Szabó Aida (Jampa drolma): Misztérium II-III. (részletek)
Réka királynő
Hegyes-tetőn föld lélegzik,
Rika partján kő emlékszik.
Szúrd hajlatban Rika-patak,
siet, szalad fényes szalag.
Vize fodroz kövek között,
Felsőrákos, Vargyas mögött.
Hableányok, bűvkoszorú,
daluk, daluk, de szomorú.
Rika-erdő kerek mélyén
idő száguld fái kérgén:
Mén poroszkál, király bágyadt,
nyila, kardja már megfáradt.
Puha szárnyú emlék suhan,
tenyerében feje búsan.
Csendsóhajban sólyom szitál,
tölgykorona esőt kiált.
Erdő lila árnyát bontja,
letűnt tavasz álmát ontja.
Holdsugár tör, ezüstfehér,
itt-ott csillan levél felén.
Alkonyt lehel könnyű pára,
arcot fakaszt hullám ránca.
Hangja selymét víz susogja,
Égfényszemét elringatja.
Holdudvarban suta rezzen,
lágy kacagás csengőn reppen.
Míves szirmú tulipánt költ,
ujjai közt fonal röpköd.
Öreg baglyok mozgolódnak,
szárnycsapások morzsolódnak.
Körben lányok, gyöngykoszorú,
daluk, daluk, de szomorú.
Hegyes-tetőn szil lélegzik,
Rika-várban kő emlékszik:
Hegyen-völgyön szálló csikó,
Sárkányröptű hatos hintó.
Bőszen bika vágtat, poroz,
ékszerdoboz dübög, robog.
Bikás-hegyről bukfencet vet,
rőt habot fest lángkereke.
Szúrd hajlatban Rika-patak,
siet, szalad fényes szalag.
Ködleányok, völgykoszorú,
daluk, daluk, de szomorú.
Emese álma
Sólymok szállnak, fénylő szálak,
harangoznak hajnallábak.
Tavaszi szél vizet csikland,
Ég csilingel, füzet ringat.
Harsog nedvfű, Ég kiárad,
fénybuborék ölel fákat.
Tölgyön csengő széllel zengő,
Ügyek vezér kardja pengő.
Páros fonat, hímzett kaftán,
Emese jár Ügyek karján.
Nyakán éke sárkányfejes,
jegyajándék ékes, becses.
Oltárkőnél táltos áldás,
jegyesektől távol ártás.
Közös tányér, kanál táncol,
embert, asszonyt összeláncol.
Egy kupából… ősi szokás,
Tengrihez száll hőn a fohász.
Ég dorombol, füzet ringat,
Tavaszi szél vizet csikland.
Ősfán szalag, csengő csendül,
leány, legény sarkon perdül.
Csillag csorog, patak csobog,
holdfény törik, árnyékot fog.
Tavaszi szél vizet csikland,
Éjtündére Holdat hizlal.
Ég csilingel, füzet ringat,
éj dorombol, szüzet biztat.
Nászi sátor, fáklya hunyhat,
sátorhomály lelket nyugtat.
Színes szőnyeg bolyha suttog,
pille szárnya puhán surrog.
Könnyű selyem, fátyol lebeg,
Kéktündérrel álom pereg.
Két tüzes szem, turulmadár,
hatalmas árny, tavaszi ár.
Bársonytollak titka ében,
szárnyak vége acélkéken.
Csőre csókja pajkos, bohó,
igéz, becéz: … öle folyó,
hömpöly’g, ömöl nyugat felé,
hegyen, bércen, rónák mellé.
Fák ébrednek, águk arany,
sátoroszlop cifra, pazar.
Tavaszi szél füzet ringat,
Ég csilingel, vizet csikland.
Gyermek havat, telet temet,
legyen neked Álmos neved!
Anna-tava
Bérc ölelte völgy ölében,
fenyveseknek tenyerében
zölden csillan Anna-tava,
titkát őrzi halak hada.
Valamikor réges-régen
két fura vár szembe nézett,
hegyek ormán pöffeszkedett,
bent népnyúzó kevélykedett.
Ként lehelő Büdös-barlang,
Csík, Szék felett úri sallang.
Padlás, pince kincse titok,
hajszás, könnyes, véres szitok.
Fivér és öcs ellenlábas,
dölyfük-mérgük, biza hájas.
Gőg, dicsekvés napi kenyér,
a versenyt versennyel tetéz.
Idő hördül, levél pördül,
ékes-fényes hintó gördül.
Arany, ezüst veret rajta,
hatos fogat, gyémánt zabla.
Büdös-várba vendég tévedt,
vár urában irigy éledt,
megszerezni bármily móddal;
fondorlattal vagy szép szóval.
Étek, bor foly’, kocka pörög,
szerencse galádnak dörög.
Csiki-várhoz elvágtatott,
hat tüzessel parádéz ott.
Testvért lepi sárga epe,
lekörözni…, fő a feje.
Felhő suhan, holdbújócska,
fülbe mászott rút manócska.
Parancsot ád, fusson várnép:
szüzet, szüzet, legyen ám szép!
Puha vállon színes kendőt,
szüzet, szüzet, tizenkettőt!
Azt is, azt is…, hamvast, Annát,
rózsás orcát, égő ajkát!
Gyönge szüzek, büszke szüzek,
paripák helyt’ bomló rügyek.
Ostor pattog, ura harsog:
gyí-te, gyí-te, tizenkettő!
Dühe lobban, hangja robban,
Ráró-Anna, húzzad jobban!
Szüzek, szüzek, fehér szüzek,
harmattestű halvány szüzek
megfeszülnek, mégsem, mégsem,
gyönge virág tapodtat sem.
Újra rikkant, újból zördít,
ismét pördít, megint csördít.
– Kakukk, kakukk, hányszor mondja,
Ég a Holdat hányszor hordja? –
Újból rikkant, újra dördít,
megint pördít, ismét csördít.
Játszifehér tündérrózsa
karja, háta… vörös rózsa,
fenyveseknek közepében
feslő bimbó vére cseppen.
– Kakukk, kakukk, hányszor mondod,
Ég, a Holdat hányszor hordod? –
Kín, fájdalom égre kiált:
Uram, Uram, a gazt bíráld,
csúf bűnei marcangolják,
bércek, sziklák visszhangozzák!
Ég, Föld nyílik, villám hasít,
hegy megremeg, vár, fa sikít…
Harag, átok fénybe csitul,
tó hulláma összesimul.
Hattyúk úsznak, tizenkettő,
puha vállon színes kendő.
Pihe, toll hull, hazatérnek,
Anna térdel, ima lénye.
Kápolna harangja
Tó megnyílik, tündér lebben,
ősi félszek képe bennem.
Tündérkirály udvarával
serdül-perdül árnyékával.
Tűzvilágnál rejtélyes táj,
tündérdalnál csengőbben lágy
kápolnának kis harangja,
giling-galang, ezüst hangja.
Esti ima ideje jő,
tündérkirály mérgében fő.
Csillagösvény, égi tüzek,
vízbe hajló pisla füzek.
Rőzseszikrák égre csapnak,
kék pántlika lángsóhajban
szállong, szállong foszló selyme,
ősi félszek képe rejtve.
Pásztor dünnyög pipa fölött,
fénylő halak föveny között.
Tó megnyílik, tündér libben,
ősi félszek képe kincsem.
Fátyla lebeg, üde pára,
kényesen lép ékes páva,
karjai közt tavasz ébred,
szembogárban kéknyár éled.
Sugarában titok, rege,
tündérbűbáj csalárd ege.
– zsombék, hínár foglya leszel,
tengerszemben odaveszel! –
Tűzvilágnál regényes táj,
tündérhangnál csöndesebb, fáj,
dalban-jajban csöpp gingalló,
giling-galang, bús sirató.
Tavon hullám ezüstpikkely,
giling-galang mélyből sír fel.
Tündérkirály pajkos, mohó,
tündérekkel tánca bohó.
Pöttyöz rozsda, égerbarna,
foltos, porló levélkarma.
Sötét felleg, réz ég tombol,
kopp, kopp… sűrűn csurog, mormol.
Hallá váló tündérsereg,
rút, vén varangy brekeg-nyekeg.
Szikla szélén hullám törik,
ősi félszek képe szökik.
Tűzvilágnál rejtélyes táj,
kacagásnál gyöngyözőbb, lágy
kápolnának kis harangja,
giling-galang, ezüst hangja.
Szabó Aida a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “Ködleányok” (fh. Rackham)
Ezek is érdekelhetik!
Simai Mihály: »ÉVSZÁM-MISZTIKA«, »TITOK, ÉJFÉL, KALAP stb.« (versek) →
Baka Györgyi: A hallgatag kerub (versek) →
Bánfai Zsolt: Levél önmagamhoz, Szobor (versek) →
