Rashwan Mohamed: Dio come ti amo
– 1 –
Szerelmem halott.
Bizony, tisztelt uram, ahogy mondom. Halott. Érti, hogy ez mit jelent? Nem is figyel rám, maga vén kecske. Ekkora tragédia hallatán is ilyen bambán néz rám, mint akinek a fejére koppintottak egyet, vagy nem érti, mi történik körülötte. Hihetetlen! Nem csodálom, ennyi bor után. Ne vedelje már olyan mohón ezt az olcsó löttyöt! Uram atyám! Miért ajándékoztál meg ilyen faragatlan bitanggal? Látja, mindjárt elsírom magam, miközben maga a pofámba ásít. Illik ilyet tenni, tisztelt uram? Ja! Maga nem tudja, mi illik, mi nem. Mondtam már: faragatlan tuskó! Gyilkosságról van szó, barátom! Gyilkossááág! Érti? Meggyilkolták a szerelmemet, a nőmet, céltalanul és érthetetlenül, ok nélkül. Igaz, hogy nem volt fiatal, de idős sem. Csupán ötvenöt éves volt. Miért említem a korát? Mert egyáltalán nem látszott rajta. Nyugodtan le tudott volna tagadni tíz-tizenöt évet. Fiatalos, vidám, és éhes a szeretetre és a megbecsülésre, vagy ahogy szoktuk mondani, élni akart. Pont, mint én. Tudja, mit jelent, hogy gyilkosság? Dehogy tudja. Nem is érdekli. Bóbiskol és ásít, mint a víziló. De mit csináljak? El kell mesélnem valakinek, vagy felrobbanok a dühtől és a tehetetlenségtől. A baj az, hogy nem tudom, hogyan kezdjem, hiszen magam sem értek semmit az egészből. De elmondom, ha így, ha úgy, elmondom, és maga hámozza ki azt, amit fel tud fogni belőle. És mondja el nekem a végén, hogy mit értett meg, és mit nem.
Szerettem ezt a nőt, nagyon szerettem. Sőt, imádtam. Pedig kezdet kezdetén tudtam, hogy nem nekem való. Illetve, ha udvarias és tárgyilagos akarok lenni, én nem voltam neki való. Ezt is mondtam, számtalanszor mondtam. Két világ vagyunk. Ő szeret táncolni, utazni, éttermekbe és kávéházakba járni, macskákat tartani, gyerekeket dédelgetni és becézgetni, vagyis kedves barátom, átlagos kispolgári nőről van szó. Vele szemben én utálok táncolni. Régóta az a meggyőződésem, hogy a tánc komolytalan, sőt, nevetséges dolog, és nem illik egy komoly férfihoz, hogy álljon a parkettán, és forgasson egy nőt, vagy riszálja a saját fenekét. Nem tudtam elképzelni, hogy én, a filozófus, szambát vagy rumbát vagy salsát járjon. Maga el tudja képzelni Hegelt valcert táncolni? Vagy azt, hogy Heidegger szambát táncol, és utána ír a létről és az időről? Vagy Kantot, ahogy riszálja a hátsóját, és utána értekezik a tiszta ész kritikájáról? Ezt nem tudom elképzelni. Amikor látom, hogy egy férfi ezt csinálja, nem tudom leállítani magam a mosolygásról vagy arról a gondolatról, hogy ez a férfi ostoba, vagy a legjobb esetben üres. A nők, oké, hiszen ostobának születtek. Szeretnek mindent, ami felszínes és tartalmatlan. Egyszer azt mondta nekem a szerelmem, hogy két dolog okoz azonnali örömet: a tánc és a szex. Ez igaz, de akkor van baj, ha úgy vélekedünk, hogy az azonnali öröm tartós és maradandó, és mint ahogy láttam, szerelmem csak ezt az egyetlen fajta örömet igyekezett megszerezni magának. Az azonnali örömöket nem tartom igaziaknak, mivel villámszerűen eltűnnek, sokszor fájdalmat vagy bűnbánatot, vagy legjobb esetben levertséget hagyva maguk után, legalábbis a férfiaknál. Számomra az igazi és az azonnali örömforrások különböznek, és nem ugyanolyan súlyúak. Az első felszínes, és általában biológiai vagy fizikai jellegű. De az igazi öröm mély, a lényegbe hatol, ezért tartós. Ezt majd később megmagyarázom.
Szóval, kedves barátom, ő szeretett táncolni, én nem. Szeretett utazni, látni új tájakat, új embereket és helyeket. Bezzeg én, aki belefáradtam az utazásokba és a vándorlásba. Ötven éven át vándoroltam ide-oda, és meguntam már, illetve belefáradtam. Öreg vagyok, és láttam a világból és az emberekből, az aljasságból és a kulturálatlanságból annyit, ami holtig elég nekem. Nem akarok már utazni sehova, maximum visszajutni Luxorba, a misztikus és varázslatos városba. Semmi többet. Fáradt vagyok, és a legjobb utazás nekem ülni a fenekemen, és kortyolni egy csésze kávét.
Ő szeretett éttermekben és kávéházakban üldögélni. Velem szemben, aki unja már a löttyöt, amit a kávéházakban adnak, vagy a kotyvalékot, amit az éttermekben. Higgyen nekem, uram! Nincs az az étterem a világon, ami olyan ételt tud felszolgálni, amely minőségben és tisztaságban megközelíti a házi kosztot. Mondok magának valamit, de ez maradjon köztünk, hiszen mi ketten is le szoktunk ülni ebben a piszkos, olcsó kocsmában, és zabáljuk a kotyvalékot, amit elénk tolnak, ugyanúgy, mint minden szerencsétlen, akinek nincs családja, vagy aki főzzön neki. Londonban ismertem egy séfet. A fiatalember amellett, hogy előkelő szálloda konyháját vezette, egyetemre járt, ahol tanítottam. Hálából, vagy nem tudom, miből, meghívott a szálloda éttermébe, és megvendégelt ebéddel vagy vacsorával. Ez gyakran történt, mígnem egyszer odamentem, kerestem őt, és az egyik pincér bekísért az étterem konyhájába, mondván, hogy ott látta a főnököt. De nem találtuk ott, mert közben valamiért kiment a hátsó ajtón. Szóval, ott álltam, várva a konyha egyik sarkában, és néztem, mit művelnek a szakácsok. Megdöbbentem. A konyha hatalmas volt, kilencven-száz négyzetméter körüli. Tele edényekkel és asztalokkal, késekkel és nagy merőkanalakkal, tűzhelyekkel és hűtőszekrényekkel. A tisztaságban nem volt hiba, minden csillog-villog. De a szakácsok, uram, a szakácsok!! Amit főzés közben tesznek! Több, mint undorító és megdöbbentő. Saját szememmel láttam egy fiút, csak úgy vakarja a fenekét, és utána fogdossa az uborkát és a paprikát, és vágja a deszkán. A másik, aki idős úr, törli az izzadó homlokát és orrát, és kézmosás nélkül fogja és vágja a rúd szalámit. A harmadik tálalás közben leejt egy darab rántott húst, majd habozás nélkül felveszi a padlóról, és visszateszi a tányérba. Nem is kell mondanom, hogy ezek a dolgok láthatatlanok és egy cseppet sem rontják vagy befolyásolják a látványt, amivel kínálják az ételt egy ilyen étteremben. Gyönyörűen dekorálva a saláta a tányéron, gusztusosan elhelyezve a rántott hús a tálon, és nincs izzadságszaga a szalámi szeleteknek. Kint az étteremben, amikor hozzák az ételt, meg vagy elégedve a látvánnyal és az étel ízével és minőségével. De én, aki láttam, mit művelnek egy ötcsillagos szálloda konyhájában is, tudom jól, hogy nincs az a konyha, nincs az a szakács, aki kifogástalan tisztaságú és minőségű ételt tol eléd. És a szomorú az, hogy a kedves vendég ebből nem vesz észre semmit.
Bocsásson meg uram, hogy eltértem a tárgytól, hiszen szerelmemről és meggyilkolásáról beszéltem. De mit csináljak? Ilyen vagyok, keletről jöttem, gyakran eltérek a tárgytól, sokszor ismétlem magam, és mindig, mindig összevissza beszélek. De maga sem különb nálam. Maga mindig ásít és bóbiskol, sohasem érdekli, amit mondok, és mindig, mindig zavarosan néz rám, sötéten és rosszindulatúan. Akkor kvittek vagyunk, ezért bocsásson meg egy nyomorult filozófusnak, és hadd folytassam a történetemet, illetve a tragédiámat, mielőtt végleg elalszik. Ne tiltakozzon, maga fajankó! Látom, hogy mindjárt leesik a székről. Mit mondjak? Tényleg nincs isten. Egész földkerekségről csak ilyen bitangot ajándékozott nekem az ég, mint maga. Na, mindegy. Tartson ki, kérjen egy kávét, hátha ébren marad, csak fél órát. Mit? Én fizetek? Tudja jól, hogy nincs pénzem. Szívesen tenném, tisztelt uram, de látja, két éve nincs munkám, és mindig maga állja a cechet. Akkor most mi történt? Meg akar alázni? Értem én, mit akar ezzel mondani, hogy mindig hallgatja a panaszaimat és a szomorú történeteimet, és ráadásul maga fizeti az italt is, holott ezt nem tartja fairnek, vagy, ahogy szokta mondani, ez nem frankó. Egyetértek magával, hogy ez pofátlanság tőlem, de kegyelmezzen egy nyomorult, megtört idegennek. Nem elég magának a könyörgés? Nem elég az ígéret? Ha otthonról újra küldenek pénzt, akkor visszafizetek magának mindent. Higgyen nekem. Előbb vagy utóbb ez meg fog történni. Higgyen nekem, ha mondom. Igen, tisztelt uram, van pénzük, sok pénzük van. Igen, igen, elkobozták tőlük a földet, de a vagyont kimenekítették. És ha hiszi, ha nem, még mindig tartják a nemesi rangot. Képzelje el, a parasztok még mindig méltóságos nemes úrnak hívják apámat. Pontosan, mint ahogy három- vagy négyszáz évvel ezelőtt hívták az őseinket. Pedig ennek a világnak és a titulusoknak vége, de ahogy Egyiptomban szokták mondani: „il makamát mahfúzah – a rangok fenn vannak tartva”. Hülye világ ez, uram. Nyomorult és igazságtalan. Látja, megmondtam. Összevissza kuruttyolok. Tudatában vagyok ennek. De mit csináljak? Ez beidegződés, tisztelt uram, beidegződés. Nehéz megszabadulni tőle.
Na, a tárgyra térve: szerelmem szeretett macskákat tartani és gyerekeket dédelgetni, becézgetni. Őszintén szólva, kedves barátom, én is szeretem az állatokat, és imádom a gyerekeket, de messziről. Hangsúlyozom: nagyon messziről. Mit mond? Nincs bennem szeretet? Meglehet, tisztelt uram, meglehet. De mondok magának valamit. Az állatok és a gyerekek egyaránt önzőek. Magukért élnek. Nem szeretik igazán a gazdájukat. Nem szeretnek konkrétan téged, Midot vagy Balázst. Nem, nem. Ők azt a személyt szeretik, aki enni ad nekik, sétáltatja őket, kitörli a seggüket, takarítja utánuk a piszkot, és ha Mido vagy Balázs megdöglik, és helyette jön valaki más, aki ugyanúgy viseli gondjukat, ugyanúgy fognak ragaszkodni hozzá, és szeretni. Vagyis, tisztelt ivótársam, régóta tisztában vagyok ezzel. Ezért, ellentétben szerelmemmel, ahogy mondtam, szeretem őket, de messziről. Nem áhítozom utánuk, hiszen önző és fárasztó lények. Pontosan, mint amilyen én vagyok. És ismeri azt az örök igazságot, hogy az azonos erők és érzelmek taszítják egymást.
Szóval, kedves barátom, itt ülök magával, és próbálom összeszedni magam, hátha rájönnék, mi történt, ki ölte meg a szerelmemet, és miért. Jó lenne, de jó lenne, ha maga is segítene. Egyedül vagyok ebben a cudar világban, és gyenge, nagyon gyenge. Szükségem van támaszra, de az én szerencsétlenségemre maga az egyetlen támaszom. Jó, jó, ne kapja fel a vizet! Nem azért mondom, hogy megbántsam magát, de az igazság az, hogy a maga támasza, finoman szólva, édeskevés, őszintén szólva, semmilyen. Ne haragudjon rám az őszinteségemért, de mit csináljak? Elkeseredett vagyok és tehetetlen. De nem ez a lényeg. Mindjárt folytatom a történetet, csak engedje meg, hogy kicsit kifújjam magam. Nézze, mennyire megizzadtam. Pedig még mindig nem mondtam semmit.
Szóval, így kezdődött a tragédia vagy a rejtély, nem is tudom: néhány nappal ezelőtt sms-t kaptam a szerelmemtől. Így hangzott: „Szerelmem, nem csak a kapcsolatunk, én is haldoklom, a fejfájás azt jelzi, kettészakadt a testem és a lelkem. Nem tudok rád várni, mert nem biztatsz. Nincs reményem. Hiába szeretlek jobban téged, mint bárkit, nem engedsz közel magadhoz, és ezzel halálra ítéltél.” Ezek voltak utolsó szavai. Az ostoba! Csak nem! Mit akar csinálni? Öngyilkos lenni? A szavaiból ítélve ezt akarja tenni. Vagy csak zsarolás? Valamiféle női praktika, hogy menjek hozzá, és minden kezdődjön elölről? Biztos az. Hiszen ismerem. Ragaszkodik az élethez, mint minden nő. A nők nem csak így, ripsz-ropsz elvetik maguktól az életet! Na nem… Ők szeretnek élni, öltözni, gyerekeket szülni, és ritkán, nagyon ritkán gondolnak az öngyilkosságra. Ők az élet és a természet cinkosai. De ha tévedek? És kétségbeesésében és bánatában tényleg bevesz valami altatót? Vagy felvágja az ereit? Fene egye meg! El kell menni hozzá! Jobb félni, mint megijedni. Ha egy százalék lehetőség van rá, hogy megtegye, akkor érdemes odarohanni. Mert ha baja esne, soha nem bocsátanám meg magamnak, és a bűntudat kísérne életem végéig. Igaz, hogy nem sokat kell várnom eddig a „végig”, hiszen hamarosan jön. Én is öngyilkos vagyok, de másfajta öngyilkosságot követek el. Veserákom van, és nem vagyok hajlandó sem műtétet csináltatni, sem gyógyszereket bevenni, sem megváltoztatni az étrendemet, szóval, én is szisztematikusan és előre megfontolt szándékkal öngyilkos akarok lenni. De lassan és keservesen. Az urológus felháborodva kijelentette: rendben van, Mido. Egy éven belül áttéte lesz, és meglátja magát. Olyan fájdalmai lesznek, amit soha nem tudott elképzelni. Rendben, Mido. A nemesi származású emberek ennyire fafejűek szoktak lenni? Na ja, ezért lettek nemesek.
Látja, tisztelt ivótársam, megint összevissza beszélek. Ilyen vagyok. Szószátyár, hülye, aki mindig eltér a tárgytól. Hiába próbálom összefogni a dolgot, és a lényegre térni, de mindig, mindig mellékvágányra jutok. De ne is tagadja, hogy ez a mellébeszélés is fontos néha. Rávilágít a tragédia sötét részleteire, amiben ezek is fontosak, mint maga a történet magja, a lényege. És mi a lényeg, tisztelt uram? Szerelmem öngyilkossága vagy meggyilkolása. Tehát nem bírtam várni, és tegnapelőtt este odarohantam szerelmem házához. Csengettem, csengettem. Senki sem válaszolt. Az előszoba fénye kiszűrődött az ajtórésen, és mihelyt megnyomtam az ajtót, kinyílt. Vagyis nem volt zárva, vagy valaki piszkált a zárban. A zár körül feszítés és rongálás nyomai látszódtak. Benyomultam a lakásba. A hálószoba villanya is égett, és a padlón egy holttest feküdt. Nem kell mondanom, tisztelt uram, hogy kié volt. Körülötte különböző tárgyak hevertek: asztali lámpa, törött váza, mobiltelefon, rúzs és más kozmetikai mütyürök, lapos púderes szelence, szempillaecsetek, négy vagy öt. De amit nagyon furcsálltam, hogy ezeken kívül semmiféle nyoma sem volt a felfordulásnak vagy az erőszaknak. Ösztönösen első dolgom volt, és gondolom, mindenki így van vele, rohantam szerelmem testéhez, és a hátára fordítottam, hátha életjelet találok vagy meggyőződöm a haláláról. Szeme tágra volt nyitva, bámult valami távolira vagy láthatatlanra. Valamire, ami nem evilági. És anélkül, hogy meghallgatnám a szívét, vagy mérném a pulzusát, rájöttem, hogy halott. Miből? Abból, tisztelt uram, hogy világos jelei voltak a fojtogatásnak. Nagyon vékony, de erős ujjak nyoma rajzolódott ki a nyakán, mintha valaki piros és kezdetleges láncot festett volna a torka köré.
Rémülten és kétségbeesve szétnéztem a szobában. Minden a helyén volt, a nagy, fonott franciaágy, mellette az éjjeliszekrény. A szemem megakadt egy dobozon, egy üres dobozon, amelyre rá volt írva az altatópirula neve és a darabszáma. Mi ez? Öngyilkos lett, vagy valaki megfojtotta? Nyilvánvaló az utóbbi. De hova tűnt az altató? Bevette, és utána megfojtotta magát? Nevetséges. Vagy inkább a tettes ürítette ki a dobozt, hátha öngyilkosságra terelődik a gyanú? De ki az a hülye nyomozó vagy vizsgálóbíró, vagy halottkém, aki nem látja első pillanatra a fojtogatás nyomát? Uram atyám! Feltápászkodtam, és járkáltam a kis házban. Nem tudtam, mit kell tennem. A fürdőszoba, a kisszoba, a hall. De mit keresek? Küzdelem nyomát, vagy a tettest elbújva az egyik szekrény vagy függöny mögött? Abszurdum. Később rájöttem, hogy a sokk hatására minden normális ember hasonlóan viselkedik. Céltalanul rója az utcákat, vagy olyan helyeken járkál, ahol semmi összefüggés sincs közötte és a tett helyszíne között, vagy megy valahova anélkül, hogy tudatában lenne annak, mit is csinál. Mint az alvajáró. Érti, tisztelt uram? Mint egy alvajáró! De maga itt a széken alszik nekem. Felháborító. Mesélek egy gyilkosságról, és maga horkol? Anyám! Ébredjen fel, maga vén salabakter. Figyeljen már! Mondom. Járkáltam a lakásban, de semmi nesz, és semmi jel, ami arra utalna, hogy idegen járt a házban. Biztos nem a rablás volt a tettes szándéka. Akkor, miután végzett szerelmemmel, nyugodtan felforgatta volna az egész lakást. Ráadásul az ékszerei ott vannak a szeme előtt a fürdőszobában. Egy részük kis fonott dobozban, más részük, a láncok és a medálok, lógnak az egyik kis állványon. Végül álltam a lakásban megszeppenve és megrendülve anélkül, hogy az üres fejemben felötlött volna a legfontosabb kérdés, hogy most mit csináljak. Minél előbb elmeneküljek innen, mintha nem tudnék az egészről? De biztos látták a szomszédok, amikor csengettem. És ha nem? Úgy rohanjak ki a házból, mint utolsó hitvány, cserben hagyva a szerelmemet csak azért, hogy mentsem az irhámat, vagy elmeneküljek a gyanú árnyékától? De hát isten szerelmére! A ház tele van az ujjlenyomataimmal, és az emberek láttak bejönni a házba a gyilkosság idején. Így is, úgy is az első számú gyanúsított leszek. Akkor mi értelme van a menekülésnek? A legjobb, amit tehetek, hogy tárcsázom a rendőrséget, és elmondom őszintén, mi történt. Jobb, ha túl leszek rajta. Úgyis jól ismerem magamat. Ha kirohanok, és elbujkálok, akkor a kétségbeesés, az aggodalom és a feszültség jobban fog őrjíteni, mint a fajankó nyomozók és rendőrök, akik zaklatnak és faggatnak a kérdéseikkel, hátha beismerő vallomást csikarnak ki belőlem, hogy én öltem meg a szerelmemet féltékenységből, vagy bosszúból, vagy elmezavarból, vagy nem tudom, miből. Nem, nem, kedves Mido, a legjobb, ha belenézel a farkas szemébe, legalább nyugtod lesz, ha őrizetbe vesznek, és becsuknak is. Nem őrjít jobban semmi, mint a várakozás és a feszültség. Úgyis ártatlan vagy. Nem öltél meg senkit, nem bántottál senkit, pláne nem azt a nőt, akit szívből szerettél. Ártatlan vagy, legalább a gyilkosságban, és ahogy nálunk szokták mondani, az ártatlanság nem fél semmitől és senkitől.
– 2 –
Maga mit csinál? Atya úristen! Mi ez? Mi ez a nedvesség a nadrágján? Jézusom! Maga bepisilt? Dehogynem. Ugyan már, milyen izzadás? És pont ott, mi? Anyám! Ha egyik régi tanítványom meglát engem itt ülni egy ilyen fajankóval, mint maga, aki se szó, se beszéd, belepisil a gatyájába, mit fog mondani? Botrány lesz. A tisztelt tanár úr, aki állítólag nemes dinasztia sarja, leül ebben az isten háta mögötti kocsmában, és iszogat egy hajléktalan kinézetű férfival, aki ráadásul behugyozik a gatyájába. Mekkora szégyen, maga bitang! Nagyon drága árat fizetek ezért a pár száz forintért, amit az italomért perkál. Ráadásul lerombolja azt az illúziót, hogy valakinek elmesélem a bánatomat, és meghallgat engem. Nem is figyel. Néha ásítozik, néha alszik, és a hab a tortán, most bepisil. Micsoda ivótárs! Undorító! Ne bámuljon így rám, amikor szidom. Inkább bámuljon, amikor mesélem a tragédiámat. Így soha nem fogunk a végére jutni. Akkor kérem tisztelettel, figyeljen kicsit. Jó, bocsánatot kérek. Nem fogom sértegetni magát többet. Legalább addig, amíg nem fejeztem be ezt a történetet. De hát mit csináljak? Maga kényszerít engem. Képes kihozni az embert a béketűréséből. Ekkora tragédia láttán más tátott szájjal hallgatna engem. De magát nem érdekli, ha az egész világ a feje tetejére áll, vagy elpusztul. Akkor is be fog pisilni a gatyájába és ásítozni fog. Hallatlan! De ne bóbiskoljon már! Mindjárt befejezem az egészet.
Szóval, uram, ott álltam a szoba kellős közepén, a lábam előtt szerelmem holtteste. Ideje volt a cselekvésnek. Elmenekülni innen vagy hívni a rendőrséget. Mivel az utóbbi mellett döntöttem, tárcsáztam az utálatos számot, a 112-t. A diszpécsernek megadtam a nevemet, címemet, és röviden ecseteltem, miről van szó, kérve, hogy jöjjenek minél hamarabb. Valóban nem telt el negyedóra, és hallottam a csengetést a ház kapuján. Később emlékeztem, hogyan töltöttem ezt a rövid időt. Emlékezetemben ez a negyedóra úgy tűnt, mint az egész élet. Lassan, feszülten és rettegve, vajon mi lesz. Ültem az előtérben, bámulva a két macskára, akiket maga után hagyott. A fiatalabb cica, a fekete, mintha érezte volna, hogy a gazdája, aki most a szobában fekszik, nagy bajban van. Odament, és letelepedett a lába mellé, várva, hogy feltápászkodjon, és megsimogassa és dédelgesse őt, ahogy szokta. Az idősebb cica, a csíkos, odaült a fatönkre, amelyet a gazdája évekkel ezelőtt helyezett oda nekik az előtérbe. A kapucsengő hallatán felriadtam, és rohanva ugráltam le a lépcsőfokokon. Elfelejtettem, hogy a kapu nem volt bezárva, vagyis a segítségem nélkül is be tudtak volna jönni. De mégis kinyitottam a kaput, és ott állt velem szemben két fiatal rendőr. Szokás szerint megkérdezték a nevemet, én voltam-e a telefonáló, stb. Felkísértem őket a ház belsejébe, és megmutattam szerelmem holttestét. A holttest. Milyen furcsa szó! Ezt mondani egy nőről, aki pár nappal ezelőtt tele volt élettel, vidámsággal és tervekkel a boldog jövőről. Most pedig holttestnek nevezem. Nem Edina, nem szerelmem, hanem holttest. Korpusz. Személytelen, élettelen anyag, mint a szék, az asztal, sőt, mint egy kupac hulladék, holt test. Hulla. Milyen furcsa így gondolni rá, a szerelmes Edinára. A rendőrök mielőtt megnézték volna, hogy még él-e vagy sem, az adataim kitöltésével foglalkoztak. Ezek után sem nyúltak hozzá, hanem kezdtek telefonálgatni a kapitányságra, a helyszíni vizsgáló csapatot kérve.
Nem telt el pár perc, és három rendőrautó érkezett nyomozókkal és technikusokkal, és nem tudom, kikkel. Az egész utca odacsődült a kapu elé, érdeklődve egymástól és a rendőröktől, hogy mi történt. De választ nem kaptak. Helyette két rendőr igyekezett eloszlatni a bámulókat. Bent a házban az egyik halottkém lehajolt a szerelmem fölé, a másik rendőr pedig engem kezdett faggatni és kérdezősködni a megszokott, unásig ismerős kérdésekkel: hol voltam, mielőtt idejöttem, mit csináltam, hogyan fedeztem fel a holttestet, mikor láttam utoljára az áldozatot, szoktam-e járni hozzá, mit csináltam, amikor felfedeztem a holttestet, mihez nyúltam, stb. A kérdésekre őszintén és habozás nélkül válaszoltam, ami gyanús benyomást keltett a rendőrben, aminek hangot is adott: Maga olyan gyorsan és határozottan válaszol, mintha előre elkészítette volna, mit fog mondani. Nemde bár? Néztem rá megvetően, bámultam rá, és nem válaszoltam. Hallatlan! Ha az ember lassan és hezitálva válaszol, akkor ez gyanús, de ha egyenesen és gyorsan, akkor is gyanús. Úgyis tudtam, hogy ha így válaszolok, ha úgy, én vagyok az első számú gyanúsított. Ráadásul ismerem jól a rendőröket, gyanakvóak és buták, és az első feltevés, ami a rendőr fejében jár, hogy az, aki vele szemben áll, hazudik, pláne, ha gyilkosságról van szó. Órákig tartott a házban a nyomok felkutatása és az ujjlenyomatok rögzítése. És ahogy vártam, az engem faggató nyomozó kijelentette, hogy sajnos be kell kísérnie a főkapitányságra a hivatalos jegyzőkönyv elkészítéséért. Csodálkozva kérdeztem: akkor ez a sok faggatás és kérdezősködés mi volt? Nem ez a jegyzőkönyv? A válasz rövid volt és durva: nem uram, ez csak helyszíni szemle. Az igazi jegyzőkönyv, a hivatalos, a kapitányságon készül. Ez remek – gondoltam magamban. Felnéztem a faliórára, este tíz. Uram atyám, mikor lesz ennek vége, ha egyáltalán vége lesz?
Kimentek a lakásból, és lepecsételték az ajtót, figyelmeztetve, hogy senki ne próbálja letörni a pecsétet, amíg nem fejeződik be a nyomozás. Amikor kiléptem a kapun a rendőrök társaságában, még mindig ott állt néhány szomszéd, akik gyanakodva néztek rám. Mielőtt beültem a rendőrautóba, hallottam egyikük suttogását, hogy őrizetbe vették, biztosan ő a tettes.
A kapitányságon két vizsgáló nyomozó kezdett faggatni. Egyikük velem szemben ült, a másik a hátam mögött állt. Furcsa dolog ez, tisztelt uram. Ez a pozíció, ahogy elhelyezkedtek, ki van számítva a megfélemlítés és a nyomásgyakorlás érdekében. A gyanúsított azzal, hogy valaki áll mögötte, elveszíti a biztonságérzetét. Mintha bármelyik pillanatban hátulról nyaklevest kaphatna vagy egy ütést a fejére, és nem tudja, mikor. Ráadásul a két nyomozó váltja egymást az elhelyezkedésben. Egyszer az egyik ül velem szemben, de kis idő után feláll, és megcseréli a helyét a kollégájával. Ami érdekesebb, hogy játsszák ezt a réges-régi butuska szerepet: egyik a nyugodt, megértő, halk szavú nyomozó, a másik a vádló, támadó, agresszív hangú bíráló. Egyik fenyegetőzik és gyanúsít, a másik vigasztal, és simítja, amit a kollégája karcolt. A felháborító, hogy ugyanazokat a kérdéseket tették fel, amiket a kollégájuk pár órával ezelőtt, de most minden kérdés mögött éreztem azt az aljas és rosszindulatú törekvést, hogy kicsikarják belőlem a beismerő vallomást arról, hogy én követtem el ezt a tettet.
Végül meg mertem kérdezni, hogy miért faggatnak ennyire, miközben még nem derült ki, hogy vajon gyilkosságról vagy öngyilkosságról van-e szó.
– Vagy mégis bűncselekmény történt? – kérdeztem tanakodva.
A halk szavú, megértő nyomozó erre úgy válaszolt, hogy pár nap múlva kitudódik a boncolás után.
– Boncolás?! Milyen boncolás? Nem adok rá engedélyt! – emeltem fel a hangom tiltakozva.
– Maga nem hozzátartozója az áldozatnak, vagyis nincs joga engedélyt adni vagy nem adni. Ráadásul a gyanús körülmények között meghalt embereket boncolni kell. A törvény előírja ezt, és a vizsgáló orvos előzetesen megállapította, hogy valószínűleg megfojtották az áldozatot. Vagyis kötelező boncolni a holttestet, hogy határozottan megállapítást nyerjen, hogy idegenkezűség volt-e a dologban, vagy sem, bűncselekmény történt-e vagy sem. Ez, uram, előírás. A hozzátartozók sem akadályozhatják meg a boncolást – válaszolt higgadtan, részletesen és tárgyilagosan a megértő szerepet játszó rendőr.
– És most mi lesz? Addig letartóztatnak engem és őrizetbe vesznek? Vagy mi? – kérdeztem szarkasztikusan.
– Nem, maga most szabadon távozhat, de nem hagyhatja el a várost, amíg be nem fejeződik a nyomozás. Ne vegye rossz néven, de biztosan tudja, hogy ha kiderül, hogy bűncselekmény történt, ön az első számú gyanúsított, hiszen maga talált rá az áldozatra, maga állt szoros kapcsolatban vele, és lehet, hogy maga az utolsó személy is, aki élve látta.
– Rendben, uraim. Akkor most elmehetek? Tudják a címemet, a telefonszámomat, nem fogok elmenekülni. Én is tudni akarom, mi történt, és ha gyilkosságról van szó, akkor én vagyok az első ember, akinek érdekében áll, hogy megtalálják a tettest, hiszen arról a nőről van szó, akit szívből imádtam, és feleségül akartam venni. Ehelyett meg kell szerveznem a temetését, miközben én vagyok az első számú gyanúsított. Ez lesújtó, szívszorító és kibírhatatlan! Nem tudom, mikor fogom ezt kiheverni. Most elmehetek? – kérdeztem alázatosan és megtörve.
A velem szemben ülő nyomozó bólintott. Felálltam, és kirohantam a rossz szagú és baljóslatú szobából. Az utca üres és nesztelen volt. Nem csoda. Az idő éjjel kettőhöz közelített. Ki járkálna ilyenkor? Csupán hajléktalan vagy egy férfi, akinek megölték a szerelmét. Biztos keserves napok várnak rám, mormoltam magamban, miközben átvágtam a közeli téren, és leintettem egy taxit.
– 3 –
Töprengve ültem az ágy szélén. Ez a szokásom, amikor a csüggedtség és a tehetetlenség egymást kézen fogva hatalmukba kerítenek, és nem tudom, mit kell tenni. Valahonnan messziről hallom az egyik egyiptomi paraszt hangját: mitévők legyünk, méltóságos úr? És apám őméltósága töprengve ül az íróasztal mellett, és ő is ismétli Epiktétosz mondatát: „Mit tegyünk, amikor nem tudjuk, mit kell tenni?”.
A hangok és a látomások keverednek a fejemben. A tehetetlenség mondatai ezek, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem lehet rábízni ezt az ügyet a rendőrségre, hiszen hivatalnokok, akik számára egy ember halála csak akta, amit valahogy le kell zárni. Nekem kell utánajárnom, ki ölte meg a szerelmemet, vagy mi történt egyáltalán. De most mihez kezdjek? Mitévők legyünk, méltóságos úr, nemes úr, filozófus úr? Maga nyomorult, tehetetlen hólyag. A baj az, hogy én vagyok az első számú gyanúsított. Ha ugrálni kezdek és nyomozni a tettes után, az jobban rám tereli a gyanút, és megnézhetem magam, börtönbe vágnak életem végéig. De akkor is! Ha nem tudom, mi történt, belehalok. Hol kezdjem a nyomozást vagy az érdeklődést? Kivel kezdjem? A rokonokkal? Az ismerősökkel? A szomszédokkal? Mindegy, a lényeg, hogy nekilássak, és lesz, ami lesz. Fáradt vagyok, és az idő hajnali öthöz közeledik. Aludnom kell egy kicsit. Fáradtan és leverten nem lehet elkezdeni egy ilyen munkát. Aludni, drága Mido, aludni, és délelőtt megnyílik egy kis ablak, csak aludnod kell, érted? Csak aludnod.
Az úton elhatároztam, hogy a szemben lévő szomszédasszonnyal kezdem. Töprengtem, mit kérdezzek és hogyan. Hogyan nyerjem el a bizalmát? Enélkül nem tárul ki előttem. Pedig cigányasszony, akinek be sem áll a szája, és mindenkivel szívesen cseveg. De most gyilkosságról van szó, te oktondi. Ilyenkor a cigányok visszahúzódnak. Amiben rendőrség van, attól félnek. Úgyis elég bajuk van a hatóságokkal és mindenkivel. De ő szemben lakik, vagyis, ha valami történt a szerelmem házában, lárma vagy dulakodás a tettessel, akkor ő az első ember, aki hallhatja, úgyis állandóan hallgatózik. Vagyis egy idegen bejövetelét vagy távozását is észrevehette. Sőt, lehet, hogy ő az egyetlen, aki láthatta a gyilkost.
Emlékszem, mindig kinézett és bámult az ablakból, amikor látogattam a szerelmemet. Miért ne történhetett volna ugyanez a gyilkosság estéjén is? Tehát irány a cigányasszony! Reggel tíz óra van. A kis utca üres. Nyáron harminc fokban kimerítő kidugni a fejét a házából. Aki pedig dolgozik, az reggel nyolckor vagy még korábban elment hazulról.
Csengetek a cigányasszony kapuján, de nem hallom a csengő hangját. Még egyszer nyomom a gombot, de több próbálkozás után rájövök, hogy nem működik. Nincs más választásom, zörgetnem kell az ablakon, úgyis ott szokott állni egész nap. És valóban, mihelyt bekopogtam az üvegen, megjelenik. Ritka csúf asszony. Ötven-hatvan éves körüli. A cigányoknál nem lehet megállapítani, hány évesek. Korán öregszenek, és korán halnak meg. Júlia asszony ugyanerre a sorsra fog jutni: láncdohányos. Soha nem láttam anélkül, hogy ne lógna sodrott cigaretta a szájában. Bámul rám, mintha kísértetet látna, vagy magát a gyilkost. Ez nem jó kezdés!
Köszönök neki halkan és udvariasan, de ahelyett, hogy válaszolna, durván és hangosan megkérdezi: mit akar? Hangosan kérdezi, mintha szándékosan azt akarná, hogy az egész utca hallja. Lenyelem a sértést, ismét halkan kérdezem, hogy csak látott valakit vagy észlelt valami szokatlant a gyilkosság estéjén. Azonnal és durván rávágja, hogy nem látott semmit.
–Nem látott semmit? Hogyhogy? – adok hangot a kételkedésemnek – hiszen nyár van, az ablaka egész nap tárva-nyitva, és maga mindig itt áll. Nem lehet, hogy nem látott, nem hallott semmit.
A nő röviden és mereven ismétli a válaszát: nem láttam semmit. És hozzáteszi: semmi közöm hozzá.
Ráharapok a szavaira:
– Mihez nincs semmi köze? Akkor látott vagy észlelt valamit! – kérdezem gyanakvó gúnyolódással.
Ismét hajtogatja egyetlen mondatát, és tüstént az arcomba zárja az ablakot. Faragatlan, kövér boszorkány! – mormolom magamban, és visszafordulok, a város felé véve az irányt.
A Kossuth téren helyet foglalok a Nosztalgia kávéházban, ahol először találkoztam a szerelmemmel. Kávét kérek és tonikot. A felszolgáló lány hozza a kávét, és élénken kérdezi: először tetszik egyedül jönni. Mindig a barátnőjével szokott lenni. Nem tudom, mit válaszoljak neki. Először a szokásos semmitmondó válaszra gondoltam: ilyenkor dolgozik. De megdöbbenésemre más választ hallok: meghalt. A pincérnő hitetlenkedve és megdöbbenve néz rám:
– Maga most tréfál, ugye?
Nem válaszolok, hanem visszanézek rá a bús, bánatos szememmel. A lány rájött, hogy nem tréfálok, ezért felteszi a szokásos kérdést: mi történt?
– Meggyilkolták – válaszolok gyorsan és röviden.
– Atya úristen! Kik és mikor? – kérdezi a lány, igyekezve elrejteni hangjából a szörnyülködést és a megrázkódást. Zavarba jön, és ijedtségében a legszívesebben elmenne innen, és vinné a következő rendelést a távoli sarokban ülő idős házaspárnak.
Amikor nem válaszolok, akkor valóban sarkon fordul és elmegy a pulthoz.
A kávé szürcsölése közben átgondolom a következő lépést, a következő tanút, akit meg kell kérdeznem, a következő helyszínt, amit körbe kell járnom. Igaziból tanácstalan vagyok és félek, hogy hamarosan feladom, úgysincs pénzem. A nyomozáshoz, a mozgáshoz pénz kell.
Idefelé úton beugrottam egyik hajdani kollégámhoz, és kértem tőle ötezer forintot, hangsúlyozva, hogy kölcsön, és hamarosan visszaadom. Miközben átnyújtja a bankjegyet, hozzáteszi: nem kell visszaadnod, úgysincs pénzed.
A bejárati ajtónál tréfásan megkérdezi:
– Mit csinálsz mostanában?
Ugyanilyen hetykeséggel válaszolok:
– Nyomozok.
– Ki után? Magad után? – kérdezi mosolyogva.
– Szerelmem gyilkosa után. Tegnap valaki megölte.
A férfi erre a hírre nem reagált túlságosan. Felemeli a szemöldökét, bámul rám, de nem fűz hozzá semmit. Nem veszi komolyan, amit mondok. Tudom jól, mit gondol rólam. Munkanélküli, iszákos, akinek az ital elvette az eszét, ezért nem szabad elhinni, amit mond, vagy legalább komolyan venni.
Elbúcsúzom tőle, és közben kérdezem magamtól: miért mondom el a hírt minden boldog- boldogtalannak, amikor előre tudom, hogy ezeket az embereket nem érdekli a bánatom vagy a problémáim, nem érdekli, hogy szerelmem él-e vagy halott. Honnan tudná, ki volt vagy mi volt Edina? De tüstént megtalálom a választ: szeretném elmesélni valakinek, bárkinek, csak hogy kiöntsem a szívemet. Ennyi nyomást és ekkora sokkot nem lehet bírni egyedül. Ezért ülök itt magával, tisztelt ivótársam, és mesélem, mi történt. Pedig látom, hogy magát sem túlságosan érdekli, mint a többieket. Mi az, hogy nem igaz? Hát látom, hogy ásítozik és bóbiskol és bevizelt, vagyis csupa udvariatlan és illetlen jelét tanúsítja annak, hogy letolja az egészet. De mégis el fogom mesélni, ha esik, ha fúj, ha akarja, ha nem. Igen, igen, erőszakkal. Jól mondja, erőszakkal. Ezért kérem, szedje össze magát, csak egy picit, és megígérem, hogy utána eltűnök innen, úgyis nehéz napok várnak rám.
Szóval, bajtárs, elmentem volt kollégámtól, és leültem a Nosztalgia kávézóban, gondolkozva, hogy most mit tegyek. Rájöttem, hogy nagy hibát követtem el a cigányasszonnyal, és ez teljesen elrontotta a nyomozásom első állomását. Úgy kellett volna kezdeni vele a beszélgetést, hogy átnyújtok neki egy ezrest vagy akár kettőt, akkor szívesen és készségesen hajlandó lett volna válaszolni minden kérdésemre. A cigányoktól minden megkapható, ha adsz nekik pénzt. De nem adtam. Ezért a nő kurtán-furcsán elhárított magától minden kérdést és érdeklődést, és lezárta a témát. Neki így nem éri meg. Vissza kell menni hozzá! De vajon egyáltalán ki fogja nyitni az ablakot, vagy szóba áll velem? Nem hiszem, de megpróbálom. Először ki kell vennem a pénzt a zsebemből, és megmutatni neki. Ekkor nem csak, hogy kinyitja a saját ablakát, de még a pokol ablakait is. Tehát irány még egyszer az otromba cigánynő.
Nekivágok a hosszú útnak. Dél van. A nap egyre erősebb, és a meleg bírhatatlan. A higanyszálak meghaladják a harmincöt fokot. De ez nem tántorít el attól, hogy visszamenjek a szép Júliához. Úgysem dolgozik, otthon van vagy mászkál a szűk utcában vagy ül a padkán kiabálva az utca közepén lakó rokonára. A cigányoknál a szociális élet kétharmada az utcán zajlik. Az utcán gyülekeznek, az utcán veszekednek és verekednek, az utcán esznek, az utcán intézik kisebb-nagyobb dolgaikat, ennek megfelelően drága Júlia is így tesz. A mellékutca meredek, és mint a szokása, halott. Odaérek a házához. Ezúttal nem próbálok csengetni, úgyis hiábavaló, hanem kopogok az alacsony ablak üvegén. Utána kapkodva kiveszek a zsebemből egy darab bankjegyet, kétezrest, és felemelem vele a kezem, hogy lássa. A nő valóban kinyitja az ablakot, de közben szeme a felemelt karomra szögeződik. Gyorsan kuruttyolok valamit visszajövetelem okairól és a kétezresről. A nő szó nélkül nyújtja a kezét és elkapja a pénzt. Halkan és tagoltan kérem még egyszer, hogy mesélje el, mit látott előző este, és vajon ki ment be a házba. Vártam, hogy a bankjegy megoldja a nő nyelvét, és beszél, beszél, beszél végtelenségig. De meglepetésemre bambán, félelemmel bámult rám, és nem mondott egyebet, mint amit reggel. Nem láttam senkit, nem láttam semmit. Szegény nő vagyok, nem akarok belekeveredni ilyesmibe. Hiába igyekeztem nyugtatni, hogy mindaz, amit mesél, közöttünk marad, és senki nem fogja megtudni, mit mondott, bla-bla-bla-bla. De a nő hezitálása és rettegése nem változott. És végül ugyanazt tette, amit az előző alkalommal: szó nélkül és udvariatlanul becsukta az ablakot, faképnél hagyott, és eltűnt a szemem elől. Anyád! Legalább add vissza a kétezrest, te rohadék! Szükségem van minden fillérre. De amit a cigányok megkaparintanak, soha nem látod viszont. Megfordulok, és leballagok az utcán, megátkozva azt az ötletet, hogy még egyszer idejöttem. De mihez kezdjek most, vagy általában? Kit kérdezzek? Honnan gyűjtsek információt? Ha anyagi lehetőségem volna rá, megbíznék egy privát detektívet. De nyomorult munkanélküli vagyok. Kérnem kell otthonról pénzt, sok pénzt. Egy ilyen nyomozás és utánjárás nem kevésbe kerül.
Újra és újra felbukkan a kényes és megválaszolhatatlan kérdés: most mihez kezdjek? Egyelőre meg kell elégednem magammal. A privát detektív a jövő zenéje. Este írok emailt vagy telefonálok haza.
Visszatérve a városba, ismét leülök a Nosztalgia kávézóba. A pincérlány együttérezve bámul rám a pult mögül. Az arcomon és a hangomon érződik a bánat, a szomorúság és a gyász. De egyébként is szomorú tekintetű vagyok, mint Don Quijote de la Mancha, a bús és őrült lovag. De most a bánatom és levertségem megsokszorozódott, és ezt nem lehet nem észrevenni. Hova menjek, kihez fordulhatnék? Nincs más választásom, mint megkérdezni a szerelmem rokonait vagy a barátait, munkatársait. De ők mit mondanának, mit tudnának? Ráadásul nem volt sem sok rokona, sem sok barátja, és ami a munkatársait illeti, nem volt jóban velük, kivéve egyet vagy kettőt. Szerencsére apja még mindig él. Öreg már, csaknem nyolcvan éves. Jó lenne találkozni vele, hátha tud valamit. Kifizetem a kávét, és kirohanok a buszmegállóba. Felszállok a 7-es járatra. Negyedóra múlva leszállok a Tesco áruháznál. A férfi nem lakik messze a buszmegállótól, de a meleg és a levertség kifejti hatását. Izzadok, mint a ló, és zihálok járás közben, mint aki száz kilométert futott. A kapuban csengetek. Hosszú várakozás után kijön a kapuhoz egy kövér asszony. Csodálkozom kicsit, hiszen tudtommal a férfi a felesége halála után újból megházasodott, de kis idő múlva szétváltak, talán a férfi természete miatt, hiszen ahogy szerelmem mondta, kibírhatatlan, és nem tud megállapodni valami vagy valaki mellett. Vagyis jelenleg egyedül él. Akkor ki ez a nő? De eszembe jutott, amit Edina említett egyszer, hogy az apja annyira elszegényedett, hogy kénytelen volt egy olcsó albérleti szobába költözni egy családi házba. Vagyis ez az asszony lehet a ház tulajdonosa vagy a főbérlő. A nő beenged, és odavezet a hátsó kertbe, ahol egy külön kis házikó áll. Kopog az ajtón, és kiabál: Váradi úr, Váradi úr! Több perc várakozás után kitárul az ajtó, és kikukkant rajta egy öreg, hajlott hátú férfi. Pontosan olyan, amilyennek a szerelmem leírta. Szúrós tekintetű, megtört ember, és amikor megszólal, a durva, primitív hang pontosan utal arra, ahogy egyszer lánya jellemezte: nyers és faragatlan. A férfi mihelyt meglátott, elvörösödött. Arra számítottam, hogy megkérdezze, ki vagy mi vagyok. De egy szót sem szólt. Bizonyára ő is várta, hogy én szólaljak meg elsőként. Pár másodperc habozás után rászánom magam, és felteszem az ostoba és semmitmondó kérdést:
– Váradi úrral beszélek? – kérdeztem hangosan, mivel a lánya említette valamikor, hogy nagyot hall.
Meglepetésemre a kérdésre nem hangzott válasz. Az öreg továbbra is bámult rám, és nem szólt egy kukkot sem. A kellemetlen csend hosszúra nyúlt. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Atyám! Ez a szerelmem apja? Úgy bámul rám, mint egy szellemi fogyatékos! Azok legalább közben mosolyognak. De ez! Atya úristen! Gyűlölettel és félelemmel sandít rám. Most mit tegyek? Visszaforduljak, és hagyjam ezt az idiótát? Úgysem lesz belőle hasznom. Mit tud mondani? De ugyanakkor ostobaság részemről, ha elszalasztom ezt a lehetőséget. Előre nem lehet tudni, ki hasznos és ki nem ebben az ügyben. Ezért nem ajánlatos csapot-papot otthagyva elmenekülni az első akadálynál. Így tehát folytattam az egyoldalú társalgást:
– Nem tetszik felismerni? Mohamed vagyok, Mido! Szerelmem, a lánya, sokszor beszélt magáról. Azt is mondta, hogy mesélt rólam magának. Ez igaz?
Naivan azt gondoltam, hogy amikor említem a lányát, rögtön feloldódik és beszélni kezd, vagy legalább reagálni valami módon. De nem, és nem. Az öreg arcvonásai változatlanok maradtak: merevek, kemények és ellenségesek. Ám megdöbbenésemre a kemény arc szemei könnyezni kezdtek, pörögtek a cseppek csendesen, érzelem nélkül, legalábbis kintről nézve. Én is tanácstalanul álltam, nem tudva, mitévő legyek. Mi ez? Mi ez a morbid kontraszt a kígyó arcú öreg és síró szemei között? Mi ez a komédia? Mit mondjak neki? Miért sír? Vagy tudja, hogy a lánya meghalt, ezért a keménysége és faragatlansága fölé kerekedtek az apai érzelmek? Istenem! Mit keresek én itt? És mi az értelme? Messziről hallom Husszein, az öreg paraszt hangját: mitévők legyünk, méltóságos uram? És látom apámat mozdulatlanul, válaszra képtelenül állva, és szeméből csöndesen potyognak a könnyei. De ennek az embernek a könnyei a bűntudaté. Emlékszem, hogy szerelmem mesélte, mennyire cudarul bánt vele édesanyja halála után. Más nőt vett feleségül, és szövetséget alakítottak a kamaszlány ellen. Az elnyomás, az elfojtás és a szabadság hiánya, ezeket kapta édesapjától és a mostohaanyjától. Ezért szenvedett a kisebbségi érzéstől és a bizalomhiánytól. És most itt állok a lelki gyilkosa előtt, remélve, hogy segíteni tud megtalálni a fizikai gyilkost. Abszurdum. Nincs más választásom. Még egyszer meg kell szólalnom, akár válaszol, akár nem. Mit veszíthetek?
– Tudja, hogy tegnap nagy baj történt a lányával? – nem válaszol.
– Miért nem válaszol? Miért nem reagál? Hallja, amit mondok? A lányát tegnap megölték! Érti?
A férfi lassan és érthetetlenül kezdett mormolni valamit.
– Mit mond? Szeretném tudni, mit mond. Keressük a gyilkosát, és ha maga tud segíteni valamiben, akkor tegye. Beszélt a lányával az utóbbi két napon? Bármilyen információ hasznos lehet. Érti?
A vénember ismét mormol valamit. Igyekszem megfejteni mit mond, de hiába. Reménytelen. Ebből a vén bolondból nem lehet kicsikarni semmit, egy árva információt sem. A külön világában él. A legjobb, ha minél előbb elmegyek innen. Időpocsékolás itt állni, kérdezősködni egy szenilis, süket kígyótól. És valóban megfordultam, és búcsúzás nélkül igyekeztem kifelé. Csak el innen!
Három vagy négy lépés után hallom a hátam mögött az öreg hangját, kiabálva: Maga ölte meg a lányomat!
Megtorpantam. Hirtelen megállt a szívverésem. De ez nem akadályozott meg abban, hogy visszaforduljak, és az öregember szemébe nézzek.
– Mit beszél? Maga vén bolond! Maga béka arcú kígyó! Én öltem meg a szerelmemet? – kérdeztem felháborodva.
Az öreg, mint aki visszanyerte a hangját és erejét:
– Igen! Maga fojtotta meg a lányomat! – kiáltotta nyomatékosan és ellentmondást nem tűrő hangon.
– Honnan veszi ezt a marhaságot? Ki mondta magának ezt a hazugságot? – észreveszem, hogy én is akaratlanul kiabálni kezdtem.
– Ő mondta nekem telefonon – hajtogatta az öreg.
– Maga vén trotty! Elmebeteg! Ő, a lánya mondta magának, hogy én megfojtottam? Meghalt, és utána mesélte magának ezt? Mi ez a zagyvaság? – kérdezem gúnyosan.
– Nem a halála után, tisztelt uram, hanem a halála előtt egy héttel telefonon mesélte nekem, hogy maga megfenyegette őt, hogy megöli, ha elhagyja – magyarázta az öreg erélyesen.
– Hetet-havat összehord maga vén bolond! Én megölöm őt, ha elhagy engem?! Badarság! Két nappal ezelőtt ő volt az, aki attól tartott, hogy elhagyom őt, és könyörögve írta, hogy én vagyok egyetlen reménye, és ez a remény elveszett. És most maga jön, és mondja, hogy ő hagyott el engem, és emiatt megöltem? Hazugság! – válaszoltam tagolva a béka arcú kígyónak.
– Ezt mondta nekem. Sőt! Említette, hogy maga megverte, és sírva hozzátette, hogy megfojtani is próbálta – folytatta dühösen az öreg.
– Badarság! Ahelyett, hogy így hazudik, mondja meg nekem, ha tudja, halála előtt kivel találkozott a lánya? Meglátogatta valaki? Hívott magához valakit? Ez kell uram, ha igazán akar segíteni, hogy megtaláljuk a gyilkost – tettem hozzá könyörögve.
– Maga látogatta meg tegnap este. Maga, senki más. Előtte telefonon említette a lányom, és hozzátette, hogy fél, nagyon fél magától, és jobb lenne, ha elmenne otthonról, nem érzi magát biztonságban – folytatta az öreg, semmibe véve érveléseimet.
– Igen, tegnap valóban meglátogattam őt. De halva találtam. Utoljára egy héttel ezelőtt láttam élve, tisztelt uram. Egy hete, érti? Nem tegnap, nem tegnapelőtt. És maga jön, és azzal vádol, hogy én vagyok a gyilkos? A szegény lánya szoknyája mögött bujkál. Ismerős ez az aljas stílus, tisztelt uram, ismerős. Ezzel szokott jönni minden cinikus hazudozó: Nem én mondtam, hanem a másik, vagyis ő a felelős a hazugságomért, és mivel ő halott, nem lehet megkérdezni. Nem lehet tudni, hogy ezek tényleg az ő szavai vagy a maga üres vádaskodása – intettem rendre az öreget.
– Tekintse, ahogy akarja. Ez az igazság, és ezt fogom mondani a rendőröknek, ha jönnek – fenyegetőzött a béka arcú kígyó.
– Van jobb ötletem, tisztelt uram. Maga menjen el a rendőrségre, és mondja el nekik ezt a zagyvaságot. Biztosan röhögni fognak. Tudja, miért? Mert maga szenilis. Öreg, süket, Alzheimertől szenved. Hogyan emlékszik arra, hogy mit mondott a lánya tegnap délelőtt vagy délután, nem tudom. Fogadunk, hogy maga nem emlékszik, mit hallott öt perccel ezelőtt – válaszoltam az öregnek gúnyolódva.
– Meglehet. De mondok magának valamit. Nem felejtem el a lányom mondatait, mert nem ez az első alkalom, amikor ilyeneket mondott nekem. A múlt hónap során több ízben ugyanezt mondta. Hogy fél magától, hogy próbálta megfojtani, hogy megpofozta, hogy rákötözte az ágyra, és úgy hagyta egy álló napig. Maga ölte meg, tisztelt uram. De nem fogom elmondani ezt a rendőrségnek. Tudja, miért? Mert nincs rá bizonyítékom. Semmi értelme. Vagyis amivel az elején fenyegettem, hogy szólok a rendőrségnek, csupán üres fecsegés. Nincs kedvem a bíróságokra járni, nincs kedvem, hogy hamis vádaskodással vádoljanak. Nincs kedvem, uram. Öreg vagyok és fáradt. Nem marad sok hátra – folytatta az öreg bánatosan, és ezúttal halk hangon, szinte szuszogva.
– Akkor mi az értelme, hogy ezzel a rettenetes váddal vádolt? Szerettem a lányát, imádtam, és feleségül akartam venni. Voltak súrlódások, veszekedések, félreértések, nem tagatom, de ez minden kapcsolatban megtörténik. Sőt, éppen az igazi kapcsolatban történik meg. A forró, élő szerelemben összeütköznek az érzelmek, a vélekedések és a beidegződések. De a végeredmény számít, uram, a végeredmény. És a végeredmény az, hogy én imádtam a lányát, és soha, de soha nem jutna eszembe ilyesmit csinálni vele. Hogyan ölném meg a saját lelkemet, saját testemet? Hogyan ölném meg a boldogságomat? – magyaráztam neki patetikus érzelmességgel.
– Amit mondtam, megmondtam. Nem vádolok senkit, nem akarok semmit, csak tudomására akartam juttatni, amit tudok, és amit vélek. És maga számoljon el a lelkiismeretével. Nemsokára meghalok, mint a lányom. Nem számítok földi igazságra, nem kérek bosszút a lányom meggyilkolásáért. De ha van túlvilág, ha van isten, ott igazán várok vigasztalást, engesztelődést nekem és a lányomnak, és magának bűnhődést és kárhozatot. Ennyit tudok mondani, tisztelt uram. Isten vele!
Az öreg hirtelen megfordult, belépett a szobába, és határozottan és durván becsukta az ajtót. Én ott álltam, megfagyott bennem a vér, és nem voltam képes felfogni, amit az öreg mondott. Nem lehet mindezt a szenilitásnak és a rosszindulatnak tulajdonítani. Nem, nem! De mi a fészkes fene kényszerítette ezt az embert, hogy ilyesmivel vádoljon? Ott állok az öreg szobája előtt, és ismét messziről hallom Husszein, a hűséges paraszt hangját: mitévők legyünk, méltóságos úr? A fiad fázik, fáradt és csüggedt. És nincs menekvés, kilátástalan a helyzete. Akkor mitévő legyen, méltóságos uram? És mintha az ég jelet küldene a megtört lelkemnek, az eső esni kezdett, csendesen és gyengéden. Az esőcseppek összekeveredtek a könnyeimmel, amelyek elkezdtek legördülni az arcomon.
Lassan és megtörten felszállok a buszra. Hova? Nem tudom. Csak el innen. Mindenképpen utána kell járni a dolognak.
– 4 –
Visszatérek a városba, és ismét helyet foglalok a Nosztalgia kávézóban. Nem tudom elhessegetni, amit szerelmem apja mondott. Vajon miért mondta ezt? Rosszindulatból, vagy demenciából? Vajon valóban mondta neki a lánya, hogy fél tőlem, és el akar menekülni előlem? Kétségbeejtő, amit az öreg állít. Egyrészt azért, mert valótlanság, de másrészt néhány részletben valós, és megtörtént: többször megpofoztam a lányát, az ágyhoz kötöztem, ezek mind tények. Vajon miért mesélte el neki, miközben esküdözött, hogy ezeket a sérelmeket nem mondja el senkinek? De hogy megöltem volna őt, és előtte megfenyegettem, hogy megfojtom, ez az öreg fantáziájának szüleménye. Most mit tegyek? Hogyan tovább? Hirtelen eszembe jut Bea, szerelmem régi kolléganője. Egyszer említette, hogy ő az, aki legközelebb áll hozzá, szinte barátok lettek, miután Bea nyugdíjba ment. Meg kell keresnem ezt a nőt. Talán tud valamit, ami segíthet a nyomozásomban, vagy legalább eloszlatja a kételyeimet arról, amit szerelmem apja mondott. Felállok, és felszállok a 2-es buszra, irány Meszes felé
A nő családi házban lakik, messze, messze a város peremén. Szerencsére tudom a címét, néhány hónappal ezelőtt meglátogattuk. Régi bányászkörnyék ez. Megszűntek a bányák, de megmaradtak a házak, és ott árválkodtak, közöttük Beáé is. Csengetek, és rögvest kijön. Hatvanöt éves, szemüveges asszony, alacsony, vékony termetű. Nem hagyja el a mosoly az arcát, és így jött ki, mosolyogva, kíváncsian érdeklődve, ki az. De mihelyt meglátott, elkomorodik. Szívélyességet erőltet a hangjába, és köszön. Én is halvány mosollyal próbálom leplezni a zavaromat. Csodálkozva néz rám, mintha a szemével kérdezné, mit keresek itt. Igyekszem gyorsan eloszlatni a gyanakvását, kuruttyulok valamit jövetelem céljáról, és könyörögve kérem tőle, hogy áldozzon rám néhány percet. Kinyitja a kaput, és behív a házba.
Az előszobában kínál helyet egy kis étkezőasztal mellett. Ő is leül velem szemben. Nem mond semmit, csak néz, és várja, hogy én kezdjem. Lassan és dadogva értesítem őt szerelmem haláláról. Elmesélem, hogyan fedeztem fel a holttestét, hogyan vittek el a főkapitányságra, és végül azt, hogy mit mondott szerelmem apja. Érdeklődöm tőle, hogy az utóbbi napokban találkozott-e vagy beszélt-e szerelmemmel. A nő meg sem tud szólalni a megrökönyödéstől és a meglepetéstől, de lassan és halkan ismétli, mintha álmában beszélne: Edinát megölték? De miért? Sem ellensége, sem vagyona, akkor miért? Erre nem tudok válaszolni. De kis szünet után kénytelen voltam megismételni a kérdést, vajon találkozott-e vele mostanában. Gyorsan rávágja, hogy nem, de három napja beszélt vele telefonon.
– Említett önnek valamit az állapotáról vagy félelmeiről? – folytatom az érdeklődést.
Megdöbbenésemre a nő mesél barátnője bánatáról és sírásáról, és szóról szóra elismétli azokat a mondatokat, amelyeket szerelmem apja említett két órával ezelőtt.
Ez őrület! Ezek a szemetek összebeszéltek! Biztos az öreg telefonált neki, és elmesélte ezeket, hiszen ugyanazok a szavak, majdnem ugyanazok a mondatok. Alja népség! Mi ez? Álmodom? Ami jobban felháborított, hogy a nő gyanakvóan bámul rám, mintha gyilkossal ülne szemben, és retteg attól, hogy őt is megfojtják. Érzem, ha tovább itt maradok, akkor ő fogja kérni, hogy távozzam. Új megaláztatást nem bírnék, inkább ne. Felállok, elköszönök, és kirohanok a házból. Az utcán, az üres utcán, arcomba csap a levegő. Visszanyerem a lélekjelenlétemet, de még mindig nem tudom felfogni a hallottakat. Az a gondolat, hogy én lehetek a tettes, megőrjít. De vajon mi kényszerít két embert arra, hogy ezzel vádoljon engem? Nem is beszélve a cigányasszonyról, aki kimondva vagy kimondatlanul szintén gyanakvással és rettegéssel beszélt velem. Ugyanúgy, mint Bea és a szerelmem apja. Mi ez? Összeesküvés ellenem? Nem lehet! Ez a három ember távol áll egymástól, és nincs köztük semmiféle kapcsolat. Lehet, hogy az öreg ismerte Beát, de a cigányasszonyt egyikük sem. Őrültség! Őrültség!! Minél mélyebbre ások az ügyben, annál jobban belesüllyedek. Ostoba ötlet volt, hogy én oldjam meg a rejtélyt és találjam meg a tettest. Szépen lassan azzal vádolnak, hogy én vagyok az. Fáradt vagyok és tanácstalan. „Mitévők legyünk, méltóságos úr?” És apám, a nagy úr, az íróasztal mögött ülve, arcát a kezébe temetve ismétli Epiktétosz mondatát: „Mit tegyünk, amikor nem tudjuk, mit kell tenni?”
Felszállok a buszra, de most nem a város felé, hanem haza. Aludnom kell, és ennem. Egész nap nem ettem semmit. Nem is vettem észre. Furcsa az emberi elme hatalma a test fölött. Az éhség vagy az idő észlelése attól függ, milyen állapotban van az elme. Nem is tudom, hány óra van, és mennyi idő telt el, amióta felfedeztem szerelmem holttestét. A naptár szerint egy nap, de az elmém szerint ezer év, és ez az igazi számítás. Nem lehet, hogy csak tegnap történt. Nem így érzem, és ez a döntő. Réges-régen mentem be egy házba, és találtam rá szerelmem holttestére. Ezer évvel ezelőtt, ötezer évvel ezelőtt, nem tudom. De amiben biztos vagyok, hogy nem tegnap. Az emlékezet és az idő játszanak velem. Piszkos játék ez, kedves Mido. És most ballagok valahova, a lakásom felé vagy a végzetem felé, nem tudom.
Megérkezem a házhoz, felmegyek az odúmba, és anélkül, hogy levenném a cipőmet vagy a ruhámat, bemegyek a szobába, és ahogy szoktam olyankor, amikor képtelen vagyok felfogni vagy megérteni valamit, leülök az ágy szélére, markomba temetve az arcomat. „Mitévők legyünk, méltóságos úr?” Nem tudom. A legjobb, ha abbahagyom az egészet, leülök a fenekemre, és nem ugrálok, úgyis bajban vagyok, nagy bajban. Ha ezek az emberek felveszik a kapcsolatot a rendőrséggel, vagy maguk a nyomozók keresik meg őket, ami várható, akkor megnézhetem magam. Nincs az az isten, nincs az az ügyvéd, aki ki tudna húzni a pácból. A nyomozók biztos megkeresték már a szerelmem apját, és annak ellenére, hogy ígérte, nem tanúskodik ellenem, és nem mondja el a rendőrségnek, hogy mit mesélt neki a lánya, kételkedem, hogy megtartja ígéretét és befogja a száját.
Ruhástól, cipőstől ráfekszem az ágyra, nyakam alá teszem a kezem, és bámulok a plafonra. A suhanó autók fénye beszűrődik a szobába. A fények sziluettjei megjelennek a falon. Furcsa árnyékok rajzolódnak a plafonra, majd szépen lassan visszavonulnak. Bár meghalnék most! Minden megoldódna, minden. (Mors omnia solvit.) De a halál messze van, szerelmem messze van, és a megváltás, a megszabadulás illúziója is messze van. Felállok, levetkőzöm, és ismét rádobom magam az ágyra. Aludni, aludni, ez az egyetlen választásom, hogy bírjam holnapig. Hány óra van? Este nyolc? Hajnali kettő? Nem tudom, nem is érdekel. Mi a különbség? Semmi. Nézek a plafonra, a szemem sarkából látom szerelmem képét. Néz rám, és sír. Bámulok az árnyékra, mintha várnám, hogy beszéljen, magyarázatot adjon az egészről, vagy legalább mondja el, ki ölte meg, de az arc lassan elhalványul, és eltűnik. Mi ez? Megőrültem? Biztosan a fáradtság és a kialvatlanság fejtette ki hatását, és hallucinálok, vagy tényleg megbomlott az elmém. Mit bánom én! Legalább nem zaklatnak a rendőrök a kérdéseikkel: őrült, kiszámíthatatlan embertől nem lehet kicsikarni értelmes vallomást. És ha végső soron gyilkossággal vádolnak, akkor a védőügyvéd felmentést kérhet arra hivatkozva, hogy a gyilkos elmebeteg, őrült, nem felelős a tetteiért. Igen, tisztelt bíró úr, nem vagyok felelős semmiért, magamért sem. Ismeretlen őrült jött hazátokba, sem nemes származású, sem gazdag, sem filozófus, sem ember. Őrült pszichopata, aki megölte a szerelmét. Felmentést kérek, bíró úr, vagy felakasztást, nekem már mindegy. Halott vagyok, amióta szép országotokba jöttem, és új halottal szaporítottam a fájdalmat és a bánatot a világban. De felmentést kérek, bíró úr, ha tetszik, ha nem, felmentést kérek. A bolondok háza tele van gyilkosokkal. Egy egyiptomi filozófus felvétele nem okoz felfordulást Lipótmezőn.
Mit mond? Bezárták? Réges-régen bezárták? Akkor küldjenek haza! Luxorban megtalálom a nyugalmamat. Ízisz meggyógyít, és Hatsepszut megnyitja nekem halotti templomát.
– 5 –
Riadtan felébredek. Mi ez? Hol vagyok? És mi ez a hang? Horkoltam? Te jó ég! Horkolok, mint az orrszarvú! Felébresztett a saját hangom. Felriasztott. Ez már rossz jel, a véget jelenti. Jézusom! Ilyen még sohasem volt. A saját hangomtól megijedek? Atyám! Szerelmem mondta nekem, hogy horkolok alvás közben. Nem hittem neki. Horkolok? Otthon, Egyiptomban, nem fordult elő ilyesmi. Botrány lett volna belőle. Hogyhogy az aranyifjú, az ifiúr horkol? Hoztak volna húsz orvost, tucatnyi orvosi konzultációs bizottságot alakítottak volna, hogy megoldják ezt a katasztrófát. De itt senki vagyok, munkanélküli csavargó, aki kérkedik az állítólagos nemesi származásával és gazdagságával.
Horkolj csak Midokám, horkolj. Úgyis nemsokára felakasztanak, vagy börtönbe vágnak. Akkor legalább fújd ki magad, és horkolj. Atyám! Tényleg meghülyültem, vagy legalábbis megöregedtem. Na ja, megöregedtem. Te kemény legény! Most beismered, hogy megöregedtél? Mindig azt állítod magadról, hogy örökifjú vagy. Most beismered, hogy elrepült fölötted az idő? Na ja, az őszinteség nagy erény, fiam, ismerd be, de ne olyan hevesen, ne olyan hangosan, te víziló. Horkolj, csak horkolj, de ne ilyen hangosan.
Hajnalodik. Állj fel, te vén salabakter, és mondd magadnak, mi a következő lépés: otthon maradni, amíg nem jönnek a nyomozók, hogy elvigyenek, vagy elmenekülni a városból, de hát figyelmeztettek, hogy tilos elhagyni a várost, amíg nem fejezték be a nyomozást. Ostobaság lenne. Csigavér, öcsi, csigavér! Még mindig nincs minden elveszve. Nyugalom, uram-öcsém, nyugalom. Ne fesd az ördögöt a falra! Még nem vádoltak semmivel, még senki sem tett ellened tanúvallomást, akkor nyugalom, nem kell ennyire berezelni, vagy ahogy nálunk szokták mondani: „the situation is hopeless, but not serious – a helyzet reménytelen, de nem súlyos”. A legjobb, ha most lezuhanyozol, és kimész a városba. Ott, a Nosztalgia kávéházban ülve, ki tudsz főzni valamit. A lárma és a tömeg most jobban segít, mint a csend és a magányosság. Egyedül lenni ilyen helyzetben a legrövidebb út az öngyilkossághoz, és mivel nem akarsz, vagy nem tudsz öngyilkos lenni, akkor irány a Nosztalgia kávézó.
Érkezésemkor a felszolgáló lány csodálkozik. Soha nem mentem még ilyen korán. Délelőtt nem szoktak kávéházakban üldögélni, kivéve a munkanélküliek vagy a naplopók, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal. Intek a pincérnőnek, és szokás szerint kávét és tonikot kérek. Kinézek az üvegen keresztül a járókelőkre, majd körbehordom a tekintetem a kávézóban. A helyiség üres, nincs senki rajtam és a pincérnőn kívül. De hogyhogy? Hány óra van? Kilenc? Nincs olyan korán! Ismét kinézek. Az emberek unottan néznek maguk elé, mint én. Vajon közöttük is van olyan, akit gyilkossággal gyanúsítanak, és nem tud mit kezdeni magával ilyen korán reggel? Belemerülök a gondolataimba, míg csak fel nem riadok a felszolgálónő hangjára:
– Hogy tetszik lenni? – kérdezi gyengéden és együttérzéssel.
Nem válaszolok. Mit mondhatnék? Jól vagyok? Ez nem igaz! Rosszul vagyok? Kit érdekel? Hát mit mondjak neki? Nézek rá szomorúan, és hirtelen eszembe jut valami:
– Mondja, vasárnap itt voltam a kávézóban? – kérdezem hirtelen érdeklődéssel.
– Igen, itt tetszettek lenni, maga a barátnőjével – válaszol készségesen.
– Hogyhogy? Ez nem lehet! Nem emlékszem erre. Mikor volt pontosan? Délután? Este? – kérdezem indulatosan.
– Kora délután, de nem itt ültek, hanem a másik sarokban, mivel az asztaluk foglalt volt. – folytatta a lány a magyarázatát.
– Micsoda badarság ez! Vasárnap nem láttam a szerelmemet, csak este, halottan – világosítom fel haragosan.
– Nem, nem. Itt voltak kora délután, 13-14 óra körül, és hangosan veszekedtek – tette hozzá a lány.
– Micsoda? Veszekedtünk? Itt? És hangosan? Mit mondtunk? – kérdeztem zavarodva.
– Nem teljesen értettem, mit mondtak, de hallottam magát, amikor azt mondta neki, hogy ne csináljunk itt botrányt, gyerünk haza, otthon megbeszélünk mindent, és ha jól emlékszem, a hölgy erre azt válaszolta, hogy nincs kedve most hazamenni. De maga ragaszkodott ehhez, mondván: gyere, vagy azt akarod, hogy erőszakkal vonszoljalak? Ekkor a hölgy felállt, és kiment magával – folytatta határozottan a pincérlány.
– Egy szót sem értek az egészből. Vasárnap csak este találkoztam a barátnőmmel, amikor odamentem a lakásába, és halva találtam. Ezen a napon korábban nem találkoztam vele! Nem vagyok ennyire szenilis! – magyaráztam a lánynak könyörögve.
– Nem tudok mit mondani erre, uram. Igazat mondtam, mi érdekem lenne, hogy hazudjak? Ez történt vasárnap kora délután. Ha nem hiszi el, az a maga dolga. Én csak válaszoltam a kérdésére. Sajnálom, ha valami rosszat mondtam.
A pincérlány elfordult, és visszament a pulthoz anélkül, hogy megvárná a válaszomat, mintha azt mondaná, elég legyen ebből, nem érdekel, menjen maga és a barátnője a pokolba, mit bánom én.
Ültem megdermedve és kétségbeesve, hiszen a lány meséje illeszkedik szerelmem apja, illetve barátnője állításaival. Vagyis én voltam az utolsó személy, aki élve látta Edinát. Ördög és pokol! Mi ez? Amnézia? Lehetetlen, lehetetlen, hogy nem emlékszem arra, ami két napja történt. Az is lehetetlen, hogy három különböző ember egyhangúan hazudna. Most igazán bajban vagyok! Összeszorul a hurok a nyakam körül. Uram atyám! Mi ez? És mit csináljak? Legalább emlékeznék azokra a dolgokra, amelyeket ezek az emberek állítanak! El kell innen mennem, de rögtön! Hova menjek? Legjobb, ha szerelmem házához megyek. Csak ott lelek rá az igazságra. De ez hülyeség. A lakás bejárata le van pecsételve. Ha letépem a pecsétet, akkor bűncselekményt követek el. Ráadásul mindenki látni fogja az utcán, amikor bemegyek és kimegyek a házból, elsősorban a vén cigány boszorkány. Mi történt vasárnap folyamán? Ez a kérdés. Nincs más választásom, visszamegyek a kis lakásomba, bezárkózom, hátha a csend és a magány ezúttal segít.
Bemegyek a szobába, levetkőzöm és lefekszem az ágyba. Gondolkozz kicsit, gondolkozz, te idióta. Törd egy kicsit a fejed! Mi történt vasárnap estig, amíg nem találtad meg szerelmed holttestét? Ez a dolog nyitja. Ami aggasztó, és bizonyíték arra, hogy valami nincs rendben velem, hogy egyáltalán nem emlékszem, mi történt mondjuk délelőtt tíz órától délutánig. Mintha kitöröltek volna az emlékezetemből minden eseményt, minden érzelmet. Lehet, hogy sokkot kaptam, és tényleg ideiglenes amnéziától szenvedek? Tényleg megöltem volna a szerelmemet, de nem vagyok képes elhinni ezt, és szándékosan el akarom felejteni? Az ördögbe is! Szörnyű, hogy mindez lehetséges. De hiába spekulálok, tudnom kell mi történt valójában! Nem csak szerelmemmel, hanem magammal is. Miért nem emlékszem ilyesmire, hogy leültem vele a kávézóban, hogy veszekedtem vele, hogy elvonszoltam őt onnan? Ezek szerint elmentem vele a házába, és ott meggyilkoltam? Ugyan már! Badarság! Jele lett volna ennek, karcolás az arcomon, vagy védekezési jelek tőle rajtam, hiszen erős termetű asszony volt kis teste ellenére. Emlékezni Mido, emlékezni! Na ja, könnyű mondani! De hogyan? Ez a bökkenő!
– 6 –
Most fekve bámulok kifelé az ablakon. Homály van. Felhős az ég, és messziről hallom egy templom harangját. Delet üt. Uram atyám! Még csak tizenkettő? Megöregedtem. Az idő-érzékelésem lelassult. Emlékszem, harminc évvel ezelőtt, vagy talán több is, olvastam André Mauroisnak azt az állítását, hogy minél öregebb az ember, annál lassabban telik az idő, mivel az öreg ember mindenben lelassul: a mozgása, a beszéde, a memóriája, és ez óhatatlanul maga után vonja az idő lassulását is. Ez ellentmond egy svéd író – nem emlékszem a nevére – állításának, miszerint minél öregebb az ember, annál jobban gyorsul az idő a tudatában. Nem is tudom, kinek van igaza. A dolog elég bonyolult és relatív. Ami a jelenlegi állapotomat illeti, inkább erősíti a francia író véleményét. Fene egye meg! Mivel foglalkozol, te barom! Mit bánom én, ha lassul vagy gyorsul az idő! Kisebb bajom is nagyobb ennél. Most mit csináljak? Bajban vagyok, és nincs menekvés. Hova bújjak? Hova meneküljek magamtól? Aludni Mido, aludni! Hátha alvás közben szívinfarktust kapsz, akkor nem kell gondolkoznod, és nem kell gondoskodnod a következő napjaidról. Aludni, csak aludni. Te szenilis hülye! Itt van az éjjeliszekrényben két altató pirula. Ez segít rajtad. Kár, hogy nincs belőle ötven-nyolcvan darab. Akkor megoldaná a problémádat. Kinyitom a szekrény fiókját, és kiveszem a két tablettát. Egyszerre lenyelem mindkettőt, és várom a mentőangyalt: belesüllyedni a sötétségbe. Bámulok a plafonra és várok. Mi ez? Mennyi idő telt el? Három perc? Tíz perc? Semmi jele annak, hogy az álom jönne a szememre. Legalább zsibbadást éreznék a végtagjaimban vagy a fejemben, de semmi. Mi ez? Altatót nyeltem, vagy fájdalomcsillapítót? Ránézek még egyszer az üres dobozra: nem, ez altató. Az oldalára fordítom a kis dobozkát, és eszembe jut a dátum. Te marha! Több, mint öt éve lejárt, és biztos elvesztette a hatását, vagy mit tudom én. Mit csináljak? Szesz nincs itthon, vagyis nincs, ami tompítaná a szomorúságot. Fekszem tehetetlenül, de meglepetésemre lassan elhomályosodik a szemem előtt a plafon képe. Na, mégis álomba fogok zuhanni? Ez nagy segítség lenne. Becsukom a szemem, és várom a következő fázist. Várom és várom. De semmi azon kívül, hogy valamelyest elzsibbadtak a végtagjaim. Kinyitom a szemem, és ismét bámulom a plafont. Árnyékok gyülekeznek, összefonódnak, és figurák mozognak összevissza. Szépen lassan elvesztem az eszméletemet, de ugyanakkor érzem azt, ami körülöttem zajlik. Hallom az utca zaját, az autók robogását, a szomszédok hangját. Olyan állapotba kerülök, amely közelebb van az ájuláshoz.
Ájultan fekszem, miközben nyitva a szemem. Az árnyékok egyre gyülekeznek a plafonon, és ismerős formát öltenek. Mi ez? Egy férfi rohan egy nő után, amikor utoléri, erősen megfogja a karját, és vonszolni kezdi. Ki az? Atya úristen! Ez én vagyok! És mint egy délibáb vagy egy rajzfilm, vonszolom a nőt a keskeny utcákon felfelé. Hova? Nem tudom. És ki ez a nő? Alacsony, erős termetű, fekete hajú. Ez nem Edina? Lehetetlen! Mi ez? Hallucinálok?! Várjunk csak! A nő sír, és próbálja kiszabadítani a karját, de a bábú a plafonon jobban szorítja a kezét, és tovább vonszolja felfelé. Hova? Felfelé? Ez a keskeny, kanyargós utca ismerős valahonnan. Nem ez az a ház, ahol a szerelmem lakik? Dehogynem! Ott van a barnára mázolt vaskapu. Bezárom a kaput magunk után, és tovább kényszerítem a nőt a lépcsőre. Elveszem tőle a lakáskulcsot, és kinyitom az ajtót. Az előszobában elengedem a karját, amelyen látszik a szorítás jele. Idegesen kérdezek tőle valamit. Vajon mit? Hallgassuk csak! És tisztán hallom a nő hangját. Sírás közben ismétel valamit.
– Igenis, nem bízom benned. Te narcisztikus alak vagy, aki rabszolgát akar, nem szerelmet, és nem vagyok hajlandó rabszolgád lenni.
– Mennyire tudsz hazudni! Tedd a kezed a szívedre! Ebben a kapcsolatban ki volt a rabszolgája kinek? Én vagy te? – válaszolok dühösen.
– Nem lehet veled élni. Nem lehet hosszú ideig bírni téged – kiabál a nő sírva.
– Akkor mit keresek én itt? Miért voltál velem hat hónapig? – szegezem neki a kérdést szemrehányóan.
– Mert szerettelek, de most rájövök, hogy téged nem lehet szeretni – dobja az új bombát.
– De miért? Nem hiszem, hogy rossz ember vagyok – próbálom vigasztalni.
– Nem rossz ember, de felfújt hólyag, aki mindig azt gondolja, hogy mindent jobban tud mindenkinél, okosabb mindenkinél. Társaságban mindig középpont akarsz lenni, és nem vagy hajlandó engedni a véleményedből. Mindig neked van igazad, és a másik a hibás és buta. Nekem is azt mondtad, hogy buta vagyok, primitív és tudatlan – tiltakozik a nő, tovább sírva.
– Ezt bizonyos szituációkban mondtam, reagálva a sértéseidre. Ráadásul nem mondtam rólad, hogy primitív és buta, hanem azt, hogy primitív módon támadsz rám, és bután viselkedsz. Óriási különbség. A viselkedésedet jellemeztem, nem személyesen téged. És mondom, ez reagálás volt a támadásodra. Emlékszel, mit írtál? „Apád fia vagy, fajankó”. Csak úgy, előzmények nélkül. És én vagyok, aki megsértettelek, mi? – fejezem be ingerülten.
– A lényeg: téged nem lehet kibírni. Most már nem hiszek neked, és nem tűröm a kritikádat – jelenti ki határozottan.
– Jó helyen vagyunk, rendben van. De akkor mit keresek itt? – kérdezem még egyszer, és közben felállok a székről.
– Nem kerestelek téged. Te kerestél. És tudod miért? Mert beteg vagyok. Ha nem lennék beteg, akkor távol tartottad volna magad. Ezt csinálod, amióta ismerlek. Kéthetente szakítasz velem. Hiába könyörögtem, hiába kértem, hogy költözzünk össze, hiába ajánlottam fel a házamat, de te igazából nem akartad. Minden ígéretedet megszegted. Ígérted, hogy hozzám költözöl. Ígérted, hogy feleségül veszel. Ígérted, hogy nem hagysz el soha. Ez mind, mind hazugság volt, duma – emeli fel a hangját.
– Nem hazudtam neked soha. Valóban szerettelek, és feleségül akartalak venni. De hamarosan rájöttem, hogy két világ vagyunk. Te sohasem szerettél. Nem is tudod, mi a szerelem. Én számodra nem voltam több, mint lehetőség. Érdekről van szó, drágám, érdek. Én imádtalak, de te úgy tekintettél rám, mint szabad prédára, akit kihasználsz – jelentem ki, elveszítve minden önuralmamat.
– Ez nem igaz! Én szerettelek, de ha már ilyennek látsz engem, akkor most takarodj innen, és add ide a kulcsomat, nem akarlak többet látni – emeli fel a hangját ingerülten.
– Nem, drágám, nem fogjuk játszani ismét a kulcs-játékot. Háromszor kérted vissza a kulcsokat, odaadtam, majd ismét visszakaptam. Az első veszekedés után elvetted tőlem, és visszaadtam, és ez így ismétlődött. Most nem adom vissza a kulcsokat – határozom el dacosan.
– Miért kellene neked a kulcs, ha véglegesen szakítunk? Miért? – érvel a nő.
– Csak úgy. Nem vagyok hajlandó rá, hogy bohócot csinálj belőlem – próbálom magyarázni.
– Akkora arcátlanság! Ilyet nem láttam! Ragaszkodsz a kulcsomhoz, nem adod vissza, bejössz hozzám, amikor akarsz, de én nem mehetek hozzád. Hány, de hányszor mentem oda, de nem nyitottad ki az ajtót. Szerinted ez fair? Szerinted ez kapcsolat? – kiabál felháborodva.
– Most miért hazudsz? Először is, amikor jöttél hozzám, nem voltam otthon, kivéve egy vagy kétszer, de akkor lementem a kapuhoz, és elmentem veled. De egyébként mondtam, nem lehet összehasonlítani a helyzetedet az enyémmel. Ez a te lakásod, a te házad, de ahol én lakom, az egy padlásszoba, kis lyuk, odú, nem hívhatlak be. Ráadásul a szobám nem szoba, hanem disznóól, kupleráj. Szégyellek odahívni. Én, az úri ifjú, nem szeretném, ha látnád, hol élek, hogyan élek. Szégyellem előtted – ismerem be töredelmesen.
– Megint hazudsz. Nem arról van szó, hogy padlásszobában élsz, kis rendetlen lyukban, hanem egyszerűen nem akarsz beengedni. Hiába kis szemétdombon élsz, akkor is ott laksz. Milyen érzésed lenne, ha jössz hozzám, otthon vagyok, de nem engedlek be? Na, milyen érzés? – kérdezi a nő gúnyosan.
– Mondtam már! El akartam költözni onnan.
– De most nem akarsz elmenni, mi? Többször könyörögtem, hogy költözz hozzám, hozd a könyveidet, a számítógéped, és dolgozz itt. De te kételkedtél a szerelmemben és a szándékomban. Akkor jó, rendben. Most takarodj innen – ismétli durván az elhatározását.
– Nem, drágám, mondtam már, hogy ne csinálj belőlem bohócot. Szeretsz, amikor akarsz, és kidobsz, amikor akarsz? Figyelj jól, és vigyázz, mit mondasz, és hogyan beszélsz, vagy összetörlek!
– Nézzük csak a nemes urat! Fenyegeti a szerelmét. Megpofozza, megveri, de hol van a filozófus, az irodalmár, az aranyifjú? – kérdezi újra, gúnyolódva.
– Most sehol. Ezek veled nem tudnak szót érteni. Te valóban primitív, tudatlan vagy, veled szemben csak az erőszak érvényesül.
– Akkor még egyszer kérlek, menj el. Nem akarlak többé látni.
– Te kis senki! Te fogsz kidobni engem, amikor hat hónapon keresztül könyörögtél nekem, hogy ne hagyjalak el téged, nem tudsz élni nélkülem? Ez mind, mint hazugság volt? Na ja! Kitelik tőled. De én megmondtam, drágám. Nem megyek el. Csak akkor megyek el, amikor én akarom.
Bámulok a plafonra, és nem hiszek a szememnek. A két figura áll egymással szemben, és beszél, beszél. Mi ez? Látomás? Vagy tényleg megbolondultam? Ez nem lehet. Ez a gyógyszer biztosan nem altató volt! Ez valószínűleg valami extasy tabletta, vagy kábítószer, amitől az ember hallucinál. De álljunk csak meg! Nem lehet, hogy ez megtörtént, és most az altató hatására előbukkan a tudatalattiból? Atya úristen! Ha ez igaz, akkor tényleg én öltem meg a szerelmemet. A legjobb, ha csendben maradsz, te marha, és hallgasd tovább, mit mondanak, vagy mi bukkan még fel a fejedben.
Nézek a plafonra és hallgatózom. A férfi ismét leül egy székre az előtérben, miközben a nő vele szemben áll. Koncentrálok a jelenetre. A nő hirtelen hátulról meglöki a férfit, az leesik. A nő minden erejéből próbálja a lábánál fogva kihúzni. A férfi könnyedén kiszabadítja a lábát, gyorsan feláll, megragadja a nőt és a háta mögé csavarja a karjait. Az kalimpál, és igyekszik kiszabadítani magát, de hiába. Erős mozdulattal, a térdével belerúg a férfi ágyékába, aki felkiált a fájdalomtól, és elengedi a nő karját. De a következő pillanatban ismét megragadja, de ezúttal a nyakánál. Két kezével szorítja, közben hallatszik a kiabálása: megöllek, te ribanc. És nyomatékot adva a szavainak, egyre jobban szorítja a nő torkát, mintha le akarná szakítani a fejét a testéről. A nő fogja a férfi két karját, és próbálja kiszabadítani magát, vagy legalább enyhíteni a szorítást. Nyomja lefelé a férfi kezét, de hiába, a férfi irgalmatlanul szorítja a nyakát. A nő karja elernyed, a szeme kidülled, és egész teste hátradől, de a férfi nem engedi levágódni a földre. Felemeli a nőt a vállára, és beviszi a hálószobába. Lefekteti a szoba közepén, áll fölötte és sír. Lehajol hozzá, beszél és beszél, és közben gyengéden ütögeti az arcát, próbálja újraéleszteni, nyomja a mellét, felemeli a fejét, de végül feladja a próbálkozást. Feláll, kirohan a hallba, visszatér a nő táskájával, és kiszórja a tartalmát a test köré, a földre dobja az asztali lámpát. Kinyitja az éjjeliszekrényt, kivesz egy doboz altatót, és kiüríti. Visszateszi az üres dobozt az éjjeliszekrényre. Beteszi a zsebébe a pirulákat, és villámszerűen kirohan a lakásból. Lassan becsukja a lakás ajtaját, anélkül, hogy kulcsra zárná. Hirtelen eszébe jut valami. Visszarohan a lakásba, felkap egy csavarhúzót, és kifeszíti a zárat, mintha erőszakkal hatoltak volna be a lakásba. Lemegy a lépcsőn, és kinyitja a kaput. Kikukucskál, próbálja kilesni a szemben lévő házakat, vajon ki láthatja őt. A cigányasszony ablaka tárva-nyitva, de maga a cigánynő nem lóg ki belőle, mint ahogy szokott. Kirohan a kapun anélkül, hogy észrevenné az ablak mögött oldalt álló cigányasszonyt.
Duzzadt szemmel bámulok a plafonra, és szép lassan minden elhomályosodik előttem. A figurák eltűnnek, az árnyékok homályba merülnek, és hirtelen mindent elborít a sötétség, mint egy véletlenül elszakadt filmszalag.
– 7 –
Felébredek az óra ketyegésére. Hol vagyok? Ja! Valószínűleg meghaltam. Nem látok semmit, nem érzek semmit, sötét van mindenhol. De az óra az asztalon ellentmond ennek. A szám világos: 21:11. Lassan megszokja a szemem a sötétséget. Látom a széket, rajta a levetett ruhám, a barna cipő visszaveri az utcáról beszivárgó halvány fényt. Sajnos még nem haltam meg, még mindig itt vagyok, ez a szobám. A kopár és ronda szobám. De mi volt ez a látomás? Biztos lázas vagyok, és mindenféle hallucináció jár a fejemben. Biztos lázas vagyok. Fel kell állnom, és innom. Forró vagyok, forró. Forró a testem, mint a kemence. Rohanok a fürdőszobába, a csaphoz hajolok, és iszom, iszom. Utána a fejemre engedem a vizet. A hideg folyadék lecsillapítja a lázat, sőt, kis frissülést érzek. Gyorsan felveszem a ruhámat, és rohanok a kocsmába.
Tehát, itt vagyok, kedves barátom. Részletesen mesélem magának, mi történt velem az utóbbi három napban. Ez nem furcsa? Mondjon már valamit! Na ja, maga alszik, mi? Mindent csinál, kivéve, hogy rám figyel, nem is érdekeli a tragédiám. Vedeli az olcsó bort, ásít, bóbiskol, bepisil, mindent, mindent csinál az én tiszteletemre. Maga akkora fajankó! Csak jönne ide a szerelmem, és ahelyett, hogy rólam mondja, hogy fajankó, látni fogja az igazi fajankót. De szerelmem halott, tisztelt uram. Megölték, és én marha, azt álmodom, vagy azt képzelem, hogy én öltem meg. Badarság. Maga mit gondol? Isten szerelmére mondjon már valamit! Nem érdekes, mit. A lényeg, szólaljon már meg! Fáradt vagyok és megtört. És magán kívül nincs senki, akinek elmesélném a tragédiámat. Akkor kegyelmezzen, és mondja el, mit szól hozzá! Maga sem hiszi, hogy én öltem meg a szerelmemet, vagy akár egy ujjat is emeltem volna rá. Ez lehetetlen, hiszen imádom, és feleségül akartam venni. Nem érdekelt volna sem a család, sem apám ellenkezése, sem senki. De látja, most szerelmem halott. Az esküvő helyett intéznem kell a temetését. Nincs senkije, kivéve a semmirekellő öreg apját, és lányát, aki külföldön él. Gyakorlatilag egyedül van. Én voltam az egyetlen reménye. De most halott, tisztelt uram, érti? Halott! Ébredjen fel! Maga nem hall semmit, mi? Faragatlan tuskó. Mit csináljak, hogy felkeltsem az érdeklődését? Nem elég ekkora tragédia, hogy legalább együtt érezzen velem, és ne vágjon ilyen fapofát? A lényeg, hogy ahelyett, hogy szervezném az esküvőt a szerelmemmel, szerveznem kell a temetését. De miből? Nincs pénzem. Múlt hónapban kértem otthonról pénzt, sok pénzt, és mondtam miért: meg fogok házasodni. De most mit mondjak nekik? Tudja mit, nem mondok nekik semmit. A lényeg, hogy megérkezzen a pénz. Tovább is azt fogom mondani nekik, hogy ez a pénz az esküvőre kell. Úgysem megyek haza. Minek? Vele akartam menni, de ő már nem megy sehova. Kár, hogy nem látta Luxort, nagy kár. De mi lesz velem, tisztelt uram? Nem tudom. Letartóztatnak vagy felakasztanak, nem tudom. Mit mond? Eltörölték a halálbüntetést? Ezzel jön? Most megszólal? Uram atyám! Legalább egy vigasztaló szót! Annyit tud mondani, hogy eltörölték a halálbüntetést? Jaj, de boldog vagyok. Ez is valami, legalább most nem alszik, és nem annyira nedves a nadrágja. Fáradt vagyok, tisztelt uram, fáradt. Megyek haza. Nem Egyiptomba, maga agyalágyult, itteni haza. Ja, igaza van. Igazából nekem nincs haza. Egyébként nincs kedvem sehova sem menni. De mindjárt záróra lesz. Nem tudom, hova menjek. Megyek, kóborlok az utcán, és amikor elfáradok, alszom bármilyen padon, úgyis meleg van. Isten vele, tisztelt uram, isten vele.
Illusztráció: Di come ti amo (fh. festmények: Waterhouse, Füssli, Lesser)
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
