Halmai Tamás: Szécsi Margit emlékezete
Harminc esztendő már elégséges távlatot biztosít ahhoz, hogy rálássunk egy életműre. De kortárs literatúránk eltekint Szécsi Margittól (1928–1990). Nem henye rosszhiszeműségből: a mágiás világkép, a népköltészeti ihletettség, a neoavantgárd tónusok mind olyan jellemzők, melyek Szécsi nyelvművészetét alapjaiban határozták meg, de az időszerű irodalmi korszellemnek nem releváns részei.
Ma más kor beszél más nyelvet; az újabb költőnemzedékek jellemzően nem Juhász Ferenchez, Nagy Lászlóhoz, Szécsi Margithoz vagy Csoóri Sándorhoz fordulnak inspirációért. (S a feledhetetlen elfeledettek névsorát hosszan rajzolhatnánk tovább.)
Ráadásul a kánoni emlékezet kapacitása is véges: képtelenség volna minden jelentős alkotó minden jelentős művét folytonosan tanulmányok, szemináriumok vagy konferenciák tárgyaként elevenen tartani; vagy egyszerűen csak kiadni, elolvasni, megbeszélni.
Magam sem voltam mindig rendszeres és elkötelezett Szécsi-olvasó. Amikor Rózsássy Barbara – az Olvasat.hu szerkesztőjeként – évfordulós ünnepi esszé megírására kért föl 2018 tavaszán, nem mertem igent mondani. Más tennivalóim vonták el figyelmemet, s a költő életművét sem ismertem megbízható fokon. De ha dolgozatom akkor nem született is, érdeklődésemet nem hagyta nyugodni ez a korpusz.
Időről időre visszatértem hozzá, rácsodálkoztam karcos vagányságára, álomi gyöngédségére, látomásos leleményeire. Láttam-látom, hogy itt-ott a verstan suta, a képiség közhelyes, a szerkezet ingatag – de egészében lenyűgözőnek találom a Szécsi Margit-i szellemi hagyatékot. Kincsnek, mely türelmesen vár fölfedezőire.
Ez év nyarán verselemző esszék révén igyekeztem közelebb férkőzni a szépség e sajátos lírai fenoménjéhez – s a Cédrus Művészeti Alapítvány jóvoltából szinte azonmód könyvalakot ölthetett lelkesedésem. Az alábbiakban Kleopátra aranyhajói (Szécsi Margit-széljegyzetek) című kötetemből olvasható két részlet – melyek, reményeim szerint, az olvasót közelebb csábítják ehhez a teljességekkel kacérkodó poétikához.
A tajtékos oltár
Tengerre nézve
Bebalzsamozva, szépségektől holtan
az vagyok én most, aki sose voltam,
aki töretlen derekával tüntet:
az vagyok én itt, akit sose ütnek.
Tengerre nézve, heverve az ágyban,
láttál-e engem a bíbor szobában?
Iszom az óbor fekete-pirossát,
levelet, verset nem is írok hozzád,
iszom, melegszem borosüveg-kútnál,
magyar ne volnék: eszembe se jutnál.
Írok: leírom a tajtékos oltárt,
írok a nőről, aki a vizen járt,
írok magamnak, aki vagyok, annak,
írok magamnak, fekete hajamnak.
A Tenger véled! című prózakötet vonatkozó írásai – Szécsi Margit úti és tengerparti élményeiről – életrajzi összefüggésbe is helyezhetnék a verset, de kár volna a tágasabb lehetőségről: a mindenkori művészetnek a szerzőn túlmutató kompetenciáiról lemondanunk. A nemzeti önmeghatározás („magyar ne volnék”) egy tenger nélküli ország polgárát rajzolja elénk, aki az idegen környezetben saját kontúrosabb idegenségével is szembesülhet.
A cím finoman billenti át a tengerre néző szoba fordulatát a személyes tekintet érvényébe: az beszél itt, aki néz; aki a parti létben sorsa küszöbhelyzetét éli meg.
Páros rímes, hatodfeles drámai jambusok hullámzása a szöveg; a beszédmód hangsúlyosan alanyi, sőt vallomásos; az önreflexív versbeszédnek egyszerre tárgya az egzotikus környezetben megfrissülő identitás és a női öntudatot előcsalogató magány.
A fölütés szemantikai játéka ellentétes jelentésirányokat fésül egybe: a „Bebalzsamozva” állapothatározója egyidejűleg utal a halott test fizikai megőrzésének műveletére s a gyógyító kenőcsök, olajok egészséget célzó alkímiájára. Tartós halálra és új életre tehát – avagy az újjászülető szubjektum maradandóságot érintő igényére. Ennélfogva a „szépségektől holtan” kitétel is a létbeli legyőzöttség és az esztétikai eufória kettős tapasztalatát fejezi ki.
Az időszembesítés éles versnyelvi gesztusa („az vagyok én most, aki sose voltam”) csupán sejteti, a bántalmazottság miféle köreiből szabadul ki az útra kelő („aki töretlen derekával tüntet: / az vagyok én itt, akit sose ütnek”). S hogy az agresszió, melyet hátrahagyott, milyen minőségében érte. (Emberként? Magyarként? Nőként? Kreatúraként?) A nevesítetlen rossznál lényegesebbé válik számára az őt megélő jó.
A szöveg egyetlen kérdése megszólítást foglal magába: „Tengerre nézve, heverve az ágyban, / láttál-e engem a bíbor szobában?” Az ágy motívuma visszacsatolja a szcenikát a nyitánybéli balzsam konnotációihoz, a választékos-mesei „bíbor” jelző pedig elemeli a beszélőt a nehézkedések napi valóságától. (A „láttál-e engem” az egyedüllét jelzete mellett a láthatatlanság varázsképzetét is életre fölkelti. A két olvasat egyetlen sugallatban ér össze: az élmény alanya mindig egyedül van; megosztani csak a szavakat lehet. S azok sosem közösek, mert mindig más-más száj konstruktumai.)
A következő négy sor naplószerűen lajstromozza a történéseket. A mámor jelenből kimetsző hatását verstanhoz igazodó ortográfia nyomatékosítja („Iszom az óbor fekete-pirossát”); a helyzet lelki-szellemi bonyolultságára kommunikációs paradoxon vall rá („levelet, verset nem is írok hozzád”); a melegedés és a kút motívuma éltető közeget vázol („iszom, melegszem borosüveg-kútnál”); az elzártságot csak az önazonosság születéssel kapott – tehát szubjektumon túli – jellemzői oldják („magyar ne volnék: eszembe se jutnál”).
Az ugyancsak négysoros záróegység folytatja az egy sor – egy állítás nyelvi rendjét, de ismétléssel („Írok…”) fokozza gondolatritmussá a mondattani ritmikát. Akárha az írás (az irodalom, a költészet és/vagy a napló, a levél) nyújtaná annak esélyét, hogy valaki megmaradjon abból, akivé a lírai ént a transzcendensen tengeri környezet alakította.
Szakrális színezetet kap e ponton a költemény („tajtékos oltár”), melybe – apokrif evangélium – feminin, sőt feminista árnyalatok vegyülnek („a nőről, aki a vizen járt”). A transzcendenciába hajló esztéticitás része az „aki vagyok” Isten-parafrázisa is, amelyet a „fekete hajamnak” tényközlően komor zárszava egészít ki. (A mű színvilága megejtően tiszta; a piros és a fekete elemi kontrasztjára hagyatkozik: „bíbor szobában”, „fekete-pirossát”, „fekete hajamnak”.)
Nem a bebörtönző, hanem a kiteljesítő magány verse a Tengerre nézve. A szabadságnak kiszolgáltatott ember boldog traumáját viszi színre. De utolsó előtti sora szorosabban ránk tartozó jelentést is tartalmaz. Az „írok magamnak, aki vagyok, annak” kijelentés, ha magunkra vesszük üzenetét, kardinális belátást közöl: aki ír, aki beszél, és aki olvassa vagy hallgatja: csak a szavak fölszínén két személy. Mélyebb rétegekben – ahol Pilinszky vasgolyója is gurul – nincs különbség, mert nincs szükség különbségre.
Szépségektől holtan ülünk, miután életre keltett a vers, ez a tajtékos oltár.
Himnusz a sebzett földrészért
Levél N. L. -nak
Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
kedvesünk sörénye a kés alatt:
mind ami lét volt, lenni megmarad,
a csipkefák szerelmi hajzata,
fogalmaink: az ember és haza,
a sárga ló s a pegazus-fiak –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak kiterjed, kikel mint a halikra,
a csillogást fájóvá szaporítja:
vadállat-fejjé nőnek a kövek,
ruhaszárítók: lengő égövek
osztják világgá ifjúságodat –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak elburjánzik, dolgait leróván.
Fehér inged átível Európán.
Verses episztola műfajjelzetét s a címzettet is tartalmazza a fölirat. A megszólított – életrajzi és irodalomtörténeti indokkal egyaránt – Nagy Lászlóval azonosítható; ám ezzel együtt is fönnmarad a monogram játéka: hiszen olyan formula ez, mely egyszerre árulkodik és rejteget, föltár és elfed. Minthogy név derivátuma ugyan, de csak derivátuma a névnek. – Jelen esetben másodlagos jelentéssel is bír: azt a hatást kelti, akárha a jelölt személy – személyes jelentősége okán – már nem szorulna rá a teljes azonosításra. Neve sérthetetlenségéről a rövidítés lehetősége is tanúskodik.
A 10-11 szótagos (drámai) jambusokat az első nyolc sorban ölelkező rímek pántolják tartós rendbe. A „Mind ami volt” létösszegző fölütését felsorolás követi. E leltár az otthonosan intim és a baljósan agresszív minőségek feszültségét viszi színre („macska”, „szerelmünk ágya”, „dívány”, „orcánk”, „kedvesünk” vs. „bősz”, „hadak”, „bogáncs”, „kútban”, „járvány”, „kés alatt”).
A nyitányt kibontó folytatás („mind ami lét volt, lenni megmarad”) a „lét” jelölővel elvontabb szintre emeli a versbeszédet, újólagos lajstromban foglalva össze a (közös) élet maradó körülményeit. Ezek az elemek természetbe ágyazott emberi létharmóniáról („a csipkefák szerelmi hajzata”) vallanak, a tágasabb jelenvalóság eszméltető kötelmeit jelzik („fogalmaink: az ember és haza”), s mítoszi-mesei aurába vonják a beszélőt és a nyelvet („a sárga ló s a pegazus-fiak”).
A vers tengelye – épp a szöveg közepén – az összesen háromszor szereplő tétel(tag)mondat másodszori előfordulása („mind ami lét volt, lenni megmarad”) – mivel ezután már páros rímek dinamizmusa sietteti a további nyolc sor dikcióját.
Ha az előbbieket a nyitány kibontásának mondtuk, e részt – mindenekelőtt a 9–16. sorban foglaltakat – a megszorító pontosítások alkalmának kell látnunk. A „csak kiterjed…”, „csak elburjánzik…” fogalmazásmód a szubjektív akarattal nem befolyásolható történések zónájára irányít fényt, egyúttal a mi tapasztalati identitásáról a te világára („ifjúságodat”) helyezi a hangsúlyt. A megszólított létezését érik, érhetik nagy perspektívájú („nőnek”, „lengő égövek”) fenyegetések („fájóvá”, „vadállat-fejjé”, „ifjúságodat”).
Az 1–16. sor egyetlen, nagy mondattani egység. Az önálló – ekképp konklúzióvá nyomatékosított – mondatból álló zárósor az elégikus alaptónust himnuszivá hangolja. A korábbi, nagyszabású metafora („ruhaszárítók: lengő égövek / osztják világgá ifjúságodat”) a kötelekkel részekre szabdalt világ kínálkozó képzetét írja felül, amikor szokatlan vonzattal („osztják világgá”) tudatosítja – elsősorban talán – Nagy László költészetének, versnyelvi magatartásának, avagy a Nagy László-i verstudat szellemtanának világra szóló, világra tartozó gazdagságát, jelentékenységét.
E sor („Fehér inged átível Európán”), bár megkísérti a kultizáló naivitás, nemcsak egy költői életmű s költészeti modell előtt tiszteleg, hanem – s ez a háborúk és nélkülözések árnyékában, a sebzett földrész lakójaként építői, sőt alapítói gesztus – az átszellemült tisztaság s a kontinensnyi béke szépségét is köszönti.
Európai öntudat üdvözli Európát.
Illusztráció: Szécsi Margit fotóportréjának felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia →
Kovács katáng Ferenc: Egy ősz örök emléke – Sulyok Vince 1956-ot megidéző versei és visszaemlékezései* →
