Fazekas István: Ámokfutó idők
Történelmi dráma egy felvonásban
Szereplők:
Herczeg Ferenc – 89 éves magyar író
Piroska – 56 éves magyar parasztasszony
Játszódik a Hortobágyon, 1952. júliusában
1. kép
(Elől egy rozoga asztal, mögötte egy nyomott mintás Thonet szék. Jobbra jászol, szerszámok, kisebb szalmabálák, egy vaságy, vackok. Balra vödrök, egy kopott polc. A polcon könyvek, egy törött földgömb, néhány csecsebecse. Az asztalon, papírok, golyóstoll, egy-két könyv. Az asztal alatt vizes kupa. Itt-ott vödrök, sajtárok. Kintről lovak dobogása, dobrokolása, nyerítése hallatszik.)
ÁVÓS HANGJA: Lelövöm.
(Puskalövés.)
HERCZEG HANGJA: Héj!
(Csattanás.)
ÁVÓS HANGJA: Mért ütötted el a kezem, vén csont? Most mellé trafáltam. Menj odébb! A következő golyó leteríti.
HERCZEG HANGJA: Meg ne próbálja! Az a ló nem beteg.
ÁVÓS HANGJA: Nem? Akkor mi baja?
HERCZEG HANGJA: Nem szereti az ateistákat. Ha még egyszer ráemeli azt a puskát, bizonyisten, megmutatom, hogy az öregségben felébredt harag micsoda vandál lándzsaforgatás!
ÁVÓS HANGJA: Jön a parancsnok.
ÁVÓS PARANCSNOK HANGJA: Mit lövöldözöl, te ökör? Héj, öreg lódoktor! Amit a kezedben szorongatsz, rakd le a vackodra, aztán gyere, kiugrunk a majorba, s nézd meg azt a gebét! Ha meggyógyítod, kapsz egy üveg pálinkát!
HERCZEG HANGJA: Megyek.
ÁVÓS PARANCSNOK HANGJA: Csak fel ne bukj önmagadban! Hahahaha!
(Herczeg sántikálva belép a színre, egyik kezében egy szakajtókosár, a másik kezében bot. A szakajtókosárban két-három maroknyi kifejtett borsó és néhány korai nyári alma.)
HERCZEG (a kosarat az asztalra téve): Ezek már az állatokat sem kímélik. Latrok. Akasztófára való haramiák! Nem tudják, hogy a lónak is lelke van. Embernél is emberibb lelke. (Egy pillanatra elhallgat) Ezt a kis borsót megfőzöm vacsorára. Jó lesz! Csak gyújtóst kell szereznem hozzá. (Egyik almát felemelve) Ó, Éva anyánk, mért is csábultál el? Ott lehetnénk még mindig az Édenkertben! Öregségemre mit kellett megérnem, Istenem!
ÁVÓS HANGJA: Héj, fasiszta elvtárs! Igyekezz! Vagy megrugdossalak? A gumibotom már nyugtalankodik!
HERCZEG (kiabálva): Megyek már! Megyek. (Megáll, visszatekint) A haláltól nem félek. Sose féltem. Mert hiszen nem a halál az igazán érdekes, nem. Hanem az, ahogy az enyészetig eljut az ember.
(Herczeg el, egy darabig zene szól, a nyár hangjai hallatszanak, tücsök ciripel, madarak füttyentgetnek, bárányok bégetnek, kolomp szól, egy puli ugatni kezd, egy ló felnyerít. Szekér csikorgása hallatszik, majd emberek hangja.)
MÁSIK ÁVÓS HANGJA: Ki fekszik ebben a ládában, tizedes elvtárs?
RENDŐR HANGJA: Jelentem, ez ölte magát a folyóba, a nyavalyás! Téglát kötött a hóna alá, aztán még hóttában is szorította.
MÁSIK ÁVÓS HANGJA: Milyen fiatal. Rakjátok át arra a taligára! (Kopogó hangok hallatszanak) Ez az asszony az anyja?
RENDŐR HANGJA: Valami rokonféle. Az árkusi parancsnok ide vezényelte teheneket fejni.
MÁSIK ÁVÓS HANGJA: Úgy látom, a bikákat is tudná!
RENDŐR HANGJA (nevetve): Vigyázni kell vele! A tyukodi lázadók közül való.
PIROSKA HANGJA: Szeretném, ha pap temetné!
MÁSIK ÁVÓS HANGJA: Mit beszélsz, asszony?
PIROSKA HANGJA: A tiszabecsi református pap itt dolgozik a borsóföldeken. Hadd temesse el!
MÁSIK ÁVÓS HANGJA: Adsz egy csókot és megengedem.
PIROSKA HANGJA: Előbb a pap meg a temetés.
MÁSIK ÁVÓS HANGJA (nevetve): Ha nincs csók, nincs pap!
(Nagyon zendül az ég, villámlik.)
MÁSIK ÁVÓS HANGJA: Híj, a kurva életbe! Mindjárt ránk szakad az ég! Rendőr elvtárs, gyere be velem az ávósirodára! Maga meg tolja be azt a halottat az istállóba!
(Sűrűn villámlik, dörög, szakadni kezd az eső. Piroska a taligát, rajta a halottas ládával betolja a színre. Hatalmas dörrenés.)
MÁSIK ÁVÓS HANGJA: A hétszentségit! Ez ide vágott be valahova.
2. kép
(Piroska a taligát a szín baloldalán, kissé hátul leállítja.)
PIROSKA: Hahó! Van itt valaki? (Kicsit vár) Hahó! (Vár) Úgy látszik, senki. (Körülnéz) Ki lakhat ebben az istállóban? (A polchoz lép, mustrálja az iratokat, a könyveket) Könyvek, irkák. Olvasott ember lehet. Hátha pap lenne!
(Visszamegy a halottas ládához, letérdepel a halotthoz.)
Ej, te gyerek! Hogy tudtad így eldobni az életet?
(Zsebkendőt húz elő, törülgetni kezdi a halottról a vizet.)
Na, most várakozhatunk. Meg kell várnunk, amíg eláll az eső. Látod, ugye, mit tettél? (Sírni kezd) Ki sirat el téged, ha én el nem siratlak? (A halottra borulva) Apádat halára verték, anyád megnyomorodott, a bátyád börtönben sínylődik valahol, s ha éppen nem ütik-rúgják, meglehet, előtted jár már a halálban! (Megsimogatja a halottat) Mit művelnek ezek a kommunisták velünk? A tisztességet földönfutóvá teszik mindenütt. Ölnek, rabolnak, megaláznak, s aki nincs velük, kiforgatják mindenéből. Ezt nem tudtad te elviselni, ezt a hétrét görnyesztő árvaságot! Ezt a fullasztó földi poklot… Asszony-öl helyett feküdtél iszap-koporsóba… Látod? Én siratlak el, én, a te Piroska nénéd!
(Énekelni kezd.)
„Megváltó Jézusom, megyek Tehozzád,
Ne fordíts el tőlem jóságos orcád!
Ne tekintsd, ne tekintsd sok-sok vétkem,
Irgalmazz, kegyelmezz Jézus nékem!
Be van már szentelve kihűlt tetemem,
A mély sírgödörben, ott az én helyem.
Most már búcsúcsókra nyújtom ajkam,
Ó Jézusom, könyörülj meg rajtam!”
(Feláll)
Micsoda próbát mértél ránk, Uram, micsoda próbát!
(Tétován lépeget, egészen közel kerül az asztalhoz.)
Csak úgy lenne jó, ha pap temetné el szegényt!
(Megkerüli az asztalt.)
Csak egy ember lakna itt? Mi ötvenen vagyunk egy juhhodályban. (Felszisszenve a fejéhez kap, nyomkodja) Az a büdös dög! Hogy nekem ugrott!
(Nézeget tovább, járkál.)
Jaj, hogy szeretek én is olvasni! Milyen kár, hogy csak a Petőfim van velem! (Simogatja a könyveket) Mielőtt iskolába adtak, apám kézen fogott, elvitt a szatmári vásárba, s egy gyönyörű csatos cipőt vett nekem. Egy pirosat. A hajamba meg egy szalagot. Anyám vart egy tündéri kis ruhát, nagyapám meg megvette az ábécéskönyvet. Karácsonyra már olvastam. Arany Toldija került elő a fa alól. De rég volt, Istenem, de rég volt! (Az asztalhoz lép, nézegeti a papírokat felülről) Pap lesz ez az ember, mégis csak! Nem illik ugyan az ilyesmi, de hát… üres pipa a király szájában se ég.
(Fölveszi az asztalról az egyik levelet, olvasni kezdi.)
„Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma, Herczeg Ferenc kitelepített részére. (Feltekint) Herczeg Ferenc – de ismerős ez a név nekem! (Folytatja az olvasást) Tisztelt Uram! Ön a Horthy-fasizmus idején a Magyar Revíziós Liga elnökeként több esetben is olyan kijelentést tett, miszerint a Duna-völgyében addig békéről nem lehet szó, amíg jóvá nem tették a Magyarország ellen Trianonban elkövetett igazságtalanságokat. Ezen kijelentései az internacionalizmus és a szocializmus eszméivel a legnagyobb mértékben ellentétesek. Amennyiben hajlandó önkritikát gyakorolni, tehát nyilatkozni arról, hogy elismeri a trianoni határok felülvizsgálatára vonatkozó hibás nézeteit, s írásos nyilatkozatát hozzám az Államvédelmi Hatóság ebesi parancsnokán keresztül eljuttatja, idős korára tekintettel kitelepítését azonnali hatállyal megszüntetem. Elvtársi üdvözlettel: Házi Árpád, a Magyar Népköztársaság belügyminisztere.”
Ez az a híres író! Az Új idők szerkesztője… (Tűnődik) A Revíziós Ligának az uram is a tagja volt.
HERCZEG HANGJA (a múltból, rádióból): Mi nem hivatkozunk ezeréves jogokra, nem követelünk privilégiumokat a magyarság számára, mi csak annyit akarunk, alkalmazzák azokat az elveket miránk is, amelyeket az évszázados fejlődés minden civilizált emberre nézve kötelezővé tett: először is a nemzetiségi elvet, másodszor pedig a népek önrendelkezési jogát. Alkalmazzák ezeket az elveket, melyeket az antant győzedelmes zászlóira írt, melyeket Wilson elnök a békekötés és az új világrend alapjáról hirdetett, és amelyek ma is erkölcsi tartozásként terhelik a győzteseket. Amíg a Trianonban elkövetett igazságtalanságokat jóvá nem teszik, a Duna-völgyében békéről aligha lehet szó.
(Piroska leteszi a levelet, majd egy másik lapot emel fel.)
Ez a kézírása lehet, úgy látom. Milyen szép betűi vannak!
(Olvasni kezd megint, közben Herczeg – kezében egy üveg pálinkával – megáll az istállóajtóban.)
„Abban az órában, midőn nagyobb szükség volt a magyarság katonai erényeire, mint a honfoglalás óta bármikor, az elmeháborodott Károlyi lefegyverezte a hadsereget. Ez volt a legnagyobb hazaárulás, mert ezzel lehetővé tette, hogy minden ellenállás nélkül darabokra szaggathassák nemzetünket. Amikor Linder Béla, Károlyi hadügyminisztere kijelentette, hogy nem akar magyar katonát látni, az Erdélyt megszálló románok a magyar lakossággal szemben bevezették a botbüntetést.”
HERCZEG (előrébb lépve): Kicsoda maga, szép húgom?
PIROSKA (a papírt az asztalra dobva, zavartan megfordul): Az ávós mondta, hogy jöjjünk be… az eső miatt… Ennek a halott fiúnak vagyok a siratóasszonya.
HERCZEG: Akkor mért lett hűtlen hozzá? Mért nem mellette van? S mit keres ott?
PIROSKA: Bocsánat. Csak azért nézegettem, mert reméltem, az derül ki, egy pap lakik ebben az istállóban. Szeretném, ha ezt a fiút pap temetné!
HERCZEG (egészen közel érve Piroskához): Micsoda optimizmus. Herczeg Ferenc vagyok, Budapestről.
PIROSKA: Fodor Sándorné, Piroska. Tyukodról.
HERCZEG (a pálinkát lerakja az asztalra, leül a székre): „Te vagy a legény Tyukodi pajtás…” Ez a fiú lett öngyilkos?
PIROSKA (kissé elcsodálkozva): Honnét tudja?
HERCZEG: A tarlón gubbasztó bíbicek mindent kipletykálnak. Egy rendőr, egy asszony és egy szekér jött ma ide Árkusról. A szekéren egy halottat hoztak. Hallgatom.
PIROSKA: Mire kíváncsi?
HERCZEG: Csakis arra, amit mondani akar erről a fiúról.
3. kép
(Piroska közelebb lép a koporsóhoz, Herczeg a pálinkát kibontja, az üveget az asszony felé nyújtja.)
HERCZEG: Egészségére!
PIROSKA: Bocsánat, de…
HERCZEG: Igyon. Ezt a halott fiút úgyis el kell siratni, s gondolom, virrasztója sem volt.
(Piroska Herczeghez lép, elveszi az üveget.)
PIROSKA: Nem volt szegénynek. (Iszik, majd visszaadva az üveget) Ez jó fajta. Igyék maga is!
HERCZEG: A siratóasszonyokra! (Meghúzza, majd az üveget az asztalra koppintja) Kezdheti!
PIROSKA: Mi, Tyukodon a Kisutcában lakunk, a tó partján.
HERCZEG: Ismerek egy tyukodi embert. Szalay Zsigmondnak hívják. Jogász. A Nemzeti Parasztpárt egyik fontos embere volt.
PIROSKA: A menyem testvérének a komája. Ő hozta el a falunkba Veres Pétert és Szabó Pált.
HERCZEG: Néhány éve azt hallottam, hogy letartóztatták.
PIROSKA: Egy évig volt börtönben. A Magyar Közösségben való részvétele miatt.
HERCZEG (egy darabig hallgat, majd a halott fiúra nézve) Ugye, tudja, hogy az öngyilkosok ellen a temető fellázad? (Barátságosan) Persze ez csak afféle babona.
PIROSKA: Mi is fellázadtunk.
HERCZEG: Nocsak.
PIROSKA: Néhány embert 1950 nyarán az agitátorok arra kényszerítettek, hogy belépjenek a tszcs-be.
HERCZEG: Verés volt?
PIROSKA: Volt az is. Tavaly, március végén falugyűlést szerveztek a tsz-irodára. Egy ávós tiszt arról kántált nekünk, hogy a közös gazdálkodás a nép egyedüli üdvössége.
HERCZEG (cinikusan): De tudják a boldogságot!
PIROSKA: „A kolhozosítás legfőbb ellenségei a kulákok – üvöltötte – mindegyiket fel kell akasztani!” Erre az egyik legénytől kapott egy olyan csárdás pofont, hogy a földre zuhant. Az orra vére is eleredt. A másik két ávós fegyvert rántott, de a bivaly-termetű Rádi Zsiga elüvöltötte magát: „Ha lőttök, meghaltok!”
HERCZEG: Maga is ott volt?
PIROSKA: Ott. A kis unokámmal.
HERCZEG: Hát, gyereknek kuckóban a helye.
PIROSKA: Az anyjáék éppen napszámban voltak.
HERCZEG: Értem.
PIROSKA: Amikor a nép elkezdett mozgolódni, a kislány a karomon elsírta magát. Hazafutottam vele. Másnap estére az ÁVÓ Péter Gábor vezetésével megszállta Tyukodot.
HERCZEG (cinikusan): A párt ökle személyesen? Micsoda megtiszteltetés a falunak.
PIROSKA: Az emberek bezárkóztak, jeges rémület telepedett ránk. A következő reggel kenyérsütésbe kezdtem. Alighogy kihúztam a kemencéből a parazsat, ordítozást hallottam az utca felől. Kiszaladok a kiskapuba, s mit látok? Belényesi Endrét püfölik az ávósok. A nyakában egy tábla: „Én vagyok a nép ellensége!”. Ütötték-vágták, ahol csak érték. Ha elterült, megrugdosták és leköpdösték. Úgy kísérgették utcáról utcára, mint egy Krisztust. A tóparton nagyot jajdult. (Nagy levegőt véve) És akkor ez a fiú, aki most itt fekszik, egy kaszával a kezében kiugrott a kerítésen és az apja után szaladt. Az alvégről a balták, a felvégről kaszák, kapák, vasvillák gyülekeztek. Szikrázott még a levegő is. Én is odakeveredtem valahogy a tanácsházához. Abban a pillanatban lövések dördültek. Valaki felordított. Engem az egyik ávós arcul csapott. Dühömben leköptem.
HERCZEG: Ajjaj!
PIROSKA: Hárman is nekem estek. Hatalmas ütést éreztem a tarkómon. A tanácsháza épületében tértem magamhoz. Ott aztán püföltek tovább becsülettel. „Szétszakítom a fejedet, te büdös ringyó”- üvöltötte az egyik pribék, majd letépte a blúzomat. Belépett egy százados. „Hagyjátok azt az asszonyt! Menjetek, segítsetek a többieknek lefegyverezni a népet! Maga meg tűnjön innét!” Hogy mért volt hozzám ilyen kegyes, máig sem tudom.
(Megáll, felsóhajt.)
HERCZEG: Mikor egy védtelen asszonyt bántalmaznak, néha jéggé dermed a hullámzó idő. Talán ezt érezte meg.
(Herczeg a pálinkásüveget Piroska felé nyújtja.)
PIROSKA: Köszönöm.
(Piroska iszik, kintről emberi hangok és motorzúgás hallatszik.)
HERCZEG (kifelé fülelve): A rendőr és az ávós tizedes elmentek valahová. Csak az őrmester maradt itt.
PIROSKA: Lehet, hogy a papért mentek?
HERCZEG (derűsen): Maga a született bizakodás, asszonyom!
PIROSKA: A tiszabecsi református papot is ide internálták. Itt dolgozik valahol a borsóföldeken.
HERCZEG: Több pap is van itt. De egyiknek se fognak szólni. Nem vette még észre, hogy ezeknek a hite az istentagadás?
PIROSKA: Csak van tán bennük egy kis emberség…
HERCZEG: Ezekben? És itt, ezen a muszkáktól szemmel tartott tájon, hol már a bennünk parázsló szó, az édes anyanyelv sem lehet otthonunkká? (Egy kicsit hallgat) Folytassa inkább!
PIROSKA (a halottra nézve): Valamivel le kellene takarnom.
HERCZEG: A párnám alatt van egy tiszta fehér lepedő. A fiúnak adom.
4. kép
(Piroska kiveszi a lepedőt, a halotthoz megy, megsimogatja, letakarja.)
PIROSKA: Amikor a tópartnál jártam, akkor kezdtem érezni, hogy fáj minden tagom. De a fájdalomnál is jobban fájt az a zaklatottság, ami belém költözött. Bárcsak az uram otthon lenne! – sóhajtottam, de tudtam, hogy még nem lehet odahaza. Az térített eszemhez, hogy a kis unokám ott ült a tornácon, a hideg kövön.
HERCZEG: Több unoka is van?
PIROSKA: Csak ez az egy. Néha nálunk alszik. (Hirtelen a fejéhez kapva): Jaj!
HERCZEG: Mi baj van?
PIROSKA: Csak a fejem hasogat.
HERCZEG: A verés óta?
PIROSKA (keserű mosollyal): Nem. Néhány nappal ezelőtt megsérültem.
HERCZEG: Jöjjön közelebb! (Piroska közelebb lép) Még! Egészen közel. Vegye le azt a keszkenőt!
PIROSKA (a kendőt félig lehúzva felszisszen): Aj!
(Herczeg feláll, finoman megfogja a kendőt, s lassan a Piroska vállára ejti teljesen. Piroska bal arcán csúnya forradás, fején varasodás látszik.)
HERCZEG (a sebeket látva): A mindenségit!
PIROSKA: Az egyik rendőrkutya neki lökött a szögesdrótnak. Egy kicsit meg is harapdált.
HERCZEG: Magára uszították?
PIROSKA: Valahogy elszabadult. Tudja a juhhodály, amiben lakunk körbe van véve drótkerítéssel. Két napja már semmit sem ettünk, csak egy kis kenyérhéjat, s mit látok? Három fej hagyma. A kerítés alatt. A rendőrőrssel éppen átellenben. Odafutottam, s ahogy kézbe veszem, az a hibbant kutya az egyik résen átszökkent, aztán nekem rontott.
HERCZEG (Piroska haját a fej baloldalán kicsit megemelve): Úgy látom a fejébe is belekapott.
PIROSKA: Épphogy. Szerencsére a rendőr ráüvöltött.
HERCZEG: Egy kissé felfakadt. Szivárog belőle a vér.
PIROSKA: Az arcom a dróttól lett ilyen.
HERCZEG: Várjon!
(Herczeg bottal a kezében az ágyhoz lép, a párnája alól egy tiszta zsebkendőt vesz elő, visszamegy az asztalhoz, pálinkát tölt rá.)
PIROSKA: Mit akar?
HERCZEG: Lefertőtlenítem.
(Herczeg a pálinkás zsebkendővel megtörölgeti Piroska fején és arcán a sebet, aztán a pálinkásüveget Piroska felé nyújtja.)
PIROSKA (hárítón): Most már megárt.
HERCZEG: Igyon csak! Ismeri a mondást: azt is, aki nem iszik, azt is két fán kiviszik.
PIROSKA: Hát ez igaz. (Nagyot húzva az üvegből): Tudja, ott a hodályban egymás hegyén-hátán vagyunk, harminc család együtt: a gyerek, az öreg, a beteg a haldokló. Volt köztünk egy néni Porcsalmáról, aki haldoklott, amikor elhozták és borzasztóan szenvedett. Egész álló éjszaka és a következő napon is semmi mást nem lehetett hallani a szájából, csak hogy: haza-haza! … Egy hétig tartott a kínlódása, amikor is az uram, meg ez a fiú felkapták ágyastól és elvitték a hodály másik végébe. Akkor oszt a szegény néni megkérdezte az uramat, de így, a fiának nézve, hogy kisfiam, Imruskám, hát haza hoztatok? Haza hát, édesanyám – mondta neki az uram. Akkor oszt meghalt néni. Lecsukta a szemét nyugalmasan.
HERCZEG: Szomorú történet.
PIROSKA: Sok szomorúság van a világban.
HERCZEG: Mennyit kapnak egy napra?
PIROSKA: Én a borsóföldön két forintot, az uram a gazdaságban hármat.
HERCZEG: Nem sok.
PIROSKA: Hát nem. Egy üzemi ebéd négy forint. És akkor az még csak az ebéd egy embernek…
HERCZEG: Szörnyű.
PIROSKA: Az. Maga?
HERCZEG: Én kitelepített vagyok, nem internált. Szerencsére értek a lovakhoz. Ezért nem hagynak éhen halni. Ez a porta egy nagygazdáé volt, akit elvittek Recskre. A házából ávósirodát csináltak, nekem az istálló jutott.
PIROSKA: Szégyellhetnék magukat, hogy egy öregemberrel…
HERCZEG (Piroska szavába vágva): Nincs ezekben szégyen semmiért. Folytassa inkább a fiú történetét!
PIROSKA: Hol is tartottam?
HERCZEG: Ott ült a kislány a hideg kövön.
PIROSKA: Ja, igen. Tudja, az én kicsi Olgikám, mert így hívják, olyan stuccos kislány. Azonnal eridj befelé, mondom neki, erre megsértődött. Fogta a babáját meg a kisszékét, aztán durcásan elindult. Hová mégy? – kérdeztem. Most már hiányzik anyukám – mondta, s kilépett a kiskapun. Persze, hazakísértem. Aztán majd másfél évig nem láttam. Hajnalban pisztolylövésre és kutyavonyításra ébredtem. Ávósok rohantak be a házba: „Azonnal felkelni, öltözni, mindenki szálljon fel a teherautóra, aki a portán van!”- ordították. Néhány ruhát, meg egy-két apróságot hozhattunk csak magunkkal. (Mosolyog) A platón az uram rám bandzsított: „Még szerencse, hogy ez a kislány olyan, mint te vagy.” Húsz családot internáltak akkor ide, a Hortobágyra.
HERCZEG: Szóval ez a fiú is így került ide.
PIROSKA: Nem. Csak az anyja és a nővére volt otthon. A fiút az apjával meg a bátyjával bevitték a nyíregyi ávóra.
HERCZEG: A rettenet házába.
PIROSKA: Az apját ütötték ájulásig, aztán néhány vödör vízzel fellocsolták, s kezdték elölről. Reggelig mulattak ezen. Akkor aztán már hiába öntötték rá a vizet, nem kelt fel többé… A bátyját úgy fejbe vágták egy éles tárggyal, hogy megnémult. Valahol börtönbe van, ha él. Ennek a fiúnak a rúgásoktól bevérzett a gyomra. Megműtötték. Amikor meggyógyult, idehozták az anyjához. Szegény asszony, ahogy megtudta, mi lett a családdal, szinte beleőrült. Ebben a fiúban tán önvád lehetett a bajok miatt, mert a kilenclyukú hídnál téglákat kötött magára, oszt beleugrott a folyóba. Tán úgy gondolta, ha nem ragad kaszát, az apját sem ölték volna meg.
HERCZEG: Jól tette, hogy felkapta azt a kaszát.
PIROSKA: Nemigen tehetett mást.
HERCZEG (elgondolkodva): Biztos, hogy öngyilkos lett?
PIROSKA: A nővére szerint igen. Miért kérdi?
HERCZEG: Nem volt oka a bűntudatra.
PIROSKA (sóhajtva): Ki tudja, hogyan van ez ott a lélekben…
HERCZEG: Aki fegyvert ragad az igazságért, füröszthetik akár naponta vérben, a levert forradalom gyötrelmeit, mint Dózsa keserű húsát, úgy rágja szét, de a bánatba nem fog belehalni. A hősök csak akkor dobják oda az életet, ha halálukban az élet felmagasztosul.
PIROSKA: De hát téglákat kötött magára!
HERCZEG: Látta valaki?
PIROSKA: Gondolja, hogy a kommunisták a halálról is hazudnának?
HERCZEG: Arról hazudnak leginkább.
PIROSKA (a fiúra nézve): Istenem!
5. kép
HERCZEG: Úgy hallom, elállt az eső. Nézzen ki egy pillanatra, Piroska!
(Piroska kilép, Herczeg az iratait rendezi, Piroska visszalép.)
PIROSKA: Már nem esik. Süt szépen a nap. Egy kis szivárvány is van az ég hajlatán.
HERCZEG (előhúzza a zsebóráját): Fél három. (Egy füzetbe jegyezve) Az égen szivárvány.
PIROSKA: Csak nem naplót ír?
HERCZEG: Olyasmit. Ahol a múltat végképp el akarják törölni, ott naplót írni is egyfajta zendülés. De csak akkor, ha a naplóíró tárgyilagos. S tárgyilagosnak lenni a legnehezebb dolog a világon.
(Piroska lépeget, gondolkodik.)
PIROSKA: Hátha papot hoznának!
HERCZEG: Ezek? Aligha.
PIROSKA: Csak úgy volna jó, ha pap temetné!
HERCZEG: Mondok én magának valamit! Amikor Pestet először bombázták, egy ügyben épp az Üllői úton jártam. Kicsit elbámészkodtam, ezért amikor visítani kezdett a légós sziréna, egy soha nem látott bérház pincéjébe kellett menekülnöm.
(Sziréna hallatszik, majd bombázó gépek zúgása. Emberek kiáltozása.)
ANYA HANGJA: Bocsánat, gyerekkel vagyok. Rosszul vagyunk.
EGY FÉRFI HANGJA: Sokan gyerekkel vannak.
MÁSIK FÉRFI HANGJA: Engedje.
EGY KISFIÚ HANGJA: Nagyon félek.
(Bombák robbannak.)
EGY ASSZONY HANGJA: Jaj, mind itt veszünk! Jaj, mind meghalunk!
EGY FÉRFI HANGJA: Hallgasson!
TÖBBEK HANGJA: Meghalunk.
EGY ASSZONY HANGJA: Ez az épületet érte.
EGY FÉRFI HANGJA: Nem fogunk kijutni.
ANYA HANGJA: Elnézést. Van itt pap?
EGY FÉRFI HANGJA: Minek az?
ANYA HANGJA: Van itt pap? A kicsikém tegnap született. Meg kellene keresztelni. Ha most meghalunk, mi lesz vele? Hogy jut az égbe szegényke?
EGY FÉRFI HANGJA: Úgy látom, itt nincs pap. Erről most le kell mondania, asszonyom.
ANYA HANGJA: Jaj, mi lesz velünk? (Zokogni kezd) Istenem!
HERCZEG HANGJA: Majd én megkeresztelem.
ANYA HANGJA: Maga pap?
HERCZEG HANGJA: Nem. Ám a katekézis szerint ilyen esetben keresztelhetek. Adjanak egy kis vizet. Mi a gyermek neve?
ANYA HANGJA: Gábor.
HERCZEG HANGJA: Gábor, én téged keresztellek az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében, ámen!
HERCZEG: Így történt. Szóval keresztelni, már kereszteltem. S temetni is tudok, ha kell, elhiheti. Szép a végtisztesség és szükséges is, de igazából a pap csak formalitás. Vannak helyzetek, mikor nem számít a forma. Bizonyos végszükségi esetekben, ha a szándék tiszta, a suta tett sem lehet galád.
PIROSKA: S most végszükségben vagyunk?
HERCZEG: Abban. Tetteink, melyeket a zsarnoki kényszer szül, ha ártalmatlanok, Isten előtt feloldozást nyernek.
PIROSKA: Ez bizonyos?
HERCZEG: Az.
PIROSKA: Akkor mért nem írja alá, amit kérnek öntől, s költözik haza?
HERCZEG: Hm. Szóval elolvasta a belügyminiszter levelét?
PIROSKA: Csak kínomban.
HERCZEG: Csak? Maga számon kéri az ávósokon, hogy nem hoznak papot. Ők a rendszer rendje szerint, ami dirigálja őket, a dogmához próbálják igazítani a valóságot. Ez nagy hiba, bizonyára bűn is, ám aki egy levéltikot csak úgy, önös érdekből feltör, egy kissé nem jár-e el hozzájuk hasonlóan?
PIROSKA: A kíváncsiság bűnébe beleestem, ám fejemet nem kell lesunyni, azt hiszem.
HERCZEG: Nem?
PIROSKA: Csak a fiú miatt tettem…
HERCZEG (közbevágva): Ne bújjon a halott mögé, Piroska!
PIROSKA: Nem azt teszem. Valakitől azt tanultam az imént: „Tetteink, melyeket a zsarnoki kényszer szül, ha ártalmatlanok, Isten előtt feloldozást nyernek.” (Tűnődik.)
HERCZEG: Rendben. (Feláll, a polcról egy kis könyvet vesz elő, a könyvet Piroskának nyújtja): Tessék, ez az öné! Ha már a leckét ilyen jól megtanulta.
PIROSKA (a könyvecskét átvéve): Az élet kapuja.
HERCZEG: Bakócz Tamásról szól. Arról, hogy Magyarországért miként bocsátkozott alkuba, s miként bukott el.
PIROSKA: El fogom olvasni.
HERCZEG (félig-meddig csak magának összegezve): Bakócz azért akart pápa lenni, hogy a törökveszély ellen egy európai ligát hozhasson létre. Ám a Nyugat koncként dobott oda bennünket a töröknek, csak azért, hogy dőzsölhessen tovább a jólét gőgjében. Elárultak minket, s ezzel elárulták Európát. A kontinens végvonaglása lényegében már akkor elkezdődött. 1919-ben írtam ezt a regényt. Tudja miért? Mert biztos voltam abban, hogy az első világháborút lezáró békekötésnél a Nyugat újra árulónk lesz. Azzal, hogy feldaraboltak minket, nemcsak mi, magyarok pusztulunk, pusztul Európa is. A pánszláv eszme terjedésének rögtön kinyílt a tér. De a legnagyobb baj az, hogy akik a kereszténység védőpajzsát összetörték, Európa lényegét, magát a kereszténységet és az antik kultúrára épülő szép hagyományainkat tették sebezhetővé.
PIROSKA: Mért nem írja alá azt a papírt, s megy haza?
HERCZEG (legyintve): Ej! Én gyakoroljak önkritikát? Én? A barbároknak? Én? Aki hordom a trágyát, s dúrom a ganét, s a munkában lelem meg minden örömem?
PIROSKA: Kényszer-szülte aláírás, semmi lenne az.
HERCZEG: Legyek bármilyen rongyos madárijesztő, nem hajolok meg semmilyen rabtartó parancsnak. Én már öregember vagyok, talán túlságosan is öreg. Ha meghajolnék, mindenki a koromnak tulajdonítaná a gyengeséget, s csak legyintene… De nem fogok meghajolni. Tudja, mi zakatol bennem, amióta ezt az alkut felkínálták?
PIROSKA: Mi?
HERCZEG (az asztalra koppint): Nem lehet mindenki szem a láncban.
PIROSKA (megrendült értetlenséggel): A láncban?
HERCZEG: Ha mindenki alkut köt a zsarnokkal, vagy csak egy kicsit is beletörődik a zsarnokságba, vajon a zsarnok nem joggal mondhatja-e, hogy ő nem is zsarnok, hanem született demokrata? Én azért vagyok itt, mert nem tudtam elfogadni Trianont. A Revíziós Liga elnökeként kétmillió ember élén álltam abban az ügyben, hogy a nagyhatalmak állapítsák meg a békeparancs igazságtalanságát, s most a kényelmesebb halál érdekében mondjam azt, hogy rosszul cselekedtem? (Kis szünet, leül) Tudja, nincs, ami csillapítaná a Trianon okozta seblázat. Ám a csonkításnál sokkal nagyobb probléma, hogy a műveltségétől megfosztott nemzet nem csupán identitását veszti el, hanem emberi tartását is, majd emberiességét, és végül: emberségét.
6. kép
(Piroska egészen közel megy a koporsóhoz, méláz szomorún, Herczeg az iratai közt böngész, Piroska kitekint.)
PIROSKA: Odakint perzsel a nyár, ciripelnek a tücskök, vigadoznak a madarak, zsong az élet. Itt ez a fiú fekszik holtan, kinek a szeme már világunkból kihullott szem, szája is világunkból kihullott száj. Itt van velünk, de nincsen már közöttünk, valami láthatatlan ablak elválasztja tőlünk. Mennyi balsors volt az életében!
HERCZEG: Micsoda poéta-lélek maga, Piroska! Örök emberi kérdés: vajon végig mehet-e az ember az élet útján tragédiák nélkül? Megkérhetem valamire?
PIROSKA: Már hogyne kérhetne!
HERCZEG: Nyúljon be az ágy alá, egy szürke dobozban van a pipám, mellette meg egy kostökzacskóban van még egy kis vágott dohányom. Adja ide nekem!
(Piroska az ágy alól előhúzza a dobozt, a pipát és a dohányzacskót odaadja Herczegnek, Herczeg megköszöni, pipára gyújt.)
PIROSKA (elmosolyodva): Szeretem a pipafüstöt. Magának elmondhatom, talán megérti. Míg férjhez nem mentem, néha verseltem is.
HERCZEG: Szinte biztos voltam benne.
PIROSKA: Sajnos korán megözvegyültem. Két kisfiúval maradtam árván. A sok munka mellett nem maradt már időm a versekre. Aztán, amikor a fiúk nagyobbak lettek, újból férjhez mentem. Egy özvegyemberhez. Na, ne gondolja, hogy könnyebb lett az életem! Hamarosan kitört a háború. Mindkét fiam frontkatona lett.
HERCZEG (megszívva a pipát): Az szép.
PIROSKA: A nagyobbik valahogy hazakeveredett, a kisebbik fogságba esett a Don-kanyarnál. Az utolsó hír az volt róla, hogy az ukrán hómezőkön az egyik fogolytáborban elkapta a tífuszt. Egy onnét hazatért ismerős talán látta a haldoklóknak kijelölt barakkban, de nem volt egészen bizonyos benne. (Felsóhajt) Jóságos Istenem, lassan tíz éve, hogy nem hallottam róla semmit! Hogy él-e még, vagy meghalt, csak a Mennybéli tudja. (Kissé feldühödve) A fene gondolta volna, hogy olyan világ jön, hogy a nevét sem lesz szabad a számon kiejtenem. Hogy szégyellenem kell, hogy a fiam, mert a bolsevikok ellen harcolt!
HERCZEG (nagy füstkarikát fújva): Törvényünk lett az emlékezés, melynek sokszor a láthatatlan szenvedés a társa.
PIROSKA: Ennek a fiúnak az anyja, hogy szenvedhet! Még tőlem is sokkal inkább! (A kendőt visszateszi a fejére, lépeget) Mit akar ezzel a borsóval?
HERCZEG: Gondoltam, jó lesz vacsorára.
PIROSKA: Megfőzöm én magának. (Szétnéz) Hozok be egy kis tüzelőt.
HERCZEG: Hagyja csak…
PIROSKA (kiszaladva): Nem tesz ez semmit nekem!
7. kép
(Herczeg egyedül ül az asztalnál, tollat vesz a kezébe, előtte a füzet.)
HERCZEG: Mennyi fájdalom és mennyi szépség! Egy jó asszony – s lám, megváltozik a tér. Egy dolgos asszonyi kéz – és az elaggott jászol betlehemi jászollá lényegül. Ebben az istállóban most éreztem meg először az otthon ízét. Mint valami ágról szakadat Mária, úgy zsong itt körülöttem, én meg, mint egy öreg istenes legény, hallgatom. (Feláll, a koporsóra tekint) De igaza van. A halottakat el kell temetni. Úgy, ahogyan az a Teremtőnek tetsző. Ebül nem élhetünk, bármily ebek vonyítanak is felettünk. (Dünnyögve) Ha ki halottra talál, s méltón nem bánik vele, a rút döghalált idézi elő.
(Piroska belép néhány gallyal, a kis tűzhely elé leteszi.)
PIROSKA: Gyufa?
HERCZEG (a zsebéből elővéve a gyufát): Tessék.
(Piroska tüzet gyújt, Herczeg visszaül a székre.)
PIROSKA: Edény?
HERCZEG: Az ágy végiben.
(Piroska a szakajtóból az almát kirakja, a borsót az edénybe önti, vizet rak rá, a tűzhelyre rakja.)
PIROSKA: Lehet, hogy gyakrabban fogunk ám találkozni!
HERCZEG (felderülve): Hogyhogy?
PIROSKA: A táborból minden este be kell jönnöm ide, Ebesre, teheneket fejni.
HERCZEG: Örülni fogok…
PIROSKA: Én már most is örülök előre. Ha engedik, majd hozok magának egy kis tejet minden este. Persze, hacsak meg nem gondolja magát, s alá nem írja azt a papírt!
HERCZEG: Mondtam: nem alkuszom. S magát sem hagynám már itt szívesen.
PIROSKA (derűsen): Ezt csak a tej miatt mondja, fogadjunk!
HERCZEG: 1926-ban az én vezetésemmel jött létre a Magyar Kálvária Nagybizottsága, melynek az volt a célja, hogy olyan kápolnákat építsünk szerte az országban, melyek az elszakított országrészekre jellemző stílusban mutatják be a magyarság passiójának stációit. Az utolsó stáció itt lett volna a Hortobágyon, mely a Golgotán szenvedő Krisztust, Máriát, a magyarok Nagyasszonyát és az Árpád-ház szentjeit ábrázolta volna, úgy, hogy egy pici halmocskán a keserves anya siratja a bűn győzelmét az ártatlanság felett. A stáció nem készült el, de most mégis úgy érzem, mintha eleven valóság lenne. (Elhallgat) Várni fogom minden nap, Piroska.
PIROSKA: Igazán?
HERCZEG: Ha mondom!
PIROSKA (belekavar a lábasba): Jó lesz, majd meglássa! (Elkomorodva) Csak ezt a fiút sajnálom nagyon. Meg az anyját. Csupa seb annak a lelke. Tudja, az anyák keservét nem értheti meg senki sem, csak az anyák. Amikor meghallotta, hogy az urát halálra verték, hetekig nem evett szinte semmit. Belegörnyedt a gyászba és hirtelen megöregedett. A beszéde is érthetetlen lett. Aztán, amikor a fiát kihúzták a folyóból, némává dermedt és megfehéredett. Ma reggel szólt az ávós, hogy mától esténként Ebesen lesz dolgom, ezért a halott fiút is nekem kell elhoznom, és a temetésre kijelölt munkásokkal eltemethetem. Épp csak elindultam, a fiú anyja megállított. Ráborult a halottas ládára. Előbb csak némán sírt, aztán zokogni, ordítani kezdett. Amikor belefáradt, megint elhallgatott. Felállt, megfogta két kézzel a blúzomat és ezt mondta: „Pap temesse. Azt akarom, hogy pap temesse el. Intézd el, Pirka! Megígéred? ” Elintézem – feleltem, s egy kicsit megenyhült az arca. Leginkább nem is a fiú miatt, hanem az anyjáért szeretném a papot. De már lemondtam róla. Csak annyira bizakodom abban, hogy az ávós meg a rendőr pappal jönnek vissza, mint ahogy abban, hogy a fiam még visszatér. (Elszomorodva) Nehéz ez az élet, nagyon nehéz.
HERCZEG: Az.
PIROSKA (a jobb kézfejét felemelve): Lássa, ez a kis ujjam a télen megfagyott egy kicsit. Azért ilyen nyavalyás. Januárban semmi tüzelőnk sem volt. A kukoricagórékból a fekhelyet körbekuckóztuk, oszt mikor jól belihegtük, összebujtunk benne.
HERCZEG: Öt forintból hogyan élnek meg itt?
PIROSKA: Csalánleves, pirított árpa. A pénz csak egy kis kenyérre, sóra, zsírra, szappanra, meg gyufára elég. Néha a mezőről is haza tudunk vinni ezt-azt. Aki tőlünk is kevesebbet keres, épp csak éhen nem hal. Segítjük egymást azért, ha van miből. Sokat nélkülözünk, de nem ez bánt…
HERCZEG (barátságosan): Mi bántja, Piroska?
PIROSKA: Tavaly nyáron itt volt a kis unokám a fiammal. A tábor főbejáratánál, a zárt kapun át lehetett velük találkozni. Az én kis Olgikám elkezdte kérlelni az ávóst, hogy engedje be. Úgy csicsergett neki, mintha rokona vóna. Még azt is elmesélte, hogy táncolni tanul. Azt mondja erre az ávós, na ha csinálsz egy piruettet, kinyitom neked a kaput. Pörgött egyet a kicsi, na, az ávós be is engedte. Gondoltam, a hodályba nem viszem be, nem ijesztem el, ne lássa, milyen putriba kerültünk. A rendőrőrs közelében van egy szatócsboltféle kis bodega. Na, mondom magamban, ide bemegyünk, s ha már ide eljött ez a gyermek, az aznapi keresetemből veszek neki egy nyalókát. Azt mondja a zsidó, na, te kislány mit szeretnél? Hát fel volt ott akasztva egy kis piros csíkos ruha. Az én kis unokám felemelte a tekintetét, s azt mondja: nagymamám, azt szeretném, azt a piros csíkos ruhát! Mennyi az a ruha? – kérdezem. Nagyon olcsó volt. Tíz forint – mondja a zsidó. Hát annyim nincs. Nyolc. Annyim sincs. Hét, hat, öt. Egészen négy forintig lement. Nézett rám a kislány, nagyot csillant a szeme, de csak három forint volt a zsebemben. Tovább alkudni becstelenség lett volna, hát kivittem a kislányt a boltból. Pityergett szegényke. Azóta is bánt, hogy nem tudtam megvenni neki. Ha már annyit törődött az utazással, hogy lásson…
HERCZEG: Majd megveszi még.
PIROSKA: Ki tudja? Néha nem tudjuk megadni az embernek, ami jár neki, bármennyire is szeretnénk. Így vagyok most ezzel a fiúval is.
HERCZEG (feláll, és kifelé indul): Egy kicsit ki kell mennem. Mindjárt visszajövök.
(Herczeg el, Piroska a halottas ládához kuporodik, énekelni kezd.)
PIROSKA:
„Lelki próbáimban, Jézus, légy velem,
El ne tántorodjék tőled életem.
Félelem, ha bánt, vagy nyereség kísért,
Tőled elszakadnom ne hagyj semmiért.”
(Kintről kutyák ugatása hallatszik, egy kicsit abbahagyja, majd folytatja.)
„Ha e világ bája engem hívogat,
Nagy csalárdul kínál hitványságokat,
Szemem elé állítsd szenvedésidet,
Vérrel koronázott, szent keresztedet.
Tisztogass bár bajjal olykor engemet…”
(Piroska az éneklést ismét abbahagyja, mert kintről hangokat hall.)
8. kép
(Piroska közelebb lép az ajtóhoz, figyel.)
HERCZEG HANGJA: Beszédem van önnel, őrmester!
ÁVÓS PARANCSNOK HANGJA: Mi van? Elfogyott a só, öreg gladiátor?
HERCZEG HANGJA: Ha aláírom, amit kérnek tőlem, eltemetheti-e ezt a fiút a tiszabecsi pap?
ÁVÓS PARANCSNOK HANGJA: Bolondgombát ettél?
HERCZEG HANGJA: Feleljen.
ÁVÓS PARANCSNOK HANGJA: Nem!
HERCZEG HANGJA: Miért?
ÁVÓS PARANCSNOK HANGJA: Abból bajom lehet.
HERCZEG HANGJA: Senki sem fogja megtudni. Kétszáz méterre van ide az a pap, a borsóföldön. S nem reverendában, munkásruhában lesz. Ha ki távolabb áll, csak annyit lát majd, az egyik kényszer-munkatáboros temeti a másikat.
ÁVÓS PARANCSNOK HANGJA: Ez egy másik rendszer. Nem érted? Fel tudod fogni, öreg?
HERCZEG HANGJA: Az apját megölték, a testvérét úgy megverték, hogy megnémult, aztán börtönbe zárták, az anyja és a nővére is itt van a Hortobágyon. Élete hontalan halálba hullt, s most reszket az ég is ártatlan teste fölött. Írja le, hogy mit írjak alá! Aláírom, és hozza azt a papot!
ŐRMESTER HANGJA: Maga ne írjon alá semmit! Menjen vissza a szállására!
9. kép
(Egy darabig csend, Herczeg visszatér.)
HERCZEG (az ajtóban): Csak nekem kell eltemetni ezt a fiút. Megpróbáltam a papot elintézni, de nem sikerült.
PIROSKA (megfogva Herczeg kezét): Ahogy az Úr akarja…
HERCZEG: Micsoda tüntetés lett ez a koporsó! Imádkozzunk.
(Némán imádkoznak, majd kintről hangok hallatszanak.)
ÁVÓS HANGJA: Na, igyekezzen, tiszteletes úr! Gyorsan eltemeti a fiút, és fut vissza a borsóföldre. Érthető vagyok?
PAP HANGJA: Igen, megértettem.
ÁVÓS HANGJA: Én az egészről semmit sem tudok.
HERCZEG (Piroskához): Hallja? Mégis csak papot rendelt az Úr. Lám, hű az Isten, s akik benne bíznak, sohasem vesznek el.
(A szín hirtelen elsötétül és felhangzik a 90. genfi zsoltár.)
(Függöny.)
Illusztráció: “Ámokfutó idők” (fh. Piroska J.[
Ezek is érdekelhetik!
Pekár István János – Szabó Benedek: Rákóczi tér ’92 →
Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN) →
Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →
