Kiss Zsuzsánna: Egy temetés is lehet forradalom
Budapest, 2020. november 14.
Ma temettük Szőcs Gézát.
Kolozsváron az anyai szívkeservtől talán a Szamos halkabbra fogta a sirályrikoltozást. Temettük a televízió előtt mindenhol, ahol úgy tudjuk, hogy az élet ajándék és ráadás a belőle adódó minden feladattal együtt, s ahol egyformán komolyan vesszük e fogalmakat is: gondolatszabadság, irodalom, összetartozás, magyar haza. Temettük Szőcs Gézát a televízió előtt és a piliscsabai temetőben. Mint amikor tehetetlen ököllel a tanúként mindig éppen ott, kéznél lévő – semleges falba csapna az ember. Mert nem rajta múlt. Mert rajta is múlt. Mert nem tett semmit. Mert hagyta. Mert képtelenül rossz, de el kell fogadni. Mert fáj.
Mennyi fekete maszk, micsoda fegyelem, micsoda gyönyörű embersereg, mennyi fiatal, mennyi Géza-korú, mennyi szép gyermek és asszony és … végtelen csend, néma zokogás. Micsoda szeretetteli, bölcs búcsúzások. Egyetlen értékelő mondat sem árválkodott szeretettelen, a fájdalmas szív sóhaja belengte a teret, az idő megállt, Géza terjedelmes, s mégis szinte súlytalanul, pehelyszerű szabadságban libegő mackós alakja, személyes jelenléte, a nagy látomásokra, nagy álmokra és nagy megvalósításokra képes tehetség varázsa ömlött szét s ragyogta be a zord novemberi koradélutánt.
Megtört csibészhang, a sokszor lebugrisozott, leműveletlenezett, leázsiaizott, lekövérezett, lekancsalozott, lenacionalistázott, lekorruptozott, lekarrierépítőzött (valami csak talál) „oldal” – fájdalomtól elrekedő keserédes csibészhangja. Szőcs Gézáról, aki mindig azt forgatta nem akármilyen fejében, hogy még és éppen akkor még mit lehetne tenni, miután ezer dolgot már megtett, nem kimondottan magáért. Békaperspektívából ő is, Szőcs Géza, mint annyi más, mint például a magyarság gyűjtőfogalma: felfoghatatlan, s aki fel nem fogja, annak mindaz nem is létezik. A békaperspektíva azonban ragadós, hiszen ha az ember maga sem mindig eléggé ember, akkor egyszer-másszor viszonyát önmagához, saját képességeihez, a benne élő közös tudatalatti szinten derengő mély-emberséghez, istenképhez, nevezzük, aminek akarjuk, az alig megközelített kultúrájához, belső szabadságához, akárcsak Szőcs Gézához is: a békaperspektíva a mindezekhez való viszonyunkat sokszor beárnyékolhatja.
No de most, ez a temetés világosságot gyújthat. A tudathasadásig mások fülével halló magyar ember, aki a gyűlöletkeltés, kirekesztés, az elavult maradiság összes bűnétől fut, fél annyira, hogy önmagát élve eltemeti a gyűlölni való, kirekesztett, lemaradt jelzők alá, és annyi szabadságot se mer már érezni, hogy tudja, egyszer adatik meg neki élni és az az egyszer nem a karrierről, nem a kifele látszó dolgokról, nem is a pénzről szól. Talán ez a temetés e belső falakat áttörheti. Mert olyan emberről szól, aki úgy tanulta gyermekként szüleitől, hogy az összetartozás érzése egy kultúrnemzet fiai között a halálnál erősebb kapocs és szabadság és öröm, és mindhárom egyszerre. Hogy ezt miért oly nehéz elhinni… annak, aki a maga családjában ezt nem így tanulta… Temetés, belső falak áttörése. Fekete maszkok, sápadt arcok, könnyes szép szemek, kupolás szép homlokok (mintha Ady verséből a Kalota partján templomba menők szép arcait látnánk). A síró szeretet szaggatottan is tömör lélegzetvételei. Az annyira kicsúfolt és annyiak által nem nézett magyar köztelevízió megrendültsége… És a temetési beszédekben a csibészhang, a történet a külső és belső mackóról, aki most immár kilépett, itt hagyott bennünket, pedig ez a külső és belső mackó a lélegeztető gép előtt egy perccel is a jövőt tervezte, az ország, a nemzet jövőjét, az ő személyes sorsát. Géza hirtelen elárvult, ifjan is bölcs leánya, aki a sírnál eltalálta édesapja titkát, és úgy beszélt, ahogyan ősz öregek sem tudnak könnyen. Szabadon engedte a sokszor és sokféleképpen jelenlévő, bár oly sokszor akkor is elfoglalt, mert szórakozottan töprengő, lázasan gondolkodó apját: „oda menj, ahova akarsz, légy egyszerre több helyen is, de azért gyere néha hozzánk is”… És a váratlanul elárvult barát megtört hangja, a miniszterelnök vallomása, hogy mennyi mindent nem is értett a költőből, hogy mennyi munkáját nem végezte még el abból, amit a költő szüntelen, zsákszámra hordott neki… A kislánya homlokát s haját szűnni nem tudó pici mozdulatokkal simogató özvegy beszédes két keze…
Ez a temetés önazonosságunk próbája. Annak, aki megnézi a temetést, és annak is, aki nem nézi meg. Annak is, akinek nem tetszettek Szőcs Géza tervei, és annak is, aki nem is tudta, mi minden megvalósítás mögött állt ott, s milyen kereszttűzben állt helyt Szőcs Géza. Ez a temetés emberségünk próbája is. Koronavírus-járványban, amitől Géza nem félt. Nem félt, nem volt ideje félni.
Kik vagyunk, mik vagyunk, ha esetleg ki merünk hullni a közösség bármilyen köréből, mert elhisszük, hogy a közösség csak a tojáshéj puszta ülepünkön, amit le kell vetnünk? Kik vagyunk, mik vagyunk, ha már vagy még csak önmagunk érdekében cselekszünk, és a fotelből azt kritizáljuk, aki kiáll és egy közösség érdekében és nevében teszi a dolgát, és tesz annál sokkal többet? Kit és mit bírálunk, kit és mit gyűlölünk, kit és mit szeretünk? Ez a temetés legyen, legyen önazonosságunk próbája. Ady temetésén gyásznapot rendelt az akkori zűrzavaros (…) kormány. Ma, 2020. november 14-én szombat van és koronavírus-járvány. Magunkba fordulva kissé, de élhetünk, szélcsend van, azaz a beláthatatlan politika, mint a média, őrli az emberiség drága búzáját… és mégis, ég és föld között megannyi létra lehetünk. A mai naptalan koradélutáni temetés a könnyeken, az egyelőre fel sem mérhető veszteségeken át, a televízión át, mégiscsak beragyogta lelkünket. Közös dolgainkat. A mégiscsak látható és hihető közös dolgainkat.
Tanultuk, hogy – hajdan, amikor televízió sem volt, nemhogy internet és egyebek, ó borzalom atyja! – a Bach-korban az első megengedett nagyobb közösségi megmozdulás 1855 decemberében Vörösmarty Mihály temetése volt. Negyvenezer ember gyűlt össze a nemzet nagy költőjét elkísérni utolsó útjára. Akkor, amikor sokaknak mutatkozni, magyarul megszólalni sem volt olyan biztonságos Pest-Buda utcáin. Akkor, amikor a nemzet bátrai és nagyjai közül oly sokan elhulltak, elvesztek, elbujdostak, elsorvadtak… A Vörösmarty koporsóját kísérő negyvenezer gyászoló embert mégiscsak összekapcsolta valami félreismerhetetlen érték. Nem érdek, nem karrier, nem kötelesség, nem kényszer, nem félelem, nem utálat, nem irigység.
Szőcs Géza temetését nézve éreztem, hogy az összetartozás a gyászban is érték. És még azt gondoltam, hogy (Vörösmartyval szólva) „az lehetetlen”, hogy egyik szájunk részvétet rebegjen, és a másik meg se ránduljon. Az lehetetlen, hogy egyik szemünk sírjon, a másik közben gunyorosan villogjon. Mint ahogy ugyanúgy az egészséges lélek számára lehetetlen, hogy egy ember fél tüdeje a börtön vagy a posvány levegőjét szívja, míg a másik fél tüdő az első félnek a beárulását vagy posványba buktatását végezze. Hogy az összetartozás tudata a gyászban is megtart, fenntart, méltóságot, s ha egészséget, új életet oly hamar nem is, de… gyógyírt ad.
Tudatunk egészségének tesztje volt és, mivel egy mai közvetítés bármikor visszanézhető, nemzeti tudatunk egészségének a mérőeszköze lehetne ez a méltósággal, bölcs, csibészi és költői szép szavakkal, szeretettel és sok emberséggel megrendezett temetés. Bárcsak minél többen néznénk vissza a mai temetés televíziós közvetítését, mélyen elrejtett szabad önmagunkkal találkozva.
Illusztráció: in memoriam (fh. La Tour-részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
