OPEN 16. – Paralellek, változatok, ellentétek
– a két Bolyairól Németh László segítségével –
Táv irat: tudod-emilyenapityókaárkusánakpityókasinusastopaz5évesjánostudtastop
Hogyan közelíthetünk egy témához íróként? Lehet távolról, messzelátóval, és akkor látjuk Gausst meg Bolyai Jánost és Lobacsevszkijt, és akkor lehet arról írni, hogy ki mit fedezett fel és mikor, és milyen szép, hogy Gauss meghátrált, de ketten nem: ők ketten ugyanakkor ugyanazon problémán, a XI. axiómán törik a fejüket, és ugyanarra következtetésre, felfedezésre jutnak. Hát nem szép, nem csodálatos?!
De a Bolyaiakra lehet nézni úgy távolról, hogy nem külföldről, Bécsből vagy Göttingából nézzük őket, hanem Erdélyből, Marosvásárhelyről. Egyszer, sok évvel ezelőtt meglátogattam Molter Károly vásárhelyi írót. Az udvaron beszélgettünk, és közben, úgy mellékesen megemlítette, hogy itt, ezen helyen állt az ház, ahol a Bolyaiak laktak! Napokig, hetekig álmélkodva gondolta arra, hogy vajon hogy éltek itt és akkor?! Idézzük fel az 1800-a évek elejét, és képzeljük Bólyai Jánost ide. Németh László segít ebben: az egyik tanulmányának ez az egyik legszebb és legszomorúbb része. Mert ez alig ismert, rövidítve ide másolok néhány részletet.
*
Az újkori matematika első műhelyeit franciák, majd angolok teremtették meg; Leibniz is inkább csak német levelezője volt ennek a műhelynek. A XVIII. században Svájc adja Eulert és a Bernouilli családot, de a francia fölény a század végére – Lagrange, Laplace korában – erősebb, mint valaha, az Ecole Politechnique megalapításával pedig már-már monopóliumszerűvé válna, ha épp a századfordulón egy braunschweigi paraszt sarj, Gauss nem ülne az idáig elit-tudomány trónszékébe.
A matematika ettől fogva demokratizálódik, s földrajzilag is terjed. A XIX. század első felében egymás után szólnak bele a fejlődésbe egy-egy nagy fiukkal olyan nemzetek, amelyek közt ez a tudomány számottevő munkást addig nem toborzott. Sőt az a négy matematikus: Hamilton, Abel, Bolyai János és Lobacsevszkij, akik a német Riemann mellett, Gauss után a legmerészebb és legfontosabb lépéseket tették, épp ilyen nemzetek, az ír, norvég, magyar és orosz gyermekei.
E fiatal tudósokat nem a hazai tudomány érettsége, hanem egy-egy tehetségüket fölébresztő véletlen, szilárdabb vagy bizonytalanabb kapcsolat kötötte az európai tudományba. Hamilton, a csodálatos nyelvtehetség, filológusnak készült s egy amerikai fejszámoló tünemény ellesni vágyott titka terelte őt a számok, aztán a matematika felé. A brutális norvég tanítónak Abel egyik osztálytársát kellett halálra fenyíteni, hogy utódjában, Holmboe-ban, művei későbbi kiadójában kitűnő mestert s önzetlen barátot találjon. Kazánban, ahol Lobacsevszkij működött (s Tolsztoj is tanult matematikát), Gauss tanítója és barátja, Bartels plántálta el a matematika iránti szeretetet. Ahhoz, hogy Bolyai János már gyermekként Vega és Lagrange műveit olvashassa, az apjának kell egy Kemény báró kísérőjeként Göttingába jutnia s lőporrobbantás közben megsérült szemét kímélve, a matematika alapjainak az átgondolására adnia magát.
E matematikusok további sorsa, mint a búváré, a tömlőktől függött, amelyeken Európa levegőjét kapták. Négyőjük közül a kétnyelvű ír volt a legszerencsésebb helyzetben: még be sem iratkozott a dublini Trinity College-be, híre már Angliában és Skóciában is szétfutott, egy új Newtont vártak benne, s munkássága és az angol (s azon át az európai) tudomány közt mindvégig tökéletes az anyagcsere. Norvég barátai Abel számára is összehozták egy európai utazás költségét s ha Párizsban nem is igen álltak szóba vele, Gauss megvető véleménye távol tartotta Göttingától, viszonylagos szerencséje Berlinben összehozta Crellével, aki akkoriban alapította meg a világ első matematikai folyóiratát, melyben a családja áldozataként korán elhalt fiatal ember írásai mégiscsak megjelenhettek. Lobacsevszkijnek aligha lehetett számottevő személyes kapcsolata a Nyugat tudósaival, de mint egyetemi tanár és rektor – nem kis szervező tehetség – a tudomány színvonalán tarthatta magát s könyvének német fordítása is elért még életében a német tudósok körébe, közöttük Gausshoz is.
A Bolyaiaknak azon a barátságon kívül, melyet Farkas göttingiai diák korában kötött Gauss-szal, nem volt személyes kapcsolatuk az európai tudománnyal. Azt pedig, hogy ez a búvárcső milyen gyengén működött s évtizedekre hogy eldugaszolódott, a Bolyai–Gauss levelezésből látjuk. De igen gyatrán jutnak el Erdélybe a tudomány újdonságai is. Farkas még barátja világhírt kavart felfedezéséről, a Ceres bolygó pályájának a meghatározásáról sem szerez tudomást, amíg Gauss meg nem írja neki. Amikor Marosvásárhelyt professzorrá választják: könyvcímeket kér Gausstól, mert mint írja, Vásárhelyt azzal mérik a tudást, hogy kinek hány könyve van. Gauss elég lelkiismeretes, részletes áttekintést ad az akkori matematikai irodalomról, de hogy ebből mi jutott el hozzá, hogy a század újabb matematikai felfedezéseit mennyire ismerte, még kimutatandó probléma: a könyvtárában levő tankönyveket kell átnézni hozzá, mert forrásmunka Gauss egy-két művén kívül nem volt a birtokában. A tanítványain kívül még az sem igen volt, akivel matematikáról beszélhetett volna. Sipos Pált, aki hozzá való társaság lett volna, úgy látszik nem ismerte; az amatőr Teleki Ferencről írja, hogy: „a mathezisben nem tudok Erdélyben hasonlót” –; „de még sincs elég készsége, a Calculusban sem elég fundamentumossága.”
Bolyai János a bécsi hadmérnöki iskolán vehetett volna talán egy szabadabb szippantást,…de ha tanárai közt volt is egy-két kiváló ember, Jánost úgy látszik azok sem tudták frissebb források felé irányítani…
Később pedig, a domáldi évek alatt, amikor a nyugdíjazott tiszt apja mellől egy még mélyebb bugyorba süllyedt; Farkas közvetíti feléje azt, ami Vásárhelyre véletlen eljutott. Jellemző, hogy a Jánost legszemélyesebben érdeklő könyvnek, Lobacsevszkij német kiadásának is évekre volt szüksége, hogy a kezébe kerüljön.
A két Bolyai sorsát – a nehéz Bolyai-természetnél s János örökölt idegbajánál is inkább – ez a szellemi oxigénhiány szabta meg, mely saját erejükre utalta őket, s a tudomány vérkeringésébe kapcsolt munka helyett, inkább csak egy-egy zseniális ugrást engedett meg nekik. A négy homo novus közt őket nyomja a legszörnyűbb tengermély, amint ők is adták meg magukat neki a legtehetetlenebbül.[1]
*
Azt is mondhatnók, hogy ez (volt) a magyar sors! De ne legyünk igaztalanok. Mert van ellenpélda, méghozzá Erdélyben több is. Hadd említsem meg Farkas kortársát Brassai Sámuelt, a polihisztort, akiről fennmaradt, hogy tíz nyelvet ismert, tíz tudományágat művelt és 10×10, vagyis száz évig élt. Az Olt mellett fekszik Apáca falu, ahol Csere János született 1625-ben: külföldön járt egyetemre, de haza jőve jelentőset alkotott, noha rövid volt az élete. Apácával szemben Bölön, ahol 1795-ben Bölöni Farkas Sándor, a világutazó született. Egy kicsit föntebb, Nagyajta Kriza János untátis püspök faluja: a Vadrózsák című székely népdalgyűjteményét máig használjuk. Mind kis falusi iskolákba jártak, és jóval többek, mint egy lexikon cikk! Rájuk, sokakkal együtt, ajándékként, adományként, és ezért örömmel gondolunk.
De a két Bolyaira nem: szomorúságnál is nagyobb szomorúsággal. Ennek okát felderíteni, elmondani, megjeleníteni, valószínűleg ez volt Németh László számára a maga szabta feladat. Leveleiből, jegyzeteiből tudjuk, hogy milyen alaposan készült erre: hogy bemutassa Bolyai Farkast, az apát, és fiát, Jánost: az életüket, amely a kezdeti örömök után tele van sértéssel, veszekedéssel, gyűlölködéssel. Számolatlanul sok ilyen eset és család van, de itt ez attól más, hogy az egyik főszereplő lángész, a másik zseni! Hogyan közelítsünk hozzájuk, hogyan ábrázoljuk őket: ez volt Németh László előtt a felmerülő kérdés, sőt kérdések. Ezért írt rólunk több tanulmányt (érdemes elolvasni ezeket!), két drámát is (Apai örömök; A két Bolyai) és két novellaként induló filmtervet, forgatókönyvet, vázlatot, amely azután nem valósult meg.[2] A továbbiakban erről lesz szó. De fontos megjegyezni, ez a novellának induló filmterv csak egy jól kidolgozott vázlat, sokféle utalást tartalmaz, kevés – pedig fontos egy filmben – párbeszédet. Ezért olyan ez, mint amikor a konyhaasztalra odakészítünk minden nyersanyagot, már csak meg kell főzni. Itt, a film nyersanyagánál szükséges egy szakács, egy rendezőre: ő készíthetne ebből a nyersanyagból finom ételt. Ezt itt most csak el kell képzelni, s mert ez olyan (végleges) vázlat, hogy valóban el is lehet képzelni.
*
Ismerve a két drámát, az érdekelt, hogy Németh László milyen filmet képzelt el? Ezért a megjelent tervei egyikét felhasználva, egyes részek között válogatva, az alábbiakban töredékesen mutatjuk be Bolyai János életét. Előtte fontos tisztázni: más a színpad és más a film! Mert a film vágás révén egyszerre képes bemutatni a múltat, a jelent és a jövőt; a távolt és a közelit.
A lencse, vagyis az operatőr feladata Németh László javaslata szerint az lesz, hogy a főhős, vagyis János vívódását nemcsak a viselkedésében, hanem a fényképezés technikájában, főként a képek felidézésében is ábrázolja. Arról pedig, hogy emlékező és emlék képváltása terhessé ne váljon: többféleképp is gondoskodhatunk – írja a szerező. – A deákkal sétáló, majd szinte száguldó János, ha újra megjelenik, nemcsak azért jelenik meg előttünk, hogy új emlékeket indítson meg, hanem hogy játsszék, jellemezze mostani magát. Ahol csak egyik emlékről ugrik át a másikra, ott sokszor elég (különösen ha összefüggő képsorozatról van szó), ha a kép alatt tovább húzott elbeszélő hang, egy-egy magyarázó mondat jelzi az összefüggést. De támogathatja az átmenetet – mint az apa esetében – egy-egy tárgy is. A tudományos pörük eredetét magyarázó János lerajzolja a hóba Euklidész gyanús axiómáját, ugyanez a rajz egy pillanat múlva a bécsi katonai iskola asztalán fekszik, s Jánost mint fiatal kadétot idézi barátjával az asztal mellé. Amikor gyerekkori emlékeiről beszél, az otthoni tanulószoba táblája, melynél apjával tanult, az auditorium táblájává nő, amelynél mint kisfiú ő ad elő a nagy bajszos deákoknak. János és a jelenet természetéből következik az is, hogy míg az öreg Bolyai az emlékképekből kicsúszik vagy a margójukon marad (s főszereplőjük a fia lesz), a magával elfoglalt János szívesen ugrik a jelenből a múltba.
A film azzal kezdődhet, amivel a drámabeli kép is. A cselédlány egy kis kosárban lopott holmit hoz ki, s rejt el a pitvarban, amit a gazdáját vesztő házból alkalomadtán hazavihet. Ahogy lehajol, az utca felől érkező deák tógás alakja rajzolódik fölé a házfalra. Persze hogy megrémül: a házban haldokló van, s az árnyék a halál is lehetne.
– Ki az úr? – fordul vissza.
– Bolyai Farkas professzor úrhoz jöttem.
– Az a halálán van.
– Épp azért. A kollégiumból küldtek, hogy mindig legyen mellette egy idősebb deák.
A cselédlány megkönnyebbül. Örül, hogy küldtek végre valakit. Első nap, amikor a szél megütötte, egész csődület volt itt, ma még a fiát sem látta. A deák tudakozódik: mióta beteg, magánál van-e, látszik, hogy húzódozik kissé a bemenéstől. A lány biztatására mégiscsak bemegy; tekintete végigjár a szobán: az iskolai táblán, a taláron, Shakespeare, Schiller és Gauss képein, végül az ágyon, az eszméletlen betegen állapodik meg. A lány beszól: ha itt marad, ő elszalad az anyjáékhoz, már azt sem tudják, él-e. A deák leteszi a tógát, odaül a beteg mellé a székbe. Könyvet vesz elő, olvasni kezdi: „Királyasszony kertje Kinyílott hajnalra…” olvassa, s próbálja látni is, de szeme újra s újra a nehezen lélegző haldoklóra téved.
Most érkezik János; sovány, alacsony, reuma torzította, de hajdani mozgékonyságát eláruló alak, kopott katonaköpenyben. A bejárat felé indul, aztán mégis az ablaknak kerül: ernyőt csinál a szeme elé, azután bezörget. A deák dermedten ugrik oda, s nyitja ki a szellőző ablakot. Most jön a dúltságon erőt vevő kérdés:
–No, él még az a vénember? – A fiatalember megdöbbenten mered az ismeretlen alakra, s hátranéz a beteg felé.
– Nem hallja az már – mondja János – Bolyai János inzsenér kapitány vagyok – mutatkozik be aztán a pitvarba kilépő fiúnak. – Annak ugyan már nem kell őriző, jöjjön inkább, vegye a kabátját, sétáljunk egyet.
A deáknak kezében maradt a könyv. János elveszi.
– Arany János? Versek? Ő is rálapoz a megjelölt oldalra: „Királyasszony kertje.” (Az előbbi kép most összezilálódik, lehorgad.) Ilyesmikkel tömik felnőtt korukban a fejük. A fiú védekezik. Amióta a múlt éven Vörösmarty is meghalt[3], ő a legnagyobb költő. Ilyen nehéz időkön a költészet vezeti át a nemzetet. János letorkolja. A világot a tudomány fogja újjáépíteni, a nemzetet is csak az egzakt tudományokban megedzett elmék vezethetik ki a bajból, amibe a sarlatánok merítették… Benn azalatt az eszmélet jele nélkül fekszik a beteg.
*
A film nyitánya ezzel véget ért, a két ember megindul a csikorgó havon. János a házra mutat. Azt az embert ott benn, azt is a sok vers, dráma tette tönkre. A deák ellenkezik:
– Nagy tudós hírében állt.
– Igen, Marosvásárhelyen. De tudja, mivé kellett volna lennie. A természet száz évben önt egy emberbe ilyen szellemi s testi erőt.
A múlt itt kezd a filmbe beleszólni. – Mint nyolc-kilencéves enyedi diákot csudára vitték végig a deákok kamráin. S látjuk a kis Farkast, amint tizennégy jegyű számból köbgyököt von, latin versben felel a hozzáintézett kérdésekre. A képeket János hangja köti össze, a csodát magyarázza.
JÁNOS. Gausshoz akart felküldeni, de azt mondom, sok tekintetben jobb volt, hogy mellette maradtam… Hallotta Gauss nevét?
DEÁK. A nagy Gauss, aki a föld vonzását…
JÁNOS. Az a nagy Newton volt. Annak az Arany Jánosnak a nevét, azt tudja, de hogy Gauss ki volt, azt nem volt, aki megtanítsa. Látja, ha valakinek, hát énnekem volna okom azt a nagy Gausst átokkal borítanom. De én nem Shakespeare mórjától tanultam őrjöngeni, s ha meg is mérem: ki mit vétett ellenem, nem igyekszem kisebbíteni, s megmondom, hogy a trónszékek közt, melyekben a tudományt előrevivő szellemek ülnek, legfényesebb a Gaussé.
DEÁK. Most már emlékszem, tavaly a halálakor…
JÁNOS. Ez a nagy Gauss – pedig csak olyan korú volt, mint ön –, de mégsem valami tejfeles szájú ifjúcska, mert az aritmetikája, már ott volt a fejében – ez azt mondta neki, amikor Göttingában együtt sétáltak: ön lángelme, Bolyai.
–És nézze meg, mi lett Gaussból s mi Bolyaiból. S tudja, mi rontotta meg; pazaroltatta el vele a tehetségét? Az a sok dráma, a Shakespeare-je, a Schillerje. (Egy pillanatra újra látjuk a két képet s a haldoklót alatta.) A deák nem érti, hogyan. – Úgy, hogy aki a világ egyik legnagyobb matematikusa lett volna, Vásárhely komédiásává vált. Mint egy színész, egyik szerepből a másikba dobta magát, s minthogy mindegyikre futotta a tehetségéből… – S egymás után tódulnak fel János magyarázó szavaitól kísérve Farkas szerepei, a vízesést fabrikáló kertész, a fél év alatt öt drámát szerző drámaíró, a híres kályharakó, zeneelmélet tanító, a vécsei társaság mulattatója, a diákoknak istenről elmélkedő tanár, a Vártemplom előtti csillagvizsgáló, az erdész – előbb lassan, aztán mind gyorsabban, mígnem egy proteuszi kavarodásba esnek az egymásra fényképezett jelmezek.
*
A következő képsor elején az apa mintegy elébe megy a fiú közeledő s legerősebb érzelemhullámának. Szeme a padlón heverő szemétre, tán almahéjra téved, abból építi fel a krumplit szabdaló gyermek édes jelenetét. – Nézd, Tátikám, pityóka szög pityóka szinusza – hallik az idők távolából a csoda.[4]
A hozzám való sokféle jóságát – szólal meg Jánosban is az igazságérzet s a gyermekkori emlék – nem akarom én tagadni. Jókor felismerte, fáradságot nem ismerve gondozta a tehetségemet. – Mint tizenhárom éves legénykét, engem küldött be, ha dolga volt, a nagy deákoknak a leckét megtartani – hallatszik a hang, mialatt a tanulószoba fekete táblája az auditorium nagy táblájává válik; bajuszos emberek hallgatják a serdülő legényt, hogy aztán köré seregeljenek.
– Másképp is fáradhatatlanul foglalkozott velem – mondja János. – Ő Gausshoz akart küldeni – mondja János elgondolkozva –, de jobb volt, hogy mellette tanultam. De aztán el is követett mindent, hogy amit épített elrombolja, emelkedik a fiúban a vád.
– Tudja, mik azok az Euklidész axiómái? – fordul a deákhoz hirtelen. Az eldadog kettőt.
– S a tizenegyedik? S amikor a deák nem tudja: ő rajzolja be a hóba.
–A tudósok rég érzik, hogy ez nem oly biztos építőkő, mint a többi. Apám megpróbálta mással helyettesíteni. De belebukott, ez volt az ő tudósi sebe. S amikor megtudta, hogy mi Bécsben egy barátommal ezzel kezdtünk foglalkozni, kétségbeesve levelet írt nekem:
Kedves Édes Fiam!
A’ Parallelákat azon az úton ne próbáld: tudom én azt az útat is mind végig – meg mértem azt a feneketlen éjszakát én is az életemnek minden világossága, minden öröme kialutt benne – az Istenért kérlek! haggy békét a paralléláknak – ugy irtozz tölle mint akármitsoda feslett társalkodástól, éppen úgy megfoszthat minden idődtől, egésségedtől, tsendességedtől s egész életed boldogságától – Az a’ feneketlen sötétség talám ezer Newtoni oriási tornyokat elnyél – soha sem világosodik meg a földön – ’s soha se lessz a’ szegény emberi nemnek semmije tökéletes tiszta, a Geometria se; nagy ’s örökös seb ez az én lelkemen; az Isten őrizzen meg téged, hogy ez valaha ollyan méjjen bé-egye magát – ez a Geometriához, a’ földhöz el-veszi az ember kedvét: én fel-tettem volt magamba, hogy fel-áldozzam magamat az igazságért, ’s kész lettem volna Martyr lenni, tsak hogy a Geometriát meg-tisztítva ezen motsokból adhassam az emberi nemnek: irtóztato oriási munkákat tettem: sokkal jobbakat tsináltam, mint addig, de tökéletes meg elégedést nem találtam; itt pedig si paullum a summo discessit, vergit ad imum – vissza tértem mikor által láttam, hogy ennek az éjszakának a’ földről fenekét érni nem lehet vigasztalás nélkül, sajnálva magamat ’s a’ szegény emberi nemet. Tanulj te az én példámon; én a paraléllákat akarva megtudni, tudatlan maradtam, életem ’s időm virágját mind az vette el – sőt minden azutáni hibáimnak töve mind ott volt ’s a házi fellegzésekből esett reá. – Ha a’ parallélákat fel-találtam volna, ha senki se tudta volna is meg, hogy én találtam, angyal lettem volna.
Higgy nekem! ’s tanulj most, haladj, jegyezd fel, mit nem értesz, hol találsz hiányosságot, ’s menj tovább… El-fogom én neked küldeni az én probáimat; s akkor meg-gyözödöl közelebbről mégmost, a’mit Vajda urral nektek tanitottam, mellyet leg-könnyebbnek találtam gyermeknek, ha érkezem lehet hogy most le-irom. A munkámból szórul szóra ki-irhatom; ha az axioma meg-állitódik, a’ többi per se jó, ez-is a’ többi is; de az Axiomám eggyik se ollyan a’ milyennek lenni kellene, eggyik demonstratiomba is. – Meg foghatatlan hogy ez az el-háríthatatlan homály ez az örök nap-fogyatkozás ez a’ motsok hogy hagyatott a’ Geometriába, ez az örök felleg a’ szüz tiszta igazságon.[5]
S mint távoli hang hallatszik a figyelmeztetés: ez olyan, mint a kincskeresés, minél tovább csinálod, annál jobban elszegényedsz benne.[6]
– S a kapitány úr? – kérdi a deák, ahogy megindulnak.
– Én eldobtam azt az axiómát.
– S a geometria szép épülete nem dőlt össze?
– De nem ám, új mértant építettem nélküle. Nem is egyet, sokat, melyek közül a régi, az Euklidészé a legnyomorultabb.
A magyarázó ember a fiatal temesvári tisztté válik, aki mámorosan kel fel a papírjaitól. A semmiből egy világot teremtettem – száll a papíron is a lobogó üzenet az apja felé. S egy pillanatra felmerülnek a felfedezés távoli következményei: az összedűlő, nehézkes tér s az újat szimbolizáló, amint Rieman és Einstein bújnak ki abroncsaiból.
– S a professzor úr? – kérdi a hitetlenkedve néző deák, akinek most már egyre gyanúsabb, hogy őrülttel van dolga. – Amikor hazamentem, hogy az örömöm megosszam vele… –
(Az Apai dicsőség első részének a zárójelenetét látjuk. Ez volt az első összetűzés.)
A két férfi egy kis ideig csöndben áll egymás mellett.
FARKAS. Nagy mulatságot szereztél tegnap este Keményéknél a társaságnak.
JÁNOS. Én édesapámnak akartam örömet szerezni. Hogy meg legyenek elégedve a barátai.
BOLYAI. Az én barátaim s a te jótevőid. Maguk is megérdemelték ezt a fáradságot. Nélkülök aligha lennél ma inzsenér alhadnagy. Amint én is elsüllyednék a mentőkötél nélkül, amit a Teleki Domokos három lánya vetett, apjuk halálakor, a megtakarított temetési költségből, az adósságomba.
JÁNOS. Ezt, mind tudom. De most…
BOLYAI. A báróné hozzád való jósága pedig egy anyai szívnek is díszére válna.
JÁNOS.… hogy egyedül vagyunk, mégis fontosabb dolgokról kellene beszélnünk, mint az ő nagylelkűségük. A negyedik képbeli ábrát írja az út porába. Hirtelen. Édesapám tehát megmarad annál, hogy énnekem a Legendre integráljaival kéne foglalkoznom.
BOLYAI. Úgy hiszem, hogy azokból az integrálokból nevezetes dolgokat lehetne kihozni. Az ábrára néz. A parallelák kérdését, elismerem, igen zseniálisan fogtad meg… Látszanak az oroszlánkarmok.
JÁNOS. Én nem komplimenteket várok édesapámtól, hanem hogy fölfogja, megértse.
BOLYAI. De hiszen értem. Az addigi tudósok s magam is, egy jobbal akartuk az Euklidész axiómáját pótolni. Te elunva a meddő próbálkozást, eldobod azt az axiómát, s vizsgálod, milyen geometriát lehetne nélküle fölépíteni.
JÁNOS. Nemcsak vizsgálom, de bebizonyítom, hogy ilyen geometria minden belső ellentmondás nélkül felépíthető, s hogy az euklidészi mértan, melyben kétezer esztendő matematikusai, sőt bölcsészei, mint egy ketrecben topogtak, csak kivételes, s mondhatnám, szegényes esete amannak.
BOLYAI. De hiszen mondom, hogy én elismerem a vakmerő ötletet, csak…
JÁNOS. Én egy új világot teremtettem a semmiből, s édesapám ezt ötletnek nevezi?
BOLYAI. Tudod, milyen sárkányom volt nekem ez a téma, ne csodáld hát, ha a szép kezdet után is féltelek tőle.
JÁNOS. De én levágtam annak a sárkánynak a fejét. S a soha nem látott szűz geometriák százait szabadíttattam ki barlangjából.
BOLYAI. Kinőhet az a fej, s az elfolytnak hitt vér Nessus ingjeként égethet egy életen át. Míg ha ugyanezzel az elmeerővel egy kevésbé veszélyes tárgynak vágsz, odaemelkedhetsz, ahonnét magam lebuktam, a göttingai kolosszus közelébe.
JÁNOS. Több megértést reméltem édesapámtól. Kivel osszam meg a szédülést, mely ez új világok előtt elfog, ha a szép elme, melyből mint emlőből a tiszta teoria utáni szeretetet szoptam: óvakodva húzódik el tőlem.
BOLYAI. Nem kedveli ez a század a tiszta teóriát. Látod, a göttingai is a csillagászat és a fizika fele húzódik tőle.
JÁNOS. Aki olyanba látott, mint én, azt nehéz efféle példákkal a maga dicsőségétől elénekelni. Hirtelen visszafordul. De ha édesapámnak az előmenetelem van a szívén, arról is beszélhetünk.
BOLYAI. Mondd.
JÁNOS. Az édesanyám nem úgy ment ki ebből a világból, mint ahogy ezen az asztalon feküdt.
BOLYAI. Csekély volt nagyon, amit maga után hagyott.
JÁNOS. Egy és más mégis, aminek én mint kezdő ember hasznát vehetném. Öreganyám, mielőtt meghalt, megíratta, hogy a korállon s ezüstön kívül, amit ő megőrzött, mire számíthatok.
BOLYAI. Ez az a más, amiről beszélni akartál velem?
JÁNOS. Nem. Az a más az volt, amiről beszéltünk már. Én gondolkoztam, hogy előhozzam-e édesapámnak. De a szükség is kényszerít.
BOLYAI. Tán csak nem házasodni akarsz?
JÁNOS. Nem, bár ahhoz is lenne olyan jogom, mint akárkinek. A magam dolgaiban én jó, sőt szűkmarkú gazda vagyok, s így édesapámnak nemigen kellett hallania az ínségemről. Pedig jópénzű társak közt a szegénység potenciára emelt gond. Temesváron még egypár jó lovam sincs.
BOLYAI. Bevallom, engem az a csekély is zavarba hoz.
JÁNOS. Édesapám, amikor a könyveit kinyomatta, jövedelmüket a vásárhelyi szegénységre testálta. Gondolom, akinek a szegénység s a maga jóhíre így szívén van, azt, amivel a maga családjának tartozik, nem akarja visszatartani. S édesanyám is szívesebben látná azt a csekélyt, amije megmaradt, az én javamra fordulni, mint egy idegen asszony kezén.
BOLYAI. Váratlanul ért, amit mondasz, nemcsak az erszényemet, a szívemet is.
JÁNOS. Úgy gondoltam, megnézem előbb, előállhatok-e a kérésemmel. De úgy látom, hogy ha itt szűkiben van a pénz, az nem azért van, mert kevés jön be, hanem mert sok folyik szét.
BOLYAI. Úgy, tehát azért jöttél haza! Ezt kikémlelni. S tán a vendégszeretetünket is a pazarlásunk rovására írod?
JÁNOS. Nem, nem azért jöttem haza. De ha már arról úgyis hiába beszélünk, intézzük el legalább ezt.
BOLYAI. Nem restelled megmérgezni az ünnepemet?
JÁNOS. Én sem azt kaptam édesapámtól, amit remélhettem. A vasáruslánnyal való házassága, úgy látszik, meghűtötte a dolgaim iránt való érdeklődését.
Jakab Laji jön a ház felől
LAJI Bolyai felé. Professzor uramat jöttem be meglátogatni, s professzorné asszonyomtól hallom, milyen ritka vendégünk van.
BOLYAI. Igen, ritka… A fiúi hálátlanság szállt meg a fedelünk alatt.
*
– Nem mondom, nekem is voltak gyengeségeim. A párbajaimról hallott. – A deák válaszaként látjuk a képet: amint nyolc-tíz tiszt áll egy csomóban, s János sorra vív velük, közben csak egy-egy adag fagylaltot eszik meg.
– Bolondság – int János. – A másik gyengém a fehérnépek voltak. – Nőket látunk: csipkés tiszti asszonyoktól a cigánylányig. Az apa előtt ugyanakkor a fiú hazaérkezése merül fel. A megtört, rossz színű János, amint a volt tanulószobába beállít. Átöleli, de az arcába kell néznie: – Nyugdíjaztattam magam – mondja szomorúan.
– De akivel igazán küzdenem kellett, az ő volt! – tör ki János a ház fele közeledve. – Nem bírta elviselni a győzelmem. Tette, hogy nem érti. Védte Gausst, aki elhallgatta, majd álnéven, mint Lobacsevszkij ki is sajátította. – Itt egy hosszabb elbeszélő rész következik, s közben tódulnak a fájó képek:
– Nem tűrlek meg a fedelem alatt – mondaná a haldokló is, de csak valami üvöltés tör fel a torkából, amelyet a deák hall meg.
– Mintha szólt volna.
– Nem szól az már – inti le János a diákot.
De az egyre jobban idegenkedő diák be szeretne menni.
– Lám, a szellőző ablak is nyitva maradt. János belöki a kardjával, s tovább mesél.
– Tizenöt évet éltünk Domáldon… – S látjuk a vidéki udvarházat, amelyben csak a gyerek szaporodik, a gerenda egyre korhadóbb lesz, a kerítést feltüzelik, a két ember, főleg a jobbágyok közt kasznárkodó Róza egyre öregebb, kintről pedig megvető pillantások néznek be a vadházasokra. [7]
– Más ember elpusztult volna ebben a vesztegzárban. De az én szellemi mennyországom itt lett a legragyogóbb.
– Végül innen is kiűzött, bérbe adta a birtokot. De én a magam kezével építettem házat a városban, s folytattam a művet.
– A deák idegenkedése most már olyan erős, hogy határozott lesz: neki azt mondták, ott benn kell a betegnél lennie. János is bemegy. Nem mondom, meg az utolsó időkben is sokszor megmutatta a jóságát. A kauciót is megadta végre.
– El is vette azt a… Rózát?
– A parancsnokság már nem fogadta el, el kellett válnom tőle. – A deák int, hogy a beteg eszméleténél van. – Nem hallja az azt már. De aztán mégiscsak odamegy az ágyhoz. Az apa szeme ködén át látja a megviselt arcot, a másik halálba menőt. E ködös szemben úsznak elénk is a képek: a Piac téri találkozás s az ő ajánlata: megadom a kauciót, aztán a Téka-beli jelenet, a messze tartott könyv s az ajándékba adott ókula; ahogy Orbán Róza kiadja János útját, s az a temetőszéli viskóba beöltözik. Az egyik nem béna szemből ekkor csordul ki a könnycsepp, amely Jánost az éjszakába űzi, de nem tud hazamenni. Felindult állapotának szüksége van a menésre, amely rohanássá válik. Bejárja az egész Vásárhelyt, a Nagyközből a kollégium mellett ki a Piac térre, el a Bodor-kút, az Apolló szála előtt, aztán le az Elba szigetig, s megint vissza a Róza háza felé térve, föl a Vártemplomhoz, a Szent Miklós utcán a Téka elé, onnan haza a temetőszélre. Közben mindenfelől az apja toppan elé, összevissza, hol mint javakorbeli ember, hol mint aggastyán, hol mint jóságos apa, hol mint villámló szemű ellenfél.
*
János éjszaka kimerülten ér haza. Szőcs Juli, a napszámoslány nyit neki kaput.
– No, él még az öreg? – kérdi csaknem úgy, ahogy ő kérdezte. De János elutasítja
– Kiről beszélsz? – Kinyitja a vaskazettát, kiveszi az Üdvtan nyalábjait. Szőcs Julinak sincs kedve visszafeküdni. Míg János írni kezd, felsóhajt: – Mit szóljak az én részeges apámhoz, ha egy ilyen tanult ember is csak ezt tette a családjával.
– Mit érted te azt, milyen ember volt ő – veti oda János, mialatt írni kezd.
– Nem maga mondja mindig… – S itt néhány rövid kérdésre, feleletre redukálva a dráma utolsó képe iktatódik be.
– Egy latnyi hiányzott belőle a tökéletességhez, s azzal tette tönkre magát s engem is.
– Nem nagyon szerethette, ha kedve van ilyenkor, amikor haldoklik, irkálni. – Épp azért írok, hogy ne halhasson meg.[8]
*
Világosodik, Juli kimegy, a ház elejét söprögeti. Jön a pedellus a hírrel. Mialatt ő közeledik, s a halálhírt elmondja, két-háromszor is visszatér a kép a dedikációját író Jánosra, aki túl a szomorú viskón, a temető sírkeresztjein, egy boldogabb emberiség hálája felé viszi vállán a halottat.
Utóhang
Ha ez film, akkor itt egy felirat szokott következni, hogy „Vége”, de mi most feloldásként egy rövid feljegyzést illesztünk ide, amely szerint Bolyai Farkast sajátos, fanyar humora életének utolsó szakaszában sem hagyta el: végrendeletében hagyományozott mindenkinek két órát, amit otthon hasznosan eltölthet, ahelyett, hogy őt kísérné ki a temetőbe!
Akkor, kérdezi a kedves Olvasó, milyen is volt Bolyai Farkas? Mivel több könyv és tanulmány is szól erről, utána lehet nézni: van aki ilyennek, van aki olyannak írja le. Hogy lángész volt, a fia meg zseni, az biztos!
[1] A Bolyaiak sorsáról. In Németh László: Sajkódi esték. Bp., 1974. 165-168.
[2] A Kortárs 1960. márciusi számában hosszabb műhelytanulmányban mondtam el, hogy jutottam a Bolyai-témához, s nézetem szerint hogyan lehetne azt színműnek feldolgozni. Két utat láttam magam előtt. Vagy megkeresem a két élet drámai csomópontjait – s ezeket kötöm össze (a tanulmányban leírt tizenöt képben); vagy kikeresem a két élettörténetnek azt a helyét, ahol a sűrűsödés a legnagyobb; ebbe próbálok minél több múltat és jövőt összevonni, s írok – más drámáimhoz hasonló – kamaradarabot. Már a Galilei-nél is szándékomban volt mindkét eljárást kipróbálni. Ebben az esetben ez meg is történt. A tavaszon elkészítettem a hosszabb változatot; ezt, amelynek első részét a Kortárs olvasói most kezükbe kapják, s a napokban fejeztem be a másikat, mely az 1833–34-es években, János nyugdíjaztatása s hazatérése után játszódik le. Az első változat, az Apai dicsőség terjedelmében is több mint amit a színpad elviselhet, s bár minden képe egy-egy kis dráma, egészében mégis regényszerűre sikerült. (1960. november)
[3] Vörösmarty 1855-ben halt meg
[4] Ezt az esetet az apa írta meg Gaussnak: az öt éves János krumpliszeletelés közben így kiáltott fel: „né mit találtam, pityóka árkusának pityóka sinusát!”
[5] 1820. április 4.
[6] Hiába ijesztgette apja, hogy a parallelák kutatása olyan, mint az örökmozgóval, kalandos kincsásással vagy a kör négyszögesítésével való foglalkozás, tehát meddő, tudománytalan, céltalan munkálkodás. Apja lebeszélő szavai csak még konokabbá tették. Abból a tényből, hogy a tárgyban rejlő nehézségek mellett az apja teremtette pszichológiai gátlások is akadályozták munkájában, az következett, hogy feladatára „egy Schiller erkölcsi emelkedettségével” tekintett, egész világot schilleri módon átölelő szeretettől ihletten munkálkodott az emberi haladást és a tudomány fejlődését elősegítő probléma megoldásán. S miután 1823 telének egyik éjjelén megvilágosodott előtte a kérdés lényege: Ennek lényege, hogy hiába keresünk ellentmondást a párhuzamossági axióma tagadásából következő állítások között, ilyet nem találhatunk, mert ez egy új, az euklideszitől különböző geometria. A lángészre utaló gondolat, amely eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy nemcsak egyféle geometria létezik. A semmiből egy új világot teremtett. Ám a világ nem reagált lelkesedéssel, sem apja, sem Gauss. Több évtizednek kellet eltelnie, mire a matematikus társadalom igazából megértette, elfogadta a forradalmian új gondolatot, de akkor már Bolyai Jánost hiába keresték, nem élt. Lehet, hogy a megnemértettség ölte meg.
[7] 1833-ban, 31 évesen, saját kívánságára nyugdíjazták, de engedélyezték neki, hogy – ha úgy akarja – visszatérhessen. Ekkor atyjához ment, akivel azonban sokat viszálykodott. 1834 és 1846 között domáldi birtokukon gazdálkodott, majd haláláig Marosvásárhelyen élt elzárkózva.
[8] Az Üdvtan ajánlása így szól: „Bolyai Farkas atyámnak, az emberiség javára s közös szerencsétlenségünkre értetlenségből, elragadott vak indulatból félreismert magam megismertetésére s illő színbe és fénybe helyezésére, szívre, lélekre hatólag végrendeletül, a legbuzgóbb s a közjóért égő szívvel és bizodalmasan ajánlom e művet; a rideg bolyai birtokból mostohán kitagadni akart, de azalatt a föld minden kincseivel felcserélni nem kívánt mennyei uradalomban élt, s magának krisztusi erősséget és vigasztalást szerzett, nyert, elsőszülött fia, János.”
Móser Zoltán
Illusztráció: Open (Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
