csokiból, melyhez akkor már Leningrádban is csak pult alól lehetett hozzájutni. Olyanok voltak ezek a vizitek, mint valami börtönlátogatások, az egyedüli alkalmak, melyekből megtudhattuk, hogyan érez, mik járnak Lina mama fejében. Ilyenkor Lina, miután kettesben maradtak, nagyanyám füléhez hajolt, és egészen halkan, nehogy valaki más is meghallja, folyton arról panaszkodott, hogy Nagyezsda éhezteti, romlott ételekkel tömi, miközben az ő pénzén eteti egész pereputtyát. „Hidd el nekem, Natasenka, ez a nő egy közönséges tolvaj. Még Szerjozsa levelét is eltüntette. Mit mondok majd az én Szerjozsámnak, ha megjött a fogságból?”
Éheztette-e Nagyezsda Linát, tényleg rosszul bánt-e vele, ahogy azt Lina mama állította, vagy csak az öregasszony találta ki az egészet, nem tudni. Gyanítottuk viszont, hogy Szerjozsa levelét Nagyezsda tényleg eltépte, vagy elégette, hisz régebben mondogatta is eleget, az a papírlap a halált hozza rájuk, meg aztán nem csak a levél tűnt el a ládikóból, hanem maga a ládikó is, amiben Lina a levelet tartotta, azzal a sok ékszerrel együtt, amit Lina apja lányára hagyott, mielőtt annak idején a bolsevikok elhurcolták és agyonlőtték volna. Nagyezsda egyéb óvintézkedéseket is hozott: lányának meghagyta, hogy a csecsemőnek három éves koráig nem szabad ollóval vágni a körmét, mert az rosszat jelent, esténként pedig felmászott a padlásra személyesen ellenőrizni, nem huhog-e bagoly valahol a közelben, és nem raknak-e fészket fekete tollú madarak a házuk oldalán.
Később nagyanyám azt írta, anyósa már nem csak panaszkodik, hanem Szerjozsát is egyre gyakrabban emlegeti. Nem Anatolijt, a másik fiát, vagy lányát, aki életének utolsó leheletéig gondozta őt, vagy férjét, hanem a háborúban eltűnt legkisebb gyereket. Egyfajta gát szakadt át talán benne, hogy most már szabadon szólhat róla, nem kell emiatt haragos arcokat látnia, dorgáló szavakat hallania, hogy hagyja már abba, Lina Mihajlovna, hisz maga is tudja, fia már rég halott, mert már se nem lát, se nem hall, a fülébe szerelt készülékbe is üvöltözni kell. Lina nagyon rossz bőrben van, tudósított még később nagyanyám, most már tényleg bármelyik percben itt hagyhat bennünket. Régóta nem volt kinn a napon, hiszen, mint tudjuk, a lakásban nincs erkély, arca egészségtelenül fehér, már egy pohár vizet sem bír kezében megtartani, annyira gyenge, etetni kell és tisztába rakni, akár egy csecsemőt, fogínye elsorvadt, hiába a protézis, már rágni sem tud, csak inni és pépes ételeket lenyelni, megkönnyebbülés lenne mindenkinek, ha a Fennvaló magához szólítaná. Memóriakiesései is egyre gyakoribbak, van úgy, hogy nem ismer fel senkit, Vászját, meg Szvetlánát szólítja, hol a teám, Szveta, mikor hozod már, néha meg csak reszket ijedtében, bombázásokat hall, de olyan is előfordult, hogy amikor nagyanyám meglátogatta, csak kedélyesen mosolygott, megfogta kezét, kérte, ne menjen még, ne siessen, üljön le egy kicsit melléje, és mesélni kezdett:
– Tudja, asszonyom, nekem három gyerekem volt. Lányom és a nagyobb fiam meghalt, de a legkisebb fiam még él, híres festő Nyugaton. Erről nem is szabadna beszélnem, de magának elmondom, negyvenötben disszidált…
Ám hiába beszélt félre időnként dédanyám, tévesztett össze embereket, keverte a neveket, az éveket és napokat, került egyre közelebb a vegetatív állapothoz, az Úr csak nem akarta magához szólítani. Lehetséges, hogy tényleg alkut kötött a halállal? A kérdés ott bujkált már nem csak a lakás, hanem a ház összes lakójának, nagyanyámnak is a fejében, újra és újra elhangzott reggelente, amikor kiderült, az öregasszony ezt az éjszakát is túlélte. Felmerült az is, nyilván, hogy nem a halál, hanem csak az Úr kegyes hozzá, ő tartja még életben, mert hát, ha mindenét el is vették, sötét lyukba zárták, imáitól nem foszthatták meg, Lina meg imádkozott reggel és este, és mivel szobájának örök félhomályában, a létezésének belső vermében néha már azt sem tudta, mikor van reggel, és mikor este, ezért duruzsolt Istenhez a nap mindenik szakaszában.
Az egyik éjszaka rettenetes rosszullét tört Linára. Ez már a nyolcvanas évek elején történt. Linának görcsei voltak, jajgatott, többször is epét hányt, és már ismét a pörölt a halállal, féloldalt fekve, a hidegrázástól reszkető hangon. Nagyezsda, bár istentagadónak tartotta magát, nem győzte vetni a kereszteket. Nem is Linát féltette, hanem saját magát, és családját. Hiába tolt Lina ágya mellé vödröt, párnája mellé törülközőt és egyéb rongyokat, mivel Lina se nem látott, se nem hallott, a rongyokról, vödörről sem vett tudomást, ezért az éjszaka folyamán többször is fel kellett törölni, ágyneműt cserélni. Az egész család virrasztott, hát most, most akkor bekövetkezik, de mire felkelt a nap, a démonok eltakarodtak, és Lina ismét békésen hortyogott, hátán fekve, kerekre tátott szájjal.
Másnap a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége egy rövid sajtóközleményt tett közzé, melyben tájékoztatták a szovjet népet, hogy a Szovjet Kommunista Párt főtitkára, Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs, hosszú, méltósággal viselt betegség után elhunyt. A világ második legfontosabb embere régóta gyengélkedett, ám végül infarktus végzett vele. Brezsnyev halálhíre volt az első harangszó, ami a szovjet birodalomért kongott. Ekkor még a párt mutatta a fityiszt a nyugati világnak, csupa sikerekről szóltak az afganisztáni haditudósítók, még kilométeres sorok álltak Lenin mauzóleuma előtt, de a birodalom napjai megvoltak számlálva.
Még ugyanazon a télen, egy napsütötte délelőttön, egy fiatal, frissen borotvált katona vonult végig a Puskarszkaja úton. Vasárnap volt ekkor is, akárcsak negyven éve, amikor Szergej Vasziljevicset szülei kikísérték a vonatállomásra, és szülei utoljára látták őt élve. A katona hetykén lépkedett a befagyott járdán, élére vasalt nadrágban, katonazubbonyban, a napfényben csillanó gombokkal, mit sem törődve a cudar hideggel, meg a csúszós úttesttel. Megkerült egy középkorú férfit, aki épp lemerült Moszkvicsát próbálta beindítani; ellépett két hógolyózó kisfiú, és három, a Velikán moziba, vagy talán a Planetáriumba igyekvő lány mellett, akik kihívóan kuncogva még meg is fordultak a fess baka után. A Puskarszkajára nyíló zsákutcában kocsi nem járt, ezért a katona a hótorlaszokat kikerülve az út közepén haladt tovább, és gépies mozdulattal biccentett két bámészkodó asszonyra. Ki fia-borja lehet? – nézett egymásra a két asszony – ez nem idevalósi!
Lináék házához igyekezett a katona, és Lináék lakásához; vasárnap lévén, otthon volt mindenki. Nagyezsda főzött, férje és veje a tévében hokimeccset nézett, menye mosott, a kicsik játszottak. A katona nem kopogott, hanem csengetett, nem háromszor, hanem egyszer és hosszasan, és amikor Nagyezsda nyitotta az ajtót, nem köszönt, nem szólt egy szót sem, olyan határozottan lépett el az asszony mellett, hogy az a döbbenettől szólalni sem tudott. A katona benézett a konyhába, a nappaliba, majd Lina mama szobája elé vonult. Ott megállt, leemelte ködvágóját, beszúrta öve alá, megköszörülte torkát, tenyerét végighúzta rövidre vágott haján, és benyitott.
Nagyezsda azt már kora reggel észrevette, Lina roppant élénk ezen a napon, kedves hozzá és nevén szólítja, arra kéri, cseréljenek nála ágyneműt, vizes ronggyal töröljék testét végig, ám reggelit ne hozzanak, mert se nem éhes, se nem szomjas.
Az ajtó résnyire nyitva maradt, így Nagyezsda láthatta, hogy a katona az öregasszony ágyához lép, és megszorítja Lina kezét.
– Hát megjöttél – suttogta Lina.
– Megjöttem, anyukám.
– Annyira, annyira régóta várok rád!
– Tudom, anyukám – hajolt az öregasszony fölé a katona, és homlokon csókolta.
Toportyán
(részlet az Alkonyatkor, Budapest felett című regényből)
Áron apja a város egyetlen magyar nyelvű líceumában tanított, és akkoriban az anyanyelvi tanárok a kisebbség körében olyanok voltak, mai szóhasználattal élve, mint helyi celebek, magyarázta Elemér. Mindent tudtak, vagy tudni véltek róluk: ki hol lakik, mivel foglalkozik a férj, feleség, van-e kutya a házban, gyerek a családban, ha igen, hány éves, merre jár éppen. A Valkóyakról például beszélték, hogy apa és fia rossz viszonyt ápol, alig állnak szóba egymással, és míg az apa, Valkóy Ödön egy szigorú, modoros és távolságtartó tanár, az egyedüli, aki magázza tanulóit, Áronka egy izgága, cserfes srác, az órákon mindig visszapofázik, hangos és szemtelen, zabszem a tanárok seggében. Jellemző módon, amikor a nyolc általános elvégzése után Elemér bejutott a líceumba, az első hír nem az volt, hányan lesznek az osztályban, vagy ki az új osztályfőnök, hanem hogy a Valkóy-fiúval egy osztályba kerül. Az oltári persze az lenne, ha a magyart Valkóy tanítaná nektek, mondták Elemérnek az idősebbek, akkor derülne ki, mennyit is ér az öreg tekintélye, sikerül-e neki az, ami más tanárnak nem, megzabolázni a szemtelen kamaszt, vagy Áron kezelhetetlen marad nála is, ő lesz a tanár Achilles-sarka. Erre azonban ne számítsatok, tették még hozzá, Valkóy az egy évvel idősebbeket viszi, egyébként sem szokás egy tanárnak olyan osztályt adni, ahová a saját gyereke jár.
Ehhez képest az első iskolanapon, magyar órán meglepetten látták, maga a rettegett Valkóy tanár fordul be az ajtón. És nem azért, mert eltévedt, vagy fiával szeretne találkozni. Marosi tanárnő szülésszabadságra ment, ő fogja tanítani a magyart, közölte az osztállyal.
A Valkóy kontra Valkóyra azonban még várni kellett, a következő iskolanapot már nem az osztályban, hanem a városhatárban kezdték, ahová a diákságot kirendelték krumplit szedni. Azokban az időkben a diákok voltak a szocialista mezőgazdaság megmentői; ők, és a katonaság. A város összes középiskolájának összes tanulóját, a végzősöket leszámítva, vitték mezei munkára, amit Elemérék bántak is, meg nem is, mert igaz, hogy elmaradnak a tananyaggal, egy-másfél hónap lemaradást nehéz bepótolni, de azért sokkal kellemesebb kint, a verőfényes napon csapni agyon az iskolaidőt, mint a dohos iskolateremben senyvedni.
A kinti munka nem igényelt nagy tudást. Menni kellett a vetőgép után, a földből kiszórt krumplikat begyűjteni, szortírozni, zsákokba rakosgatni. Valahogy mindig úgy alakult, hogy a nagyobbak, a harmadévesek választottak először, ők meg a korábbi évekből már tudták, hol rövidebbek a sorok, hol kevesebb a burgonya és az ezzel járó feladat. A gólyák irigykedve figyelték, hogy a felsősök mindig később kezdik a munkát, és már régóta pihennek, fociznak, fogócskáznak, a föld alól kihajtott egereket kergetik, míg ők még a vetőgép mögött hajladoznak, izzadnak a barcasági kánikulában. Áronra viszont más szabályok vonatkoztak. Elemér már az első iskolanapon észrevette, a többiekkel ellentétben nála nyoma sincs semmiféle drukknak, félénkségnek, bátortalanságnak, úgy jár-kel a folyosón, az udvaron, mintha mindig is idetartozott volna. Nem volt ez másként a mezőn sem. Sorkiosztás előtt, Áron senkitől sem zavartatva szépen átsétált a harmadévesekhez, és addig maradt ott, míg osztálytársai végeztek a melóval. A harmadéveseknél járt egy másik tanárcsemete, Toós matektanár Bandi nevű fia, egy másik olyan srác, aki fenegyereknek számított a suliban. Áron együtt röhécselt, bolondozott Toós Bandival, meg annak haverjaival, és amikor néhány harmadéves elbújt cigarettázni, vagy el-eltűnt a faluszéli lakosoktól házibort venni, hozzájuk csapódott ő is. Őt nem nézték levegőnek, mint a gólyákat általában, közülük valónak tekintették, nem csak azért, mert ő a Valkóy Ödön fia, és több mindent megengedhet magának, hanem azért is, mert mindenki tudta, a Valkóy és a Toós család összejár, Áron és Bandi gyerekkori cimborák. Elemér először látta, milyen is az, amikor valakivel kivételeznek. Ha a celebvilághoz tartozik. Mert nem csak a harmadévesek hagyták Áronnak kijátszani a szabályokat, hanem a tanárok is. Őt nem dorgálták, mint a többieket, nem noszogatták, hanem még trécseltek, nevetgéltek is vele. Egyenrangúnak tartották. Közülük valónak, körön belülinek. Valakinek, akit már az első iskolanapon néven szólítanak.
Minden délelőtt két-három tanár is a diákokkal tartott, felügyelni, rendet tartani, meg hazainduláskor csomagot ellenőrizni, nehogy magukkal vigyenek néhány szem burgonyát. Amikor Áron apja első alkalommal jött ki a mezőre, Elemér és társai gonosz várakozással lesték, meglesz-e már itt az első veszekedés, megkapja-e Áron apjától a lógásért a letolást. Ha erre vártak, akkor csalódniuk kellett. Az idősebb Valkóy egyrészt rá sem hederített fiára, napközben még feléje sem nézett, csak a másodéves diákjaival csevegett, másrészt, nem szidott ő le senki mást sem. Míg a többi tanár folyton fegyelmezett, utasított, hogy túl lassan haladnak, itt is, meg amott is hever pityóka a földön, igyekezzünk, gyerekek, már fordul a traktor, dolgozni! nem lazsálni! olykor akkora buzgalommal, mintha nem egyetemet végzett tanárok, hanem született hajcsárok lennének, addig Valkóy Ödön csak távolról figyelt: néha odaszólt valamelyik diákhoz, de ez is amolyan kedves, együttérző dorgálás volt inkább. Méltóságán alulinak tartotta, hogy ő a mezei feladatokkal foglalkozzon.
Olyankor viszont, mikor apját kirendelték a mezőre, azért Áronnak is csendesebb napjai voltak. Át-átsomfordált ugyan a nagyokhoz, de nem lógott el sem cigarettázni, sem borozni; szeme sarkából folyton apját figyelte: a tanárt, aki ott kint, a mezőn is rászolgált a különc jelzőre. Mert míg a többi kolléga, a tanulókhoz hasonlóan ócska farmerben, kopottas cipőben érkezett a burgonyaszedéshez, Valkóy tanár, a diákok legnagyobb derültségére, fényesre sikált lakkcipőben, sötétszürke öltönyben és mellényben tűrte a tűző őszi napsütést, bukdácsolt a hepehupás földdarabokon, mint aki eltévesztette a napot, vagy szórakozottságában nem tudja, mibe kell öltöznie. Csak éppen nyakkendőt nem hurkolt hozzá. Egy alkalommal, utcai cipőjével meg is botlott és majdnem elhasalt, mire a diákseregen kirobbant a röhögés. Hiszen, mint tudjuk, nincs annál élvezetesebb dolog a világon, mint amikor egy tanár nevetségessé válik. Főképp, ha Valkóy Ödön a neve. Nevetett Elemér is a többekkel, jóízűen, teli torokból, majd szeppenten jutott eszébe, hogy miközben apján derülnek, Áron ott áll mellettük. Áron nem nevetett, csak nézte apját összeszűkült szemekkel, majd halkan megszólalt:
– Jaj, apám. Ha látnád magad, mennyire idétlen vagy.
A krumpliföldön kialakult szereposztás aztán nem változott a tanítás újrakezdése után sem. Áron maradt a kezdeményező minden csínyben és huncutságban, ő volt a vezérkos, a viszonyítási alap. A pajzs, melynek árnyékában a többiek is meghúzhatták magukat. Amikor Áron az órák közötti szünetben elbújt bagózni a budiban, mentek utána a társai is, mert bízhattak abban, ha az igazgatóhelyettes razziát tart, és lebuknak, nem lesz akkora a fejmosás, ha őt is ott találják. Amikor a fiúk hajhosszát ellenőrizték, és Áronra rászólt az osztályfőnök, „édes fiam, hajad ollóért kiált”, tudták, futni kell nekik is a fodrászhoz. És amikor Áron kotyogott az órán, vagy papírgalacsinokkal dobálózott, kotyoghattak, dobálózhattak a többiek is. Igaz, nem mindenben volt bátorságuk Áront utánozni. Például abban, amikor Lászlóné fizika óráján Áron kimászott az ablakon, és csak óra vége előtt tért vissza. Egyszerűen bekopogott az ajtón, bekéredzkedett, és még meg is köszönte, amiért kiengedték a mosdóba, Lászlóné pedig, százdioptriás szemüvegével orrán, még mosolygott is Áron illedelmességén. Vagy például, ha beteget jelentett tornaórán, és míg osztálytársai az iskola betonpályáján gyakorlatoztak, vagy futották a köröket a Cenk alatt, ő egyszerűen meglógott egy sörre, vagy valamilyen olcsó röviditalra, Toós Bandival, vagy valaki mással – ivótárs mindig akadt – a suli közelében működő koszos talponállóba, ahol a pultos, üzleti megfontolásból, szemet hunyt afölött, hogy iskolai egyenruhások rendelik az italt. Amikor pedig Áront tetten érték valamilyen csínytevésen, a szidalmazás mindig enyhe dorgálássá, a büntetés rövid ejnye-bejnyévé szelídült.
Csak az a bizonyos apa-fiú konfliktus nem robbant.
Néhány hónap elteltével Elemér és társai már képtelenek voltak eldönteni, a két Valkóy hányadán is áll valójában egymással. Miután kiderült tehát, hogy Áron az ő oldalukon áll, még noszogatták, provokálták is néha, figyelj, túl sok a lecke, dogát írunk matekból, sok a házi feladat, kérd meg apádat, ne legyen röpdolgozat, szólj már rá az öregedre, ne feleltessen Berzsenyiből, nehezek a versei – és ehhez hasonlókat. Meg aztán volt ezekben a kérésekben némi hátsó szándék is: konfliktust akartak, szikrázó apa-fia, tanár-diák vitát, hátha sikerül egy kicsit megráncigálni az oroszlán bajszát, megrengetni Valkóy tanár sziklaszilárd tekintélyét. Egy középiskolás kamasz haragban áll szülővel, tanárral, az egész világgal, és azt akarták, a lázadást helyettük vívja meg Áron, ő legyen az a parittyás Dávid, aki legyőzi Góliátot, mert az roppantul izgalmas dolog, ha a nemzedéki ellentétnek ebben az örökös harcában szülő és tanár egy és ugyanaz a személy. De mintha titkos paktum lenne apa és fia között, egy meg nem támadási egyezmény, melynek alapjait az első hetekben, a városszéli krumpliföldeken teszteltek először, ez az ellentét sehogy sem akart élesbe fordulni. Lehetséges, hogy csak rosszindulatú pletyka volt mindaz, amit a családon belüli veszekedésekről suttogtak? A két Valkóy, úgy tűnt, felosztotta egymás között az osztályt, és két tábort alkottak a diákok is. Valkóy tanárért sok tanuló rajongott, és ő rendszerint úgy tett, mintha csak nekik magyarázna, a hátul, az ablak melletti sarokban gubbasztó Áron aranyköpései, kommentárjai csak a körülötte ülőknek okoztak katartikus gyönyört, két-három pad sugarában, apja pedig nem hallotta, vagy úgy tett, mintha nem hallaná a sutyorgást, nem látná a kuncogástól fénylő szemeket. Persze, volt abban valami vicces, ahogy Áron néha harsányan „tanár elvtársazta” apját, vagy, ahogy az idősebb Valkóy magázza fiát, tudva azt, hogy iskolán kívül tegeződnek; amikor meg együtt érkeztek, látszólag a legnagyobb egyetértésben, Áron, amint meglátta a többi srácot az ablakban, vagy az iskolaudvaron, máris grimaszolt, mutogatott apja háta mögött. Naná, hogy Elemérék dőltek a röhögéstől.
A helyzetet árnyalta, hogy az idősebb Valkóy egyáltalán nem volt az a patás ördög, mint ahogy azt híresztelték róla. Néha egész órán át diktált, olyankor Elemérnek egy idő elteltével fájt karja, csuklója, a fáradtságtól menekült volna ő is, mint Áron fizika óráról, máskor viszont lebilincselően magyarázott. Sztorikat, adomákat mondott a maga édeskés, bariton, artikulált hangján. Pannoniusról, aki valójában Csezmiczei János, Balassiról, akit csakis Balassa Bálintnak szabadott mondani, Laborfalvi Róza féltékenységéről, Petőfi népszerűségéről, Vajda János vadász kalandjairól. Szelíd, fogatlan medve volt Valkóy inkább, aki sokat morog, de nem harap. Csipkelődéseihez, gúnyolódásaira pedig lélekben rá lehetett készülni. Nem mintha e tekintetben Áron ne hasonlított volna rá. És mint minden tanárnak, Valkóynak is megvoltak a maga szabályai, azzal a különbséggel, hogy ő könyörtelenül ragaszkodott is ezekhez. Feleléskor csakis azt az anyagot szabadott felmondani, amit ő leadott; tilos volt bármiféle egyéb forrás használata, mert ezt ő azonnal kiszúrta, és a jegyet lepontozta; amikor pedig verstanulás volt a házi feladat, azt nagyon komolyan kellett venni, nem volt kibúvó, helye a magyarázkodásnak. Elhibáztad Csokonai életrajzi adatait, semmi gond; nem tudtad, mi a különbség a metafora és hasonlat között, belefért az is, de ha a feladott verset nem tanultad meg jól, csak elmekegted, eldadogtad, hiába feleltél a legprímábban, kaptad a szekundát. Apróbb döfködésre, egymás elleni rövid Valkóy-showra olyankor került néha sor, amikor Áront felelni hívták. Apjával ellentétben Áront a magyar irodalom hidegen hagyta, nem olvasott, nem jegyzetelt, hamar besoroltatott a közepes tanulók közé. A feleltetéskor idősebb Valkóy kegyetlen volt és könyörtelen – nem voltak egy súlycsoportban, és éreztette is ezt. Áron könnyű préda volt, nem igazodott ki versmértékben, irodalmi műfajokban, és gyakran mondott hülyeséget. „Egy Valkóytól ennél egy kicsit többet várok el” vagy: „megkapja az átmenőjegyet, de csak azért, mert az én fiam” viccelődött néha Ödön tanár, amire Áronnak, ha már apja előtt nem sikerült a fenegyereket eljátszania, meg kellett elégednie a kamaszos idiótaságokkal, és az osztály egy részének elismerő kuncogásával. „Csokonait azért csapták ki a debreceni gimnáziumból, mert nem akarta levágatni a haját”. „Ki volt Ady múzsája Párizsban?” „Nem ki, tanár elvtárs, hanem mi. Természetesen a vörösbor”
Tudod, lehet, csak az ifjúkor iránti nosztalgia mondatja velem, meg a sajnálkozás, amiért az öreg Valkóy nem él, fia meg alkoholista és hajléktalan, de ha azokra az időkre visszagondolok, a szeretet emléke az, ami előjön, vallotta be Elemér. Meg az édes ártatlanságé, melynek aurája oly sokáig védett a külvilágtól. Mert végeredményben mindkét Valkóy szeretni való figura volt. A tanár Valkóy, a szigorú polgári elvek szerint élő esetlenségével, ahogy idegen bolygóként kering ebben az értékek és elvek nélküli világban, a végtelennek tetsző tudásával és irodalomszeretetével, miközben, átvitt értelemben, persze, az iskolai hétköznapokban is éppúgy bukdácsol, mint odakint, a krumpliföldön, fényes lakkcipőjében, és Áron a maga humorával, szókimondásával, felvállalja az osztály szócsövének szerepét, és miközben lázad környezete ellen, élni kíván a helyzetéből fakadó előnyökkel. Talán ezért követem Áron sorsát, mondta Elemér; hozatom be olykor, ha tehetem, télvíz idején, egyezkedek az orvossal, hadd feküdjék egy rendes ágyban két-három napig, pumpálom szervezetét vitaminnal, glükózzal. Az apa emlékére. És fiának az emlékére, aki még itt van közöttünk, de csak fizikailag. Ez számomra – hogyan is szokták mondani? – amolyan becsületbeli ügy.
Na de aztán elérkeztek Aranyhoz. Amikor Aranyt vették, Valkóynak ismét megjött a mesélőkedve. Egész órán diktált meg mesélt, Petőfi és Arany barátságáról, az egymásnak írt episztolákról, Arany letargiájáról barátja halála után, találkozásáról Tompa Lászlóval, kései szerelméről, végül a Toldiról, milyen körülmények közt íródott, mi a költemény szerkezete, és így tovább. Nem volt kérdés, minden mondatából érezni lehetett, Arany Jánost tartja az addig élt legnagyobb költőnek. És a költő nagyságához méltó házi leckét is feladta: megtanulni Toldi első énekét. Az osztály zúgolódott, de hát tanár elvtárs, ma szombat, hétfőn az első óra magyar, meg hogy a János vitéznél is három napot kaptunk, pedig az rövidebb és könnyebb is. Valkóy csak mosolygott, olyan volt neki ez a tiltakozás, mint amikor a játékosok győzködik a bírót, vonja vissza a megadott tizenegyest. Majd mondott egy nagyot: ha valaki hétfőre nem csak a feladott részt, hanem az egész Toldit megtanulja, bevezetőstől és mottóstól, megkapja a jelest, és ebben a harmadévben már nem kell többé felelnie. Az osztálynak erre már nem maradt válasza. A Toldit, elejétől a végéig?! Mind a tizenkét éneket? Amikor egy ének tizenhat-húsz szakaszból áll, és egy szakasz nyolc nehéz verssorból? Hisz maga a tanár elvtárs mondta, mennyire bonyolultak azok az alexandrinusok! Ez még viccnek is rossz! Pedig Ödön tanár tényleg komolyan gondolta, csak az osztály döbbenetét tartotta viccesnek, még vigyorgott is hozzá, fülig érő szájjal.
Figyelték Áront, ilyenkor mindig ő volt a leghangosabb – nem mintha ez számított volna apjánál, sőt! – de Áron hallgatott. Én megpróbálom, bökte ki valamelyik szünetben. A többiek jót nevettek ezen, remek poén, haver. Egyébként is, Áron gyakran blöffölt, ugratta társait. Véletlen egybeesésnek vélték, hogy Áron lemondta a szombat esti házibulit is, útban hazafelé bespájzolt szűrő nélküli Carpaţi cigarettából, otthon bezárkózott szobájába, szélesre nyitotta szobája ablakát, hogyha a szülei bekopognának, ne érezzék a füstszagot, és felütötte a Toldit. Harminchat órán át tanult megállás nélkül, mesélte később. Este, szombat éjszaka és vasárnap egész nap, csak a budira vonult ki, meg néha kajálni. Előbb végigfutotta Toldit, hogy legyen fogalma tartalmáról, majd hangosan olvasta a szöveget, versszakról versszakra, énekről énekre, és ahogy olvasta, behunyt szemmel fel is mondta, addig, míg egy adott ének hibátlanra sikeredett. Majd jöhetett a cigarettaszünet és a következő ének. Vasárnap este ért a végére, ekkor érezte először, kísérlete nem reménytelen.
Hétfő reggel, mikor indult az iskolába, Áron azt sem tudta, milyen órái lesznek aznap, Arany kötetén kívül semmit sem vitt magával. Bevonult az osztályterembe, bezuhant padjába, és csak ült, mogorván, karikás szemekkel, ha valaki rászólt, rámordult, mindenkit elhajtott maga mellől. Még cigizni sem ment ki a mosdóba, az első, kora reggeli slukkért, lehajtott fejjel ült akkor is, amikor apja bevonult a katedrához, maga elé húzta a naplót, és szólította a neveket. Szokása volt ez is: amikor Valkóy feleltetett, két perc alatt eldőlt, ki lesz aznap az áldozat, és ki a túlélő, pokol vár-e a diákra, vagy édes nyugalom. Valkóy mindig az óra elején hívta ki azokat, akik aznap feleltek, öt-hat embert felsorakoztatott a katedra előtt, és kezdődött a nemulass. A többiek pedig, ha úgy tartotta kedvük, ölbe tett kézzel figyelhették, mire mennek társaik, vagy másolhatták a matek, fizika házit. Mintha ott sem lettek volna. Még egy pakli kártya is készenlétben állt Eleméréknél hátul, hogyha snapszlira támadna kedvük.
De ez nem az a nap volt, amikor Elemér helyén maradhatott hatvanhatost játszani. Valkóy őt is kihívta, pedig Elemér úgy volt vele, nem ma, édes istenem, bármikor, csak ma nem, mert a házibuli hajnalig tartott, a vasárnap regenerálódással telt, és csak késő este eszmélt, rá se nézett a Toldira. Áron ezúttal nem került a felelők köré, és mikor már Elemér ott görnyedezett a katedrával szemben, és számolgatta, az aznapi buktával mennyit romlik a jegyátlaga, perifériás látásával mozgást észlelt, hogy ott hátul, az ablak mellett, valaki feláll, és csattan az iskolapad. Áron szökkent talpra, és kiabálta hetykén, megtanultam, tanár elvtárs. Mit? Hát a Toldit. De nem csak az elejét, hanem az egészet, elejétől végig!
Néhányan ösztönösen elkuncogták magát. Ez amolyan pavlovi reflex volt, tudod, magyarázta Elemér, mi már attól vihogtunk, ha Áron kitátotta a száját. Azt gondoltuk, ezúttal is csak bohóckodik.
Valkóy egy ideig csak bámult fiára, kiesett szerepéből. Tán először az évek alatt. Kisujját eltartva kezétől, mint amikor a háziasszonyok az úrinőket utánozva kávéjukat isszák, szemüvegét lecsippentette hegyes orráról, akkurátusan összecsukta, az asztal sarkára helyezte, a naplót odébb tolta, és várta, történjék valami, derüljön ki, ez is csak amolyan sületlen vicc akar lenni, amilyet sokszor volt alkalma fiától hallani és a füle mellett elengedni. Kétheti zsebpénzemet odaadtam volna, nevetett Elemér, hogy egyszer azt lássam, az a fölényesség és gunyorosság, amivel rossz válaszainkat mindig kommentálja, leolvadjon arcáról, de esküszöm, annyira megdöbbent, hogy egészen megsajnáltam. Azt tetszett mondani szombaton, aki megtanulja a Toldit, az…” „Emlékszem, mit mondtam szombaton – vágott közbe apja – Akkor tessék kifáradni, lássuk, mit tudunk” mondta, ekkor már ismét azzal a szokásos, arcára rajzolt, ironikus mosolyával.
Csend ülte meg a termet, csak Áron cipőjének kopogása hallatszott, ahogy végigmasíroz a nyikorgó hajópadlós teremben, és megáll apjával szemben, egy méterrel előtte. Közel állt hozzá Elemér is, látta arcán a rá nem jellemző feszültséget, melyet magára erőltetett gúnyos mosollyal próbált palástolni. Csakúgy, mint az apja. Apja fia volt abban a pillanatban. – Hát tessék –, mondta Valkóy, a tanár, Valkóynak, a diáknak. A teremben nem moccant senki, nem lehetett hallani toll sercegését, sutyorgást, mocorgást, mint más alkalommal, mikor már Valkóy megnevezte aznapi áldozatait, és a többiek számára kezdődhetett a szabadprogram, vagy a szieszta.
Hát, íme, mégiscsak megtörtént. Valkóy kontra Valkóy.
Áron mélyet lélegzett, behunyta szemét. Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta, kezdett hozzá. Majd szünet, és szavalt tovább. Nem, a szavalás nem megfelelő szó, mert ha valakiről azt mondod, verset szaval, az feltételez egyfajta emelkedettséget, átélést. Áron nem szavalt, nem artikulált, nem tartott szünetet a verssor, mondat végén, átgázolt minden ponton, vesszőn, csak mondta, mondta a Toldit, olyan monoton, darálós hangon, mintha egy hűtőszekrény használati utasítását olvasná. Mintha poén lenne már az is, ahogy a költeményt előadja, ott a véleménye Toldiról, Aranyról, apjának egész hivatásáról, ahogy Arany érzelmekkel, hangulattal teli verssorai, monoton, gépies zajjá, üres szavakká degradálódnak.
Elég lesz, szakította félbe Ödön Áront, valahol az ének utolsó előtti versszakánál, de még mielőtt Áron fellélegezhetett volna, hozzátette: hetedik ének!
Áron egy darabig mormogott magában, képzeletben lapozta az oldalakat, és folytatta, a hetedik énekkel. Néhány szakasz után Ödön ismét megálljt parancsolt, és a kilencedik éneket kérte. Aztán az utolsót, a tizenkettediket. Itt már nem szólt közbe, hagyta, a fia mondja végig, és Áron azt is végighadarta. Időnként megakadt, de ezt sikerült úgy eladnia, hogy úgy tűnjön, csak rosszul vette a levegőt, és folytatta a versmondást.
Amint a szöveg végéhez ért, Áron fújtatott egy nagyot, és arcán fáradt vigyorral nézett végig a teremben.
Negyedik ének, szólalt meg Valkóy tanár ismét. Ekkor Áron már nem vigyorgott, hangja panaszos volt és színtelen, hisz ez így nem fair, a feladat Toldi megtanulása volt, követhetően, a cselekmény szerint, ez nem egy telefonkönyv, melyből a betanult neveket és számokat kell találomra felmondani! De most, hogy visszagondolok az esetre, jegyezte meg Elemér, még jól is szavalta ezt a részt: dacos, elvékonyodó hangja mintha Toldi Miklós lelkéből szólt volna, az ő felháborodását közvetítette volna, amit az olvasó érez a hősünket ért nagy igazságtalanság miatt.
Ám bármit is érzett abban a pillanatban Áron, megtörtént a baj. Elakadt. Egy hatalmas, fekete lyuk keletkezett emlékezetében. Rövidzárlat. Van ilyen. Egyszerűen nem jutott eszébe a következő szó. Volt, aki a tanárnak drukkolt, és kajánul várta Áron bukását, de hallani lehetett a lapok suhogását is, hogy megkeressék az inkriminált részt, súgjanak, segítsenek, valahogyan belesóhajtsák Áron memóriájába a következő sorokat. Síri csend támadt ismét a teremben, és mivel Áron még mindig szenvedett, már várták Valkóy tanár újabb, szarkasztikus megjegyzését, hogy köszönöm, édes fiam, menjen szépen vissza a helyére, majd legközelebb, vagy valami effélét, de csak azt látták, Ödön felegyenesedik, előrehajol, és halkan, lágyan mormolja: és mint a toportyán, ha juhász kergette…
A rohadt életbe, ő súgott, az apja, és nem valamelyik osztálytárs a hátsó sorokból!
Áron ránézett apjára, és gyorsan mondta tovább: magát egy kiszáradt nagy nádasba vette. Ott is azt susogta a nád minden szála. Széles e világon nincsen árvább nála. És tovább, tovább, a szakasz végéig. Majd lélegzetvétel, és jött a következő sor. Ekkor már ismét világítottak Áron fejében a lámpák, már mondta magától is, hangosan és diadalmasan, nem akadt el többé. Ott álltam két méterre tőle, láttam, mozog Valkóy tanár ajka is, nevetett ismét Elemér, fiával mormolta, akár egy vokalista, Toldi álmát, a költemény legszebb részét, ha engem kérdezel. Ekkor Valkóy újfent megállította fiát, de most már szelíden, hogy köszöni, rendben lesz, és belekörmölte a naplóba a jelest. És az összes diákot visszazavarta helyére. Kivéve Elemért.
– Szabó, megtenné, hogy kezébe vesz egy krétát, és felírja a táblára a következő szót: toportyán. Köszönöm. Szabó, visszaülhet a helyére – mondta Valkóy, és az osztály felé fordult – Nos, meg tudja valaki mondani, mit jelent, és honnan ered ez a szó: toportyán?
Páll Szilárd a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “A katona” (fh. a photo of the Libby Hall’s collection)
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
